Font Zsuzsa, Ötvös Péter

Nyomtatóbarát változat

A peregrinatio azt jelenti Szenci Molnár Albert 1604-es szótárában,[1] hogy idegen nép között járás, zarándokság, zarándokjárás. A hazai értelmiség képzése évszázadokon át így, idegen népek között járással történt, felsőfokú tanulmányokat ugyanis a középkor századai óta csakis külföldi egyetemeken lehetett folytatni. Néhány XIV. és XV. századi, azaz Nagy Lajos-, Zsigmond- s Mátyás-kori (általában rövid életű) alapítástól eltekintve nem volt egyetem az ország területén egészen 1635-ig. A Pázmány Péter által Nagyszombatban (ma Trnava, Szlovákia) alapított jezsuita egyetem az ún. konfesszionalizmus korában természetesen csak a katolikusokra számíthatott. Így tehát a külföldi egyetemjárás, korabeli latin kifejezéssel peregrinatio academica, vagy egyszerűen csak peregrináció volt az egyetlen mód egyetemi tanulmányok folytatására. Kezdetben itáliai, bécsi, krakkói, majd a reformáció korától a német, a XVII. század elejétől, ezekhez csatlakozva, a németalföldi egyetemeken tanultak a magyarországi diákok. Ennek a több évszázados, esetenként kényszerű, máskor azonban örömmel vállalt külföldjárásnak gazdag, többműfajú s -nyelvű forrásanyaga van, feltárásuk és kiadásuk fontos (nemzetközi) tudományos kutatások programja.

A hazai egyetem hiánya, a külföldi zarándokság, természetesen a tanulmányi költségek néha alig megfizethető növekedését is jelentette. A XIII. századtól rendszeressé váló peregrinatio résztvevői csak kezdetben jöttek a társadalom felső rétegeiből. Koraújkori értelmiségünk egyetemet járt tagjai papi, tanítói, polgári, szabad paraszti családokból származtak. Ekkorra már éppen a legfelsőbb rétegből származók kaptak igen kis számban felsőfokú képesítést. Magától értetődően csekély volt ugyanakkor a jobbágyszármazásúak egyetemjárása is. A külföldön tanulók szociális helyzete nyilvánvalóvá teszi, hogy több tanuló nem volt képes a költségeket viselni. A támogatás több felől jöhetett: a főúri és nemesi ifjak tanulását természetesen a család vállalta magára, másokét, nem főurakét, az egyházközség, a város, de az sem volt igazán ritkaság, hogy a saját fiaikat nem iskoláztató főurak tehetséges alumnusaik (patronáltjaik) költségeit magukra vállalták.
A támogatások megszerzése többnyire itthon, elindulás előtt történt, de sok dokumentum beszél arról is, hogy a megígért pénzt kereskedők és megbízottaik közvetítésével, folyamatosan kapta kézhez a már külföldi „akadémián” tanuló, és gyakori az is, hogy elégtelen összeg birtokában, a későbbi kérő levelekben bízva indult el a peregrinus. Az egyébként a XVII. századtól inkább külföldjárássá átalakuló főúri egyetemlátogatást természetesen, mint utaltunk rá, a család tervezte meg, és csak addig finanszírozta, amíg a fiatal úr a szigorú instrukciókat teljesítette. Az akkor 18 esztendős Széchényi Zsigmondnak (Széchényi Ferenc nagyapjának) 1699 októberében pl. azt írta a külföldi utazásra felkészítő instrukciójában az apa, György, hogy „tégy félre minden bolondságot, gyermekséget és mostani ifjúi gyönyörűségedet, elvégezvén ezen utadat minden nyájasságra s gyönyörűségre elég időd lészen az után, mert ha most ilyenekben töröd fejedet, s nem tekinted utánad való búnkat, gondunkat s temérdek sok költségünket, s csak úgy jössz haza, amint elmentél, jobb lett volna inkább itthon maradnod”.[2] Zsigus (ahogyan őt a család nevezte) végül apja halála s az ezzel járó pénzhiány miatt kényszerül megszakítani akadémiákbeli hordozódkodásait.

Szerencsére igen sok és többrétegű (a kutatás számára rendkívül értékes) forrásunk van az egyetemjárásról, a műveltség változó értékeiről, a patrónusok elképzeléseiről és igényeiről. Kik is voltak tehát a patrónusok? A XVI-XVII. századi Erdélyben az első számú támogató a mindenkori fejedelem, sőt, ez a gondoskodás Bethlen Gábor idejében már állampolitikai szintre emelkedett. Az itt kint való, azaz magyarországi főúri családok fentebb említett (és ott részint dokumentált) művelődési ideáljai mellett fontos szerepet játszott a városok értelmiségalakító igénye is. Bocskai István egykori udvari papjáról (Bethlen Gábor későbbi buzgó szolgálójáról), Alvinczi Péterről pl. feljegyezte Kassa város jegyzőkönyve, hogy Péter uram supplicál (alázatosan könyörög), sőt, gyakorta szörnyen sollicitál (szorgalmaztat) a külföldön tanuló vagy oda kimenő diákok támogatása ügyében, s a tanács többször adta beleegyezését: „azt jól tudjuk, hogy mit gondoljunk Alvinczi uramról, nem lészen azért, hogy többé ne búsítson bennünket, adjunk 100 aranyat ilyen conditioval, hogy az deák obligálja (kötelezze) magát, hogy jövendőben, ha szolgálatja kivántatik, mindeneken kívül városunknak szolgálni tartozik”.[3]

Az egyház természetesen fontos patrónus volt, ismeretes, hogy ösztöndíjakat alapított és visszavárta tanulóit. Némely egyetemi városban volt alapítványokból, adományokból fenntartott kollégium is. Szenci Molnár Albert, aki kevés pénzzel ment peregrinatiora, sokat nélkülözött, s ezen még 15 forintos teológiai ösztöndíja sem sokat segített. 1597 húsvétján, Heidelbergben pl. többeknek beszélt szorult helyzetéről (kapott is egynapi élelemre való alamizsnát akkor), de a következő napon mégis el kellett adnia négy könyvét, hogy fenntarthassa magát. Novemberben kíméletlenül követelték már tartozásait, akkor elment az őt kedvelő svájci urakhoz kölcsönt kérni. „Mivel azonban ők szerfölött örvendezve fogadtak és 12 órától egészen 6 óráig etettek és itattak, lemondtam a kölcsönkérésről.”[4] A következő évet is nagy szükségben kezdte Heidelbergben.

A XVII. században kialakult a pénzszerzésnek egy egészen különleges módja, az albizálás. Ez alamizsna-gyűjtő utat jelentett, amikor is a külföldre készülő ifjú egy albummal vagy emlékkönyvvel maga kereste fel a lehetséges jótevőket és személyesen kérte támogatásukat. Feljegyezte az adakozók nevét s az adományok összegét, s ezzel mintegy kötelezettséget is vállalt a tisztességes elszámolásra.

Az alábbiakban a költségek megszerzésének változatos dokumentumaiból adunk rövid válogatást.

Részlet Szenczi Molnár Albert (1574–1634) naplójából. Az 1598-as év:


Május hónapban, miközben szorongva vártam a választ Magyarországról a Fabricius Tamás úrhoz írott levelemre,[5] kíméletlen hitelezőim is sűrűn zaklattak. Hogy haladékot eszközöljek ki, átmentem Straßburgba pártfogóimhoz. Június 4-én, pünkösd ünnepén Bischweiler faluban az ott úrvacsorát vevő straßburgi igazhitű atyafiaktól kaptam hat Fülöp-tallért. Ezzel a pénzzel június 20-án boldogan visszatértem Heidelbergbe, s követelődzőbb hitelezőimet kifizettem.

Augusztus elején elborított engem a talpamtól kezdve egészen a fejem búbjáig valamiféle rút bibircsókos kiütés, amely még két hétig borzalmasan gyötört.

E nyomorúságomban az emberséges hazámbéliek a keresztyéni szeretettől vezérelve összegyűjtöttek nekem valamennyi pénzt, amellyel ebben az elesett állapotban a szükséges dolgokat beszerzem. Az Úr fizesse meg nekik! Ők a következők voltak: 1. Decsi István, 2. Újfalvi Imre, 3. Debreceni Péter, 4. báró Thököly István, 5. Szerdahelyi Mihály, 6. Szegedi Dániel, 7. Tatár Mihály, 8. Vizsolyi Mihály, 9. Szegedi Benedek, 10. Vásárhelyi Mózes, 11. Kecskeméti János, 12. az erdélyi Peter Felckmann.[6]

Teleki Pál (1677-1731) levele anyjához, Vér Judithoz, Brielle (Hollandia) 1697. május 22
.

Itt vagyok az Portuson, sok alá s fel való járásom után már Anglia felé indulófélben vagyok. Jó alkalmatosságot találtam ugyan, de Istené csak a megtartás. Isten Angliába vivén, onnét bővebben tudósítom kegyelmedet franekerai elindulásomtól fogva való dolgaimról.[7] Az pénz iránt való kegyelmed jó akaratját alázatosan várom. Isten tudja, mely drága országok ezek, ha Kegyelmed jó akaratjátul azert küld is, mint annyit utánam küldött volt, jobb, hogy nálam legyen, bizony híven vissza viszem, ha Isten megtart, az megmaradó részét, mert eddig is érdemem felett volt kegyelmed jó akaratja hozzám. Úgy is hiszem, ha csak betegség vagy szerencsétlenség nem ér, tudom, visszaviszem nagy részét. De azt csak az idő mutatja meg. Leveleit kegyelmed csak küldje bízvást utánam és parancsolait. Az atyafiakat köszöntöm őkegyelmeket. Erzsók hugom és Teleki Jozsef uram bár megvárjanak, másfél esztendő múlva talán keszen lehetek szolgálatjokra. Az én Istenem gondja legyen kegyelmeden és szerelmesin Édes Asszonyom Anyám. Zalányi Uram alázatos szolgálatját ajánlja kegyelmednek és a kegyelmedeinek. A rút írásrul alázatosan követem, csak térdemről írtam ezt is.

Kegyelmed alázatos bújdosó szolgája, fia míg él

Teleki Pál



Székelyhidi N. Mihály Gróf Teleki Sándornak, Halle, 1733. február 4.


Halae Salicae datae
Die 4. Febr. Anno 1733.




Mulatozzon maga gyönyörködtetésével a Szent Istennek jókedve a Méltóságos Gróf Úron s egész Úri Házán, szívesen kívánom.

Méltóságos Gróf Úr! Igen nagy jó Fautor Uram, kegyes Patrónusom.

Nincsen ugyan semmi nevezetes újságom, mellyel csekély levelemet a Méltóságos Úr tekinteti előtt kedveltethetném s méltóvá tehetném a meg olvasásra; mindazáltal minthogy immár Hálába nem sokáig lészek, hanem Isten engedelme és segedelme által a közelebb jövő Szent György napi lipsiai sokadalomkor innét valamerre elindulok, és netalán oly helyre vezérel az Isten, hogy vagy lesz módom, vagy sem „csak levelem által is” a Méltóságos Úr udvarlására. Nem mulathattam azért el, hogy alázatos kötelességemnek s egész debita és devota subjectiómnak szoros exigentiája szerint, ez Hálából való utolsó úttal is, ne udvarlanék ezen alázatos és idétlen (Tale tamen, simul: incultum decet Exulis esse. Scilicet Epistolium ut Testatur Ovidius)[8] levelem által a Méltóságos Úrnak, kérvén alázatosan egyszersmind a Méltóságos Urat, ha Marosvásárhelyről fogja requiralni[9] Várbeli Márton bátyám Uram a Méltóságos Urat, méltóztassék parancsolni, az én könyves ládámnak (melyet a Méltóságos Úr engedelméből a boltban tétetett volt eljövetelemkor a mostan ifjú Úr, akkor pedig Úrfi, Méltóságos Gróf Teleki László Uram) kiadása iránt, hadd vigye magához, s szárazgattassa meg könyveimet, mert holmi egyéb apróság encsem-bencsek is vagynak a ládába, s félek ha[10] meg vesznek s romlanak könyveim a nedvesség miatt; minthogy nincsen reménységem hogy rövid idő múlva magam meg száraszthassam, csak a bölcs Isten titkában lévén, mikor mehetek le. Mert jóllehet a már szinte három esztendőknek el forgása alatt, a mindennapi szükséges és elkerülhetetlen költségeim miatt – a feles[11] könyveknek vásárlása miatt (melyeknek csak le vitelekért is 40 aranyokat kérnek a Kereskedők; nékem pedig tudja az Isten 40 pénzem sincsen) mindenek felett pedig az egynéhány rendbeli nehéz fekvőbetegségek miatt, a felhozott négyszáz forintokból már régen kifogytam (úgy hogy csak egy darab kenyérre vagy egy ital serre valót is munkám által kell keresnem, mert ami ígéreteim Erdélyben voltak – amihez s kikhez bíztam, abban s azokban mind megcsalatkoztam. Az a pribék lelkű Pribék is elég nagy rövidséget causált[12] dolgaimban a köntösöm árának meg nem adásával, csak az a 30 forint is jól segítene most engem; ha csak a házbért is megfizetném belőle). Mindazáltal csak a jó Isten annyi költséget rendeljen, hogy a hálai adósságimat le fizethessem „ha mind gyalog is” újabb és nagyobb peregrinációhoz fogok: mind azért 1. Hogy amelyekhez kezdettem, elvégezhessem, mind azért 2. Hogy nemcsak magamnak, hanem másoknak is szolgálhassak. Mind azért 3. Hogy lemenetelemre s könyveim levitelekre kívántató költséget szerezhessek, mert hazámból láttam hiába várok, mind azért 4. Hogy nemcsak magam, hanem mások is – kivált irigyim s gonoszakaróim – megismerjék, hogy idegen földön is azon jó Isten viseli gondomat kegyelmesen, aki viselte hazámban, mind azért 5. Hogy ha nehezen s későn jöhettem is fel a költségtelenség miatt, ne mindjárt fussak le, s ne mondják, hogy csak gallérért jöttem; interim: Homo praeponit, Deus disponit[13], úgy legyen a mint az Úr Isten akarja, aki is midőn lemenetelemet parancsolja, azt is adja: hogy a Méltóságos Urat egész Úri Házával örvendetes állapotban találhassam, szíves igaz indulattal kívánom; maradván

A Méltóságos Gróf Úrnak alázatos szolgája

Székelyhidi N. Mihály
mpria




Kiss Sámuel nagyenyedi diák naplójának (1797–1799) bevezető oldalai:



Cenzuráztam[14] Enyeden Anno 1797 Huszár Dániellel 18a Martii, Marosávásárhelyen 22a, Kolozsváron 25a ejusdem[15]. 27a jött a kezünkben a Méltóságos Fő Consistoriumtól a Szabad Levelünk,[16] amellyel mindjárt Kolozsvárt el is indultunk meg keresésekre azon Méltóságoknak, akik a szegény legényeken segíteni szoktak, akiknek neveik háládatosságnak okáért így jegyeztettek fel.

Innen Kalotaszeg felé vévén utamat és azt megjárván visszajöttem ismét Kolozsvárra a G. Kendeffi János Úr őnagysága élete párja temetési pompájának megnézésére, amelynek alkalmatosságával az itten lévő Urak adakoztanak e szerint

Antos István, ez egy igen jó szívű úr, a fiját tanítottam 4 esztendeig, peregrinatiomra egészen ki készített fegyverestől, lovastól, hozzá való szerszámostól. Gálfi István is egy pár pisztolyt adott peregrinatiomra.

A források lelőhelye

1. Szenci Molnár Albert naplója. Közzéteszi Szabó András, Universitas, Budapest, 2003. (Historia Litteraria 13.) 125.

2. Teleki Pál külföldi tanulmányútja. Levelek, számadások, iratok 1695–1700. Összeállította és az utószót írta Font Zsuzsa. Szeged, 1989. (Fontes Rerum Scholasticarum III.) 173.

3. Peregrinuslevelek 1711–1750. Külföldön tanuló diákok levelei Teleki Sándornak. Szerk. Hoffmann Gizella. Szeged, 1980. (Adattár XVI–XVIII. Századi szellemi mozgalmaink történetéhez 6.) 264–265.

4. Albizálás erélyi városokban és falvakban. Közreadja Tonk Sándor. Szeged, 1991. (Peregrinatio Hungarorum, 9.) 17–18.

Jegyzetek

[1] Dictionarivm Latinovngaricvm etc. Nürnberg, 1604.

[2] Haus Hof und Staatsarchiv, Wien, Sect. VIII. Fasc. CXXXIII. No.2. Familienarchiv Csáky.

[3] Kemény Lajos: Alvinczi Péter életéhez. Irodalomtörténeti Közlemények, 1904. 112–113.

[4] Szenci Molnár Albert naplója. Közzéteszi: Szabó András, Historia Litteraria 13. Budapest, Universitas, 2003. 122–123.

[5] Tolnai Fabricius Tamás a sárospataki gyülekezet első papja volt. 1597. november 3-án levelet írt Szenci Molnár Albertnek, amelyben felajánlja neki a sárospataki iskola lektori (segédtanári) állását. Molnár Albert kitérően válaszolt a felkérésre.

[6] Hazatérve csaknem mindnyájan ismert és hűséges szolgálói lettek a református egyháznak.

[7] 1696 őszétől az itteni akadémián tanult teológiát, egyháztörténetet, jogot.

[8] Mégis ilyen, minthogy a számkivetetthez hevenyészett levél illik, ahogy Ovidius tanítja.

[9] keresni

[10] hogy

[11] számos

[12] okozott

[13] Mindazonáltal: ember tervez, Isten végez.

[14] vizsgát tettem

[15] ugyanazon hónapban

[16] Menlevél, a református Főkonzisztórium külföldi tanulmányokat engedélyező levele.

[17] Florenus Rhenensis, rénus forint.

• Kié a pénz?