Eörsi László

Nyomtatóbarát változat

A Corvin közi fegyveres felkelőcsoport magja 1956. október 24-én, azaz a forradalom másnapján alakult körülbelül 50 fő részvételével. A csoporthoz több száz felkelő csatlakozott, és – a környező csoportokkal szorosan együttműködve – rövidesen Budapest legnagyobb fegyveres felkelőcsoportjává vált, mintegy kétezres létszámmal. A csoport parancsnokságát október 25-én Iván Kovács László vette át, akit ezért 1957. december 30-án kivégeztek. A csoport kapcsolata a Nagy Imre-kormánnyal és az új hatalommal korántsem volt harmonikus. A felkelők egészen október 31-éig, a nemzetőrség megalakulásáról szóló megegyezésig elutasították a kormány autoritását, és az együttműködést feltételhez kötötték: vonják ki a szovjet csapatokat, szüntessék meg az egypártrendszert, vonják be a nemzetőrségbe a felkelőket. Követelték továbbá az ÁVH leszerelését, az ideiglenes kormány megalakítását, az általános amnesztiát és az általános választás kiírását. A Corvin köziek november 4-én felvették a harcot a bevonuló szovjet csapatokkal, és a többségük 6-áig ellenállt. A csoport harci cselekményeiről és feloszlásáról szerzőnk a Beszélő 1997. novemberi számában írt. Az alábbi tanulmány a Corvin köziek és a Nagy Imre-kormány ellentmondásos, kezdetben kifejezetten ellenséges viszonyának alakulásába kínál betekintést.

A politikai és a katonai vezetők egyaránt a Corvin mozit tekintették a fegyveres felkelés központjának: megpróbálták minden úton-módon „jobb belátásra bírni” a felkelőket, statáriális fenyegetésektől sem riadva vissza. Az egyik forrás szerint a Politikai Főcsoportfőnökség már október 25-én felvette a kapcsolatot velük, akik ekkor szabad elvonulás fejében hajlandónak mutatkoztak a fegyverletételre, ám végül mégsem tartották be ígéretüket.[1] 26-án már mind a szovjet, mind a magyar katonai vezetés a Corvin megsemmisítésének előkészítésén fáradozott. A Központi Vezetőség Katonai Tanácsa azt a parancsot adta a vezérkarnak, hogy a szovjetek támogatásával harckocsikkal és repülőkkel semmisítsék meg ezt a felkelőbázist.[2] Egy belügyi jelentés szerint Mihail Sz. Malinyin hadseregtábornok javaslata alapján még aznap el is készült a terv a corvinisták likvidálására.[3]

A kudarcra ítélt haditerv

Nagy Imre kormányfő súlyos vérontástól tartva ellenezte a fegyveres akciót.[4] Malinyin hadseregtábornok az egyik verzió szerint[5] kijelentette, hogy – mivel a felkelőit nem fogadták el a kapitulációs felszólítást – a szovjet hadsereg a maga eszközeivel teremt rendet,[6] ha a kormány rövid időn belül nem tudja elérni a konszolidációt. Egy másik verzió szerint Malinyin a Nagy által közölteket tudomásul vette, és megígérte, hogy más megoldást keresnek. Ennek ellenére a szovjet különleges hadtest törzsfőnöke utasította Kovács István vezérőrnagyot, a vezérkar hadműveleti csoportfőnökét, hogy tervezze meg a Corvin elleni akciót.[7]

27-én Janza Károly honvédelmi miniszter megbeszélést hívott össze a Katonai Bizottság és a HM vezető risztjei részvételével, ahol azt az (egyébként téves) tájékoztatást adta, hogy az „ellenforradalmi” gócok közül már csak a Corvinnál (a Kisfaludy közben és a Kilián laktanyában) van ellenállás. Felszámolásukat másnap hajnalban meg kell kezdeni, s bár az akció nagy véráldozatokkal fog járni, nem halasztható tovább.[8] Állítólag a szovjet parancsnokságon felmerült, hogy tüzérséggel szétlövik az egész negyedet,[9] de ezt az elgondolást a Központi Vezetőség a „sok ártatlan áldozat miatt” nem helyeselte.[10] Kovács István az „áldozatok számának csökkentése” érdekében helikopteres bombázást javasolt,[11] Földes László, a Katonai Bizottság tagja pedig azt, hogy a közműcsatorna-rendszeren keresztül kellene megközelíteni és felrobbantani a Corvint.[12] Ezzel a tervvel a szovjetek is egyetértettek, de a térképek hiánya miatt végül is elvetették.[13] Kovács István katonai ügyészektől megtudta, hogy a HM-ben lévő foglyok között van egy corvinista is. Rajzoltatott vele egy vázlatot a Corvin közben és környékén lévő felkelők elhelyezkedéséről, erejéről, harci álláspontjáról, és ezt átadta a szovjet parancsnokságnak.

E vázlat alapján[14] tervezte meg a szovjet különleges hadtest törzsfőnöke, a hadműveleti osztály vezetője, magyar részről Kovács István és Szűcs Miklós (hadműveleti csoportfőnök-helyettes) a Corvin elleni akciót október 28-ára virradó éjszakára: „...a szovjet harckocsik gyors menettel eljutnak a Corvin három utcai bejárójáig, és tűz alá veszik az épületet. Miután a mozi épületét szétlőnék, lefogják tüzükkel a környező házakban esetleg jelentkező tűzfészkeket, majd a magyar gyalogság indul támadásba, és megsemmisíti, illetve foglyul ejti az ellenforradalmárokat”.[15]

Az akciót 12 szovjet harckocsival és 270 magyar katonával akarták végrehajtani.[16] Tóth Zoltán alezredes, a kecskeméti 12. gépesített ezred parancsnoka utasítást kapott, hogy egységével – a szovjet páncélosok támogatása mellett – rohamozza meg a Corvint, Szűcs Miklós pedig – aki összekötői megbízást kapott – Márton Andrást utasította, hogy a Zrínyi Akadémiára bevonult tisztekből állítson össze egy zászlóaljnyi biztosító csoportot, amely a Boráros térre vonulva együttműködik Tóth Zoltán egységével. A terv szerint a körút irányából három T–34-es, majd három T–54-es harckocsi lead néhány lövést, és a páncéloslövegek támogatása mellett megindítják a rohamot.

A tervnek számos gyenge pontja volt. Egyrészt nem vették figyelembe, hogy a páncélosokon nem voltak híradó eszközök, másrészt nem számoltak azzal, hogy a Corvin környéki keskeny utakat borító beton eltéríti a lövedékeket és a repeszgránátok szilánkjait eredeti röppályáiktól, így támadáskor a harckocsik, a biztosító és a rohamcsoportok egymást is, de saját magukat is veszélyeztették volna. Ekkor egy olyan javaslat is elhangzott (valószínűleg Szűcs Miklóstól), hogy a támadás előkészítésekor a harckocsik több lövést adjanak le a korábban tervezettnél, de a rohamnál már csak kézifegyverrel fedezzék, illetve fogják le a Corvinban lévő tűzfészket. Kiderült azonban, hogy nemcsak a T–54-es, de még a T–34-es harckocsik sem tudnak tüzelőállást foglalni a körúti bejárónál a helyszűke miatt.[17]

28-án 8 órára tűzték ki a támadás időpontját, anélkül hogy a felvetett problémákat megoldották volna. A szovjet hadosztályparancsnoktól kapott utasítás értelmében 7.30-kor alakított menetoszlopot az Üllői úton a kijelölt egység, majd a Szabadság híd pesti hídfőjénél várta az indulási parancsot. Három T–34-est felderítésre indítottak, ám azok másfél órás várakozás után sem tértek vissza. Ezután három T–54-est küldtek a Corvin irányába, amelyek közül egyik épen, a másik roncsolva tért vissza, a harmadik – mint kiderült, a három T-34-essel együtt – elégett a Corvin mozinál.[18] A harckocsi-roncsok eltorlaszolták az utat, a Szabadság hídnál várakozó részleg el sem indult feladatának végrehajtására.[19]

Szó volt arról, hogy megismétlik az akciót, de Nagy Imre kormányfő lemondással fenyegetve, határozottan megtiltotta a Corvin köz megsemmisítését.[20]

A parlamenterek

Két Corvin közi orvostanhallgató, Lehoczky Attila és Fedor József megkísérelt eljutni az írószövetség központjába, hogy az értelmiség közvetítésével próbáljanak tűzszünetet elérni a további áldozatok megelőzése érdekében. A Lövölde téren azonban egy szovjet katonai járőr a Gorkij fasori parancsnokságon előállította őket. Késő este megérkezett a szovjet Különleges Hadtest és a HM képviseletében Fomin százados tolmácstiszt Benyák György századossal és Bonyhádi Jenő egykori partizánnal.[21] A tisztek azt akarták kipuhatolni, hogyan lehetne vérontás nélkül fegyverletételre kényszeríteni a corvinistákat.[22]

Megtudták, hogy a felkelők megosztottak: Iván Kovács László parancsnok (bányamunkás) közülük „viszonylag a legjózanabb”, vannak azonban „fanatikusak” is: a harcot az utolsó csepp vérig akarják folytatni, míg „Magyarország egy nemzetközi botrány középpontjába nem kerül”.[23] A szovjet parancsnokság ultimátumot adott át a parlamentereknek (Kuzminov gárdaezredes, „a Szovjetunió hőse” és Benyák százados aláírásával), amelyben azt követelték, hogy a corvinisták szabad elvonulás fejében 28-án 9-ig tegyék le a fegyvereiket (a házak kijáratánál). A Corvin vezetői – közülük Iván Kovács, Pongrátz Ödön (földműves) és Gergely (agronómus) részvétele bizonyított – átküldték a Kilián laktanyába Maléter ezredesért. Nem jött, de indítványozta, hogy a további áldozatok elkerülése érdekében fogadják el az ultimátumot.[24]

A parancsnokok szenvedélyes vita után 10 pontos választ fogalmaztak meg, amiben – megváltoztatva korábbi álláspontjukat, leszavazva Maléter javaslatát – visszautasították a fegyverszünetet. (A jegyzék legmeglepőbb pontja: Nagy Imre helyett kormányfőnek Veres Pétert jelölték.[25]) A dokumentumot Kuzminov gárdaezredesnek címezve átadták a parlamentereknek. Fomin – aki a társaival eddig a mozinál várakozott – a corvinisták követelését gyerekesnek, elfogadhatatlannak minősítette. Ezért a parlamenterekkel együtt megírtak egy rádiófelhívást, amelyben a felkelőknek ismét amnesztiát ajánlanak a fegyverletételért cserébe. A felhívás 28-án 11 órakor el is hangzott, egy elfogott felkelő szerint azonban a Corvinban senki sem hallotta, ezért Lehoczkyék Solymosi János alezredessel (a Rádió épületébe települt piliscsabai gépesített ezred parancsnokával) együtt ismét elmentek a Corvinba.[26]

Solymosi igyekezett meggyőzni a felkelőket, hogy módosítsák a korábbi pontjaikat. A corvinista parancsnokok összevont értekezletet rögtönöztek: újságírók, jogászok bevonásával 12 pontos követelést szerkesztenek, amelyben már Nagy Imrét ismerték el miniszterelnöknek, a szovjet csapatok kivonásának határidejeként december 31 -ét, az ENSZ ellenőrzésével tartandó választások időpontjaként pedig 1957. május l-jét jelölték meg, követelték továbbá, hogy az elesetteket nyilvánítsák hősöknek, és hogy október 23-át nyilvánítsák nemzeti ünnepnek.[27]

A parlamenterek kb. 20.30-kor értek vissza a Rádióhoz. Solymosi ezredes a pontokat lényegében elfogadható tárgyalási alapnak tartotta, és a – Fedor által telefonon továbbított javaslatban – felvetette, hogy a további tárgyalásokat már közvetítők nélkül, a HM és a felkelők között kellene folytatni. A Corvin parancsnoksága ezt el is fogadta, de személyi garanciákat kértek. Solymosi a telefonban a szavát kínálta fel biztosítéknak. Végül abban maradtak, hogy még az este folyamán megkezdik a tárgyalást Nagy Imre, a HM és a Corvin között.[28]

A fegyverszüneti tárgyalások

Mire a két orvostanhallgató-parlamenter – Kiss Tivadar törzsőrmester és Kovács Lajos főhadnagy kíséretében – újra visszatért a Corvin közbe, a felkelők megváltoztatták álláspontjukat, és úgy döntöttek: nem elég a szóbeli garancia. Túszként ott tartották Kiss Tivadar törzsőrmestert, s bejelentették, ha a küldötteik nem térnek vissza 29-én 6 órára, kivégzik. Iván Kovács, Pongrátz Ödön a HM-be indult, Fedor pedig visszatért Solymosihoz a Rádióba.[29]

A tárgyalást végül is másnapra halasztották, mert akkor este sem Nagy Imre miniszterelnök, sem Janza honvédelmi miniszter nem tudott időt szakítani a találkozóra.[30] Iván Kovácsot és Pongrátz Ödönt átkísérték a pártközpontba, ahol már egy MEFESZ-küldöttség tárgyalt Jánosi Ferenccel (Nagy Imre veje, a Hazafias Népfront volt főtitkára) és Molnár Ernővel.[31] A pártvezetők elfogadták a Corvin köziek követelését (ami lényegében azonos volt az egyetemistákéval),[32] megállapodtak, hogy a közösen megfogalmazott szöveget beolvassák a rádióban, majd a corvinisták leteszik a fegyvert.[33] Ezután – hajnalban – a corvinista küldöttséget visszakísérték a HM-be a katonai kérdések (elvonulás! útvonal, fegyverátadási hely stb.) tisztázására. Ott egy – ez idáig azonosítatlan – vezérőrnagy vezette katonákkal tárgyaltak, akikkel nem született végleges megállapodás.[34]

Másnap a corvinista delegáció (közülük Iván Kovács, Pongrátz Ödön és Bornemissza Tibor műegyetemi tanársegéd személye ismert) a Tűzoltó utcai felkelők küldötteivel ismét tárgyalni indult. A tárgyalás Janza tábornokkal (és más tisztekkel) a Honvédelmi Minisztériumban kezdődött, majd a Parlamentben Nagy Imrével (Janzával, Erdei Ferenccel, Köte Sándorral és valószínűleg még másokkal) folytatódott. A politikusok azonnali fegyverletételt követeltek, a felkelők viszont ezt a szovjetek távozásához kötötték: ha az intervenciós csapatok haladéktalanul elhagyják a fővárost (és december 3 l-ig az országot), akkor a civil harcosok átadják a fegyvereket a magyar honvédségnek. A miniszterelnök elfogadta a felkelők követelését („Fiúk, ti azt hiszitek, hogy én nem vagyok olyan magyar, mint ti?”), majd más elfoglaltságára hivatkozva elhagyta az ülést. A felkelők a tárgyalást Janzával fejezték be, eredményéről hiányoznak a megbízható források. Valószínűleg a fegyverletétel részleteiről esett szó, megállapodtak, hogy a felkelők a rendőrséggel és a honvédséggel karöltve vesznek részt a rendfenntartásban. A HM-ben azonban erről egyelőre még nem akartak tudni.

Késő este a főkapitányságon folytatódott a tárgyalássorozat: ekkor a kb. tíz felkelő közül csak Iván Kovács képviselte a corvinistákat. A tisztek közül Kopácsi Sándor főkapitány, Kiss István rendőr alezredes, Jánossy György honvéd őrnagy, Kovács István és Szűcs Miklós tábornokok, valamint Fazekas György újságíró jelenléte ismeretes.[35] Kopácsi vázolta az értekezlet három célját: a csoportoknak el kell ismerniük a Nagy Imre-kormányt, majd támogatni kell programjának végrehajtásában[36] és a rend helyreállításában.[37] A fő kérdés az volt, hogy a fegyveres csoportok elfogadják-e a kormány programját, és hogy létrejöhet-e ennek alapján a megállapodás. A felkelők álláspontja korántsem volt egységes. Iván Kovács a megegyezés mellett szállt síkra, annak ellenére, hogy a parlamenti tárgyalás után a corvinista vezetők közül többen megalkuvással vádolták.[38] Emlékezete szerint a következőket mondta: „Egyrészről a kormány a fegyver letételére szólítja fel a fegyvereseket, másrészt – ha a fegyvert nem tesszük le – a magyar honvédség és a szovjet hadsereg részvételével gyalogsági támadást helyez kilátásba ellenünk.”

Abban teljes volt az egyetértés a civilek között, hogy a fegyvert csak a magyar csapatok előtt teszik le, s csak akkor, ha a szovjet csapatok elhagyják Budapestet. Kopácsi ezredes felszólítására a felkelők többsége kijelentette, hajlandó belépni az új karhatalomba, a megalakulóban lévő „Egységes Nemzetőrparancsnokságba”. Elfogadták, hogy a 18 évesnél fiatalabbakat leszerelik. (Kopácsi: „Ezután megkérdeztem, hogy mit akarnak tulajdonképpen, mert én azt akarom, hogy a gyár állami tulajdonban maradjon, és a föld a paraszt tulajdonában. Erre előszedték személyi igazolványaikat és megmutatták, hogy különböző üzemekben dolgoznak mint munkások, és hogy nem is gondolnak arra, hogy a gyár ne a munkásoké és a föld ne a parasztoké legyen… Kiderült, hogy hajlandóak harcolni az Ausztriából átjáró csendőrök, horthysta tisztekkel, bár nem hittek e hírek valódiságában.”[39] Kovács István: „Kérdőre vontam a corvinisták jelenlevő képviselőit, hogy miért tűrnek meg soraik között kapitalista restaurációra törekvő, fasiszta személyeket. A corvinista képviselők egymás szavába vágva visszautasították vádjaimat”[40])

A fegyverátadás feltételei

Janza honvédelmi miniszter 29-én délután megbízta Váradi Gyula vezérőrnagyot, a gépesített és páncélos egységek parancsnokát, hogy a felkelőkkel folytatott tárgyalás értelmében szervezze meg a fegyverátadást. A VIII–IX. kerületi felkelők fegyvereinek összegyűjtését[41] 16 órakor kellett volna elkezdeni, ám a vezérkar késlekedése miatt a műveletet másnap 9 órára halasztották. A terv szerint a szovjeteknek október 30-án 7 óráig kellett volna elhagyniuk a Corvin környékét, de még 29-én is voltak harcok, s nem is érkezett megnyugtató válasz kivonulásukra vonatkozóan. Ezért Váradi Gyula 20 órakor Váradi Nagy Lajos százados kíséretében személyes megbeszélésre érkezett a Corvin mozihoz.[42] A vezérőrnagy már rendelkezett bizonyos ismeretekkel a Corvin közi viszonyokról Virág János pedagógus tájékoztatása alapján, aki a HM küldöttjeként már másfél napja a Corvin közben tartózkodott,[43] s Váradi kérésére Maléter ezredessel is felvette a kapcsolatot. A helyszínre érkező Maléter Virággal kezdett el tanácskozni, mivel úgy vélte: ő a felkelők parancsnoka. Virág nem merte neki elmondani, hogy ő éppenséggel a felkelők lefegyverzése ügyében jött a Corvinba.[44] A corvinista felkelők „igazi” vezetői eközben még állásfoglalásuk egyeztetésén dolgoztak, de hamarosan olyan túlfűtött lett a légkör, hogy a hangzavar miatt nem lehetett szó konstruktív vitáról.[45]

Ilyen előzmények után kezdődött a tényleges tárgyalás. Váradi tájékoztatta a felkelők vezetőit [akik között ott volt három Pongrátz testvér – Gergely, Ödön és valószínűleg Kristóf –, Iván Kovács, Antalóczi Sándor (orvos), Szabó László (áruátvevő), Erdős Imre, Mesz János, a Práter utcai Lassan György (fémmunkás), László Béla György összekötő (bérelszámoló), valamint Bárány János, a Tompa utcaiak parancsnoka és valószínűleg a szintén Corvin közi Bornemissza Tibor] a szovjet csapatok leváltásáról és a fegyverek átadásával kapcsolatos tervekről. A civileknek viszont az volt az állásfoglalásuk, hogy a kormány értékelése szerint ők nemzeti hősök, senkinek sem áll jogában fegyverletételre kényszeríteni őket. A feltétel nélküli fegyverletételt nemcsak a felkelők ellenezték, hanem Maléter ezredes is: „nem lehet ezeket a hős forradalmár harcosokat egyszerűen leszerelni, hanem igazolványt kell nekik adni és katonai iskolába kell küldeni őket”.[46] Mint katona azonban hangsúlyozta, hogy a további fegyveres harcot őrültségnek, felesleges vérontásnak tartja, annál is inkább, mivel a kormányprogram kielégíti a követeléseket. Ebben a kérdésben Váradi vezérőrnaggyal értett egyet. „Ez alkalommal Maléter elmondta, hogy a kormány részéről történt (korábbi] tájékoztatás alapján – mely szerint a csoport tagjai reakciós, demokráciaellenes személyek – több napig lövette a csoportunkat. Miután meggyőződött arról, hogy a kormány tájékoztatása nem felelt meg a valóságnak, s csoportunk tagjai becsületes dolgozók, a tüzelést velünk szemben megszüntette.”[47] A felkelők örültek, hogy a Kilián laktanyával megszűnt minden ellenségeskedés. A kormány megítélésében már eltértek a vélemények: a csoport egyik fele megbízott benne, a másik fele a fenntartásait hangoztatta.

Iván Kovács parancsnok feltételei a következők voltak: 1. A Nagy Imre-kormány elismerése, programjának támogatása. 2. A szovjet csapatok azonnali kivonása Budapestről. 3. A kormány jelentse be az ország függetlenségét, semlegességét. 4. Többpártrendszer, 1957 elején tartandó szabad választások kiírása. 5. Az ÁVH feloszlatása. 6. Általános amnesztia biztosítása a fegyveres harcokban részt vett polgári személyeknek.[48] (Megkockáztatható az az állítás, hogy a forradalom idején az összes tárgyaló pozícióban lévő felkelő közül Iván Kovács volt a mai értelemben a legdemokratább: minden esetben következetesen síkra szállt a többpártrendszer, a szabad választások kiírása mellett.)

Súlyos nézeteltérések támadtak. Váradi a honvédelmi miniszter parancsára hivatkozva voltaképpen feltétel nélküli fegyverletételt követelt (amnesztiával), amelyet másnap reggel kívánt végrehajtani. A korábbi statárium elrendelése miatt azonban még a higgadtabb felkelők bizalmatlansága sem oldódott, s a fegyverek átadásáról a szovjet csapatok távozásának garanciája nélkül hallani sem akartak. Váradi ingerülten visszakérdezett: miért küldtek delegációt a corvinisták a Parlamentbe, és miért nem tartják magukat az ígéretükhöz, ha nem akarják letenni a fegyvert. Iván Kovács felkelőtársai támadásainak össztüzébe került: arra gyanakodtak, hogy a parancsnok egyoldalú fegyverletételben egyezett meg Nagy Imrével (küldött-társát, Pongrátz Ödönt megkímélték a hasonló kellemetlenségektől). Iván Kovács arra hivatkozott, hogy a megállapodás csak a szovjet csapatok fővárosból történő kivonulása esetén lépne hatályba.[49]

A tárgyalás ekkor megfeneklett (a vezérőrnagy hiába fenyegetőzött szovjet gyalogsági támadással),[50] Maléter visszatért a Kilián laktanyába, azzal, hogy reggelig kidolgoz egy elfogadható kompromisszumot.[51] Hajnalban elő is állt egy hatpontos tervezettel, amelynek lényege emlékezete szerint az volt, hogy a felkelők egy része megtartja a fegyvert, és ezzel belép a honvédség vagy a rendőrség kötelékébe, a 18 éven aluliak tiszti iskolába kerülhetnek. Akik egyiket sem választják, visszamennek a munkahelyükre.[52]

Váradi tábornokot valószínűleg meglepte Maléter állásfoglalása, de továbbra is ragaszkodott a fegyverletétel parancsban megadott feltételeihez. Az ezredes azt javasolta neki, beszélje meg az új megállapodást a honvédelmi miniszterrel. Janza tábornok rugalmasnak bizonyult, és a kompromisszumot megerősítette a miniszterelnök is.[53]

Nem sikerült viszont meggyőzni a legradikálisabb felkelőket, különösen a „részleges fegyverletételt” energikusan ellenző Pongrátz Gergelyt és Mész Jánost, de a megfontoltnak tartott Antalóczi Sándort sem.[54] Mindvégig ők képviselték leginkább a Corvinban a Maléter-ellenes szárnyat. Maléter már ekkor is nagy tekintélynek örvendett a felkelők körében, könnyűszerrel kizavarta az ülésről a corvinista Mátray Máté horthysta ezredest – aki állítólag Prónay-különítményes volt –, mert uraztatta magát [„…a régi módszereket nem fogadjuk el”], s Mátrayt hamarosan fogolyként kísérték át a felkelők a Kiliánba.[55] Az ezredes ekkor visszament szolgálati helyére, nem vett részt a tárgyaló felek további küzdelmeiben. A felkelők végül is – a többségi elv alapján – elfogadták a „részleges fegyverletételt”, de Pongrátzék ezt csak a szovjetek Magyarországról történő kivonása után tartották volna megengedhetőnek.[56]

Váradi Gyula továbbította a HM javaslatát: a budapesti felkelők csoportonként 100 tagja megtarthatja a fegyverét, de az összlétszám nem lehet több 7-800 főnél; a jelölést a csoportok végzik, de 18 éven aluliak nem lehetnek köztük (ebben a VIII–IX. kerületi felkelők vezetői mind egyetértettek, Pongrátz Gergely kivételével, akik azzal érvelt, hogy e fiataloknak döntő szerepük volt a harci sikerekben);[57] a kijelöltek 30-án reggel zárt rendben vonulnak a részükre kijelölt laktanyába, ellátásukról a honvédség gondoskodik, feladatuk a rendfenntartás lesz; a többiek szabadon távozhatnak.[58] Iván Kovács azt javasolta, hogy a csoportjának 30-40 százaléka fegyveresen vegyen részt a rend fenntartásában. Váradi megígérte, hogy kérését továbbítja a kormánynak.[59]

A tábornok még azt is el akarta elérni, hogy hajnali 4 órakor a felkelők engedjék be az általuk ellenőrzött területre a magyar honvédséget. Javaslata szerint az élen haladó három nemzeti zászlóval díszített harckocsi jelezné majd azt a magyar egységet, amely a szovjet csapatok elvonulását biztosítja. Iván Kovács nem ellenezte ezt, de a Pongrátz testvérek (különösen Gergely, aki egyre ellenségesebbé vált a tábornokkal szemben) árulástól tartottak, és hajthatatlanoknak mutatkoztak. Antalóczi az utóbbiak pártján állt, de igyekezett nyugalomra inteni őket. Végül nem is tudtak konszenzusra jutni, ezért a Pongrátz Gergely és Antalóczi Maléter Pált kérte, hogy foglaljon állást vitájukban. Mivel az ezredes nem tudott, vagy nem akart e vitába beleavatkozni, még inkább gyanús lett Pongrátzék szemében.[60]

A fegyverletétel elmarad


Ezalatt a Corvinban a tárgyalást politikai eszmecsere váltotta fel: mi okozta a fegyveres felkelést? Váradi elfogadta a corvinisták véleményét, hogy a kiváltó ok „a párt helytelen politikája volt”, de hozzátette: bár ő is kommunista, nem értett egyet a vezetés intézkedéseivel. Ezután még barátságosabbá vált a légkör: „Miután megjegyeztük, hogy magyar katonákra nem lőnénk, Váradit megkérdeztük, hogy abban az esetben, ha ő vezetné ellenünk a támadást, kiadná-e egységének a tűzparancsot. Váradi kijelentette, hogy ő nem lövetne ránk, s véleménye, hogy egyetlen magyar katona sem tenné… Búcsúzáskor jó barátként váltunk el…”[61]

Végül is reggel nem történt meg a fegyverátadás. Később a tárgyaló felek egymást hibáztatták a megállapodás be nem tartásáért. Váradi szerint a felkelők lehetetlen követeléseket támasztottak (ragaszkodtak a szovjetek távozásához Magyarország területéről,[62] de ezt – mint láttuk – csak a felkelők kisebb része kötötte a fegyverek átadásához). Zólomy László szerint a vezérkar kiáltványban ismertette a szovjet csapatok kivonását Budapestről, s a térségben meg is történt a szovjet csapatok felváltása, a fegyverletételt mégis megtagadták a felkelők.[63] Ám a megállapodás nem így szólt. A felkelők lefegyverzésének volt feltétele a szovjet kivonulás (Budapestről, nem csak a VIII. kerületből), és nem fordítva. A felkelő parancsnokok – Iván Kovács, Bárány János és a Corvin-béli tárgyaláson részt nem vevő Angyal István (akik hajlottak a megegyezésre) – pedig úgy látták, hogy a honvédség a megállapodás ellenére nem jelent meg, tehát a hadsereg vezetése okolható a megegyezés be nem tartásáért.[64] Iván Kovácsnak azonban tudnia kellett, hogy a megállapodás végrehajtása eleve kétes volt, hiszen Pongrátzék ellenőrzésére nem volt garanciája. Bárány János pedig teljes egységével együtt fegyveresen kívánt részt venni a rend fenntartásában a konszolidációig.

Reggel a Honvédelmi Minisztériumban általános felháborodást keltett Váradi jelentése, miszerint a felkelők, a megegyezés ellenére, megtagadták a fegyverletételt. „Mivel ez a szovjetek és a mi becsapásunkat jelentette, a HM megtorlást határozott el.”[65] A Kossuth rádió reggeli hírei és Honvédelmi Minisztérium közleménye azonban a felkelők sikerét igazolta: döntés született, hogy a honvédség és a rendőrség mellett a „munkások s az ifjúság fegyveres osztagai veszik át a rendfenntartást”.[66]

Jegyzetek

[1] Kovács István kihallgatási jegyzőkönyve (továbbiakban: jkv.) 1958. VI. 2. Nagy Imre és társai (továbbiakban N. L). Operatív iratok (továbbiakban: Op.) 4/12 Magyar Országos Levéltár XX-5-h (továbbiakban: MOL); jkv. 1957. V. 30. Történeti Hivatal Irattára (továbbiakban: THI) V-150005. Ez a verzió azonban nincs kellőképpen bizonyítva.

[2] Tóth Lajos tanúkihallgatási jegyzőkönyve (továbbiakban: tk.) 1957. II. 16. THI V-150005/14.

[3] Ferencsik József rendőr ezredes és Kapitány István rendőr százados: Nagy Imre szerepe és tevékenysége az október 28-ai fordulat végrehajtása érdekében. Kelt. nélkül. N. I. Op. MOL 1/1.

[4] Tóth Lajos szerint (tk. 1957.11. 16. THI V-150005/14) Kovács István vezérőrnagy a katonai vezetést megkerülve jelentette Nagy Imrének, hogy a támadási terv végrehajtása műemlék épületek és polgári személyek pusztulásával járna, és kérte a végrehajtás megakadályozását. Nagy ez okból tiltotta le az akciót. Kovács azonban kategorikusan cáfolja (jkv. 1957. V. 30. THI V-l50005), hogy ő informálta volna Nagy Imrét.

[5] A felkelőktől származó források ezt a verziót nem említik.

[6] Kovács István jegyzetfüzete THI V-l50005/3.

[7] Kovács jkv. 1958. VI. 2. N. I. Op. 4/12 MOL – Kovács jkv, 1957. V. 30. THI V-150005.

[8] Reményi Gyula tk. 1957. IX. 24. THI V-150006/11. Fehér Lajos, a Katonai Bizottság tagja határozottságra szólította fel a katonai vezetést.

[9] Kovács István jkv. 1958. VI. 2. N. I. Op. 4/12 MOL; jkv, 1957. V. 30. THI V-l50005.

[10] Kovács István jkv. 1958. VI. 2. N. I. Op. 4/12 MOL.

[11] Kovács jkv. 1958. VI. 2. N. I. Op. 4/12 MOL.

[12] Kovács jkv. 1958. VI. 2. – Szűcs Miklós jkv. 1958. VI. 2. N. I. Op. 4/12 MOL.

[13] Szűcs Miklós jkv. 1958. VI. 2. N. I. Op. 4/12 MOL.

[14] Szűcs szerint egy szovjet ezredes készítette a vázlatot (jkv. 1958. VI. 2. N. I. Op. 4/12 MOL).

[15] Kovács István jkv. 1958. VI. 2. N.I. Op. 4/12 MOL.

[16] Szűcs jkv. 1958. VI. 2. N. I. Op. 4/12 MOL.

[17] Márton András jkv. 1957. IV. 5. THI V-150005/2 – Kovács István–Márton András szembesítési jegyzőkönyve (továbbiakban: szemb.) 1957. VI. 10. THI V-150005/3.

[18] Kovács István–Márton András szemb. THI V-150005/3.

[19] Szűcs jkv. 1958. VI. 2. – Kovács István jkv. 1958. VI. 2. N. I. Op. 4/12 MOL – Janza Károly jkv. 1957. VI. 5. THI V-150005/15.

[20] Janza Károly jkv. 1957. VI. 5. THI V-150005/15. „A támadás a korábbi vallomásomban ismertetett magatartásom és fellépésem ellenére megindult, nem az én fellépésem hiúsította meg, hanem az, hogy a támadásra indult páncélosok közül az élpáncélost kilőtték.” (Nagy Imre jkv. 1958. VI. 4. N. I. Op. MOL 4/12.)

[21] Bonyhádi szerint (tk. 1957. VIII. 10. THI V-150005/7) ekkoriban a szovjet vezetőkben is felmerült, hogy parlamenterek útján próbáljanak megegyezni a corvinistákkal: Fomin százados a HM-ben önként jelentkezőket kért erre a feladatra, amelyre Bonyhádi és Benyák vállalkozott. Mindez azonban nincs más forrásokkal alátámasztva.

[22] A szovjet parancsnokságon tudták, hogy a felsőbb vezetés 28-ára tervezte a Corvin felszámolását, de a fegyverletétel reményében még fel akarták használni a parlamentereket (Benyák tk. 1957. VI. 17. THI V-150005/7).

[23] Bonyhádi Jenő tk. 1957. VIII. 10. THI 150005/7.

[24] Fedor emlékezete szerint (jkv. 1957. VII. 2. THI V-150005/19) ezt mondta: „gyerekek, mit akartok puskákkal a tankok ellen, én elfogadom a szovjet parancsnokság felszólítását, fogadjátok el ti is”.

[25] Bonyhádi úgy tudja (tk. 1957. VIII. 10. THI 150005/7), hogy fél óráig vitatkoztak azon, hogy Veres vagy Babics Antal (egészségügyi miniszter) legyen a miniszterelnök.

[26] Nehezen lehet megállapítani, hogy a parlamentereknek milyen szerepük volt az egész tárgyalássorozatban. Több forrás utal arra, hogy az orvostanhallgatók fenyegetett helyzetben voltak. Lehoczky 1982 augusztusában írásbeli igazolást adott Pongrátz Gergelynek, hogy a „rádiófelhívás szó szerinti felolvasására fegyveresen kényszerítettek” (Pongrátz Gergely: Corvin köz 1956. 1982–1992 a szerző kiadása, 108. o.). Iván Kovács László 1957. III. 16. önvallomásában [továbbiakban önv., 1956-os Intézet Évkönyve. 1993 (továbbiakban: Évk.) 212. o.] azt írta, hogy Lehoczky beszélt neki a szovjetet fenyegetéséről, mely szerint a családját kivégzik. Fedor viszont sem vallomásaiban, sem szóbeli közlésében nem említ semmiféle pressziót, sőt „a rádiófelhívás esetleges következményeitől” (tehát a corvinistáktól!) tartva, Lehoczkyval fontolgatták a szökést még a Rádió épületéből.

[27] Iván Kovács önv. Évk. 212. o. – Fedor jkv. 1957. VII. 2. THI V-150005/19.

[28] Fedor József jkv. 1957. VD. 2. THI V-150005/I9.

[29] Solymosi a feljegyzésében (1957. I. 27. THI V-150005/7) azt állította, hogy Kisst már majdnem agyonlőtték, de ezt még az érintett sem erősítette meg (tk. 1957. IV. 5. THI V-150005/7).

[30] Ugyanitt, ugyanekkor próbálkozott tárgyalással a Tűzoltó utcai küldöttség is.

[31] Iván Kovács szerint [jkv. 1957. III. 26. Pest Megyei Irattár (továbbiakban: PM) 002/57] az öt MEFESZ-küldöttön, a két pártközponti dolgozón kívül ott volt egy alezredes és egy őrnagy is.

[32] Iván Kovács egy ízben így értékelte a találkozó eredményét: „A felkelők elfogadják a kormány programját, a 16 pont túlzott követeléseiről lemondanak” (jkv. 1957. III. 12. V-145626).

[33] Iván Kovács mindehhez hozzáteszi: „Mivel a rádió-beolvasás elmaradt, így a fegyverletétel sem történt meg.”

[34] Iván Kovács szerint (jkv. 1957. III. 26. PM 002/57) miközben a tisztek a gyors fegyverletételre akarták rábeszélni a felkelőket, jött egy újabb fegyveres küldöttség, amely nem fogadta el a kormány programját, sem a fegyverletételi felszólítást, s ez utóbbi a corvinista küldöttséget is óvatosságra intette.

[35] A résztvevők aláírtak egy jelenléti ívet, amely eddig nem került elő.

[36] Lásd Nagy Imre rádióbeszéde 1956. X. 28. 17.25 h. (In: A forradalom hangja. Századvég Kiadó–Nyilvánosság Klub, Bp., 1989., 131–132. o.)

[37] Iván Kovács jkv. 1957. V. 11. N. I. V. MOL 21/30.

[38] Angyal István tk. 1957. XII. 5. PM 002/57.

[39] Kopácsi önv. (kelt. nélkül) N. I. V. MOL 20/28.

[40] Kovács István jkv. X. 6. THI V-150005. Szűcs Miklósnak kedvezőtlen emlékei maradtak erről az ülésről: volt ott „néhány bizalmatlan külsejű személy”, akik fasiszta-ízű kijelentéseket tettek. Kovács szólt, hogy a rend helyreállítása csak a corvinisták fegyverletétele után következhet, de nem volt szavainak hatása. Kováccsal elmentem, mert semmi értelme nem volt az ottmaradásnak” (Szűcs tk. II. 26. N. I. V. MOL 20/28).

[41] Váradi Gyula jkv. 1957. III. 14. THI V-150006; tk. 1957. VIII. 7. N.I. V. MOL 18/24.

[42] A szovjet páncélosparancsnok veszélyesnek ítélte a látogatást, de Váradi kijelentette, hogy „ő ezt végrehajtja, még ha az életébe is kerül, ha a vérontást el lehet kerülni” (Nagy Lajos tk. 1957. IV. 11. THI 150005).

[43] Virág Jánost az október 25-i „véres-zászlós” tüntetésen a Vörös Csillag nyomdában többedmagával letartóztatták, és a HM pincéjében tartották fogva. 28-i kiszabadulásukkor megígérték, hogy a fegyverszünet betartása érdekében közbenjárnak a felkelőknél. A HM-küldöttek szerették volna elérni, hogy a civil fegyveresek szétszórt csoportjai egyesülve közös delegációt küldjenek a politikai és a katonai vezetőiekéi folytatandó fegyverszüneti tárgyalásokra. Virág feladata az volt, hogy amnesztiáért fegyverletételre agitálja a felkelőket (Virág jkv. 1957. III. 19., 26. THI V-150006/1). Két alezredes megkérte, hogy készítsen egy felhívást a felkelőkhöz, és ebben szólítsa fel őket fegyverletételre (Virág jkv. 1957. III. 26. THI V-150006/1). A nagy zűrzavarra jellemző, hogy Iván Kovács parancsnok is úgy tudta, hogy Virág a csoport tagja, aki az adminisztratív ügyeket intézi.

[44] Virág János tk. jkv. 1957. III. 1. THI V-150006/1.

[45] Bárány János önv. 1957. V. 15. Fővárosi Bíróság irattára (továbbiakban: FB) 451/89.

[46] Virág János tk. jkv. 1957. III. 1. THI V-150006/1.

[47] Iván Kovács jkv. 1957. V. 6. N. I. V. MOL 18/24.

[48] Iván Kovács jkv. 1957. V. 2. PM 002/57.

[49] Iván Kovács önv. Évk. 214. o.

[50] Iván Kovács jkv. 1957. V. 2. PM 002/57.

[51] Valószínűleg Iván Kovács is ekkor hagyta ott egy időre az ülést, a főkapitánysági tárgyalás miatt.

[52] Maléter Pál N. I. B. MOL 24/1-2. Iván Kovács a következőképpen emlékezett a hat pontra: 1. A Nagy Imre-kormány elismerése. 2. A forradalmi harc során elesett hősi halottak özvegyei és gyermekei az állam támogatását élvezzék. 3. A forradalmi harcokban részt vetteket ugyanazok a jogok illessék meg, mint a partizánokat. 4. A forradalmárok egy része a rendőrség alakulataiba olvad be. A fiatalkorúak, amennyiben kérik, katonai iskolára mennek. Akik egyikre sem hajlandók, fegyvereiket átadva visszamennek munkahelyeikre. 5. A fegyveres csoportok parancsnokai csoportjuk nagyságától és képességeitől függően honvédségi, illetve rendőrségi rendfokozatot kapnak. 6. A szovjet csapatok kivonása az ország területéről. Az első és hatodik pont kivételével tanalmában hasonlóan sorolta fel a tervezetet Virág János is, de szerinte ezt a javaslatot – bár lényegében Maléter elgondolásán alapult – a tárgyaló felek közösen hozták (Virág tk. jkv. 1957. III. 1. THI V-150006/1).

[53] Váradi tk. 1957. VIII. 7. N. I. V. MOL 18/24.

[54] Maléter jkv. 1957. VI. 7. N. I. Op. MOL 6/20. Váradi úgy emlékezett vissza, hogy Mész János volt a legfanatikusabb corvinista vezető. (Tárgyalási jkv. 1958. VIII. 9. THI V-150006/15.)

[55] Váradi önv. kelt nélkül. – Maléter jkv. 1957. II. 13., VII. 29. N. I. V. MOL 17/22; jkv. VI. 7. N. I. Op. MOL 6/20 – Csiba Lajos: Napló. Szivárvány (Chicago) 1989. november, 71. o. Mátray Máté egyébként először a Kiliánnál jelentkezett szolgálattételre.

[56] Váradi tk. 1957. VIII. 7. N. I. V. MOL 18/24.

[57] Váradi – Nagy Lajos szerint (tk. 1957. IV. 11. THI 150005) – ahhoz is ragaszkodott, hogy a büntetett előéletűek is tegyék le a fegyvert, de ezt a corvinisták állítólag nem fogadták el.

[58] Váradi tk. 1957. VIII. 7. N. I. V. MOL 18/24.

[59] Iván Kovács jkv. 1957. V. 2. PM 002/57. Iván Kovács a bíróság előtt azt mondta, hogy csak a katonaviselteknél akarta meghagyni a fegyvert. (Tárgyalási jkv. 1957. VIII. 15. PM 002/57.)

[60] Bárány János önv. 1957. IV. 25. jkv. 1957. V. 15. FB 451/89; önv. 1957. IV. 24. THI V-143260/2.

[61] Iván Kovács jkv. 1957. V. 2. PM 002/57.

[62] Váradi tk. 1957. VIII. 7. N. I. V. MOL 18/24.

[63] Zólomy László: Én is ezredes voltam a vezérkarnál. In: Évk. 1992. 1956-os Intézet 180. o.

[64] Iván Kovács önv. Évk. 214. o. – Bárány önv. FB 1957. IV. 25. – Angyal tk. 1957. VI. 24. THI V-150005/7.

[65] Zólomy László jkv. 1958. VI. 2. N. I. Op. MOL 4/12.

[66] A forradalom hangja – 1956 a sajtó tükrében. Kossuth Könyvkiadó, 1989, 125. o.

• Befejezetlen jelen