Skip to main content

„El a kezekkel a magánszektortól!”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Indulatos röpirat


Kornai János izgalmas könyvet írt, gazdaságpolitikai programot Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében címmel (HVG Kiadói Rt). A leíró közgazdaságtan nemzetközileg is elismert művelője most megtette azt, amitől 1956 óta aggályosan tartózkodott: kilépett a szigorúan vett tudomány bástyái mögül. „Annyi évtized után – vallja – először tűnik úgy: lesz egy olyan parlament és olyan kormány, amely elé bizalommal terjeszthetem elgondolásaimat.” Kérdés, hogy e bizalom viszonzásra talál-e majd. Kornai ugyanis nem egy ponton „szemben úszik az árral”, vitázik a pártok programjaival és a mostani országvezetés reformlépésnek elkönyvelt intézkedéseivel egyaránt, a kettőt sokszor eléggé el nem ítélhetően egy kalap alá véve.

Addig nyújtózkodj…


A Röpirat, műfajának megfelelően, nem rejti véka alá erkölcsi indíttatását, s igyekszik megmutatni, hogy írója önmagukban is fontos, de közgazdaságilag is ésszerű elvekért száll síkra. A gazdasági válság, amelybe az ország került, lényegében morális csőd. A szocializmus negyven éve jószerével kiölte az emberekből a felelősség- és kockázatvállalás készségét, élményét. Gazdálkodói mivoltunkra a nyomasztó túlsúlyban lévő, monopolhelyzeteket élvező, elkényelmesedett állami szektor nyomja rá a bélyegét. E szektor alkalmazottja ugyanis nem a saját zsebéből gazdálkodik, rossz döntéseiért nem maga, hanem az állam, s így az egész lakosság fizet.

Újra meg kell hát tanulnunk, mit jelent az a mondás: addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér. Jórészt rajtunk, magunkon múlik, kikerül-e az ország a válságból; ám ehhez az is szükséges, hogy megtapasztaljuk – illetve aki döntési helyzetben van, megtapasztalja – lehetőségeinek korlátait. E kényszer kiváltására természetesen a magántulajdon a legalkalmasabb, annak is régi jó múlt századi kapitalista formája: a személyes vállalkozók világa, amidőn sokan szálltak versenybe a meggazdagodás reményében, még ha ez keveseknek sikerült is.

„Adam Smith gondolataihoz kell visszatérnünk. Mindenki, aki a maga és családja javára kész többletteljesítményt nyújtani, az egyúttal a közösség javát is szolgálja.” És az Adam Smith-i idea nem is tűnik oly megközelíthetetlennek, ha észrevesszük: „van a gazdaságnak egy egészséges része: a magánszektor”, amely mesterséges szervezés nélkül, sőt a bürokratikus akadályok hátrányos megkülönböztetése ellenére is működik. Lám, mindenki, minden egyes ember javítani kíván helyzetén, s a pártállamot fölváltó demokratikus rendszer egyik fő küldetése az, hogy ledöntse a falakat a lakosság e józan törekvése elől.

Privatizáció

Kérdés azonban, miképpen lehetne változtatni a mai helyzeten, amelyben „az állami vállalatok tengere veszi körül a magánszektor apró szigeteit”. Kornai élesen szembeszáll a kormány- és ellenzéki szakértők nagy részének azzal a felfogásával, hogy a privatizációt a fejlett társasági és tőkepiaci formák átvételével meg lehetne oldani. Ami minálunk ily módon kialakul, „nem valóságos bank, nem valóságos részvénytársaság, nem valóságos tőzsde. Ez csak sajátságos Capitaly-játék.” Hiszen e reformok éppen a legfontosabbat, az igazi tulajdonost nem teremtik elő.

El kell választani – figyelmeztet a Röpirat – a mihamarabb megteendő lépéseket a hosszabb időt igénybe vevő folyamatoktól. Utóbbiak közé tartozik maga a tulajdoni átalakulás, a privatizáció, amelyet ugyan kölcsönök nyújtásával segíteni lehet (a visszafizetést keményen megkövetelve), de nem szabad az állami vagyonrészek elkótyavetyélésével siettetni. Amit a hatalomra jutó demokratikus kormánynak azonnal meg kell tennie: minden téren garantálni a magánszektor működésének szabadságát, a szabad üzemalapítást és külkereskedelmet, foglalkoztatást és árképzést, értéktárgy- és devizafelhalmozást is beleértve. Ugyanakkor az állami szektor esetében ez a szabadság nem alkalmazható. Kornai nem híve a szektorok közötti versenysemlegességnek: először is – érvel –, a magánszektor eleve hátrányos helyzetből indul; másodszor pedig az állami vállalatok költekező hajlamát fékezni kell, mert e tulajdonságuknál fogva a nemzetgazdasági egyensúlyt fenyegetik.

Így továbbra is adminisztratív határt kell szabni béremeléseiknek, korlátozni kell az itt folyó beruházást, hitelfelvételt, importot és keménydeviza-vásárlást. Ezen a ponton a mélyen liberális indíttatású program önnön ellentétébe vált át: az államra bízná a gazdaság túlnyomó részének ellenőrzését. Ez az állam azonban – olvashatjuk – nem lesz pártállam többé, nem az állami tulajdont, hanem vele szemben a lakosságot és a magánvállalkozást képviseli. Ám kétséges, hogy a demokrácia – amelynek értékeiben egyébiránt töretlenül hiszünk – alkalmas eszköz-e a szektorális érdekek ilyen világos elhatárolására és az állami tulajdon elszigetelésére. És ki lehet-e préselni ebből az irdatlanul nagy szektorból az önmérsékletet az említett területeken? Úgy gondoljuk: a pártállam kísérletezéseinek reménytelensége ez esetben a demokrácia viszonyaira is előrevetíthető.

Ez lesz a végső


A másik alapkérdés, amiben a Röpirat indulatosan vitatkozik (máris indulatos vitát váltva ki): az infláció, amelynek megfékezését a szerző mindennél, még az eladósodás gondjának kezelésénél is sürgetőbbnek tartja. Ebben a tekintetben (de több más vonatkozásban is) a Fidesz programjához áll a legközelebb, de radikálisabb a fiatal demokratáknál: egyenesen az infláció megállítását követeli, s ennek érdekében egyévi előkészítést és további egyévi végrehajtást igénylő stabilizációs műtétet javasol. Nem hagy kétséget a Röpirat afelől, hogy ez óriási áldozatot jelent; de hogy mekkorát – elméleti kifejtésről lévén szó –, az sajnos nem derül ki.

E műtét során az árak – még egyszer, de ez lesz a végső – igen nagy mértékben megemelkednének, s közben (lehetőleg a feketepiaci és a nyugatnémet, osztrák árarányokhoz igazítva) át is rendeződnének, hogy reálisan fejezzék ki a piaci viszonyokat, alkalmassá válva a gazdaságtalan termelők kiszelektálására. Az összes ár- és vállalati támogatást meg kell szüntetni, helyre kell állítani a költségvetési egyensúlyt; evégből az adókat is úgy kell megszabni, hogy fedezzék az állam kiadásait, s ezenfelül egy bizonyos tartalékot is, a műtét okozta megrázkódtatások enyhítésére. Új, az árakat nem torzító, a teljesítményeket és a megtakarításokat megfelelően ösztönző adórendszerre van szükség; e megfontolásból Kornai ellenzi a személyi jövedelemadót, ehelyett kizárólag lineáris és egyöntetű kulcsokat használó adónemeket alkalmazna (forgalmi adó, alkalmazotti illetményadó, nyereségadó, vám), és a szociális támogatásokat (családi pótlék, segély) a kiadások oldalán, nem pedig adókedvezményként számolná el. Pénzügyi oldalról az említett állami vállalati bérszabályozás, az állami bankok hitelkínálatának korlátozása és a vállalatközi tartozások kíméletlen behajtása segítené az inflációellenes politikát. Ami igen nehéz feladat lehet, ha továbbgondolva a Kornai-könyvet, tekintetbe vesszük: Magyarországon még egy jó ideig csak „álbankrendszer” jelenlétére számíthatunk.






















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon