Skip to main content

„Dolgoztam, nem traccsoltam”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Egy kispesti polgárasszony fél évszázada – II. rész

A Magda jogra szeretett volna beiratkozni, de jogra akkor nem vettek fel lányokat. El is ment, és azt mondta, hogy szeretne a jogra beiratkozni. Azt mondták neki ott a dékáni hivatalban, hogy nőt nem vesznek fel, és akkor a Magda hivatkozott a későbbi dr. Ungár Margitra, aki ügyvédnő lett Pesten, hogy azt felvették. Mondták, hogy azt fel kellett venni, mert a tanulmányait Pozsonyban kezdte, és a Felvidék visszacsatolása után fel kellett őt venni a harmadik évfolyamra. De kezdőt, első évfolyamra nem vesznek fel. Hát erre az én Magdám a Közgazdasági Egyetemet választotta,1 amit mi is helyesnek tartottunk, mert az volt a tervünk, hogy ügyes könyvkereskedőnek neveljük ki, kellő iskoláztatással bíró, művelt könyvkereskedőnek. Mellette tanulhat nyelveket a Közgazdasági Egyetemen, mert az éppen olyan volt, mint a jogi egyetem, hogy úgynevezett mezei tanulók is lehettek, akik csak vizsgázni jártak be, meg a legfontosabb tanári órákra. Tulajdonképpen katalógusszámolás mindenütt volt, de mindig jelentkezett egy másik helyette, hogy jelen van, mindig megtették egymásnak. Hát a Magda is úgy végezte el az egyetemet, hogy közben kitanulta a könyvszakmát a Tisza testvérek budai, nagyon jó hírű és sokak által ismert könyvkereskedésében. Nagyon szívesen járt, nagyon szerette Tiszát is, a feleségét is, aki szintén ott volt az üzletben, és nagyon szerette egy munkatársát, dr. Hercznek hívták. Nagyon művelt, olvasott ember volt, aki ismerte a magyar és a külföldi irodalmat. Ott a Magda tulajdonképpen többet tanult, mint az egyetemen. Ott tanulta megismerni az irodalmat. Történtek olyan kis apró epizódok, amikor bement az egyetemre vizsgázni, a teremben talált egy fiatalembert, és azt mondta: – Kolléga úr, ismeri maga ezt a Rónait? – Ismerem. – Szigorú, vérengző? – kérdezte. – Nem, de hát miért kérdezi, a kisasszony nem ismeri? – Á, nem ismerem, nem jártam az óráira, a fene járt az óráira! A Hellerhez jártam, meg a Huszárhoz. – Hát akkor kezdjük meg, kisasszony, én vagyok az, halljuk, mit tud. – Mikor kiment azzal, hogy megbukott, kint a folyosón nem akarták elhinni az évfolyamtársai, azt mondták, hogy a Rónai még soha senkit meg nem buktatott. De engem megbuktatott – mondta Magda. Kereskedelmi földrajzból. Jóakarattal átengedhette volna, de miért lett volna jóakaratú egy ilyen szemtelenhez? 1944-ben az egyik évfolyamtársa leszólt neki, Magda, mit szól a történelmi eseményhez? Ez a németek bevonulása volt. Mit szól hozzá? Mondta: Azt, hogy ha sokat jár a szája, pofon vágom magát! – Kiderült később, hogy ez az illető egy ismerősünknek a lányát vette el, és egy nagyon jóindulatú fiú volt, csak piszkálni akarta a Magdát. Persze, hogy a Magda nagyon érzékeny volt, mindnyájan fel voltunk nagyon izgatva.

Az első év végén ki volt téve egy tábla, hogy a Regéczi-féle biztosítási számítási iroda keres jó matematikust, egyetemi hallgatókat nyári munkára. Nosza, az én Magdám, aki valóban matematikából jó volt, mert az apjától tanult, és különben is az Emília nővér jó matematikus volt, elment jelentkezni. És fel is vették. Megmutatta az indexét, és fel is vették. Ámde megmondták neki már az első nap, ami szombati nap volt, mert akkor még szombaton is dolgoztak, hogy hozza be hétfőre az iratait. Mikor a Lajos hazajött, mondtuk neki, hogy a Magda állást vállalt vakációra, keresni fog, a Regéczi számítási irodában. Lajos mindjárt azt kérdezte: – Anyukám, tudják, hogy tanúsítványos? – Hát eddig nem tudják, de majd meg fogják tudni, mert kérték az iratait. Azt mondta Lajos: – Anyukám, ne engedd be! – Miért ne? – kérdeztem. – Azért, mert ha meglátják, hogy nem őskeresztény, nem javítja a létszámot, akkor úgyis el fogják küldeni. Ne engedjük azt a kislányt, hogy végigmenjen ott a hosszú termen. Mindenki nézze őt. Mindenki ránézzen. Ne engedd ezt a Canossa-járást ennek a kislánynak. Ne menjen be. – Én ezt mondtam a Magdának, behívtam. – Magduskám, hallod, hogy mit mond a Lajos? Ne menj be holnap! – Miért ne? – kérdezte. – El fognak küldeni, ha látják, hogy nem javítod a létszámot, nem vagy őskeresztény. – Akkor is bemegyek, mert ha elküldenek, akkor is ki kell nekik fizetni a szombatot, a vasárnapot és a hétfőt is, mert bementem. Akkor is kapok három napra pénzt. – Mondom, hogy hát nem fog neked fájni, hogyha elküldenek, és mindenki olyan szánakozva végignéz? – Hétfőn pedig ott tartották, úgyhogy egész nyáron dolgozott, és nagyon szép pénzt keresett.

Egy napon szintén az egyik tanára szólt neki, hogy menjen el a Lengyel Balázshoz. A Lengyel Ba­lázs valamelyik könyvkiadónak volt a lektora. Elment a Lengyel Balázshoz. Akkor azt mondta a Lengyel Balázs: – Kisasszony, lenne magának kedve könyvkereskedésben dolgozni? – Hogyne, minden vágyam az! – Akkor menjen el Budára, a Fő utca 12.-be a Tisza testvérek könyvüzletébe, vigye az iratait is. – Oda szépen elment, a Tisza testvérek már csak egy testvérből állt, a másik testvér meghalt, ott jelentkezett, és fölvették. A Magda nagyon boldog volt, nagyon szeretett könyvekkel foglalkozni. Nagyon szerette hallgatni, amikor sok író bejárt oda, többek között bejárt az az újságíró, amelyiknek a nevét most nem tudom megmondani, német neve volt, Tempefői néven írt a Magyar Nemzetbe. Nagyon jó cikkeket. Amennyire el lehetett bújtatni, németellenes cikkeket írt, olyan rendes ember volt, én nem is tudom, mi lett vele a felszabadulás után. Én nagyon számon tartottam a Féja Gézától, Németh Lászlótól, Szabó Dezsőtől kezdve Veres Péterig, mindenkinek a cikkeit olvastam, számon tartottam, Erdélyi Józsefnek a versét, Solymosi Eszter vére, meg hasonlók. Nagyon számon tartottam. Szóval ez egy nagyon rendes ember volt, Tempefői néven írt.2 Szép Ernőnek a remittenda könyveit is árusította a Tisza. Ráfizetett, de árulta. Azután a Tatay Sándor is bejárt, neki is könyvüzlete volt a Király utcában, keresztény magyar könyvüzlete. Nagyon sok mindent látott ott a Magda, nagyon sok vevőjük volt nekik.

Magdának az egyetemen nem volt semmi baja, nem is nagyon járt be, azután egy szép napon azzal jött haza: – Anyukám, megkért engem feleségül egy fiatalember! – Kicsoda? – Várj, megnézem, ideadta a névjegyét. Czibor János. – Tibor János? – Nem Tibor, Czibor.3 – És milyen címen kért meg tégedet? – El­mentem vizsgázni, és kiderült, hogy nincsen se tollam, se ceruzám, írni kell, és bementem a Püski Sándor könyvüzletébe, a Magyar Élet könyvüzletbe. Ott volt egy fiatalember, azt mondtam, hogy kollega vagyok, legyen szíves, segítsen ki, nem hoztam se tollat, se papírt magammal, adjanak nekem, mert egy zárthelyi dolgozatot kell írni. – Kisegítették őt, megköszönte, elment. És még aznap telefonáltak oda a Tisza testvérekhez. Magda vette föl, mondta, ki be­szél. – Czibor János. – Jaj, mondta, nem vittem vissza magának a tollat meg a papirost. Ha legközelebb megyek az egyetemre, beviszem. – Nem azért hívtam fel, azért hívtam, hogy mikor zárnak? – Mondta a Magda, hogy este nyolckor. – Megvárhatom? – Jó, várjon meg, mondta Magda. Megvárta a Magdát, és mindjárt jelentette, hogy szeretné feleségül venni, mert ketten milyen jól meglennének a könyvüzletben, esetleg a saját könyvüzletben, és nagyon jó lenne, ha összeházasodnának. Magda azt mondta: – Én nem is ismerem magát. – Majd megismer! Hívjon meg engemet. Meghívhat a családjához? – Meghívhatom ép­pen, Kispesten lakom. – Jó, hívjon meg, hogy bemutatkozhassam a családjának. – Hát jó, jöjjön el vasárnap délután. – Eljött vasárnap délután, igen otthonosan viselkedett, én adtam egy kávét, sütöttem egy kuglófot, a kuglófnak több mint a felét mind megette. Nekem mint háziasszonynak hízelgett az, hogy szereti a kuglófomat, és nagyon kedves fickónak látszott, és mindjárt azt mondta, hogy nem tudnánk-e neki egy albérleti lakást itt a telepen. A barátnőmnek szép nagy lakása volt, és nagyon félt, hogy betesznek hozzá valakit. Megkérdeztem, hogy nem fogadná-e el ezt a fiatalembert? A Magda ismeri, a Püski könyvüzletnek az üzletvezetője, jóravaló fiúnak látszik, nem adná-e ki neki az egyik szobáját. A barátnőm boldogan odaadta, mert inkább őt vette oda, mint valakit erővel tegyenek be. Már akkor bombázások voltak, és hát bizony behelyeztek albérlőket vagy társbérlőket. Ez persze azzal járt, hogy együtt jött-ment a Magdával, és még este is átjött hozzánk, de hát nyilatkozott, hogy szeretné a Magdát feleségül venni. Persze az apja is és én is azt mondtuk, hogy előbb szeretnénk megismerni őt, hogy milyen ember, hát mégiscsak, és ők is ismerjék meg egymást. A lányunk nem mehet férjhez egy olyan emberhez, akit jóformán nem is ismer. – Jó, benne van.

Mikor már sűrűsödtek a bombázások, egyszer azzal jött, hogy a Püskiék lementek a gyerekekkel együtt Békésre, ott van az ő családjuk, nem mennénk-e le mi is Békésre, tudnának ott nekünk lakást szerezni. Apuka úgyis nyugdíjban van, miért kelljen mindig éjszaka fölkelni, lemenni az óvóhelyre, menjünk el Békésre. Hát én nagy örömmel fogadtam ezt a hírt, meg Apuka is, fölpakoltunk, és elmentünk Békésre. Ott kaptunk egy Szilágyi nevű családnál egy folyosóról külön bejáratú szép nagy szobát, három fekvőhely volt. Magda is ott volt. Szóval elhelyezkedtünk, és nagyon jól aludtunk, az első éjszakát átaludtuk este hét órától másnap reggel kilenc óráig egyfolytában. Mert már akkor annyit zavartak bennünket éjszaka az óvóhelyre. Megállapodtunk a lakbérben, és azt a tanácsot adták, hogy kérjünk a tanácsházán mint menekültek egy ipari áramú villanyfőzőt, hogy főzhessek is a szobámban. Szóval minden jól elrendeződött. Ott volt a Püskiné a négy fiával, és a férje is a hét végén három-négy napot ott töltött, és azután jött fel Pestre, közben a János vezette itt az üzletet. Igen ám, de harmadnapra jött egy távirat, hogy jöjj azonnal, ki vagy írva vizsgára. Magda fölszedelőzködött, jött vizsgára. Nekem volt egy nagyon rendes bejárónőm, a Maár néni, aki Ligetújfalun lakott, Pozsony mellett. A németek azt saját hadműveleti területnek nyilvánították, onnan a zsidókat elvitték, a keresztényeket kizavarták, úgyhogy egyik napról a másikra 50 kg csomaggal a hátukon el kellett nekik hagyni a saját házukat, nagy asztalosműhelyüket. És ide hozták őket Kispestre, a Rákóczi utcában egy szuterén helyiségben helyezték el őket. Úgy került hozzánk, hogy a patika kirakatába kitettem egy írást, hogy bejárónőt hetenként három napra felvennék. Erre jelentkezett nálam a Maár néni. Egy nagyon rendes, nagyon csinos, velem egykorú nő. Láttam rajta, hogy ez nem mindig szolgált életében, látszott rajta. Azt kérdeztem tőle: – Mondja, kedves, hol lakik? – A Rákóczi utcában, egy szuterén helyiségben. – Hogyhogy nincs rendesebb lakása? – Erre elkezdett sírni, és elmondta, hogy nagyon szép nagy házat és asztalosműhelyt kellett a férjével otthagyni, és csak amit ketten elbírtak, azt hozhatták magukkal. Sőt, a férjének útközben eszébe jutott, hogy a szerszámait elhozza, mert mint asztalos talán el tud itt helyezkedni. Visszament a szerszámaiért, és a németek megláncolták. Hozták a németek a transzportcsoporthoz, úgy kerültek Kispestre. A férje már dolgozik egy asztalosgyárban, hát gondolta, hogy egész nap ott van abban a kis helyiségben, mit csináljon egyedül, elmenne inkább ő is dolgozni. Hát én nagy szeretettel fogadtam őt, mindjárt családtagnak tekintettük, és amikor elmentünk Békésre, azt mondtam, hogy jöjjön oda a férjével lakni a mi lakásunkba, legalább valaki őrzi a lakást, és nekik is lesz tisztességes lakhelyük. Oda is költözött a férjével együtt. Mi meg éltünk Békésen, a Magda lejött, ott volt két napig, már kapta is a táviratot: Gyere vizsgázni! – A Magda folyton följárt vizsgázni, Maár néni ellátta őt. Júniusban aztán kaptam egy levelezőlapot, amin az volt: Nagyságos asszony, legyen szíves, intézkedjen, én már nem tudok a Magduskára vigyázni, mert a Já­noska minden este jön, és itt marad, addig, amíg nincsen légiriadó, akkor már nem mehet el. Velünk együtt jön az óvóhelyre.


Az első világháborúra nem voltunk felkészülve. Azt hittük, hogy a magyar fegyverek használata mellett legfeljebb 1-2 hónapig fog tartani. Gazdaságilag pedig el sem tudtuk képzelni, hogy mit jelent ez a hátországnak. A második világháborúra ilyen tekintetben nagyon felkészültem. Az én kamrámban bőven volt liszt, 1944-ben még volt 10 liter libazsírom, 20 liter disznózsírom, 50 kg cukrom, és amikor elmentünk a Nagypapával Békésre, a mellettem való kö­zértnek a vezetője azt mondta: – Tessék nyugodtan elmenni, én a Magduskát soha nem hagyom élelem nélkül. Ő mindig kap tőlem a jegyen kívül is, amire szüksége lesz.

A háború elkezdődött ’39-ben. Bevásároltam, állandóan vásároltam, ahol kapni lehetett valamit, állandóan vásároltam. Úgyhogy amíg itthon voltam, a Lajosékat is én láttam el ennivalóval. És még én is, aki ilyen kedvező helyzetben voltam, sokszor kénytelen voltam bizonyos háborús recepteket használni a főzéshez, mert a piacon azért mindig hiány volt. Tojást ritkán lehetett kapni. Vajat, tejtermékeket szintén nem. De hát zsírral tudtam pótolni, mert az volt bőségesen. De hogy azután még milyen következményei lesznek a háborúnak, azt sem tudtuk még előre. Elsősorban a zsidótörvény érintett bennünket, ha nem is teljes mértékben, mert a törvény értelmében én sem számítottam teljesen zsidónak, csak tanúsítványosnak, ami azt jelentette, hogy állami állást nem foglalhatok el.

Nagypapát már ’33-ban nyugdíjazták mint politikailag megbízhatatlant, a házassága miatt. Ő már politikailag megbízhatatlan volt. Hát én persze zsidó vállalatnál voltam, ami teljesen tönkrement az ismert körülmények miatt. De azért a Salgó doktor, aki igen ügyes vegyész volt, emellett igen találékony, mindig valamit kezdett gyártani, amivel fenn tudtuk egy kicsit magunkat – néhány dolgozóval együtt – tartani. A la­bo­ratóriumban például két kitűnően képzett vegyész volt, akik a zsidóságuk miatt nem tudtak sehol elhelyezkedni. Ezek közül az egyiket a Salgó doktor, akinek a felesége nem jött vissza Mauthausenből, feleségül vette. 1944 áprilisában, amikor már nagyobb mértékben folytak a bombázások, és különben is az egész telepet ellepték a német katonák, kicsikét kockázatos lett volna itthon maradni. Bár a házbeli lakók engemet szerettek, és egyikről sem tételeztem fel, hogy esetleg engemet feljelentene, mégis jobbnak láttam elmenni olyan helyre, ahol elsősorban nem kellett éjszaka kétszer-háromszor a riadó miatt az óvóhelyre menni, hanem ahol nyugodtan alhatunk és élhetünk, végső soron mindegy volt, hogy a nyugdíjat, amit Apukától kaptunk, Pesten vagy vidéken költjük el.

Békésen két-három hétig nagyon nyugodtan éltünk, egyszer csak kaptunk egy bombát. Nem Békés, hanem Békéstől kb. 10 kilométernyire volt egy tanya, az úgynevezett Rossz erdő. A tanyának a tulajdonosa éjszaka lámpával kiment az istállóba, mert a tehene elleni készült. Ment ellenőrizni, hogy a tehénnel mi van. Ez a világítás a fölöttük lévő repülőgépből kicsalt egy bombát. A tanyának a lakói mind meghaltak. Ennek a tanyának a tulajdonosának a lánya fent szolgált Pesten egy zsidó kereskedő családnál. Ez a kereskedő megkérte, hogy a feleségét és a kislányát vigye le oda a Rossz erdő tanyára, ott biztonságban lesz. Senki nem lakik körülöttük, senki nem ismeri őket, ott talán végigélik a háborút. És ez a szerencsétlen asszony ott pusztult el a kislányával együtt.

Ez az egy eset volt, azután megint nyugodtan éltünk ott Apukával együtt, mert a Magda bizony minduntalan valamilyen címen eljött Pestre. Addig, amíg a Maár néni figyelmeztetett bennünket, hogy ő már alig áll a lábán az álmatlanságtól, egész éjjel ébren van, hogy a Magduskára vigyázzon. Nagyon kért, hogy valamit csináljunk. Hát nem volt mást mit csinálni, mind a kettőt levittük Békésre, és ott meg is esküdtek. Ezáltal a Magda még teljesebb jogú keresztény lett, de azért biztonságban nem nagyon volt, mert ő ugyan már a megfelelő iratokkal rendelkezett, de a férje bizony katonaszökevény volt, illetve mindig bujkált a behívó elől. Ha valahol megtalálták, kapott egy SAS-behívót, rögtön elköltözött máshová, így hát mind a ketten hamisított papírokkal élték át az egészet a felszabadulásig. Egyébként ők ketten vezették a Püski-üzletet. 1945. február 23-án lejött a Magda a férjével együtt, hogy teljes a csend, biztonságban van a lakásunk, ők is megvannak. Sőt, Lajosék is Budán átvészelték a szörnyű ostromot és minden rosszat, egészségesek, és Lajos írt egy pár sort: megvagyunk, ne nyugtalankodjatok. Zsóval is rendben van minden. Aznap apuka belázasodott.


Békésről mindaddig, amíg utazni lehetett, mindannyiszor hoztam ennivalót, hogy legyen bőségesen, még befőztem paradicsomot, lekvárt és minden egyebet, amit el szoktam télire tenni, azzal, hogy Magduskám, annak a fele a Lajoséké, fele a tietek, gondoskodj róla, hogy nekik szépen jusson. És meg­nyugodva visszamentem. Utoljára augusztus végén jöttem fel Pestre. Szeptember 6-án mentem vissza Békésre, de már akkor úgy tudtam csak utazni, már idefelé is, meg visszafelé is, hogy közben többször ki kellett szállni a vonatból az utasoknak, elszéledni a mezőn, egymástól meglehetős távolságra, és onnan néztük végig Szolnok bombázását. Békés felszabadult 1944. október 6-án. Reggel, amikor felkeltünk, látjuk, hogy a Csabai úton – az volt a fő országút – egymás után mennek a németek autói, tele katonákkal, és a harckocsik vonulnak. De nem a határ felé, hanem Mezőberény felé, Szarvas felé. Nem sokkal az elvonulásuk után egy darabig csend volt, és egyszerre csak jöttek magyar honvédek, és ott sorba felálltak egymás mellett az ablakunk előtt és a másik oldalon. Az ablakunk előtt álló katonát megkérdeztem, hogy mi van. Azt mondta: – Jaj, vonulunk vissza. Gyuláról jövünk, futva, éjféltől fogva. A németek vonulnak vissza, mi vagyunk a hátvéd. – Megkérdeztem, hogy nem éhes-e, adjak-e egy bögre tejet. Azt mondta, nem, csak egy pohár vizet. Mondom: és mi van? – Gyulát már megszállták az oroszok, és jönnek utánunk. Nemsokára itt is lesznek. – És mit csinálnak, mit csináljunk? – Ne tessék a kaput bezárni, ne tessék ellenállni. Ha bejönnek, tessenek őket beengedni, senkit sem bántanak, csak ne találjanak a házban fegyvert, ne találjanak egyenruhás katonát, és ne álljanak ellent. Nem visznek el semmit, csak legfeljebb enni és inni kérnek. Nem bántanak senkit, tessenek nyugodtak lenni. – Hát mi azért nagyon nyugodtak nem voltunk, mert közben voltak lövöldözések. Kisebb bombákat is dobtak le. Mindenesetre elbújtunk a kamrában, ahol biztos helyet gondoltunk, és vártuk az oroszokat. Azután átmentünk a szomszéd házba, amikor egy kis csend volt, a mi főbérlőinkkel, akik a házat lakták, mert ott egy nagyon jól védett borospince volt, jó mélyen, jól megerősítve, és ott körülbelül tizenketten megbújtunk. A háziasszonyunk igen kedves néni volt, a maga egyszerűségében nagyon jó, tiszta eszű, nagyon értelmes, kedves, jó humorú néni volt, azt mondtam neki, az orosz regényeimből okulva, hogy Indi néni, tegyen az asztalra sót és kenyeret, hogy lássák, hogy barátságosan fogadjuk őket. Indi néni nyugodtan fel is ment, mi azért, a fiatalabbak, középkorú asszonyok lévén még talán az ellenség számára félig-meddig fiatalnak számítottunk, lent maradtunk a pincében. Egyszer csak jött le az Indi néni, és jelentette, hogy megjelent néhány orosz katona. Beszéltek is, de ő nem értette. Megmutatta a sót és a kenyeret, magyarán megmondta, hogy mit tesznek a sóra és kenyérre, elvitték egy kacsáját. De nagyon barátságosak voltak. Mi azután felmerészkedtünk. Főleg merészkedtünk azért, mert Apuka megpróbált velük beszélni, és nagyon jól megértették egymást az oroszokkal. Apuka trencséni születés lévén nagyon jól beszélt szlovákul, sőt, ezek a katonák azt hitték, hogy ő ukrán, mert úgy látszik, az ukránok nyelve nagyon hasonlít a szlovákokéhoz. Nem is akarták elhinni, hogy ő magyar. Olyan jól beszélt velük. No, attól fogva nekünk nem volt semmi bajunk. Ott rendezték be az irodát, a mellettünk való házban. A mi szobánkat, amelyik külön albérleti szoba volt, rögtön lefoglalták, és egy ideig egy marsall lakott benne. Mi pedig ott laktunk, Apuka ott aludt a háziakkal együtt az ő szobájukban, én pedig az Indiéknél.

Apukát teljesen tolmácsnak használták az oroszok. Mindenüvé őt hívták. Megalakult a tanács Békésen, és oda is behívták. Az Indiéknél lakott egy haditudósító, a Pravdának a tudósítója és politikai tiszt volt. Annak a sofőrje volt egy Jakob nevű katona, akinek a haja tiszta fehér volt, én még csodálkoztam is azon, hogy ilyen öreg embert is behívnak katonának. Kiderült arról a fehér hajú emberről, hogy 36 éves. Moszkvában egy benzinkutat kezelt. Azután behívták, a felesége kezelte tovább a benzinkutat, és ott volt Moszkvában a két gyerekkel együtt, akik nappal mellette voltak, amikor dolgozott a benzinkútnál, és az egész családot egy bomba elpusztította. Akkor lett neki egész fehér a haja. Volt neki a kezén egy csúnya sebe. Nem tudom, hogy mitől sebesült meg, az Indi néni, aki mindenhez értett, nagyon szépen kezelte lapuval. Tisztára kimosta, háziszappant oldott fel meleg vízben, azzal kimosta tisztára, és azután egy útilapu nevű széles füvet tett rá, és azzal gyönyörűen meggyógyította azt a sebet. Attól fogva azt mondták, hogy ő a Bábuska Vrács. Ilonka pedig, a fiatalasszony varrt nekik. Amit hoztak anyagot, azt mind felszabta alsónadrágnak és ingnek, és megvarrta. Úgyhogy mi teljesen védve voltunk mindenféle erőszakosság ellen. De azért előfordultak erőszakosságok, főleg a november 7-i nagy ünnep alkalmával, amit 7-én és 8-án tartottak. Természetesen ivással járt, különben is az a hadosztály, amelyik Békésen volt, ők voltak az előcsapatok. És akkor hat hét pihenőt kaptak. A hatodik hét végén, amikor már vitték őket a frontra tovább, akkor bizony nagy búcsúlakomát tartottak. Az volt az első alkalom, hogy az edényeket lerántották a földre, az egész porcelánkészlet összetört, és a plafonba is lődöztek. Hát ez volt az egész, ami sérelem érte a házat és az egész háznépet, egyébként nagy tiszteletben tartottak bennünket. Egy kis baj majdnem történt, mert az én házigazdám, Szilágyi, úgy látszik, jó pontot akart szerezni, és rám mutatva azt mondta a Szergej nevű katonának, hogy én zsidó vagyok. Mire Szergej, aki nem volt egészen józan, felkapta a puskáját, és rám akart lőni. Úgy látszik, nem nagyon szimpatizált a zsidókkal. Azután már, amikor kijózanodott, akkor már nagyon rendesen viselkedett.

A karácsony már nagyon szomorú volt. Szeptember 12-e után Békés megyét hadműveleti területté nyilvánították. A hivatalok felpakoltak, a református tiszteletes a feleségével együtt elment, mindenki Pestre ment. Az értelmiség jóformán mind elment. Szeptember 12-től február 23-ig a családomról jóformán nem tudtam semmit.

1945. február 23-án a Magda lejött a Jánossal együtt, és aznap Apuka belázasodott. Lefeküdt. Orvost nem lehetett hívni, nem volt. A patika teljesen ki volt ürítve, mert amit nem vittek el a németek, azt mind elvitték az oroszok. A patika tehát üresen állt, a láz egyre növekedett. Március 2-án tudtam egy orvost megkapni, mert a harmincezres lakosú Békésnek a körülötte lévő tanyavilággal együtt egyetlenegy orvosa és egy bábaasszonya volt. Ezek járták ketten a tanyákat. Az egyik tanyán egy nehéz szülés volt, úgyhogy két napig nem tudott elmozdulni tőle az orvos és a bábaasszony, két nap után jöttek teljesen elfáradva, félig alva. – Tüdőgyulladás, talán az injekció fog segíteni. – Alig távozott, önkívületbe esett Apuka. Magda utánaszaladt, még az utcán elérte és visszahívta. Az orvos visszajött, és azt mondta: – Kérem, agonizál a beteg, nem lehet rajta segíteni. – Azután visszanyerte az eszméletét, beszélgetett még velünk. Mondta az orvos, hogy nem szabad fektetni, felöltöztettük. Mellénk ült, egyik oldalán Magduska, a másik oldalán én. Átkarolt bennünket, Magda felé fordult, és azt mondta: – Kislányom, drága kicsi lányom... Ez volt az utolsó szava. Ő nagyon vallásos volt, minden reggel imádkozott a Missaléból. Ő azt minden reggel úgy végigimádkozta, mintha misét hallgatott volna a templomban, és mindig úgy imádkozott utána, hogy Istenem, fogadd el az én életemet váltságul, csak a gyermekeim maradjanak életben! – És az Isten elfogadta őt váltságul. Azon a napon, amikor a Magda jött a jó hírrel, azon a napon lázasodott be. Március 2-án meghalt, március 4-én temettük.

Akkor este olyat tettem, amit már a mai eszemmel nem tennék. Elhívtam a papot, úgyhogy a Nagypapa megtudta, hogy neki már csak percei vannak hátra. Ez olyan kegyetlen dolog a katolikusoknál, de változtattak rajta, a János pápa nagyon sok reformtervet vitt keresztül. A Nagypapa nem félt a haláltól, és ő fölajánlotta az életét a gyerekeiért. Minden reggel azért imádkozott, hogy csak a gyerekeknek ne legyen semmi bajuk, mert három hónapig nem tudtunk róluk semmit. És mindig azt mondta, istenem, vedd el az én életemet, csak a gyerekeim maradjanak meg. Ő nagyon fölkészült a halálra, nem félt tőle, azért mégis borzasztó volt, mikor bejött a pap az utolsó kenettel. Hagytam volna mindent, és hitte volna utolsó percéig azt, hogy ő még élni fog! Ez egy olyan eltévedt gesztus volt éntőlem, egyike annak a sok-sok cselekedetemnek, amit megbántam, és amit másképp csinálnék. De hát az élet nincs másképpen. Nagyon sok olyan cselekedet van, amit az ember megbán.

Hát a temetés is haditemetés volt. A Temetkezési Vállalattól megkaptam hitelbe az utolsó koporsót, ami volt az üzletükben. Egy nagyon szép diófa koporsó volt. A pap csak nagyon rövid szertartásra vállalkozott. Még folytak az átvonulások. A falutól egész messze volt a temető. Lovat nem kaptunk, mert ami volt ló, az elvitték a németek, amit a németek otthagytak, azt elvitték az oroszok. A gazdák, ha volt nekik egyáltalán lovuk, azt nagyon jól elrejtették, nem akarták kihozni. Úgyhogy a koporsót ráhelyeztük egy kézikocsira, és mi magunk toltuk ki. Az ismerős férfiak segítettek, elég sokan eljöttek a temetőbe, mert akkor már egy év óta ott laktunk, ismertek bennünket, Apuka nagyon sok szívességet tett. Mindenki, ahova bementek a katonák, és a háziak féltek, szaladtak, tessék jönni, hívták a pesti urat, tessék jönni tolmácsolni, nem tudunk velük beszélni. És jöttek, megadták a végtisztességet.

Azután elintéztem az elintéznivalót, és március 10-én a Magdát otthagytam. Magda azért maradt ott, mert ott volt ennivaló, és nagyobb biztonságban volt ott már akkor, mint Pesten. Szóval a Magda lent maradt, én feljöttem. Amit a hátamra tudtam venni ennivalót, felpakoltam a hátamra. Gyalog bementem többekkel együtt Csabára, és ott vártunk valami alkalmatosságra, ami elvisz bennünket. Két napig voltunk Csabán, akkor azután felvett bennünket egy katonai vasúti kocsi. Ezzel elmentünk Szolnokra. Szolnokon is töltöttünk két napot, aztán többekkel együtt felszorultunk szintén egy katonai vonatra. Március 16-án érkeztem haza. Persze ez nem ment olyan simán, ez az utazás, sokat álltunk, úgyhogy március 16-án hátamon a hátizsákkal, amennyit el­bírtam, kezemben a kofferral, amennyit elbírtam, megérkeztem a kispest–kőbányai vasútállomásra. Ak­kor onnan gyalog hazamentem a kispesti lakásomba, ahol ott találtam a Jánost az édesanyjával. A lá­bam dagadt volt, az első dolgom volt, hogy vettem egy forró lábfürdőt, megmosakodtam, lefeküdtem és elaludtam. Nagy meglepetésemre az én nagy kamrámban, ahol annyi ennivalót hagytam, ami bőségesen elég lett volna két családnak, alig találtam talán három üveg lekvárt meg három-négy üveg paradicsomot. 75 üveg paradicsomot tettem el. Zsírt egy keveset az egyik bödön alján, lisztet semmit. Nem tudtam, hogy az a sok élelmiszer hova tűnhetett. Fő­leg, mert a Magdát mindjárt megkérdeztem, ahogy lejöttek a Jánossal, hogy van-e a Lajoséknak ennivalójuk. Azt mondta a Magda: – Anyuka, amíg át lehetett járni Budára, vittem ennivalót, de azután már egy idő múlva nem tudtam átmenni, mert már a Ha­tár úton igazoltattak a nyilasok. És nekem is hamis papírom volt, Jánosnak is hamis papírja volt. Élet­ve­szélyben voltunk. A János nem engedett át Budára. Telefonáltam Zsónak, hogy nagyon sok élelmiszerünk van, gyere, és amit tudsz, vigyél magaddal. Zsó erre azt mondta, van nekünk annyi dörgeműzénk, hogy kibírjuk a háború végéig. – Erre a Magda megnyugodott. Reggel, amikor felkeltem, a hozott élelmiszerek egy részét odaadtam Jánosnak és az anyjának, és a többit, persze, amit gyalog, gondoltam, könnyen elcipelek, a hátamra vettem, és Kispestről átmentem Erzsébetre, onnan Csepelre, és ott vártam, hogy talán akad majd csónakos, aki átvisz Budafokra.

Végre akadt egy orosz katona, aki engem 100 pengőért átvitt Budafokra, onnan én nekiindultam Budára gyalog. Hát Budán engemet szörnyű látvány fogadott. Elképesztő volt, akármilyen nagy volt a fantáziám, nem tudtam elképzelni. Az orromat megcsapta az a szörnyű hullaszag. Elmondhatatlanul szörnyű volt, amit láttam ott. Este volt már, amikor megérkeztem a Lajosék lakására. Senki meg ne érjen ilyen látványt. Ott a két kisgyerek, s Marcikám, amikor meglátott, megismert engemet, akkor már szegény fél éve nem látott. Négyéves volt, elég sok mindenen ment keresztül, de megismert, és azt mondta: – Itt a nagymama, most enni fogunk!

Többen is voltak akkor még idegenek a lakásban. Nagyon sok nem jutott abból, amit a hátamon el tudtam vinni, de azért jutott mindenkinek pár falat. Akkor mondtuk a gyerekeknek, hogy most aludjanak szépen. Marcika azt kérdezte: ha szépen aludni fogok, akkor kapok még kenyeret? Megnyugtattuk, kap még kenyeret. Ott töltöttem az éjszakát, kipihentem ma­gam, másnap reggel ugyanazon az úton, ugyanolyan módon visszakerültem késő délután megint haza Kispestre. Ott azzal fogadott a házmesterné, hogy kérem, föl lett szólítva a lakosság, hogy a szemetet hordjuk egy helyre, ami összejött. Hát persze az udvaron egy egész nagy rakás szemétdomb volt. Mindenki, öregek, mindenki vitt egy talicskával szemetet. A Jánoskám betegen feküdt akkor. Azt mondta, ő beteg, ő nem visz szemetet. Azt mondtam a Mari néninek, Mari néni, én viszek szemetet. Fölpakoltam a talicskát, elvittem a szemetet a megjelölt helyre, aztán megint jó meleg lábfürdőt vettem, megmosakodtam, lefeküdtem, kipihentem a fáradalmakat.


A Jánosnak az volt az elve, meg is mondta a Magdának, és nekem is megmondta, hogy Anyuka, olyan férjek, mint Apuka, olyanok már nincsenek, ez idejét múlta. A férfi nem monogámiára termett. A férfi poligám természetű. A legjobb férj az, aki minden kalandja után visszatér a feleségéhez. Mondom, és visz neki egy kis ajándékot? Szóval lehetetlenül viselkedett. Nagyon kedves volt, okos volt, vidám volt, jószívű volt, nem lehet mondani semmit se úgy rá. Az soha egy goromba szót a Magdának nem mondott. Mindig nagyon tisztelte a Magdát. És őszerinte ő nagyon jó férj volt, mert minden kalandja után visszatért a Magdához. A kalandjai nagyon sokfélék, nagyon változatosak voltak, a kalandjai alanyai nagyon sokféle rétegből kerültek ki. Természetes, egy fillért a háztartáshoz nem adott, bár ő akkor már dolgozott lapoknak. Mikor alakult az Írószövetség, jött már mindjárt a Barabás Tibor, aki az első főtitkára volt az Írószövetségnek, mindjárt a Jánost fölszólította, hogy lépjen be az Írószövetségbe. Parasztszármazású volt, okos volt, a huszadik századi irodalmat tökéletesen ismerte, mert valahonnan megszerezte, hogy finoman fejezzem ki magamat, a Nyugat teljes évfolyamát, kezdettől fogva. Őt a hatodik gimnáziumból kicsapták. És amikor kezdett a Magdának udvarolni, és mondta, hogy szeretné elvenni, akkor azt mondta az uram: – Tulajdonképpen te mit végeztél, mi a te foglalkozásod? Van szakmád, tudod magad önállósítani? – Hát nem, hát ő a Püskihez csak eljött, mert ő a könyveket ismeri, és a Püski elismerte az ő tehetségét, irodalmi ismereteit, és fölvette őt üzletvezetőnek. Írása nincs róla, írása neki csak a hatodik gimnáziumról van. Mert külön főigazgatói engedéllyel letehette a hatodik gimná­ziumból a vizsgát. Úgyhogy neki a hatodik gimnáziumról megvan a vizsgája. Azt mondta Apuka, hogy nézd, fiam. Neked van tényleg eszed. Iratkozz be magántanulónak. Én a matematikában tudok neked segíteni, matematika-fizikát én vállalom. Az irodalom meg nem okoz neked nehézséget, se a francia nyelv. Úgyhogy be is iratkozott a református gimnáziumba, föl is vették őt magántanulónak, meg is vette a könyveket, de soha nem tanult, vizsgára soha nem ment el. Úgyhogy neki még érettségi bizonyítványa sem volt. A barátai irodalmi körökből kerültek ki. Nagyon jóban volt a Vas Istvánékkal, sőt, a Vas István akkori felesége, a Marika többször eljött látogatóba úgy a Jánoshoz, hogy minket nem látogatott, csak a János külön szobájának volt a vendége. Sárközi Márta is többször eljött, nagyon szerette a Jánost, nagyon támogatta anyagilag, mert hiszen a Jánost mindenki támogatta. Sokáig tartottunk barátságot Pap Károly özvegyével. Teát kért János, adtam neki teát, és azt mondta: – Anyuka nagyon gyönge teát csinált. – Mondom, fiam, olyat, amilyen van. Azt mondta: – Inna csak abból a teából, amit a Pap Károlyné főz nekem. Az kitűnő teát főz, és kitűnő kávét. Igen, azt mondja, Pap Károlyt én hozom vissza, ő nagyon mostoha tagja volt a magyar irodalomnak, nem ismerték őt el. De majd én megmutatom, hogy meg fogják tudni azt, hogy ki a Pap Károly. – Amint később megtudtuk, Pap Károlynétól nemcsak nagyon jó teát és egyebeket kapott, hanem egy alkalommal megjelent a Pap Károlyné a Magda hivatalában, már akkor elváltak ők a Jánossal, és követelte, hogy a vekkeróráját elvitte a János, és több pénzt is adott a Jánosnak, hogy a Magda szerezze vissza. Magda megmondta: sajnos nem tudok semmit visszaszerezni, mi már törvényesen elváltunk, a János nem hozott haza hozzám semmit se. Ha valamit hazahozott, már azt is elvitte.

Eljött a negyedik házassági évforduló. Magda azt mondta nekem, anyukám, ugye csinálsz egy kis ünnepi vacsorát a házassági évfordulónkra? Mondtam, persze, igen. – János, ugye itthon leszel? Ne menj el hazulról, maradj idehaza, hogyha én hazajövök, itt találjalak. – Hogyne, elmegyek egy kicsit, csak rövid időre, én délután öt órára már itthon leszek. Magda négy órakor hazajött, hol a János? Mondom, elment hazulról. Na, én nemsokára hozzáfogtam a vacsora főzéséhez, sütöttem is valamit, már nem emlékszem pontosan, hogy mit, talán rétest, mindenesetre olyasmit, amit a János szeretett. Megcsináltam a vacsorát, jött hét óra, nyolc óra, Marcikámat lefektettem, mert Marcit nagyon gyűlölte a János. Undorodott tőle. Ő meg is mondta, hogy ő undorodik a gyerekektől. Ő kijelentette egy alkalommal, hogy Anyuka, én most már sok pénzt fogok keresni, úgyhogy mi sok mindent megengedhetünk magunknak, de természetesen én a Lajos fiát nem fogom etetni. Mondom, nem kell, Jánoskám, a Lajos fiát én etetem. Haza is hozott egyszer-kétszer valami ínyencséget, én nem tudom, hogy mit, talán libamájat, azt nagyon szerette, de nem vettem részt az ő lakomáján, sőt, Magda se nagyon vehetett részt. Szóval elkészítettem a vacsorát, hét órakor a Marcikát lefektettem, nehogy valamiképpen ott legyen köztünk, és vártuk a Jánost. Nyolc óra, kilenc óra, fél tíz, János nem jött. Akkor azt mondtam a Magdának, Magduskám, vacsorázzunk meg. Hát úgy-ahogy, tessék-lássék megvacsoráztunk. Én aztán lefeküdtem Marcikámmal, Magda még egész so­káig fenn volt. Én azután reggel tudtam meg, hogy fél ötkor, cipőt lehúzva János besettenkedett. Reggel Magda elment dolgozni, délután hazajött, azt mondta: – Anyukám, Jánostól elválok. – Mondom, miért, Magduskám? – Egy percig se élek vele tovább. – Mondom, hát már annyi mindent elnéztél neki, Magduskám. Hát ezt a kimaradást nem tudod? – Nem, anyukám. Mert ő elment a Dunára evezni. És én egész éjjel ébren voltam, minden kapunyitásra figyeltem, hogy nem a rendőrség jön-e, hogy menjek agnoszkálni a János hulláját. Mert ha elmegy egy ember hazulról azzal, hogy öt órára itthon lesz, és még hajnali négy órakor sincs idehaza, akkor mit gondolhatok? Azt, hogy belefulladt a Dunába. És nekem az egy olyan szörnyű gondolat volt, hogy nekem el kell menni a hullaházba agnoszkálni az ő hulláját, hogy én még egy ilyen éjszakát nem tudok átélni. A János keressen magának lakást, és menjen el hazulról. – Akkor én is megmondtam a Jánosnak, hát, Jánoskám, nincs más hátra, én nagyon sajnállak, szépen viselkedtél negyvennégyben, tulajdonképpen az ember nem dobja ki negyvennyolcban, aki negyvennégyben jó volt hozzá. Nagyon sajnálom, de hát nincs értelme, hogy itt maradj, ha a Magda nem lesz a feleséged. Hát ő nem csinált semmit, igaz, hogy eveztek a Dunán, nem lett semmi baja. Hát, mondom, Jánoskám, keress magadnak lakást. Addig, amíg nincs lakásod, addig nálam alhatsz.

Akkor egyszer egy szép napon jött, hogy az Illés Endrééknek van a villájukban egy külön bejáratú ház hátul a kertben, és nem akarják, hogy idegent be­te­gyenek. Akkor ők már osztályidegennek számítottak, kicsit, hogy úgy mondjam, flekkesek voltak, örültek, hogy a János odamegy. Szerették a Jánost. A Já­nost nagyon lehetett szeretni annak, aki nem lakott mindig vele együtt. Jött egy tehertaxi, János bepakolt mindent, mondtam, ágyneműt vihet magával, addig, amíg nem tud magának szerezni. El akarta vinni az íróasztalt is. Mondom, Jánoskám, ez nekem nagyon kedves. Apuka csináltatta még. Nem adom neked az íróasztalt, ne haragudj. Ő azt hitte, hogy az az övé. Mondom, amíg itt voltál, odaadtam neked használatra, szükséged volt rá. Talán tudnak neked az Illés Endréék adni egy íróasztalt.

Fölpakolt szépen, az egész közös könyvtáruknak minden darabját. Tudniillik nekik nagyon szép kis könyvtáruk volt, méghozzá majdnem mindegyik könyv két példányban. A Magda is megvette, János is megszerezte. És mikor pénzre volt szükségük, adjuk el a tiedet, minek, az enyém is itt van, minek nekünk kettő! Mindenből eladták a Magdáét, az övét persze a János elvitte. Úgyhogy egy tehertaxit fölpakolt könyvekkel, a szükséges ágyneművel meg az irományaival, elköszöntünk barátságosan, fölült a taxira, még vissza is integetett, integettünk neki az ablakból, aztán nagy megkönnyebbülésünkre elment.

Később azért még jelentkezett. Nincs neki, aki kimossa a fehérneműjét. Én szóltam a Maár néninek, aki akkor már kint lakott Solymáron, kétszer egy héten bejött hozzám, mondom, Maár néni, a Já­nosnak nincs aki kimossa a fehérneműjét, elvállalja? Mondom, olyanformán, hogy mikor maga megy ki Solymárra, érinti a Gellért-hegyet, menjen fel, meg­mondtam, hol lakik a János, menjen fel, vigye el neki a fehérneműjét, következő alkalommal, mikor bejön, akkor vigye neki tisztán oda, és vegye el az érte járó pénzt. Ezt meg is tette kétszer-háromszor, és akkor aztán panaszkodott nekem, hogy a Jánoska nem fizet. Mondom, Maár néni, akkor mondja meg neki: Jánoska, én behoztam magának a tiszta fehérneműt, de ez az utolsó alkalom, én már nem viszem el a következőt mosni, mert nekem nemcsak a munkám fekszik benne, hanem tüzelő, mosószer, vasalókrém, amivel kivasalom, és hát a villamosköltség is, ha nem fizet, én nem viszem el. Jött a következő alkalommal hozzám, és mondom, Maár néni, megkapta a pénzét? – Dehogy kaptam! Mutattam neki, ide nézzen, Jánoska, csak ennyi pénzem van, éppen a villamospénzem, hát legyen szíves, fizesse ki, most már három mosásommal tartozik. – Maár néni, magának még ennyi pénze van? Kivette a tenyeremből a megmutatott pénzt, zsebre tette nevetve, és hagyott engem elmenni. Úgyhogy úgy jöttem, szerencsére még a villamosjegyem érvényes volt az átszálláshoz. – Többet aztán nem ment a Jánoshoz.

Később egyszer eljött egy szép napon a János. – Tessék megengedni, Anyuka, hogy itt maradjak egy pár napig, nagy bajban vagyok. A Zsolt Ági volt az én nagy szerelmem. – Mondom, a Zsolt Béláné? A Zsolt Béla özvegye? – Igen. – Mondom, hát az idősebb nálad. – Igen, idősebb, de tetszik tudni, Anyuka, hogy én mindig az idősebbeket szerettem fiatalon. Zsolt Ági volt nekem az anyám, a testvérem, a szeretőm, a barátom és mindenem. És úgy volt már minden előkészítve, hogy együtt disszidálunk. Ma éjjel Zsolt Ági öngyilkos lett. És most nagyon félek, mert úgy látszik, azért lett öngyilkos, mert fölfedezték a mi tervünket. Itt kell hogy meghúzzam magam. – Hát, János, nagy bajban vagyunk, mondom, mert most már a Zsó is itt van, és itt van Misike is, Marcika is, mondom, hát én nem tudom, hogy adok itt neked helyet, de majd valamit kitalálok. – Nem baj, akárhogy meghúzódom, csak hadd maradjak itt. – Hazajött a Magda, mondom, itt a János. Mit csináljak, nem dobhattam ki. Szóval ott maradt. Ott aludt, másnap is ott volt. Közben jöttek nyakra-főre a telefonok. Kérték a Czibor Jánost a telefonhoz. Kiadóból keresték őt, filmgyárból keresték őt, mindenhonnan keresték őt. Aztán mikor már vagy ötödik-hatodik ilyen hívás volt, mondom, idehallgass, János, miért keresnek téged? Hát, Anyuka, én fölvettem előleget egy filmre, de, azt mondja, az olyan, ami ellenkezik az én fölfogásommal. Ő az egyik első volt, aki fölismerte a Rákosi-rendszer hibáit, aki ellenezte. Azt meg kell hagyni, hogy a politikai éleslátása mindig kitűnő volt. Szóval, fölvett előleget egy filmre, egy forgatókönyv­re, amit azonban nem csinált meg. Fölvett ő más előlegeket is mindenféle kiadóktól, dolgozni dolgozott, de annyit nem tudott dolgozni, mint amennyire előleget felvett. Úgyhogy aztán én már harmadnap mondtam neki, Jánoskám, nekem nagyon kellemetlenek ezek a telefonhívások, menj csak szépen el, majd találsz te magadnak helyet, mindig találtál te magadnak jó helyet. El is ment. Úgyhogy mikor a harmadik napon a Magda hazajött, és nem találta itt, nagyon megkönnyebbült. Nekünk nagyon terhünkre volt. Nem éreztem kötelességemnek, illetve úgy éreztem, hogy ha volt vele szemben kötelezettségem, én azt leróttam bőségesen. Kerülni akartam vele minden kapcsolatot. Aztán akkor még egyszer, mikor megkapta a József Attila-díjat, akkor jelentkezett, írt egy nagyon szép levelet, ma is megvan.


Mikor a Lajost az Endre László visszautasította, akkor én azt mondtam az uramnak: – Apuka, most már meg kellene tenni azt, amit eddig nem tettem meg, a gyerekek érdekében meg kell tennem. – Apuka azt mondta: – Ahogy gondolja, szívem. Én nem beszélem rá. – Elmentem a zsidó rabbihoz, és azt mondtam: – Főtisztelendő úr! Ismeri a férjemet, tudja, hogy milyen gondolkodása van neki. Azt is tudja, hogy mi már 30 éves házasok vagyunk, és soha, de soha nem merült fel köztünk az, hogy én áttérjek. Se a gyerekeim nem ajánlották, se a férjem nem mondta. De én most úgy érzem, hogy ezt meg kell tennem a gyerekeimért. – Erre a rabbi nem mondott mást, mint azt: – Tessék eljönni egy hét múlva két tanúval. Én elmentem két tanúval, és kijelentettem, hogy ki akarok lépni a zsidó hitközségből, át akarok térni kereszténynek. Erre a rabbi azt mondta: – Kérem, tudomásul veszem, de tessék még itt maradni, a két tanú elmehet. – A két tanú elment, én ott maradtam egyedül. Erre azt mondta nekem: – Nagyságos asszony, katolikus akar lenni? – Mondom: – Természetesen, az egész családom katolikus, a gyerekeimet is ebben a hitben neveltem, katolikus akarok lenni. – Kár, mert ha református lenne, én tudnék egy nagyon jó módot a törvény megkerülésére, mert nekem módom lenne egy antedatált keresztlevelet odaadni, mert azzal, hogy ön ma áttért, ezzel nem javít a gyerekei helyzetén, ez nem jelent semmit, de én tudok önnek egy olyan keresztlevelet szerezni, amin egy olyan dátum van, ami megelőzi az 1939. évi 4. törvénycikket. – Mondtam: – Ezt meg kell nekem beszélni a családommal. – Hazamentem, és elmondtam. Erre az én kislányom, aki apácanevelés volt, elkezdett bőgni: – Anyukám, ne légy eretnek! – Mire a fiam azzal a rövid, de velős kijelentéssel csitította el: Te hülye, ne beszélj bele! – S a férjem is azt mondta: – Ezt a keresztlevelet meg kell szerezni. – Akkor visszamentem a rabbihoz, és azt mondtam: – Főtisztelendő úr, a családom beleegyezett, hogy református legyek. – Azt mondta: – Jól van, kérem. Ez némi pénzbe fog kerülni. – Mondtam, hogy ez nem akadály, mondja meg, hogy mennyibe. – Be tetszik tenni egy borítékba 200 pengőt, majd érte megy valaki, és az majd elhozza a keresztlevelet. – Ez meg is történt, egy szép napon beállított egy parasztlány, hozott nekem egy borítékot, és elvitte a másikat. A borítékban egy a Wekerle-telepi református egyház által kiállított keresztlevél volt, amely szerint én 1938. december 23-án áttértem a református vallásra. Eddig minden rendben volt.

Egy napon átmentem a trafikba telefonálni Budára, Lajosékhoz, hogy hogy vannak, nincs-e valamire szükségük. S mialatt a telefonra vártam, akaratlanul tanúja lettem egy párbeszédnek, amit két cselédlány folytatott. Az egyik azt kérdezte: – Mi van a tiszteletes asszonnyal? – A másik azt felelte: – Hát szegény elájult, és folyton sír. – Nem különösképpen érdekelt, csak akkor figyeltem föl, amikor az egyik azt kérdezte: – A tiszteletes urat haza sem engedték?

– A vá­lasz: – Bizony nem engedték, egész éjjel ott ült a rendőrségen. Most még a rendőrségen van, és át fogják vinni a törvényszékre a vizsgálóbíróhoz. – Erre egyszerre nagyon rosszul kezdtem magamat érezni, mert a lány még azt is kérdezte a másiktól: – Hát nem olvastad Az Estben? Nagy betűkkel benne van, hogy letartóztatták a kispesti református tiszteletest, mert hamis keresztleveleket adott ki, és nemcsak Magyarországon, de Csehszlovákiába is elküldött keresztleveleket. – Hát én erre valósággal áttántorogtam a lakásba, és ott összerogytam. Az uram nagyon megijedt. – Mi baj van? – kérdezte. – Valami baj van a Bogdánnal, letartóztatták, kiderült, hogy hamis keresztleveleket adott ki. És vele együtt egy csomó zsidót is letartóztattak. – Volt egy Horvát nevű gazdag zsidó Kispesten, aki bérelte az Ady mozit is, és akinek volt egy kenyérgyára. Úgyhogy Kispesten mindenütt ki voltak téve a plakátok: „A Horvát-kenyér minden grammja, az Ady mozi minden programja nagyon kitűnő!” Ez is be volt csukva. Most mit csináljunk. Egyelőre hallgassunk. Rettenetes éjszakánk volt, egész éjjel nem aludtunk, szegény uram megint csak nyugtatgatott: – Ne féljen, szívem, magának nem lesz semmi baja. A katolikus egyház majd magát védeni fogja. – El is ment a katolikus plébános úrhoz, aki akkor már apátplébánosi rangban volt, és megkérdezte, hogy mi lenne, ha a felesége kapna egy keresztlevelet, hiszen tudja a főtisztelendő úr, hogy milyen szépen nevelte a gyerekeket katolikus hitben, milyen vallásosak az én gyerekeim. És nekem is nemhogy hátráltatta, de előmozdította, hogy katolikus hitéletet élhessek. Nem kaphatna egy antedatált keresztlevelet? – Erre a főtisztelendő úr azt felelte: – Kérem, én nem hamisítok írást. Ha ő katolikus akar lenni, akkor jöjjön el két tanúval, jelentkezzen, hogy katolikus akar lenni. Én őt tanítani fogom, és akkor újév után összehívom az egyházi gyülekezetet. Az egyházi gyülekezet előtt kell nyilvánosan megvallani, hogy a katolikus egyház tagjai közé akar tartozni. – Mire a férjem azt felelte: – Köszönöm szépen, erre én az én feleségemet nem kényszerítem.

A Ravasz püspök egy nagyon bölcs intézkedést hozott. A református egyházban rögtön kineveztek egy gondnokot, akinek át kellett vizsgálni az összes iratokat. Ravasz püspök azt mondta, hogy aki be van jegyezve az egyházi anyakönyvbe, azt el kell ismerni reformátusnak. De akinek csak keresztlevele van, és nincsen bejegyezve az anyakönyvbe, azt nem lehet reformátusnak elismerni. Most kiderült, hogy 1938. december 23-án az utolsó bejegyzett Hoffstaedter Lajosné, született Weinberger Lenke. De már több hely nem volt. Akkor már következett az 1939-es év, és attól fogva már nem is volt senki bejegyezve. Aki akkor született, az be volt jegyezve, de hamis bejegyzésre nem kerülhetett sor. De hiába is kerülhetett volna, mert az 1939. évi 4. törvénycikk volt az úgynevezett zsidótörvény. Tehát attól fogva az áttérések már nem számítottak. Én be voltam jegyezve. Egy Szalai nevű gondnokot neveztek oda ki, aki mint református teológus valami tárgyat együtt hallgatott a Lajossal az egyetemen, és ismerte őt. Eljött hozzánk vizitelni, és engem a hívei közé számított, nagyon kedves volt, és megkért, hogy most teljes tisztújítás lesz a református egyházban, presbitériumválasztás, és nagyon kér, hogy ezen jelenjek meg. Hát én megjelentem, de még hamarabb a gyerekeim elhatározták, hogy engem vizsgáztatni fognak, hogy valóban ismerem-e a református alapelveket. Magduskám gyorsan meghozta a Heidelbergi Kiskátét, és ebből nekem meg kellett a református egyház alaptételeit tanulnom. Persze ez nem ment a mi mulatságunk nélkül, mert dacára a mi egyáltalán nem mulatnivaló helyzetünknek, azért mindegyikünkben nagyon erősen kifejlett humorérzék volt, és ahogy én azt mondtam, hogy szakráment, az én kislányom rám szólt: Anyukám, ez a reformátusoknál nem szakráment, hanem sákramentum, így mondjad! – És egyebekben is nagyon szigorúan kikérdeztek. Én bizony bemagoltam a Heidelbergi Kis­kátét, de azóta sajnos már elfelejtettem.

Nem is volt rá szükségem, mert mikor megjelentem a gyűlésen, olyan szeretettel fogadtak az ismerős reformátusok, elém jöttek. Nem is árulhattak el, mert be voltam az anyakönyvbe írva. Megbecsültek, és rögtön elém jött az egyik kereskedő, akinél hosszú ideje vásároltam, és ismert engem: – Jaj de örülök, hogy el tetszett jönni, tessék ideülni. – És nem nagy örömömre a legelső sorba ültetett. És végig kellett hallgatnom és részt vennem benne. Szavaznom kellett, akire a többiek szavaztak. Ezért a református egyházi adót, amit pedig most a törvény nem hajt be, mindenki tetszés szerint fizetheti, és önszántából, azóta is fizetem a református egyháznak.

Fizetem a katolikus egyházi adót is. Azt pedig azért, mert az én uram nagyon szerette az ő egyházát, és a templom építése körül nagyon sokat segédkezett, nagyon sokat gyűjtött, ő maga is sokat áldozott, és a tabernákulumot ő csináltatta a Gépgyárban a saját költségére. És ott imádkozott ő is a családért. Soha misét el nem mulasztott, és az ő emlékére fizetem a katolikus egyházi adót. Néhány évvel ezelőtt megalakult a zsidó hitközség is Kispesten. A pap, aki Amerikából jött vissza, és a Páva utcai zsidó templom főrabbijának volt a fia, kint élt Amerikában hosszabb ideig, és ott ismerte az én unokaöcsémet, a Gyurit. Egyszer eljött hozzánk látogatóba, hogy meg akar engemet ismerni, mert a Gyuri nagyon sokat mesélt énrólam. És nagyon meglepett engemet, hogy van zsidó hitközség Kispesten. Azt mondta, hogy a volt zsidó iskolában van, és vannak tagjai, mert hozzá van csatolva az erzsébeti és a pestlőrinci zsidóság is. Szépen összejönnek nagy ünnepen. Azt mondtam, hogy én már öreg is vagyok, nem járok templomba, ne számítson rá, hogy engemet ott fog látni az istentiszteleteken, de amikor az emlékünnep van a Kispestről elhurcolt zsidókért, akkor elmegyek. És meg is kapom a meg­hívót, küldik is az ünnepekről is az értesítést, és megmondtam, hogy küldjenek csekket, mert adót akarok fizetni.

Azóta semmit sem tartok, csak a Hosszúnapot. Elmegyek néha a templomba. Van az úgynevezett Mászkir, amikor a halott szülőkért imádkoznak. Elmentem, amíg az Etel néni élt, minden évben a Dohány utcai templomba, de amióta nem él, azóta ha nyitva látok egy templomot, akármilyen, bemegyek és imádkozom, mert az Istenben hiszek, szertartásokban semmiben sem. Azok csak függelékek, sallangok, amit a papok ráraktak, akár zsidóról van szó, akár katolikusról, akár reformátusról. Az én imámat a családomért minden este elmondom; és az Istenben hiszek, mert sokszor meggyőződtem róla, hogy van isteni gondviselés.

Hoffstaedter Lajosné szavait Lenkei Júlia jegyezte le.

Az első részt márciusi számunkban olvashatták.

Jegyzetek

1          Akkor a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Közgazdaságtudományi Karaként működött, csak 1948-ban önállósult.

2          Tempefői néven Sibelka Perleberg Artúr írt a negyvenes években a Magyar Nemzetbe, akinek kalandos élete és a statisztikai tudományoktól a szépirodalomig terjedő munkássága volt. 1901-től 1991-ig élt, utolsó megjelent műve A befalazott Madonna című nagyszabású történelmi regény (I–II., Szépirodalmi Könyvkiadó, Kentaur könyvek, 1986–87).

3          Czibor János (sz. 1922) író, esszéista, szerkesztő, számos klasszikus kiadvány válogatója, előszóírója. 1950-ben megjelent, Gábor Áron című regényéért József Attila-díjat kapott. 1961-ben öngyilkos lett.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon