Skip to main content

„Deportálni kell őket!”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
És mindez már megtörtént egyszer…

Állami Honvédelmi Bizottság Sztálin elvtársnak


Befejezéshez közeledik a csecsenek és ingusok kitelepítése. Miután pontosítottuk az adatokat, kiderült, hogy összesen 459 486 emberről van szó, beleértve a Csecsenfölddel és Ingusétiával határos járásokban, valamint a Vlagyikavkáz városában élőket.

Figyelembe véve az akció méreteit és a hegyvidék sajátosságait, azt az emberek bevagonírozásával együtt nyolc nap alatt szándékozunk lebonyolítani. A völgyekkel és a hegyvidék közelében lévő területekkel kezdjük, majd az egyes hegyi településeket vesszük körül. Ez már önmagában több mint 300 000 embert érint.


Állami Honvédelmi Bizottság Sztálin elvtársnak


Hogy minél gyorsabb ütemben haladjon a csecsenek és ingusok kitelepítése… az Ön utasítására közöltük Molajevvel, a Csecsen–Ingus Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság Népbiztossági Tanácsa elnökével a kitelepítésről szóló kormányrendelet tartalmát. Megismerte azokat a motívumokat is, amelyek a döntéseket indokolttá tették.

Szavaimat követően Molajev először sírni kezdett. Majd összeszedte magát, és megígérte, hogy végrehajtja a kitelepítésből rá háruló feladatokat. Ezt követően Groznijban vele együtt kiválasztottunk kilenc csecsen és ingus vezetőt.


Állami Honvédelmi Bizottság Sztálin elvtársnak


A mai napon, február 23-án hajnaltájt megkezdtük a csecsenek és ingusok kitelepítését. Az akció különösebb zavaró események nélkül, normálisan folyik. Csupán hat személy kísérelt meg ellenállni, aminek fegyveres úton véget vetettünk. Letartóztatásokra is sor került. Azok közül, akiket eleve ki akartunk vonni a forgalomból, 842 embert őrizetbe vettünk. Délelőtt 11 órára már 94 ezer 741 embert szállítottunk el lakóhelyéről, az elszállítandó mennyiség több mint 20 százalékát. 20 ezer 23 embert már be is vagoníroztunk.

Berija, 1944. 02. 23.




Állami Honvédelmi Bizottság Sztálin elvtársnak


Jelentem, folyik a csecsenek és ingusok kitelepítése. Február 24-én reggelre már 333 ezer 739 embert szállítottunk el. Ebből a különböző vasútállomásokon bevagoníroztunk 176 950 embert. Február 23-án délután Csecsenföld és Ingusétia szinte mindegyik járásában hóvihar dúlt. Ezért nehézségek támadtak az emberek elszállításával. Főleg a hegyi járásokban akadtak gondjaink.

L. Berija, 1944. február 24.





1942 nyarán Joszif Sztálin az Észak-Kaukázusba küldte Nyikolaj Bajbakovot. A politikusnak bármilyen áron meg kellett akadályoznia, hogy az előrenyomuló német hadvezetés kezébe jussanak a térség olajkútjai és finomítói. „Ha csak egyetlen tonna olaj a németek kezébe kerül, főbe lövetem magát. De ha felrobbantja az olajkutakat, és a németek mégsem jutnak el a térségbe, akkor is főbe lövetem magát” – búcsúztatta a diktátor a fiatal olajmérnököt, akit egyébként nemrég még a szovjet tervhivatal vezetőjeként ismert a világ.

Bajbakov munkáját angol szakemberek segítették, akik korábban részt vettek a Borneo-szigeti és szingapúri olajfinomítók megsemmisítésében. A külföldi tanácsadókat a politikai rendőrség egyik vezetője, maga Merkulov tábornok kísérte Groznijba, a Csecsen–Ingus Szovjet Szocialista Autonóm Köztársaság fővárosába. Az egész akcióért pedig Lavrentyij Berija, a belügyi népbiztosság hírhedt feje felelt. Néhány éve Bajbakov maga mesélte nekem, hogy Berija már 1942 nyarán úgy viselkedett Groznijban, a ma újra Vlagyikavkáznak nevezett Ordzsonikidzében és Mozdokban, mintha ő lenne Észak-Kaukázus teljhatalmú cári helytartója. A szovjet katonai vezetés tagjai, köztük a Déli Front parancsnoka, Bugyonnij marsall, a polgárháború híres veteránja vigyázzállásban álltak előtte. A csecseneket elvetemült kutyafajzatnak nevező Berija és munkatársai nagy valószínűséggel már akkor fontolgatták a soknemzetiségű Észak-Kaukázus egyes nemzeteinek kollektív büntetését. Az ok az volt, hogy a helyi lakosság számottevő része, kivált a csecsenek és ingusok, nem bizonyultak eléggé lojálisnak Moszkva iránt a nácizmus ellen viselt háborúban.

Tévedés lenne azonban csak a háborús kataklizmákkal, a hegyi nemzetek vagy a szintén deportált krími tatárok és kalmükök jó néhány fiának németbarátságára visszavezetni a megtorlássorozatot. Nem jelent kizárólagos magyarázatot Sztálin beteges gyűlölete sem egyes kaukázusi nemzetek, így a csecsenek iránt, amelyet jól illusztrált a Kaukázus térségét „forradalmi” népekre (a grúzokra, az oszétokra) és „ellenforradalmi” nemzetekre (csecsenekre, ingusokra) osztó, hírhedt koncepciója.

Mindennek, persze, megvolt a maga szerepe a csecsenek elleni népirtásban, akárcsak Berija ama régi törekvésének, hogy „kikerekítse” Grúzia határait a csecsenek és más kaukázusi nemzetek rovására. Mellettük azonban olyan tényeket is figyelembe kell venni, amilyen a kaukázusi nemzetek deportálásáért szintén felelős Georgij Malenkov váratlan lépése volt: ő 1944. március elején közbenjárt Sztálinnál a számára valamilyen oknál fogva rokonszenves kabardok érdekében. Igaz, Berija két hónappal később mégiscsak rábeszélte a diktátort, hogy néhány száz „németbarát” kabard családot marhavagonokba zsuppolva deportáljanak Szibériába és Közép-Ázsia ritkán lakott részeire. Ám e nép nagyobb része, szemben a kabard–balkár autonómiát alkotó másik nemzettel, mégiscsak elkerülte a kitelepítést.

Az orosz tradíció

Sztálin országában elevenen élt az orosz birodalmi hagyomány, amely nem tekintette bűnnek a nemzetiségek áttelepítését. Így kerültek a notórius lázadóknak nyilvánított sapszugok és abházok helyére a XIX. század utolsó harmadában oroszok, ukránok és grúzok, de már előbb kozák és orosz telepesek érkeztek a korábban csecsenek és ingusok lakta, feldúlt, kiürített völgyekbe, ahonnan az aulok elüldözött lakói a hegyekbe menekültek. Fegyveres konvojok védték századunk elején azokat a betelepülő orosz és német telepeseket is, akik a legjobb szántóföldeket és legelőket foglalták el az Altáj hegyvonulat bakasz és tuvai lakosságától. Hasonló folyamat áldozata lett ekkoriban a kazah és kirgiz lakosság is – az utóbbiak főként ezért lázadtak fel 1918-ban, és menekültek hatalmas tömegben Kínába. Az első világháború alatt, II. Vilmos császár hadseregének előrenyomulásakor pedig az orosz hatóságok a front mögötti területről Szibériába és a Volga menti kormányzóságokba telepítették a potenciális árulóknak kikiáltott németeket s zsidókat.

Mindenekelőtt erre a fundamentumra épültek a szovjetkorszak kitelepítései, amelyek egyes „bűnös nemzetek” mellett mindig meghatározott társadalmi rétegek ellen is irányultak. Ebben az időben százezres, sőt milliós embercsoportokkal bántak úgy, mint a kozlovi növénynemesítő Micsurin a kísérletezésre kiszemelt fákkal. Eredeti talajukból kiszakítva idegen éghajlati, társadalmi viszonyok közé telepítették őket, elsősorban abban a reményben, hogy nemzeti és részben családi közegük, őseiktől örökölt értékrendjük nélkül, a Gulág fenyegetettségében lényegesen könnyebben gyúrhatók majd át az egyetlen politikai akaratnak engedelmeskedő homo sovieticusszá.

1921-ben hetvenezer kubányi kozák volt kénytelen elhagyni Észak-Kaukázus vidékét; egy részük maga is viszonylag friss betelepülő, akinek falvait néhány évtizede még részben ingusok, részben csecsenek lakták. Ezt az 1920-as évek közepén azeriek és örmények erőszakos „lakosságcseréje” követte. 1928–1929-ben több száz észtet deportáltak az akkor független Észtországgal határos falvakból Szibériába. Az 1930-as években a Távol-Keletről és Szibéria déli tartományaiból sok ezer koreait szállítottak fegyveres őrség kíséretében Közép-Ázsiába, ahová Grúziából deportáltak görögöket és más kisebb népcsoportokat. 1939-ben a lengyelek következtek, a fennmaradt adatok fényében immár százezres nagyságrendben. 1941 augusztusában a volgai németeket, majd a Szovjetunió más területein élő németeket sújtotta a kitelepítő határozat – a kozákság 1921-es „megrendszabályozása” óta először a kollektív büntetés elvére hivatkozva.

A mezőgazdaság országszerte erőszakkal végrehajtott kollektivizálása mellett – amely a nemzetiségi vidékeken, különösen Ukrajnában és Kazahsztánban külön-külön is milliós nagyságrendű etnikai népirtással párosult – Sztálin élete végéig folytatódott a nevét viselő nemzetiségi és „osztálypolitika” végrehajtása. Halálakor, 1953 márciusában, éppen a mohamedán vallású grúziai lakosok deportálása zajlott. És már javában készültek a Sztálin utódai által végül leállított nagyszabású akcióra: a Szovjetunióban élő zsidó lakosság kitelepítésére a szovjet–kínai határon épülő barakkvárosokba.

Háború a frontvonal mögött

A Kremlnek tehát megvolt a forgatókönyve és a végrehajtásra alkalmas belügyi gépezete a nagyobb embercsoportok deportálására. A csecsenek és az ingusok kitelepítésére több hónapos előkészületek után, 1944. február végén került sor. A Dunántúl nagyságú hegyi autonómiát a szovjet belügyi népbiztosság különítményesei és a frontról vezényelt elitalakulatok csupán az utolsó pillanatban szállták meg, hogy minél kevesebb hegyilakó meneküljön előlük a hegyekbe, a régi partizánharcok színhelyére. Berija helyettese, Vlagyimir Csernisov viszont már 1943 novemberében végigjárta a deportálás célpontjait: Szibéria déli régióit és Kazahsztánt. December közepére a Közlekedési Népbiztosság Lazar Kaganovics irányításával 14 200 személyszállításra alkalmas vasúti kocsit és marhavagont különített el erre a célra – aminek, persze, a front látta a kárát.

Berija emberei – Ivan Szerov, Bogdan Kabulov és Mamulov (Mamuljan) – Sztálin utasítására hivatkozva még azt is elérték a honvédelmi népbiztosság hátországi szerveinél, hogy a Szovjetuniónak nyújtott segítség részeként az amerikai szövetségesek által Iránon keresztül küldött teherautókat ne a front közelébe, hanem Észak-Kaukázus nagyvárosaiba irányítsák.

A következő lépés a Csecsenfölddel szomszédos területek vezetőinek eligazítása volt. 1944 januárjában Grúzia és a Dagesztáni Szovjet Köztársaság vezetőit a Moszkvából jött instruktorok „képezték ki”, a deportálások eszerint nem annyira területi, mint inkább etnikai-faji alapon mennek majd végbe, tehát a vegyes házasságokban született csecseneket és ingusokat is érintik. A köztársaság területén élő többi nemzet képviselőire nem vonatkoznak, kivéve azokat, akik nyíltan kollaboráltak a németekkel. Ez az akció tehát különbözött a dagesztáni csecsenek egy részének 1937-es deportálásától, hiszen a soknemzetiségű kaukázusi köztársaságból akkor „csak” a kulákoknak nyilvánított csecseneket szállították a Távol-Keletre.

Berija a teljesen megzavarodott helyi vezetést – beleértve a köztársaság népes orosz nómenklatúráját is – bevonta a deportálás végső előkészületeibe.

A lakosság az utolsó percig úgy tudta, hogy azért terelik össze őket 1944. február 23-án a nagyobb épületekbe, terekre, mert tájékoztatást kapnak az autonómiában folyó hadgyakorlatról. Az Állami Honvédelmi Bizottság Sztálin javaslatára hivatalosan csak jóval az előkészületek megkezdése után, 1944. január 31-én döntött a csecsenek és ingusok deportálásáról. A belügyi népbiztosság körlevelének dátuma még ennél is későbbi keltezésű: 1944. február 21-i, a Szovjet Legfelső Tanács elnöksége pedig csupán március 7-i határozatával szentesítette a döntést, amikor a hegyekben bujkáló több ezer csecsent és ingust leszámítva már mindkét nemzet tagjai úton voltak Közép-Ázsiába (ahonnan egy részük később Szibériába került).

A csecsen tragédia végjátékáról szóló (kereteseinkben közölt) dokumentumok, Joszif Sztálin Lavrentyij Berijának: Deportálni kell őket! címmel 1992-ben láttak napvilágot Nyikolaj Bugaj profeszor szerkesztésében, a „Druzsba Narodov” (Népek Barátsága) könyvkiadó gondozásában: az ötszáz példányban megjelent könyv soha nem került bolti forgalomba.

Kiegészítésül csak annyit, hogy egybehangzó csecsen és ingus források szerint a deportálás során és az azt követő négy esztendőben az embertelen feltételek miatt több mint kétszázezer ember pusztult el. A belügyi hatóságok által összeállított korabeli hivatalos halálozási lista is több mint 143 ezer nevet tartalmaz.


































Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon