Skip to main content

„Eredendően vasutas lennék, meg focista”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Szijj Ferenccel Pál Melinda beszélget

Szijj Ferenc: Kenyércédulák / Hétfő


Üres volt a tányér, nem ettél. Aztán később
mégis ettél, hoztad be a szobába a zsömlét,
s hogy én is kérek-e. Vannak ezek a híg szavakból
keletkező szörnyek, körös-körül.




Mesekönyved jelent meg nemrég. Miért e kitérő?

Van egy fiam, most már nyolcéves, és persze kellett neki mesélni, meg rengeteg rajzfilmet végignézni vele a tévében, és óhatatlanul jött a késztetés, hogy ilyeneket én is tudok, sőt, hogy mi kell a sajátomnak, azt még talán jobban is tudom. Ugyanis, nem azért, mert az én fiam, de nagyon okos, érzékeny gyerek, tehát nem kell túldimenzionált főgonosszal és világvégével halálra ijeszteni, finomabb bonyodalmak is felkeltik az érdeklődését. Meg be akartam avatni azokba a történelmi izgalmakba és rémségekbe, amik ugyan szintén nem voltak életveszélyesek, de eléggé megkeserítették a fiatalságomat. Plusz beavatni az emberi jellem mesebelien változatos esendőségébe. Úgyhogy inkább lidércmese.

Eddigi köteteid kapcsán is szokták a meseszerűséget emlegetni…

A futás napja történeteiben is általában valami fantasztikus dolog és az abszolút hétköznapiság keveredik, és szerintem ez a mese is ilyen. De keveredik benne a népmese és a hollywoodi rajzfilm is, mert, mondom, mindkettőből kaptam bőven.

A mai meseírók számára a hollywoodi mese valóban megkerülhetetlenné vált?

Valószínűleg igen. Annyira beépült már a gyerekek világába ez a fajta dramaturgia, hogy nagyon nehéz a hatásának ellenállni. De engem főleg az idegesít, amikor olyan mesét sóznak rá a gyerekekre, ami nyilvánvalóan beetetés a felnőtt filmekre, s tulajdonképpen csak abban különbözik tőlük, hogy rajzolják.

Te miket mesélsz a gyerekednek?

Mindenfélét olvasunk, a klasszikus népmeséktől Lázár Ervinig. De a nagyapja már A tizenöt éves kapitányt is felolvasta neki.

Lázár Ervin nyilatkozta, hogy ő ma is benne él gyerekkora fantáziavilágában. Te hogy vagy ezzel?

Azt nem mondanám, hogy benne élek, vagy újra akarnám teremteni, de kétségtelen, hogy erősen hatott rám, bár nem nagyon szerettem. Valahogy nem voltunk jó helyen. Kertes házban laktunk Szombathelyen, az mégis jó volt, de falun vagy nagyvárosban szívesebben éltem volna. A többi gyereknek egyébként is minden érdekesebb volt ezért vagy azért, például voltak nagyszüleik, vagy voltak lánytestvéreik, ilyesmik. Majdnem mindenkit lehetett irigyelni. Mondjuk, az igazi, egy az egyben méretű játék vasutamat nem cseréltem volna el, jó volt, hogy olyan közel volt, és jól értettünk hozzá a bátyámmal.

Akkoriban járta: „Hív a vasút, vár a MÁV.” Téged is lenyűgözött a vasút, édesapád vasutas volt. Nyomdokaiba akartál-e lépni?

Eleinte igen, csak aztán hamar kiderült, hogy a rövidlátásom miatt szóba sem jöhet, hogy mozdonyvezető legyek. Ugyanezért nem lett belőlem focista se, pedig az a szakma is tetszett. A vasút egyébként külön világ volt, külön nyelvvel, egyenruhával, speciális kulcsokkal. Eleinte talán csak a felnőttek világát jelentette, ahol ugye javarészt férfiak dolgoztak, és baromi fontos munkát végeztek, de aztán szerintem olyan lett, mint az irodalom, egy lehetséges világ, amelynek vannak ugyan érintkezési pontjai a valósággal, de azért ott mégiscsak minden más.

Milyen családi légkörben nőttél fel?

Meleg családi légkör volt hosszú ideig, illetve a kora gyerekkorunkban, mert utána jöttek problémák, ez le van írva a Kéregtorony című verseskönyvben. De mivel a szüleim faluról mentek be a városba, ez azért rajra hagyta a nyomát a családi kapcsolatrendszeren, kommunikáción, életmódon, szóval nem volt kijárt útja semminek sem, nem voltunk se városiak, se falusiak, nem volt gyökér és megállapodottság, amit én néha igényeltem volna, vagy lehet, hogy csak visszatekintve gondolom, hogy kellett volna. A szüleim ezt azzal oldották meg, hogy lázasan dolgoztak, ráadásul mindketten rendszertelen munkaidőben, illetve anyám sokáig három műszakban, szóval velünk olyan sokat nem foglalkoztak, de három fiú anélkül is feltalálja magát. Csak közben néhány dolog valahogy el lett temetve, nem lett megbeszélve, ahogy ez archaikusabb körülmények között nem is szokás, mert egy falusi közösség bizonyos dolgokról nem beszél, vagy ha beszél, akkor meglehetősen körmönfontan, súlyos elhallgatásokkal, távolról odarángatott esetekkel példálózva. Pedig mi már más dolgokkal szembesültünk. Istenhit például. Kellett imádkozni, templomba járni, de nem volt róla szó, miközben mi már az iskolában mást tanultunk, Darwint, Kopernikuszt, Lenint. Amikor pedig én abbahagytam a meddő templomba járást, azt is elkönyvelték. A nemiség, bármilyen szempontból, úgyszintén tabu volt. Az említett problémák aztán csak rontottak a helyzeten.

Több kötetedben is közöltél általad készített fotókat. Szemcsés, szűrt, szürkületi vagy „ködszürke” tónusú képek. Szinkronban vannak a könyvek szövegével. Tanultál fotózni?

Fotós nem akartam lenni gyerekkoromban, talán mert olyan egyszerűnek tűnt fényképezni. Fogja az ember a Szmena-nyolcas gépet, napsütés vagy felhős idő szerint beállítja, távolságot állít, kattint, és hazahozza az Ofotértból a kész képet. Most már így hallomásból többet tudok a dologról, és egy időben sokat fényképeztem is egy utcán talált, teljesen automata géppel, de főleg csak a fák sikerültek. Aztán megtudtam Eperjesi Ágitól, hogy fényképezőgép nélkül, dobozzal, úgynevezett camera obscurával is lehet fényképezni, és akkor az nagyon érdekelni kezdett, mert minden felvétellel fel lehetett találni szinte a fényképezést.

Mikor kísérleteztél először?

Talán úgy ’91-ben. A futás napjának borítóján van egy kép, az az elsők között született, utána készítettem még párat, s hosszú szünet után most kezdtem újra. Egy fényképezőállványra szereltem egy falemezt, úgyhogy most egy mozdulattal rá lehet tenni a dobozt, és bárhol felállíthatom. Egyszer mondta Szilágyi Sándor, hogy ő nem becsüli sokra az ilyen fotózást, de nekem tetszik, hogy olyasmit lehet feltalálni, ami már megvan. Például a szivattyút is szívesen feltalálnám, ha érdekelne a szivattyúzás. Viszont a nyomtatás és a könyvkötészet érdekel, azokat megint csak újra feltaláltam. Legutóbb egy naptárkönyvet csináltam, nagyon büszke vagyok rá.

A futás napja ’92-ben jelent meg. Büchner német romantikájára emlékeztetően archaikusak, csak míg Büchner a nyelv szépségében tobzódva iszonyatos indulatokat, öldöklést ír meg, nálad minden érzelem lefojtott, lecsengett, minden kapcsolat kiüresedett, elhidegült.

Az az alapélményem a családomból, elsősorban a bátyám szerencsétlen sorsát ismerve, hogy ha valaki a szenvedését mondja, akkor az ő maga. Mi persze tudjuk, hogy ő nemcsak az, de ő csak azt tudja, ami éppen történik vele, és úgy veszi tudomásul önmagát, vagyis a szenvedését, a szerencsétlenségét, a furcsaságot, és a furcsasággal együtt akár a legképtelenebb dolgot is. És ha valaki törpenövésű, mint a bátyám is volt, azon elég nehéz változtatni, az azt jelenti, hogy egy életre el van ítélve, kész, vége, ez ő. És ki merne szólni neki egy szót is, akinek nincs ekkora baja, hogy milyen örömöket tartogat egyébként az élet. A személyességnek nincs nyelve valami korai félreértés miatt, mégis el kell mondani egy történetet, mert csak az van, ahogy van, az is már rosszul, töredékesen. És hátha a szakadozott közös történetből mégis kihallatszik valami soha nem volt. A mondható és mondhatatlan örök kérdése, alulról megvilágítva.

A következő versköteted, A nagy salakmező 33 hangulatkép. Az emberélet útjának felén, a krisztusi korban írtad…

Tényleg összefüggésben van az út felével, de inkább csak játékos szinten. Akkoriban nagy nehezen rávettem magam, hogy elmenjek pár napra a Mátrába, és tényleg el is tévedtem, de nem volt olyan komoly. Hogy hangulatképekről van-e szó, azt nem tudom, mindenesetre az egész nekem inkább a hibáról szól, apró, katasztrofális elmozdulásokról a dolgok menetében, vagy balesetszerű mozdulatlanságról, ezek szépségéről, ilyesmikről. Valójában naplófeljegyzések, de azt is lehet mondani, hogy hangulatképek. Meg emlékképek, finoman adagolva.

A következő könyved, a Kéregtorony mintha a lélek legrejtettebb titkairól szólna. Önéletrajz ez a monológ?

A legrejtettebb titkok nem kerülnek elő, de önéletrajzi vonulat, az van. Egyébként ez is naplószövegnek indult, de amikor a naplóban elérkeztem a világ végére, de szó szerint, mert a II. számú szöveg már New Yorkban készült, akkor hirtelen előjöttek bizonyos kínzó emlékek, és mivel már a naplóban is voltak helyenként emlékrétegek, megvolt a formai jogosultságuk, meg lehetett őket írni. De nem erről szól az egész, hanem a működésről, hogy a normális, üzemszerű működés mélyén eredeti titkok és találmányok vannak ugyan, de ettől még megy tovább minden.

Mit jelent a kéregtorony?

A működés emlékművét jelenti. Meg például hogy ma már mindenhol tornyok vannak a mobiltelefonok miatt, szántóföldeken, kurgánokon, az ősök sírhalmain. Semmi se szent nekik.

Azt nyilatkoztad vagy nyolc éve, hogy már gyerekkorodban a rád erőltetett gyónás eldöntette veled, „csak olyan történeteket szabad írni, aminek nincs semmi valóságalapja”. Egy ideig tartottad is magad ehhez, aztán a valóság és fantázia játékának mestere lettél. Merre billen el ez a játék?

Egyelőre úgy tűnik, hogy a valóság még valóságosabb, a fantasztikum viszont még fantasztikusabb lesz. Közben továbbra is arra törekszem, hogy a kettő ne váljon el egymástól, mert tetszik ez a játék. De hogy meg lehet-e csinálni, azt nem tudom. Egyébként a valóságban is élnek emberek valamilyen hitben, elboldogulnak valahogy, és közben esetleg iszonyú tévképzeteik vannak arról, hogy mi van. A legutóbbi prózasorozatomban például a megszólalók valamilyen szinten egytől egyig őrültek. Egy fantasztikus világban élnek, miközben benne van a közelmúlt átalakulási zűrzavara, meg teljesen aktuálpolitikai rétegek is.

Gyerekkorodban építettél magadnak fantáziavilágot?

Olyat nem, amibe a kelleténél túlzottabban beleéltem volna magamat. Egyrészt olvastam, az olvasmányélményeimbe persze beleéltem magam, ezt nevezhetjük fantáziavilágnak, másrészt játszottam, katonáztam meg vasutaztam, rendesen, ahogy más gyerekek. Nem lógtam ki a sorból, csak talán egy idő után kevesebbet beszéltem.

Eredendően költőnek érzed magad?

Hát, mint kiderült, eredendően vasutas lennék, meg focista, és csak a rossz szemem miatt kényszerültem arra, hogy rossz fényviszonyok között való olvasással és írással keressem a kenyeremet, ami értelemszerűen egy ördögi kört indított el a látásban. De tényleg nem érzem magam igazi költőnek, aki ontja magából a verseket, s nem tud másban gondolkodni, csak versben. Ezzel együtt a tökéletes stiláris megformáltság valójában soha nem izgatott. Sőt, ma már ott tartok, hogy a nyelvtani szabályosság sem érdekel igazán, bár szerintem, ha nem hangzik szerénytelenségnek, eléggé értek a nyelvtanhoz és nyelvhelyességhez, így felhasználói szinten.

Sokakat téveszt meg, hogy magánemberként zárkózottnak tűnsz. Ritkán szólalsz meg, soha nem lehet látni az arcodon, mit gondolsz arról, amit mondanak neked. A szövegeidet kell elolvasni ahhoz, hogy valaki megtudja, mennyi humorod van. Miért?

Írni bizonyos tekintetben könnyebb, mint beszélni, mert nincs ott a másik ember, akinek már egy pillantása is sokat elárul, és bizonytalanságba taszít. Elméletileg persze tudom, hogy a másik ember is csak ember, neki is megvannak a hibái, gyengeségei, félelmei, tehát abszolút megértő vagyok, és nem veszem annyira komolyan a saját félelmeimet. Bizonyos dolgokat komolyan veszek, másokat nem, de a komoly dolgoknak is hajlamos vagyok meglátni lelki szemeimmel a nevetséges oldalát.




































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon