Skip to main content

„Búcsúzzanak egyelőre csak az urak…”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Koncz Zsuzsával beszélget Havas Fanny


A koncerted plakátján három finom X. Ez mit jelent?

Az a Ki mit tud, amin először nagy nyilvánosság előtt megjelentem Gergely Ági osztálytársnőm és barátnőm oldalán, hát az bizony ’62-ben volt, idestova három évtizede. Ez pedig elég kerek évforduló ahhoz, hogy együtt megüljük, és egy nagy zenélést csapjunk.

Hogy válogattad össze a dalokat? Milyen szempontok szerint?

Lesznek egészen régiek is, a kezdetektől egészen 1992-ig. A válogatásban csak szertelen szubjektív szempontjaim vannak: hogy én mit szeretek.

Előfordult, hogy olyat is elénekeltél az évek során, amit nem szerettél?

Nem nagyon. De hát az idő rostáján nagyon sok minden kihullik. És ami a rostán fennmaradt, még abból is válogatni kellett: figyelembe vettem, mi az, amit a közönség ezen a koncerten feltétlenül hallani akar, aztán elővettem olyan dalokat, amelyeknél kíváncsi voltam, miről szólnak most, úgy tizenöt-húsz év után. Szólnak-e bármiről?

Nézegettem a régi lemezeidet, a Kis virágot, az Élünk és meghalunkot, a Jelbeszédet meg a későbbieket. A lemezborítók eleinte olyan játékosak… aztán mintha ez egy kicsit elveszett volna.

A lemezeken mindig azt próbáltuk feldolgozni, ami velünk történt, amit a körülöttünk lévő világból tapasztaltunk. Ahogy változott a világ, egy idő után a dalaink se voltak olyan játékosak.

Te ugyan nem sokat változtál. A hajadat huszonöt éve ugyanúgy hordod például.

Azért ebben van egy adag lustaság is, elárulom neked. Ha én egyszer levágatnám a hajam, akkor attól kezdve fodrászhoz kéne járnom. Az élet pedig túl rövid ahhoz, hogy az ember a fodrásznál töltse.

Igen, ez ilyen egyszerű, azt mondod? Azért az mégiscsak jelent valamit, hogy mi felnőttünk, megöregedtünk, de Koncz Zsuzsa most is ugyanolyan, mint volt. Hogy valaki képes arra, hogy a saját magáról kialakított képet megőrizze ennyi időn keresztül. Miközben sokan majd megvesznek azért, hogy újabb és újabb alakot öltsenek. Ez azért valamit mégiscsak kifejez, nem gondolod?

Az elején volt egypár év, amikor ezzel elég nagy bajban voltam: hogy hogy nézzek ki, hogyan jelenjek meg. És mikor – kicsit véletlenszerűen – végre megtaláltam, hosszú ideig ez volt a támaszom. Úgy éreztem, ez most már biztosan megvan, erre számíthatok. És ezzel akkor most már nem kell foglalkozni, lehet mással, fontosabbal. Részt vehetek a közös munkában, megpróbálhatom tudatni a szerzőimmel, hogy mit szeretnék.

Te soha nem próbálták meg szöveget írni?

Az egésznek a kulcsa Bródy. Ha én vele nem találkozom, akkor ma egy nagyon igyekvő jogász lennék. Nagyon korán, tizenöt-tizenhat évesen megismerkedtünk, együtt nőttünk fel, a gondolkozásunk ösztönösen egyféle fordult, és én az ő szövegeiben találtam meg azt a felszabadult érzést, azt a kifejezőerőt, amit egy civil pályától, a jogászi pályától soha nem kaptam volna meg. Az a zene, amit mi a hatvanas évek közepén csinálni kezdtünk, feltétlenül egyfajta kívülállást és szabadságot jelképezett a magunk számára. A miénk volt, erre senki más nem vágyott, senki más nem akarta ezt az angolszász beatzenét, a rádióban nem játszották, sőt utálták. Igaz, a mi számunkra se volt csábító az akkori könnyűzene, semmi közünk nem volt hozzá, nem szerettük, nem hallgattuk. Azután megszülettek az első Bródy-szövegek, és ezek döntő fontosságúak voltak nekem. És ez a kapcsolat megőrződött mind a mai napig. Sokat beszélgetünk, ha nekem van egy ötletem, elmondom neki, ebből van amit fölhasznál. És egyszer csak kérés nélkül ott van előttem egy szöveg; ráismerek a saját gondolataimra, én is csak ezt írnám. Így hát minek erőlködjek, mikor ő ezt sokkal jobban megcsinálja? Persze nagyon ritkán megy simán a dolog, többnyire hosszú közös munka következik egy szöveg megírása után. Mert akkor én azt mondom, legyen refrén, vagy a refrént írjuk át, vagy ne legyen ennyi szöveg, vagy tömörebb legyen a szöveg, és így tovább. Ezt nagyon szeretem, szeretek készülni egy munkára, valami előtt lenni. A stúdióban – az már nehéz. Csak a legvégére nyugszom meg, mire másfélkét hónap múltán elkészül a lemez. Akkor jön a következő izgalom: mit szól a közönség? Mert hát végül is az az igazi próbája az egésznek. Legrosszabb esetben kiderülhet, hogy hiába dolgoztunk.

Ennyire nehéz ezt kiszámítani?

Amikor valamivel elkészülünk, kezdődik a tippverseny. Volt, hogy én úgy gondoltam valamiről, hogy nagyon szép és nagyon szeretem, de csodálkoznék, ha a közönségnek is ennyire tetszene. A legutolsó lemezemről, az Illúzió nélkülről ilyen volt az Ahol felesleges a dal című Bornai–Bródy-szám. Meg mertem volna esküdni, hogy nem fogják szeretni, mert hát nem egy vidám dal. És tévedtem; szeretik mégis.

Ezen a lemezen együtt énekelsz Cseh Tamással. Emlékszem arra a Bereményi–Cseh Tamás-dalra, ami így kezdődött: „Ha Koncz Zsuzsával járhatnék egyszer, az lenne találka az igaz szerelemmel…” Elég ironikus szöveg. Ezek szerint nem sértődtél meg.

Ironikus szöveg, mégis jólesett, közben meg borzasztóan szégyelltem magam, hogy ott ülök a nézőtéren, a színpadon Tamás meg az én nevemet emlegeti. Néha elég gátlásos tudok lenni egyébként. Amikor erre a lemezemre készültem, kiválasztottam a Jöjj, kedvesem című, ’77-ből való Fonográf-dalt, mert több szempontból is igen aktuálisnak tartottam. És úgy éreztem, hogy ezt duóban vagy többekkel együtt kellene énekelni, mert csak akkor lesz hangsúlyos, amit ez a dal most, ’91–92-ben mond. Nem nekem jutott eszembe, hogy kérdezzük meg Cseh Tamást, hanem Bornai Tibornak. Ez zseniális! – gondoltam rögtön. Hiszen ha nem is ismertük egymást közelebbről, nyilván van valamiféle vonzódás a másik művészetéhez, különben nem készült volna el rólam az a bizonyos dal. Felhívtam, megkérdeztem, ismeri-e a számot, azt mondta, emlékszem: „Meglátod, rendbe jönnek majd a dolgaink.” Persze, jövök szívesen… Az, hogy mi ketten, két nem is igazán egyformán gondolkozó művész, ezt a dalt elénekeltük, nekem azt jelenti, hogy talán mégis lehet szövetségeket kötni.

Nagyon rezignált lemez ez az utolsó, még ha ebben a számban fel is csillan némi remény. „Ugye összetartozunk mi még, s a szabadság dalát őrizzük tovább…” „Azelőtt tudtuk, honnan fúj a szél…” És idézhetném tovább a csalódásról tanúskodó szövegeket.

A saját érzéseinket tükrözik, de ez van a levegőben is. A beszélő viszony van megszűnőben az emberek között. Régi munkatársakról az ember az újságokban olvas. Hogy ki éppen hol tart, mit csinál. És ez nem az én mindennapjaimat keseríti meg, hiszen én a régi zenekartól, a volt Illés zenekartól végül is nagyjából tíz évvel ezelőtt, Szörényi Levente búcsúkoncertjén elváltam. Igazán személyes kapcsolatunk azóta nincs. De az, hogy fogyóban vannak a közösnek tekinthető célok – ez bizony fájdalmas tanulság.

A mostani koncerteden azért ott lesznek Szörényiék?

Én mindenkit meghívtam, akinek kedve van, jöjjön el, nézze meg, ha van kedve, vegyen részt. De lehet, hogy ők is csak tévén nézik meg az én koncertemet, mint ahogy én tavaly az Illés-nosztalgiakoncertet. A lényeg az, hogy a dalok ott lesznek: ez a koncert nem a múltról, hanem a folyamatosságról szól.

De ezt nem búcsúkoncertnek szánod?

Nem. Búcsúzzanak egyelőre csak az urak, ha úgy érzik, hogy nekik búcsúzniuk kell. Én még nem érzem, majd szólok, ha eljön az ideje.

Mindig mértéktartó voltál, pletykák soha nem kavarogtak körülötted, és a pályád is nagyon kiegyensúlyozott.

Nem vagyunk egyformák, mindenki más temperamentummal dolgozik. Ezen a pályán sok szertelen személyiségű művész van, akik szinte csak elégve, önpusztítóan tudnak dolgozni, és a művészetük is sistergő és égető. Nagyon tisztelem ezt, de én másfajta vagyok. A zene is mást jelent számomra: inkább a szöveg közvetítője. És ahhoz, hogy a közönséghez eljusson az, amit szeretnék, harmóniában kell lennie az előadásmódomnak a művekkel. Hogyha én megbékélést és toleranciát hirdetek, akkor magamnak is úgy kell élnem. Amit én énekelek, azt úgy is gondolom, és azért gondolom úgy, mert úgy is élek.

Vagyis te – sok pályatársaddal ellentétben – megtaláltad a helyed.

Ebben nagy szerencsém van. A szinte gyerekkori barátságoknak, fiatalkori találkozásoknak köszönhetem ezt: az önmagunkra találás ilyen véletleneken is múlik. Hogy azokban a nagyon fontos években azokkal találkoztam, akikkel találkoztam. És hogy meg is tudtam tartani belőlük sokakat. Az embernek persze dolgoznia is kell azért, hogy a helyes fonalat ragadja meg, de a véletlenen is sok múlik. Ebben eléggé fatalista vagyok. És engem valahogy mindig olyan emberek vettek körül, akik elfogadtak, elfogadták azt, amit csinálok. Tudom, hogy kicsit naiv, gyerekes dolog az, amit ettől a koncerttől várok, de olyan sokan jelezték, hogy eljönnek, akik pedig az utóbbi időben távol kerültek, hogy a koncert talán valamiféle reményt jelent arra, hogy nemcsak a múlt volt közös, de a jövő is az lesz.
























































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon