Skip to main content

„Érvényt szerezni az igazságnak”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Előzetes fogvatartottak


„Problémánk kilátástalannak tűnik, mivel előzetes letartóztatásban vagyunk, de az önök segítségével érvényt tudunk szerezni az igazságnak.”




Az esztergomi büntetés-végrehajtási intézet, amelynek négy fogvatartottja e sorokat írta, kifejezetten a megyében letartóztatott előzetesekre van specializálva. Igaz, tartanak néhány elítéltet is kisegítő személyzetnek (pl. szakácsnak), a letartóztatottaknál enyhébb körülmények között. Utóbbiak száma viszont megnőtt tavasz óta, amikor is a város rendőrségi fogdáját a korszerű követelményeknek nem megfelelőnek minősítették. Ezáltal nyilvánvalóan mérséklődött a rendőrség késztetése arra, hogy mielőbb pontot tegyen egy-egy nyomozás végére, lerövidítve ezzel a letartóztatás időtartamát. A börtön celláiba szükség szerint állítanak vaságyakat, emeletes ágy sehol sincs, ami másfelől értelemszerűen csökkenti a szabad padlófelületet. Alkalmunk volt betekinteni két, egyenként három zárszerkezettel elrekesztett vasajtó mögé; a helyükről előírásosan felemelkedő fogvatartottakat a Magyarország–Ciprus meccsre való várakozásban zavartuk meg. A négy, illetve tíz-egynéhány férőhelyhez képest (ez a két véglet) elég szűkös, bár – mondanunk sem kellene – iszonyúan tiszta cellákat láttunk. A sarokban körívben lógó függöny kölcsönzött a vécének intimitást.

Televízió minden cellában van, ha nem is nézhetik korlátlanul. Ezt Erdélyi Tibor nevelő az áramfogyasztás és a készülékek javíttatása magas költségeivel magyarázza; a nézési idő fegyelmezési eszköznek is felhasználható, bár megkurtítását nem lehet fenyítésnek nevezni, mivel a tévé adható ugyan, de nem jár a fogva tartottaknak. Aki akar, újsághoz is hozzájuthat; a Magyar Narancs például nem utolsósorban börtönlevelezési rovatának köszönheti népszerűségét a cellák falai között. A politika tehát e zártnak tetsző világot sem hagyta érintetlenül, a letartóztatottak például – ahogy tapasztalhattuk – minden további nélkül szidalmazásképpen használhatják a „kommunista” jelzőt. A leveleket a nevelő (illetve, akik ellen még nem emeltek vádat, azoknak a rendőrség is) ellenőrzi: ne írjanak ügyükről, és ne tüntessék fel hátrányos színben a bv intézetet. E feltételek mellett azonban – és ez is a politikai váltás jele – a sajtónak is írhatnak, és ilyenkor a címzett találkozhat is a feladóval; egyébként, amint az országos parancsnokságtól a postán közöltek ellenére megtudtuk, már nem is titkosak a bv intézetek telefonszámai. Sajnos azonban az esztergomi börtönbe a gazdasági válság is begyűrűződik: megcsappantak a megrendelések, így csak 5 fogvatartott kap munkát a korábbi 20-25 helyett.




A nevelő jelenlétében beszélgethetünk fogva tartott férfiakkal egy kis szobában, celláik emeletén. Az idézett levél aláírói közül a 26 éves V. I.-t tetten érték: közlekedési rendőrök állították meg véletlenül épp azt a kocsit, amellyel három társával együtt a jogtalanul eltulajdonított holmit szállította. Ám négyük közül egyedül ő nem védekezhet szabadlábon: büntetett előéletű. Villanyszerelői képzettséget szerzett, de 19 évesen elítélték négy évre lopásért, amiből egyet elengedtek. Utoljára az oroszlányi hőerőműnél dolgozott mint segédmunkás, 4800 forintért (állítása szerint legalább ezerrel kevesebbért, mint a hasonló munkakörben dolgozó kollegák). 8 hónapja tartóztatták le, és csak a múlt héten kezdődött meg a tárgyalása. Közben élettársától fia született, a gyerekre minden bizonnyal az állami gondozottak sorsa vár. De őt főleg az bántja, hogy hiába folyamodott szabadlábra helyezéséért, mert nem látogathatta meg nagyanyját, aki nevelte, és aki a múlt hónapban szívinfarktust kapott. V. gyógyszereket szed rossz idegállapota miatt, átesett itt a börtönben egy ideg-összeroppanáson is.

Nem találkozhatunk a levél két további aláírójával: egyikük elállt ebbéli szándékától, a másik – megint egy büntetett előéletű előzetes – szabadult időközben, mivel a tatabányai bíróság bizonyíték hiányában felmentette a vád alól. Az ő esetében tehát a „Pardon, tévedtünk!” forog fenn. Könnyen meglehet, hogy ez fog történni a 34 éves R. B.-vel is, akit maga a nevelő ajánlott kárpótlásul, és akit 3 hónapja tartóztattak le. Még a vizsgálat rendőrségi szakaszánál tart, és eddig mindössze egy alkalommal hallgatták ki. R. korábban hét évet kapott, és csaknem öt évet ült állami tulajdon ellen elkövetett betöréses lopásért. ’82-ben szabadult, különböző Pest környéki helységekben próbált szerencsét, mígnem végül Tatabányán telepedett le, feleségül vett egy kubai származású nőt, akitől két gyermeke született. Mint leszázalékolt bizalmi állásra tett szert: vagyonvédelmi őr a bányavállalatnál. A rendőrök igyekeztek szemmel követni sorsának alakulását: két évvel ezelőtt például, amikor R. és családja lakást kapott (vállalati, OTP- stb. közreműködéssel), mindjárt fel is keresték, azt kérdezvén: honnan ez a drága lakás. Most egy rózsadombi és egy osztrák határ közeli betörésben való közreműködéssel gyanúsítják. Házkutatás után vették őrizetbe, állítólagos tárgyi bizonyítékként lefoglaltak egy fényképezőgépet és valami joystickot, ezekről viszont R. azt állítja: kéz alatt vette. Bizalmi állását – amelyet, ahogy mondja, szorgalmasan gyakorolt az említett betörések időpontjában is – fogva tartása óta másvalaki tölti be.

„Nincs bizonyítékuk!” – újságolja örömmel a 29 éves, emberöléssel vádolt K. L., egykori autószerelő és bányalakatos, aki épp a tárgyalásról érkezett meg. Először ’79-ben (18 éves korában) ítélték el 5 hónap fogházra, határsértésért. Ítélettel összesen több mint öt évet ült négy részletben, lopásért is, újabb határsértésért is, végül pedig azért, mert ’88-ban – immár ref alatt – egy szórakozóhelyről hazajövet összetört egy lakása előtt várakozó rendőrautót. Tavaly november 19-én refesként vitte be a tatabányai rendőrhatóság, majd 28-án el is készítette az első és egyben – K. állítása szerint – utolsó vizsgálati jegyzőkönyvet; a bíróság december 22-én hozott határozatot K. fogva tartásáról. Augusztusban tűzték ki a bírósági tárgyalást, de elhalasztották, és csak nemrég, október elején kezdték meg. „Ismertem a hölgyet, de nem én voltam.” Egyike a legaktívabb fogvatartottaknak – meséli róla a nevelő –, rendszeresen edzi testét, újságot olvas, politizál, cikkeket ír a rabújságba és küld a pesti lapoknak. K. nekünk is megmutatja egy cikkét, amelyet a nevén kívül az Empirikus altruista aláírással is ellátott, s amelyben egyebek között azt fejtegeti, hogy a társadalomban egyenlőtlenség uralkodik, a börtönök világa a szegényeké, a szabadság pedig a gazdagoké. És K. fogvatartott vágya az egyenlőség után az „adok-veszek” típusú igazság keresésére szűkül le, amikor jogrendszerünk fonákságairól beszél, megemlítve, hogy két, teljesen egyforma körülmények között elkövetett lopásért egymástól nagyon különböző büntetéseket szabhatnak és szabnak ki. Továbbá: a Btk. még mindig a ’79-es áron szabja meg a lopás bűntetté minősítésének határát, holott a pénz igencsak inflálódott azóta.




A bűn és a bűnhődés természetesen nem lehet adásvételi ügylet, de okkal finomodik tovább K. fogvatartott fejlett érzéke a mennyiségek iránt, ha a büntetőeljárás az alapvető mennyiségi követelményeket sem elégíti ki. Azt a követelményt például, hogy lehetőleg ne tartsanak fogva embereket hónapokig megalapozatlanul. Lehetőleg, írjuk, hiszen eleve paradox dolog az előzetes fogva tartást mint intézményt egy napon említeni az ártatlanság vélelmével. Ám a paradoxon annál élesebb, mennél erősebb a benyomásunk, hogy az intézmény előzetes büntetésként működik. Nem foglalhatunk állást olyan esetekben, amelyeket védállásban lévő gyanúsítottak szemüvegén keresztül ismerhettünk meg. De élnünk kell a gyanúperrel: mintha a bírák és bűnüldözők eleve feltételeznék minálunk a börtönviseltek részességét a ki nem derített bűncselekményekben is. Mintha akadályoznák ezzel a börtönviseltek amúgy sem könnyű beilleszkedését. Sőt: mintha a bűnüldözésben felmutatott eredménytelenségüket előítéletes fogva tartással igyekeznének ellensúlyozni.

A mostani törvények könnyűszerrel adnak egyévnyi esélyt ahhoz, hogy letartóztatott személy ellen folytassanak nyomozást: a vizsgálat rendőrségi szakaszában ugyanis 3 hónapos határig a helyi, 1 éves időtartamig pedig a megyei bíróság egy tagja egy személyben határoz az előzetes fogva tartás meghosszabbításáról (ezután pedig a Legfelső Bíróság); ha pedig a vádemelés már megtörtént, a fogva tartásról legközelebb az első fokú ítélet meghozatalakor döntenek. Ráadásul a letartóztatás mellett a bíró nemcsak alapvetően gyakorlatinak nevezhető indokokat hozhat fel annak veszélyét látva, hogy a gyanúsított megszökik vagy meghiúsítja a büntetőeljárást, hanem előre feltételezheti is a bűnösséget, mondván: „…alaposan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén a megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt véghezvinné, vagy újabb bűncselekményt követne el” [BE. 92. § (1), c) pont]. És nem is valami nagy kockázat mellett vélekedhet így. A kockázat megosztható lenne az óvadék Nyugaton ismert intézményének bevezetésével (igaz, annál kisebb hatékonysággal, mennél inkább érvényes K. fogvatartott elmélete a börtönök világáról); de növelni is kellene a bíróság kockázatát a kártalanítás rendszerének megváltoztatásával. Akinek ügyében elejtik a vádat vagy akit felmentenek a vád alól, nem egészen alanyi jogon kap kártalanítást: magának kell folyamodnia érte a bírósághoz, amely aztán mérlegeli: okot adott-e a gyanúsított arra, hogy ráterelődjék a gyanú. Hogy pedig mennyit fizessenek, arról az Igazságügyi Minisztérium igazságügyi igazgatási osztálya dönt, szokásjog alapján. Erkölcsi kárt nem szoktak megtéríteni.

Büntetőeljárás-jogászok szerint az előzetes fogva tartás körülményei is fokozzák azt a hatást, hogy itt ítélet nélküli büntetésről van szó. Bár e téren sok újítást vezettek be, a megfelelő intézmények kevés száma és az a szempont, hogy az egy ügyben gyanúsítottakat el kell választani egymástól – így a büntetőeljárás-jogászok –, óhatatlanul a letartóztatottak önkényes csoportosítását, zárt vasajtó mögé való összezárását eredményezi, vagyis a fegyházra emlékeztető körülményeket teremt. Hogy tehát ne maradjon írott malaszt az ártatlanság vélelme, ahhoz infrastruktúra is kellene. De addig sem árt felütni a régi (formailag 1951-ig érvényben lévő) büntetőeljárás-jogot. Az 1986. évi XXXIII. tv. egy hónapos (és kétszer egy hónapra meghosszabbítható) nyomozati szakaszt írt elő, amelyet azonban mindenképpen le kellett zárni akkor, ha a bizonyítékokat már beszerezték. Ezt követte a 3 hónapos, hónaponként meghosszabbítható vizsgálati fogság. De hát abban az időben létezett vádtanács (három szakbíróból álló testület) is, amely megbírságolhatta a vizsgálóbírót, ha a gyanúsítottat megalapozatlanul tartóztatta le.





















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon