Skip to main content

„Azt hittem, hogy fikció, pedig emlék…”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Rakovszky Zsuzsával Imreh András beszélgetett

Az én generációmban, de gondolom, rajtunk kívül is nagyon sokan nem egyszerűen kiváló költőként, hanem hogy úgy mondjam, par excellence költőként tekintenek Magára, hiszen olyan irigylésre méltó költői erényekkel rendelkezik, amelyek mintha predesztinálnák arra, hogy költő legyen. Például a képalkotást szokták kiemelni, vagy az absztrakciós és asszociációs tehetséget, amely a költészethez nagyon fontos. Ezért jó párunkat meglepett, amikor regénnyel jelentkezett. Azt szeretném először kérdezni, hogy Magát nem lepte-e meg ezzel?

Hát olyan nagyon nem. Határozottan emlékszem rá, amikor 13-14 éves lehettem, járkáltam föl-alá otthon a konyhánkban, és regényt írtam a fejemben. De ettől függetlenül már csak azért sem, mert szerintem a versekben is folyamatosan távolodtam a lírától, és közeledtem az epika felé. Igazán lírainak nevezhető verseket talán az első két kötetben írtam, és aztán kezdtem valami olyasmivel próbálkozni, ami már talán inkább vagy a drámához, vagy a prózához áll közel, még ha verses formában is. Hogy mennyiben birtoklom a felsorolt erényeket, azt nem tudom, de mindig nagyon hiányoltam a saját verseimből valamit, ami nem biztos, hogy erény, de én nagyon szeretem, ha megvan egy költő verseiben. Ez olyan hanghordozás vagy olyan lírai személyiség, ami valahogy megképzik az embernek, amikor olvas egy verset. Nagyon nehezen tudnám az összetevőit elemezni, de vannak költők, akiknek három sora után összeáll az emberben egy kép a költőről magáról, ami aztán nagyon csalóka lehet, de mint költői módszer, nagyon jól működik. Szóval vannak költők, akiknek a jó versei nagyon jók, de még a nem olyan jó versei is jók, mert valahogy ez a kidolgozott, nem is tudom, személyiség vagy hanghordozás megvan bennük. Ezt magamból mindig is hiányoltam, és ad hoc megoldásokat ugyan találtam különféle versekben, de sosem éreztem, hogy most megvan. Volt egy átmeneti periódus, amikor szerepverseket írtam, tehát kitaláltam a figurát is, aki be­szélni fog, és annak a hanghordozására ráhagyatkozva írtam a verseket. A következő lépés az volt, amikor már nemcsak a figurát, hanem több figurát meg történetet is kitaláltam, és az már próza lett.

És erre utalt, amikor azt mondta, hogy ez talán valamennyire a drámához is közel áll? Mármint a különféle hangokra, tehát a szerepversekre, azokra a figurákra?

Igen. Szokták kérdezni, hogy akkor tulajdonképpen miért nem drámát. Végül is, ha az ember megkonstruálja a beszélőt, kitalál neki egy előzetes élettörténetet, és így amikor megszólal, akkor már valamit lehet róla tudni, akár a címből, vagy van egy helyzete, ez éppúgy mehetett volna, mondjuk, a dráma, mint a próza felé.

Rögtön kettőt is kérdezek: elgondolkodtam azon, milyen furcsa, hogy a prózán belül nem a novella felé ment, tehát hogy rögtön regényt írt. A másik kérdésem pedig az: elképzelhető-e, hogy a dráma felé is elvisz egy út?

Hát, azt még nem tudom. Most, két regény után kezdtem novellákat írni. Inkább csak terjedelmi alapon gondolná az ember, hogy ha vers, akkor utána novella és azután regény. Sok regény és nagyon sokféle novella van, de talán egy regényben, ami hosszadalmasabb meg ráérősebb, inkább használhatóak azok a tulajdonságai az embernek, amiket a költészetben is tudott használni, például a vizuális megjelenítés iránti érzéke. A novella talán inkább csupaszodik le a jelenetre meg a cselekményre, és ezért úgy érzem, logikusabb folyamat volt, hogy az első próza regény lett, és nem novella.

Arra gondoltam, hogy valaki, aki éveken, évtizedeken keresztül verseket ír, tehát igen tömör formában gondolkodik, talán tart egy kicsit attól a hatalmas terjedelemtől vagy attól a szerkesztési kötelezettségtől, amivel esetleg egy regény járhat. Ez nem így volt?

Valószínűleg nem gondoltam bele, amikor elkezdtem. Meg hát voltaképpen a történet úgy megvolt nagyjából. Szóval csak meg kellett írni. Persze a regényírás napi többórás feladat, a versírást meg, ahogy mondani szoktam, lehet hagymavágás közben is.

Tényleg lehet?

Igen, lehet.

Nekem nem megy.

Vagy nem is tudom, bármi egyéb olyan foglalatosság közepette, ami az embernek csak a kezét foglalja le, de a fejét nem.

Egyszer, amikor a készülő második regényéről, A hullócsillag évéről kérdezték, valami olyasmit mondott, hogy azt már tudja, hogy A kígyó árnyékánál jelentősen rövidebb lesz. Kíváncsi vagyok arra, hogy ennél sokkal kevesebbre gondolt-e, mert négyszáz oldal a második, az első meg négyszázötven.

Hát ez a nyomdai… Vagy ugyanolyan méretű?

Szerintem ugyanolyan méretű, igen.

Úgy éreztem, hogy a Kígyó sokkal hosszabb.

Nem az történt, hogy elkezdte írni, és akkor újabb meg újabb szálak jöttek be, ami miatt mégis hosszabb lett a második, mint amilyennek tervezte?

Pont fordítva: egyharmadát kihúztam. Lehet, hogy ez okozta azt az érzékcsalódást, hogy ennek következtében jóval rövidebb lesz, holott nem. Félig-meddig önéletrajzként kezdtem, emlékeket próbáltam felidézni, de az emlékek, azok valahogy nem akkor jönnek, ha az ember emlékezni próbál. Amikor eldöntöttem, hogy fikció lesz, attól kezdve sokkal könnyebben haladtam, és utóbb kiderült, olyanokkal beszélve, akiket ismertem már ebben az időszakban, hogy egy csomó olyan dolog van közte, amiről én azt hittem, hogy fikció, pedig emlék. Illetve lehet, hogy fordítva is van, de az biztos, hogy amíg erőltetni próbáltam az emlékezést, nemigen jutott az eszembe semmi, amikor eldöntöttem, hogy – legalábbis részben – fikció lesz, felszabadultam.

Mindkét regény, az egyik részben, a másik teljesen Sopronban játszódik, egészen különböző időben: az egyik félmúlt, a másik régmúlt. Van-e ennek valami oka, túl a személyes kapcsolaton, tehát túl azon, hogy ön is Sopronban született, és Sopronban is él, a regényírásnál mennyiben segítette, hogy ez a helyszín megvolt, ismerte?

A Kígyónak az egyik fele elvben Lőcsén játszódna, és jártam is Lőcsén, mielőtt elkezdtem, de leginkább, már nem is emlékszem, hogy kinek a lőcsei krónikájából vettem hozzá az adatokat. Aztán később is voltam Lőcsén, és akkor rájöttem, hogy egy egészen más Lőcsére emlékeztem, az a Lőcse is Sopron volt tulajdonképpen. Ezek a gyerekkori helyszínek annyira mélyen benne vannak az emberben, hogy ha egy fiktív városba tenném, akkor is azt képzelném, hogy Sopronban játszódik.

A kígyó árnyékában egy jellegzetesen polgári miliő jelenik meg. Ez azért lepett meg, mert a versek viszont egy eléggé jellegzetesen lepusztult, talán nemcsak a szocializmus lepusztultságának kö­szön­hetően lepusztult, a maga kedvenc szavával „vedlett” környezetben játszódnak. Van-e erre va­lamilyen magyarázat, hogy ilyen markánsan váltott vedlett környezetről kifejezetten polgárira?

A versek javarészt inkább már fiatal- meg felnőttkori, legalábbis a késő Kádár-kori időszakból és élményekből táplálkoznak, a Hullócsillag nagyjából a gyerekkoromnak a színterén játszódik. A Kígyó egyrészt azért játszódik polgári környezetben, mert elég sok helytörténetet olvastam, korabeli krónikákat is, amelyeket soproni polgárok írtak, és meglepett, mennyire másként fest a történelem az ő szemszögükből, mint ahogy mi szoktunk gondolni rá, és hogy tulajdonképpen mennyire hasonlítanak a mostani polgárokra. Másrészt meg hát, ugye, a könyv egy városban játszódik, illetve kettőben, úgyhogy a szereplői szükségképpen polgárok, vagy legalábbis a többségük. Egyébként mindig volt egy olyan fura, irracionális érzésem, mintha egy ilyen városban valahogy megmaradnának vagy egymásra rakódnának azok az események, amik ott lejátszódtak az évek folyamán. Bármennyire is kötődöm hozzá, igazából nem vagyunk úgy soproniak, hogy több generáció itt nőtt volna fel, hanem a szüleim költöztek le a háború után. De megismertem olyan családokat, akiknek már az összes felmenőik ott éltek, és ez valahogy mindig foglalkoztatott. Mintha valóságosabb lenne az az ember vagy az a család, aki vissza tud gondolni arra, hogy már a nagymamája is abban a lakásban lakott, vagy ha nem is ott, akkor két utcával odébb, és ezt az érzést próbáltam versekben is megfogni, de nem elégített ki, és így került bele a Kígyóba.

Arra gondol, hogy van egy jellegzetes motívum, ami előjön a regényekben is, de az újabb versekben is, hogy mintha generációk, ősök és lemenők között lenne valamilyen, hol félelmetes vagy rettenetes, hol csodálatos ismétlődés? Nem tudtam eldönteni, hogy ezeknek a sorsszerűen újra meg újra visszatérő dolgoknak, fiziognómiai és sorsbeli hasonlóságoknak örülni kell-e, vagy nem.

Hát ezt én sem igazán tudtam eldönteni. Az ember fiatalkorában olyan nagyon egyedinek hiszi magát, aztán ahogy mennek az évek, egyszer csak meglátja a tükörben a tulajdon anyját, ez félelmetes is, meg jó is. És ha ez több generációra tekinthet vissza, ahol egy nagycsaládon belül érzékelni lehet ezt a hasonlóságot, ez valami erőt is jelent, meg félelmetes is.

A Nők a kórteremben valamelyik, talán az ötödik részében, pont fordítva van, tehát a szülőanya az újszülöttben látja meg a saját őseit. És A kígyó árnyékában is van egy ilyen rész: a születés után történik éppen, és ezért tulajdonképpen valamennyire katartikus. De pár lappal később Or­solya apja a lány szemébe vágja, hogy „kiütközik rajtad az anyád vére”, tehát tulajdonképpen összeütközik ez a két elv, egyrészt, hogy milyen jó, hogy van valamilyen kontinuitás, másrészt pedig az átokkal terheltség. Ez tehát így visszafele is működik? Fölfele, lefele?

Hogy a kisgyerekben is már?

Igen, igen.

Nem tudom, erre így nem gondoltam. Csak arra, hogy erőt adhat, ha valaki tudja, hogy mondjuk már a dédnagymamája is ott lakott abban a lakásban, vagy azokon az utcákon járt. Ez inkább kulturális örökség, mindig úgy éreztem, hogy mintha az inkább létezne, aminek a múltját is érzi az ember. Nyilván egyénektől függően lehet átok is meg áldás is.

Visszatérve erre a vedlett környezetre, amely olyan jellegzetesen jelen volt a verseiben, érez-e valamilyen, hogy is mondjam, melankóliát, pontosabban nem hiányolja-e ennek a környezetnek az eltűnését, amelyben talán minthogyha bizonyos dolgok élesebben látszódtak volna? Arra gondolok, hogy a magyar irodalomban volt egy ilyen nagyon jellegzetes vonulat, Kertész presszóitól Krasznahorkaiig, amelyben talán az irodalom olyan terepet talált, ahol bizonyos dolgokat könnyebben felfedezhetett és elmondhatott, és talán mintha ez a maga verseire is igaz lenne. Jól ér­zem-e, jól értem-e ezt?

Azt hiszem, hogy ami része volt az életünknek meg a fiatalságunknak, az iránt, akármilyen is volt, valami nosztalgiát kétségkívül érzünk. Azt viszont nem egészen értem, hogy érti, hogy bizonyos dolgok élesebben látszódtak. Hogy a helyzet, az valamilyen, illetve hát nagyon sok szempontból egyértelműbb volt, ugye erre gondol? Könnyebben tudta az ember eldönteni, hogy mi jó, mi rossz...

Nemcsak politikai értelemben vagy nemcsak morálpolitikai értelemben, hogy mi jó, mi rossz, hanem mintha egy ilyen vedlett, koszlott, lepusztult, minimalizálódott világban könnyebb lenne tájékozódni, minthogyha kevésbé lenne bonyolult a világ, és ezért az, ami van, élesebben látszódna.

De ha nem morális és nem politikai értelemben, akkor milyen szempontból kevésbé bonyolult?

Kevesebb a tárgy, kevesebb, környezetszegényebb, ingerszegényebb a világ, ilyen értelemben. Ahogy a Decline and Fall című versében... Jól érzem-e, hogy ebben a versben, már akkor, amikor íródott, ami nem sokkal a mulandó kor elmúlása után volt, már akkor benne volt egyfajta nosztalgia?

Hát annyi nosztalgia van benne, mint ahogy kidobni sem szoktam szinte soha semmit. Nem szeretem, ha valami megsemmisül meg eltűnik. Ennek történetesen nagyon örültem, hogy megszűnik meg eltűnik meg megsemmisül, de magamat is meglepve mégiscsak volt valami sajnálat benne, mert mondom, mégis ez volt a fiatalságom, meg egyáltalán, ezt már nem látjuk többet.

Most valami egész mást kérdezek. Ebben a versben volt két olyan rövid szó egymás mellett, hogy iktat, oktat, és valamelyik kritikában olvastam, hogy a költészetét az angol költészethez rokonítják. Ez nekem is föltűnt, hogy nagyon megvan ez a fajta bizonyos, nem is alliteráció, mert nem erről van szó, ennél valamivel bonyolultabb. Em­lék­szem, van olyan sor, hogy „piros, poros petúniák”, meg „apátnő vagy agátkő”, tehát egyfajta nyelvi játék a versen belül, amely ugyanakkor időnként ironikus, időnként kifejezett jó hangzásra törekszik, ezt tényleg az angol költészetből tanulta?

Hát hogy ezt kifejezetten az angol költészetből tanultam volna, azt nem hiszem, nálunk is nagyon magas színvonalon űzték ezt a nyelvi játékot. Nekem igazából nem nagyon sok hajlamom van hozzá, csak ritkán engedtem meg magamnak ilyet. Néha egyszerűen eszembe jutott egy-két ilyen ötlet, de az biztos, hogy az angol költészet nagy hatással volt rám. És sokszor el is gondolkodtam rajta, mi lett volna, hogyha különféle véletlenek folytán nem angol szakra megyek először a gimnáziumba, és aztán, ezt követően az egyetemen is. Kicsit úgy tűnik, mintha a Gondviselés irányítaná az embert arrafelé, amihez neki valamilyen belső köze van, de egészen könnyen lehet, hogy ha német szakos lettem volna, akkor másféle verseket írnék.

Különben milyen más nyelven beszél?

Hát németül olvasok, de persze beszélni még magyarul sem igazán, angolul sem nagyon jól, németül meg végképp nem, de olvasni azt tudok.

És hogyha bárhova utazhatna, akkor hova menne? Hol érzi jól magát?

Most már lusta vagyok, és nem utazom szívesen, de ha mégis, akkor Anglia a legnagyobb kísértés.

Tehát mégiscsak...

Persze, van valami.

És egyébként mire gondol pontosan, amikor azt mondja, hogy ezt a fajta nyelvi játékot sokan csinálják magyarok, mert én meg azt gondolom, hogy ezt a fajtát, amire utalok, talán nem.

Hát nem tudom, Petriben, Várady Szabolcsban sok ilyen volt.

Azt hiszem, hogy értem. Az „apátnő, agátkő”-höz tényleg irónia is társul. De hogyha ezt leszámítjuk, a többi ilyesféle szókapcsolatra, amelyek jellemzőbbek a Maga költészetére, amikor csak egyszerűen egymáshoz hasonló szavak kerülnek egymás mellé, arra talán a magyar költészetben sokkal kevesebb példa van.

Hát nem tudnám megmondani. Hamarjában az jutott eszembe, hogy nagyon fiatal korom óta nagyon szeretem Babitsot, és ha arra a fajtára gondol, hogy „bús donna barna balkonon”, akkor lehet, hogy ez onnét jön.

Nem, az egy sokkal teltebb, sokkal hosszabb, magát megmutató költői eszköz. Én nem az ilyen, mondjuk, szimpla alliterációra gondolok, ami egyébként szintén van Magánál („csalás, csalódás vagy család”). Amire én most utalni próbálok, azt valahogy nehezebb fölfedezni. Tehát mint az „iktat, oktat” egymás mellett. Szerintem én sokszor olvastam ezt a verset, a Decline and Fallt, és most csak azért jutott eszembe, mert hirtelen észrevettem, hogy jé, hiszen van itt egy ilyen. Tehát erre a fajta rejtettebb dologra gondoltam. Hadd idézzek még néhány példát. „Idő idézőjelben”, „a vörösbor és a sós bőr”, „lebegő lehetőségek”, „válni, várni”, „rugókat és redőket”, „fém vakít és fény hasít”. Van ebben alliteráció, figura etimolo­gica és egyfajta nyelvi permutáció is, hiszen legalább ugyanilyen erővel lehetne pl. fordítva is: „fény vakít és fém hasít”. De a legfeltűnőbb, hogy bár az idézett példák többsége akár klasszikus rím is lehetne (hol telt, hol a Várady–Petri-féle kínrím), mégsem kerülnek egyszer sem rímhelyzetbe, legfeljebb belső rímként, gondolatrímként, asszociációs rímként funkcionálnak.

Gyakorlatilag mindig rímes verseket írtam, de a rímeket mindig igyekeztem álcázni is. Olyannyira, hogy előfordult velem, hogy olvastam föl párat belőlük, és utána valaki felállt, és megkérdezte, hogy szoktam-e rímes verseket is írni.

Így van. Ez lett volna a másik kérdésem: a verstechnika kontra/vagy/és angol költészet. Ez a fajta törekvés, amit egyre inkább észre lehet venni a költészetében, hogy valahogy a rímek álcázva vannak. Helyenként a szó kettétörik a sor végén, és egy olyan áthajlás van, amit hogyha az ember olvas, akkor elvileg észre kell venni, ha fölolvas, akkor ki kell hallani, de mégis el van dugva. Ez miért van?

Azt hiszem, hogy egyszerre szerettem volna a kecskét is jóllakatni meg a káposztát is megőrizni, egy beszédszerű verset írni, és közben mégiscsak megtartani a kötött formából valamennyit.

Akkor viszont hadd kérdezzek másvalamit. Jól érzem-e azt, hogy e mellett a jelenség mellett, amiről most beszéltünk, van egy törekvés a korábbi versekhez képest a versnyelv egyszerűsítésére. Például a Jane összegez című versére gondolok, ahol az ember első olvasás után is fölfogja, miről van szó, de ha elkezdi nézegetni, akkor rájön arra, hogy a nyelv igencsak meg van bonyolítva. Mintha leginkább Petrit és esetleg Várady Szabolcsot lehetne érezni benne.

Biztos, hogy őket akartam jóindulatúan követni, rosszindulatúan utánozni.

Tehát hogy az alany és az állítmány messze kerül egymástól, a szórend más lesz. Az előbb mondta, hogy megpróbálja a versbeszédet és a köznapi be­szédet keverni, és ez a vers úgy kezdődik, hogy „Az alkohol hullám falat / közém s közém simít, / kiolt. Mozog a mozdulat, / mozog s már nincsen itt.” Ez egy sokkal bonyolultabb verskezdés nekem, mint a mostani verseinek felütése. Volt-e annak idején olyan szándéka, hogy bonyolult verset hozzon létre, és hogyha volt, akkor megpróbált-e később az egyszerű nyelv irányába elmozdulni?

Hát talán az, hogy bonyolultat hozzak létre, így kifejezetten nem volt, de nagyon régen írtam, nem nagyon emlékszem a körülményeire. Nagyon valószínűnek tartom, hogy ezeket a kicsivel idősebb költőket próbáltam követni, utánozni. Azt valószínűleg éreztem, hogy ha egy kicsit a nyelvtant megforgatják, az erősebb tud lenni alkalomadtán, mint ha közönséges szórend van. Valami ilyesmi biztos van benne.

És most már ezt nem érzi így?

De igen, talán, csak azzal hagytam föl, hogy bárkit is próbáljak követni.

Ennek a versnek a végén volt, hogy: „A.-ban teherbe estem és / B.C.-ben elvetéltem, / D.-ben portás lettem, kevés / híján apáca É.-ben.” Van valami olyasmi ebben, ami aztán szerintem az egész életműben föllelhető. A személyiség fix pontjának hiánya, valami fölcserélhetőség, a személyiség véletlenszerűsége, hogy egy bizonyos választás vagy véletlen választás következtében dől el egy élet. Amit az előbb tulajdonképpen mon­dott is, most jövök rá, az angol példával. Hogy valaki angolt kezd el tanulni, és akkor angol típusú verseket ír. Hadd tegyek hozzá valami mást: van néhány olyan vers, vagy a regényekben is néhány olyan motívum, ahol ezzel mintha pont ellentétes dolgot lehetne megfigyelni. Akkor, amikor ezek a szereplők, akik magukról így gondolkoznak, magukat és a sorsukat ilyen esetlegesnek látják, belekerülnek valamilyen kapcsolatba, mintha hirtelen nagyon fontos lenne a személyiség olyansága. Gondolok például a Pornográf ma­gazin című versre vagy A hullócsillag évéből arra az újságíró-drámaíró figurára, aki magáról mint teljesen ki­ürült emberről gondolkodik, a főhősnő számára viszont, mert szerelmes belé, nagyon fontos figura lesz. Jól olvasom-e, hogy az emberek, ha ma­gukban vannak, mintha kishitűbbek lennének?

Hát a szerelem vak, mint tudjuk, abból, hogy valakibe szerelmesek, még nemigen lehet következtetni az illető tényleges emberi értékére. Én arra gondoltam, hogy manapság van egy belső bizonytalansága, azt hiszem, az emberek elég nagy részének. Ez, amiről az előbb beszélgettünk, hogy ha van egy város, ahova tartozik, egy család, egy kultúra, egy múlt, ez is egy fogódzó a személyiségnek, és ha ez nincsen, akkor, mint ennek a versnek a hősnője, próbálja valahogy megtalálni magát. Ha nincs egy eleve adott „identitás” – nem szeretem a szót, de nem találok jobbat –, akkor állandóan figyeljük magunkat, állandó kétségeink vannak önmagunk valóságával kapcsolatban, már legalábbis annak, aki egyáltalán hajlamos az ilyesmire, de azt hiszem, öntudatlanul másokban is ott munkál. Úgy kapcsolódik ide a Hullócsillag, hogy ezt éppen annak az ábrázolásának szántam, hogy gyerekkorban ez az önmagunktól való távolságtartás még nincsen meg. Akkor azok vagyunk, amik, csak aztán jön a külvilág, és túlerőben van, és bizonyos érzéseket elfojtásra ítél vagy bizonytalanná tesz saját magunkban. Van tehát egy gyerek, aki még azonos magával, de aztán jönnek mindenfelől, és próbálják ezt az azonosságot eltiporni, és van ez az újságíró figura, aki már túlesett a magával való meghasonláson, és teljes belső bizonytalanságban, saját valótlanságának az érzésétől áthatva létezik. Ezzel együtt mások szemében ő is lehet fontos.

Említette, hogy ez főleg azokra áll, akik talán bizonytalanabbak magukban. De azt is mondta, hogy a gyerek még önmaga, és a felnőtt pedig valahol különböző behatások következtében eltávolodik önmagától, mondjuk így. Azt akartam kérdezni, hogy ezt a tulajdonságot, azt, hogy egy felnőtt kicsit meg van hasonulva önmagával, ami egyébként a legutóbbi verseiben, A kettő és az egy vagy a Kettős tudat című darabokban is nagyon erősen jelen van, hogy ezt általánosnak gondolja-e, vagy csak bizonyos szereplőkre, bizonyos embertípusra igaz?

Hát bizonyos fokig, azt hiszem, általános, de bizonyos típusra sokkal erősebben igaz, mint másokra, és talán a lírának meg a prózának is van valami köze a dologhoz. Jönnek megint olyan általánosítások, amelyekre mindig lehet rögtön ötven ellenpéldát is felhozni, de azt hiszem, hogy verset írni igazán addig tud az ember, amíg nagyon azonos magával. Tehát amikor nagyon szerelmes, vagy nagyon fél, vagy nagyon haragszik, vagy nagyon valami, és amikor már van egy külső nézőpontja ehhez, meg a másik félnek az álláspontját is látni véli, esetleg még a harmadikét is, akkor hajlik inkább a próza vagy az epika felé, vagy esetleg a dráma felé.

Amikor rájöttem erre, hogy mennyi mindenhol elő-előjön ez a típus, tehát aki bizonytalan önmagában, nem tudja, hogy pontosan melyik önmagával azonos, akkor tűnt föl, hogy mindkét regényben a főhős (hogyha most a második regényben nem a gyereket, hanem az anyát nevezem annak egy pillanatig), milyen rettenetesen magányos, és tulajdonképpen nekem az az érzésem, hogy ez már a szerepverseknél is megjelenik. Jól látom?

Hát nem tudom, A kígyó árnyékában valóban nagyon magányos a hősnő, mert van egy titka, és más a külvilág szemében, mint aki valójában – és aki nem oszthatja meg a titkát senkivel, mert az veszélyes, az magányos. A Hullócsillagban, ha az anyát tekintjük főhősnőnek, neki azért van egyfajta női közege: a dajka és a nagyanya, a kolléganő, vannak ilyen egymást támogató nők, csak amikor még bejön egy szenvedély is, akkor ennek a közegnek a hatása odáig nem ér el, az abból adódó dolgokat valóban magányosan kell megoldania.

Sokszor szokták említeni a regényeivel kapcsolatban az álmokat, babonákat, és az egyik interjújában, ha jól emlékszem, arról beszél, hogy az álmokat arra használta föl, hogy azt a tudásanyagot, amely nekünk megvan, de az akkori kor embereinek még nem lehetett, azt a regénybe valahogy mégis beleírja, és ezt a szakadékot áthidalja. De én mintha éreznék valami mást is. Szerintem az álmoknak A kígyó árnyékában, és egyébként A hullócsillag évében is, bár talán kevesebbszer, de meghatározó helyeken, nagyon nagy jelentőségük van. Nagy fontosságot tulajdonít egyébként például a magánéletében az álmoknak? Sokat álmodik?

Vannak periódusok, amikor igen, rettenetes hosszú­akat és sokat, aztán nagyon sokáig sajnos semmit.

Érdekes módon a verseiben mintha sokkal kevésbé jelennének meg, mondjuk például Jékelyhez képest, aki kötetre való álomverset írt. Ennek van valamilyen oka?

Nem tudom, de az előbb éppen arra gondoltam, hogy a próza és a költészet közötti átjárásnak az egyik formája talán a prózában az álom.

Nagyon kíváncsi lennék, hogy azokat az álmokat, amelyeket például Orsolya álmodott, és amelyek sokszor mintegy megelőlegezik a valóságot, súgnak neki, azokat hogyan írta? Saját álmok ezek, vagy transzponált álmok, vagy merő íróasztal előtti kitalálás?

Hát is-is. Van benne saját is, meg másoknak az álma, meg kitalálás is.

És hogy tudta a mások álmát transzponálni erre a szituációra? Hiszen itt ezeknek az álmoknak nagyon kötött jelentésük van. Nagyon pontosan megvan a helyük a szerkezetben, hiszen valamit előrevetítenek. Annyira benne élt akkor ebben a szerepben, hogy sikerült lefordítani meghatározott álmokat adott regénybeli jelentésre, vagy hogyan történt?

Nem egész álmot vettem át, hanem csak azt, amit használni tudtam belőle. Elcseréltem szereplőket, amit valaki a meghalt férjével álmodott, ott az én álmomban gyerek szerepel. De ilyen nem sok volt, azt hiszem, egy álmot vettem át valakitől, a többit vagy én álmodtam, vagy kitaláltam, vagy nem is álmodtam, hanem csak képzettársítás volt. Van például egy olyan rész, ahol a hősnő az anya halála után a temetőben egy elvadult sírt talál, ami aztán kigyullad. Ez részben a valóság volt, egy kedves hozzátartozómnak a sírja sokáig gondozatlan volt, és be volt nőve hosszú szálú fűvel, ami kiszáradt, és valószínűleg megfordult a fejemben, talán halottak napján, mikor mécsest gyújtottunk, hogy mi lenne, ha ez kigyulladna, és ez a kép olyan erős hatással volt rám, hogy beleírtam egy álomba.

A tűzvész A kígyó árnyékában szintén nagyon fontos epizód. És annak a leírásánál is fölmerült bennem, hogy vajon látott maga tűzvészt? Van egy másik kép, ami különösen megfogott, amikor a felgyulladt csipkebokornak a levelei valahogy áttetszővé válnak, mintha lepréselt levelek lennének, amelyek sok év alatt válnak olyanokká, amilyenekké, és itt hirtelen ellobbannak, persze ez borzasztó rossz elmondása egy költői képnek. Ez a kép konkrét látványhoz, emlékhez kötődik?

Hát konkrétan ezt, hogy egy élő ágat tűzre raknak, ilyet biztos láttam. Úgy határoltam be körülbelül, hogy maga a könyv mikor fog játszódni, hogy nagyon szerettem mindig olvasgatni a régi soproni helytörténeti dolgokat, és az egyikben benne volt, hogy volt egy tűzvész a XVII. században, amikor gyakorlatilag le­égett az egész város. Úgy keletkezett, hogy gyerekek a pajtában gesztenyét sütöttek, és ez megint mély benyomást tett rám, ez az aránytalanság: hogy egy ilyen semmiségnek ilyen borzasztó nagy következménye lesz. Amúgy meg a tűz gyerekkorom óta kísért. Az egyik versemben van, amikor élő patkányt dobnak a tűzbe, ennek egész kis koromban szemtanúja voltam, lehet, hogy azért, lehet, hogy másért, de mindig nagyon féltem a tűztől.

Lehet, hogy torzítok, de nekem mindenesetre feltűnő, hogy milyen sokszor szerepel a műveiben valamilyen kegyetlen elem, az élet kegyetlensége, az emberek kegyetlensége. Az a vers jut most eszembe, ahol a jugoszláv háborúban a háborús bűnös elmondja, miket tett. Vagy A hullócsillag évében, amikor a kislány elmeséli, hogy fél a haláltól, és sorolni kezdi, milyen halálok léteznek, mintha egy bulvárlap krónikáit olvasná az ember, azokat a legbizarrabb halálokat, amelyek ott előfordulnak.

Most nem egészen tudom, hogy mire gondol…

Amikor aránylag az elején leírja, hogy milyen halálokról hallott, hogy milyen halálesetek fordultak elő, tehát hogyan tud egy emberéletnek vége szakadni. A gyerek, akire ráborult a forró vizes üst, vagy aki megfulladt az uszodában. Vagy aki darazsat nyelt. Vagy akinek a kezében felrobbant a szódásüveg. A Véletlenek című versben is ehhez nagyon hasonló gondolat merül fel. Ezek konkrét hírekből származnak?

Ezek mind gyerekkori emlékek, amikor a felnőttek arról suttogtak egymás közt, hogy nem tudom, kit ütött el a vonat…

Meg hogy milyen balesetek történnek, igen.

Ezek mind olyanok, hogy ha az ember gyerekkorában hall róluk, akkor valahogy a világba vetett bizalmát ingatják meg, hogy Jézusom, hát úgyszólván akármi megtörténhet. Az előbb felidézett versből, a Fehér-feketéből, talán ki is derül, hogy ezek egy belső érvelésnek a részei, hogy valaki, mondjuk én, vagy bárki, a lelke egyik felével szívesen elfogadná a világot, a má­sik­kal meg felhánytorgatja a teremtésnek vagy a világmindenségnek azt a sok rosszat, ami benne van. Tu­laj­donképpen nem tudom megmondani, miért gondolom én azt, hogy valamilyen egységes állás­pontra kellene jutni a világ elfogadásával vagy el nem fogadásával kapcsolatban, de hát azt hiszem, ezt tulajdonképpen nem nagyon lehet megúszni. Van, akinek sikerül valahogyan kimagyaráznia meg bagatellizálni ezt a rosszat, és úgy érzem, hogy ez nem egészen fair, már olyan értelemben, hogy intellektuálisan nem egészen tisztességes eljárás.

Ehhez némileg kapcsolódik valami, amit végezetül meg akartam kérdezni az egyik korábbi versével, a Szozopollal kapcsolatban. Hadd idézzem: „Csak pont, sosem vonás; sosem a lényeg, / sosem a vélemények és remények, / sosem történik semmi se”. Ez mintha értelmezhető lenne úgy, hogy mindig mellébeszélünk, és valahogy a lényegről sosem esik szó. Az újabb verseiben megint csak vannak némi jelek erre a türelmetlenségre, most az a visszatérő motívum jut eszembe, hogy ha ismét összetalálkoznánk, akkor me­gint csak a villanyszámla kerülne szóba, meg nem is tudom, melyik a másik…

Csöpögő csapvíz?

Csöpögő csap, igen, a csöpögő csap. Mit gondol erről? Lehet, vagy kell, vagy érdemes beszélni a lényegről, vagy feltárulkozik magától?

Amennyire emlékszem a Szozopolra, tényleg nagyon fiatal voltam, de ott talán nem a beszédről volt szó, inkább úgy éreztem, ezekre a késő kádárinak nevezett évekre vonatkozik, vagy akkor készült, amikor állni érezte az ember az időt. Vannak pillanatok, mint egy nyaraláskor, egy szép környezet tesz az emberre valamilyen hatást, de közben nem épül bele valami történetfélébe, nem mennek a dolgok sehonnan sehová, hanem vannak ilyen elszigetelt, mondhatni, eksztatikus pillanatok, mint ebben a versben is, és közben meg nincsen semmi. Abban a későbbi versben, amelyik az idő-ciklusból való, ott tulajdonképpen azt hiszem, hogy inkább arról van szó, hogy megpróbálok valamilyen elvontságon keresztül – múlik az idő – nagyon személyes dolgokról, szeretett személyek elvesztéséről beszélni. Arról volt szó, hogy meghaltak olyan embe­rek, akik nagyon közel álltak hozzám, és ilyenkor aztán persze, gondolom, mindenki arra gondol, hogy mi kellett volna, hogy másképpen legyen, és hogy milyen szörnyű, hogy nem lehet másképpen, mert nincs visszafelé, és itt ezért kerül elő, hogy csak a csapokról meg egyebekről beszéltünk. Vagyis ha nem lenne megfordíthatatlan az idő, ha újra lehetne kezdeni, akkor sem lehetne más ez a kapcsolat, mint amilyen végül is volt.

A szöveg a 2007. augusztusi, szigligeti JAK-táborban elhangzott beszélgetés rövidített, szerkesztett változata.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon