Radnóti Sándor

Nyomtatóbarát változat

Ezt ismered-e?

Hogyne ismerném, ezek a Martinovics-összeesküvés levágott fejei, amiket Te készítettél textilből a Jeles András filmjébe. Na, Szilvia, kezdjünk el beszélgetni. Az előbb megmutattál egy fényképet, amely az én lányomnak a gyerekkorából való,ahol három kis cigány gyerekkel látható együtt. Ez mindig nagyon jellemző volt a te dolgaidra, hogy szigorúan nem válogattál. De mintha nem is jutott volna eszedbe, hogy válogathatnál a társadalmi rétegek között, és összehoztál cigány gyerekeket értelmiségi gyerekekkel, bűnözőcsemetékkel foglalkoztál, és ami alegmegdöbbentőbb volt, haldokló gyerekekkel. Jártál elmebetegekhez és öregekhez is. Mindegyikükkel megtaláltad valahogy a hangot, és emlékszem, hogy különböző nagyobb és kisebb eseményeken, nem tudom én, a Néprajzi Múzeum aulájában tömegeket tudtál mozgatni. Mi van emögött? Hogy működik ez?

Ezek úgynevezett kreatív gyerekfoglalkozások voltak. Akkor még nagyon sokan csináltuk, most sajnos kevesebben. Tulajdonképpen igazi nagy játék, képzőművészeti foglalkozással kiegészítve. Ez a dolog ismert, szóval ez nem meglepő, hanem neked talán az a meglepő, hogy milyen elánnal csináltam, és talán az a meglepő, hogy ennyiféle embert hoztam össze, ugye? Hát nem válogattam, de egyszerűen azért, mert eszembe se jutott válogatni; én nagyon korán megismerkedtem az úgynevezett egyszerű réteggel. Kőfaragó akartam lenni, és a képzőművészeti gimnáziumnak a nyári gyakorlatait kőfaragók között meg munkások között töltöttem. Elég sokat csavarogtam is, az utcán is elég sokat voltam mint kisgyerek. Ez régi dolog, az egyszerű emberekkel a kontaktus mindjárt mindig jó volt, sőt otthonos, ott volt a háztartási alkalmazott, falusi lány, aki nagy hatást tett rám. A falusi lányokkal, akik rám vigyáztak, meg a takarítónőkkel meg a házmesternővel jobb viszonyban voltam, mint a rokonságommal.

És ez a bizonyos kreativitás, amiről beszéltél, ha jól értem, az, hogy a különböző játékokból részben kinöveszteni akarod a történetmondást, részben pedig kinöveszteni mindenféle képzőművészeti tevékenységeket is. Ez a te gyerekkorodban megvolt, vagy pedig épp azért csinálod most, mert nem volt meg?

Nem volt meg. Illetve azt éreztem, hogy ez egyszerű, mint a pofon. Ilyennek láttam mindent, ha mentem bárhova, ha bármiről szó volt, belül mindig ez volt, ez elevenedett meg, keletkezett mindennek egy ilyen tere. A kreativitás a modern pedagógiába végül is betört, és akkor találkozott az én eredeti elképzelésem ezzel. Mondhatod így is, ahogy te fogalmazol, hogy kreativitás meg játék, de azért azt se felejtsd el, hogy nálam a bábjátékból, bábművészetből, vagyis a bábszínházból jött, mert azért eredetileg az az igazi foglalkozásom. A bábozás vagy bábszínház mondjuk az első, és az viszont tényleg ősi.

Hát igen, az biztos, hogy a bábjáték, ahogy mondani szokták, Gesamtkunstwerk, összművészet, mert van abban képzőművészet, történetmondás, sztori, színjáték, mindenféle egyéb kézügyességek, magának a báb mozgatásának a kézügyessége, tehát ideális arra, hogy gyerekekkel foglalkozz. De úgy látom, te nemcsak gyerekekkel foglalkozol így. Nekem mindig az volt a megfigyelésem rólad, hogy te lényegében ezt a kreatív képzést, vagy minek nevezzük, nullától százéves korig lehetségesnek tartod.

Tudod, öregek otthonában is voltam, emlékszel, ugye, a fényképekre.

Van különbség öregekkel való munka és a gyerekekkel való munka között?

Talán abban, hogyan közelíted őket meg. De igazából számomra nincs különbség, mert mindenki egy egyéniség, színes, szóval amilyen, olyan, de egy ember, és ha lehetséges vele játszani vagy foglalkozni, akkor én semmiféle akadályt nem látok, akkor lehet akár százéves is. Emlékszem egy idős nénire, akivel csodálatosan lehetett bábozni, verset mondott, énekelt, játszott a farsangon.

Nézzük csak végig kicsit, Szilvia, próbáljuk meg felsorolni, milyen formákban csináltad már te ezt a dolgot. Csináltad ugye gyerekekkel, itt a gyerekek közt is különbség van, csináltad kis csoportban éveken keresztül baráti körben…

Igen, úgy kezdődött, sőt, a férjem, Karátson Gábor most mesélte, hogy kicsit neki ez rossz is volt, kicsit a családomnak teher volt, hogy én a lakáson kezdtem ám ezt el, teljesen egyedül, mikor a fiam, Dávid és János kicsik voltak. Minden úgy indult, még nem voltam tanár, nem volt szakmám, kicsik voltak a gyerekek, és otthon voltam velük. Jöttek a baráti körből gyerekek, egyre több gyereket hívtam, már könyörögtek, hogy megint jöhessek, a végén minden héten jöttek, és levelet írtam, hogy jöjjenek. Ez egy házi szakkör lett két év alatt, és olyan hallatlan eufórikusan jó, nekem eufórikusan jó volt, csodálatos, a legtöbb barátom gyereke járt ide, ők is úgy emlékeznek vissza, hogy nagyon jó volt. Gábor utólag úgy mondja, hogy kegyes türelemmel fogta ezt akkor föl, habár emlékszem, hogy dühöngött, meg a gyerekek is kezdték unni, a saját gyerekeim, szóval úgy mondta, hogy szerinte ez volt nekem a tanulóidő, és ezért volt toleráns, tehát én akkor jöttem rá, hogy mit akarok, ez az egész fantáziálás a lakáson, szabad térben, teljes szabadságban. De a család ezt már nem bírja, mert gondold el, hogy harminc idegen gyerek megszállja a gyerekszobát.

Igen, akkor következett egy második fázis: kezdtél eljárni. Akkor nem volt decembered, emlékszem, mert december elején elkezdtél betlehemezni.

Most sincs. Ez azóta sincs, csak a te lányod nőtt fel. Karácsony, az teljesen a betlehemezés, igen, tudod, már könyvet is csináltam róla, most már a betlehemezés szakma. De akkor az is igazi volt, házról házra járva, betanultuk a gyerekekkel, és mentünk, mentünk kórházba is, voltam öregeknél…

Hogy is volt, várj, próbálom felidézni, ahogy itt csináltad például nálam. Tehát először van a szent történet.

Hogy hogyan is történt? Hát itt, úgy emlékszem, az volt, hogy lépjük meg afféle gyerekprodukcióval a szülőket, és emlékszem, Vági Gábor kisfiától, Pétertől indult ki, hogy egy modern történet legyen. Tehát mai lakótelepi lakásba várják a Krisztust, aztán ún. szituációs játékok voltak, és ebből lett valami. Elég sok ilyen esetlegesség, tehát játszás kell ahhoz, hogy eljussunk addig, hogy a szülőknek bemutathassuk. De a gyerekek nagyon szeretnek szerepelni, alakítani, és szerintem csodálatos, amikor elkezdődik a szerepjátszás. Én amatőrnek tartom ebben magam, sőt, azt mondom, hogy dilettánsnak, ahogy egy ilyet megcsinálok, minthogy nem vagyok rendező, éppen ezért megvan az amatőrnek az öröme, s aki hivatásos rendező, az biztos nem így örülne ennek, mint én. Hogy van egy nagyon nagyfokú barátság a gyerekekkel. Volt. Most már azért múlt el, mert megnőttek.

De ez a barátság létrejött a tanítványaiddal is, a bűnözőkislányokkal is, mindenkivel.

Személyes kapcsolat keletkezik, igen. Ehhez az kell, ezt anélkül nem lehet.

Térjünk vissza ahhoz, hogy van a szent történet, vannak dalok.

Ez néphagyomány, gyönyörű, csodálatos dalok vannak, tájegységek szerint is. Vannak párbeszédek, ízesek, csodálatosak, vannak a pásztorok, karakterek.

Ha nincs december és nincs betlehemezés, akkor mi van ehelyett, tehát mi az alap, mi a kanonikus történet?

Hát akkor mint ún. bábcsoportvezető a Zsolnai iskolájában, ebben a képességfejlesztő központban, a törökbálinti iskolában tanítok nyolcadik éve félállásban, és ott tantárgy a báb, és megvan a tanmenete, már tankönyv is van belőle. Foglalkoztam azzal, hogy leírjam és megszerkesszem a tantárgyat, és így van bemutatóóra, nyílt óra, produkció. Tehát ugyanúgy van menete, mint a többi tantárgynak, csak mondjuk, egy kicsit másképpen.

Mi az anyag, miket játszotok?

Hát mesét. A kedvenc mesét, most például a Tornyocska című mese, az egy csodálatos mese, mert bebújik hét állat, biztos ismered, az ősi kesztyűmese. Bebújnak az állatok, bekéredzkednek, és a kesztyű megnő. Az olyan gyönyörű. És annak a változata a Tornyocska, Szamuil Marsak írta. Az ötödikesekkel például év végi műsor volt, záróműsor, ilyenkor ötszáz ember előtt adjuk elő. Például ez egy csoport volt, nagyon rossz gyerekekből. Tehát rosszak, és a rosszakat különben én szoktam kapni, mert a rosszakkal azért az elit tanárok nem foglalkoznak. A Tornyocskát választottam nekik, mert nagyon rosszul beszéltek, nagyon csúnyán, rendkívül rossz volt a szókincsük, sivár volt, és csak olyanokból állt, hogy hülye vagy, marha vagy. Szóval szegény, sivár, de helyes gyerekek, csak végtelenül igénytelenek. Ezért találtam azt ki, hogy kötött szöveg legyen. Mert van, amikor jó a rögtönzés, milyen szép tud lenni a rögtönzött játék, itt viszont éppen az volt a jó, hogy olyan volt, mint egy végtelen hosszú darálás, hogy Áll a mezőn egy tornyocska, kicsit kopott, kicsit ócska stb. És szeretik megtanulni, élvezik, és nekik fontos, hogy kötöttség legyen. Na most akkor jön a produkció, meg kell csinálni, kell Tornyocska, farkasnak farkashang, mackónak mackóhang. Ezt bármilyen korosztállyal csinálnám, most a gimnazistákkal szerepeltünk karácsonykor, gondolj bele, kilenc-tizedikesek, hát azok végül is már szerelmesek, diszkóba járnak, felnőttek, és azokkal szerepeltünk megint ötszáz fő előtt karácsonykor, a nagyközségi művelődési házban. Ott is azt láttam, hogy nem kötődik ez korosztályhoz, szeretik azt az emberek, hidd el, bárki nagyon szeretné, hogy ő egy ilyenben részt vegyen. Csak ez olyan munka, hogy utána mindig nagyon fáradt lehetsz, mert nagyon-nagyon, hihetetlenül részt kell venned és aktivizálnod magad. És én abba a hibába estem, hogy nagyon sok ilyen csoportom van. Most nem is beszéltünk a nevelőotthonról, javítóintézeti csoportról.

Ez, ha jól értem, félbűnözőknek szolgáló zárt intézet.

Zárt, de átment egy váltáson, mert amikor megismerkedtünk, még egy börtön jellegű hely volt. Most már nem az, annyiból változott, hogy most egy bizonyos részében leányanyák vannak, 15 leányanya, 15 kisbabával, meg van egy hajléktalan része, és van egy parányi a régi gárdából, a javítósok, a javcsisok. Az nem változott, hogy a gyerekek deviáns gyerekek, akár leányanya, akár hajléktalan, hanem az változott meg, hogy ez egy rácsos hely volt, most pedig nyitottabb lett, és jobban vannak ellátva mindenképpen, szóval az egész intézmény nagy változáson ment át.

Neked mi változott ott azzal, hogy rácsos volt és rácstalan lett?

Nagyon-nagyon érdekes a változás nekem, nagy változás. Azért azt tudni kell, hogy az ember, ha ott dolgozik, maga is átmegy olyasmiken – ezt nem nagyon lehet elmondani ilyen röviden –, hogy tulajdonképpen az ember mi mindenen megy ott keresztül. A bűnözés kérdése meg a szegénységé és a devianciáé, ezek nagyon mély kérdések. De most ne a szakmára gondolj csak, hanem a találkozásra ezekkel a bajokkal meg avval az egész miliővel. Én olyan helyeket választottam, vagy engem választottak, ahol az én aktivitásomat meg az úgynevezett szelíd és jónak mondott játékaimat igényelték, akarták. És azt vettem észre, hogy amikor az illető helyek megszelídültek, akkor én elveszítem a működési területem, elvesztem egy picit az egzisztenciámat.

Miért?

Mert elértem azt, amit akartam. Persze még mindig van munkám, mert kitalálom magamnak, nem áll meg sem az agyam, sem a működésem, meg hűséges is vagyok nagyon egyébként egy helyhez. Mondjuk itt vannak a leányanyák, ahol most a kisbabáknak csinálok játszószobát meg bölcsőde jellegű foglalkozásokat, és a kismamákat megtanítom a játékkészítésre, meg hogy játsszanak a gyerekükkel, és énekeljenek meg varrjanak nekik babát, bábozzanak nekik, tehát átment most az egész a kismamák és a gyermeknevelés irányába. De ez egy hihetetlen drámai hely volt régebben, amikor én odakerültem, éveken át egész állásban is voltam, most már nem vagyok. Nagyon nehéz hely volt, ahol ellenállást kellett kifejtenem az intézménnyel szemben és a gyerekekkel szemben egyaránt.

Nagyon sokszor van nekem valami visszatetsző abban, amit mondjuk úgy lehetne megfogalmazni, hogy akik a kreativitást tanítják, azok maguk nem tűnnek nagyon kreatívnak, ugyanis nagyon erősen látszik a rutinja a kreativitásnak, látszanak a begyakorlott sémák.

Ne felejtsd el azt, hogy én amatőrnek tartom magam a művészetben, sajnálatomra, és profinak most már pedagógusként, de eredetileg nem így szerettem volna. Ez szomorú egy kicsit, de nem igazán, csak van benne valami fájdalmas, ha hallanád a Gábort, ő mindig mondta, hogy nem kellett volna ennyire a pedagógia irányába menni, ez el fog emészteni, ez végtelen folyamat, nem lehet abbahagyni. Az az igazság, hogy én bábjátékos, illetve tulajdonképpen képzőművész akartam volna lenni. Mikor olyan 14 éves voltam, akkor jött a lökés a semmiből, hogy országos második lettem az ún. diákpályázaton, amit a Műcsarnok írt ki, egy szoborral. Mindig is csináltam szobrokat, de akkor ez elismertette a környezetemmel is, az iskolában is, a szüleimmel is, hogy én művész lehessek. Úgy látszik, ez megy nekem, művész leszek, apám Fülepet is megkérdezte, és ő azt mondta, hogy ez a gyerek lát. Apám ezzel nem ment túl sokra. Szóval jó mondás volt, de olyan, hogy nem lehet tudni, hogy ebből mi lesz. De akkor ez úgy volt, hogy a szüleim az előtt a kérdés előtt álltak, hogy hova adjanak, végül a képzőművészeti gimnáziumba ezért írattak be, és ezért végeztem én szobrász szakon. Mondjuk az is bánt, hogy nem a művészeti szobrászaton, mert ott már nem volt hely, hanem a díszítőszobrászaton, ami egy kicsit más. Eléggé más. A lényeg az, hogy szobrász akartam lenni, de a színek is fontosak voltak, mozaikot is raktam, és bocsánat, de muszáj magamról így dicsekednem, kimondottan tehetségesnek találtak. Amikor a Gábort megismertem, akkor minden megváltozott, nem az, hogy elmúlt a tehetségem, hanem nagyon fiatalon mentem férjhez, és a Gábor már nagyon kiforrott volt, művész volt, és akkor kezdődött az a sokféle küzdelem a magam megvalósításával. Nagyon korán is szültem, ott volt a két gyerek, és nagyon jó anya is akartam lenni, vagyis hát a gyerekeim is nagyon lekötöttek. Szóval a vargabetűnek sok oka van, a Gábor szerint egy kis önérzethiány is van bennem, túlzott szerénység, őszerinte és sokak szerint is művésszé kellett volna válni, önzőbbnek kellett volna lenni, és művésszé válni. Ami lett, az művészség helyett művészeti nevelés. Bábszínházban dolgoztam, báboztam, aztán a pedagógia, mindig a pedagógia jött előtérbe, és végül ott meg is maradtam, tanítóképzői diplomám is van. Ugyanakkor nem tartom semmiképp azt, hogy bármi baj történt, nem mondom én azt, hogy itt most valami jóvátehetetlen mulasztás van, mert én-szerintem végül is az arányok helyükre kerültek. De a textilszobrokról való kép, amit mutattam, azért szép emlékem, mert ilyen munkákat szerettem volna mindig csinálni. Erről úgy gondoltam, hogy nagyon szép lett, de mondták is.

Ezek gurultak le a filmben, amikor a bakó lecsapta az összeesküvők fejét?

Igen. Lehet, hogy azt mondod, sántít a válaszom, ha úgy érzem, hogy ugyan egy művésszel kevesebb van, de nekem az a fontosabb, hogy én azért nagyon sok embernek adtam valamiféle jót. Nem a jó cselekedetről van szó, de nem végeztem én haszontalanul ezt a munkát, ezt a hivatást nem űztem haszontalanul, csak hát nem egészen ennek készültem.

Szilvia, van egy utolsó kérdésem. Az a benyomásom rólad, mint már az előbb említettem, hogy te nullától százéves korig lehetőséget látsz az emberekben arra, hogy kreatív nevelés alanyai legyenek. Kik azok, ez a kérdés, akik nem megközelíthetőek ezzel a kreatív-nem-tudom-micsodával? Hol buksz meg? Vagy van-e olyan típus, akivel meg sem próbálkozol?

Talán sehol nem buknék én meg, ha úgy hozná az élet… De mégis, volna, ahol megbuknék. Van olyan emberfajta, akiket nem tudok megközelíteni, akikről ez lepereg, akiket én úgy nevezek, hogy fantomemberek, akik túlzottan elszakadtak már az érzékeléstől vagy pedig a nyitottságtól. Elszakadtak tulajdonképpen az elementáris őszinte viselkedéstől. Nagyon sok ember lezárta magát, úgy gondolja, nem gyerek már, mert ugye kikéri magának, hogy ővele játsszanak, és nem is érdekli ez az egész. Mondjuk, például egy üzletembert vagy egy műszaki embert, szóval, hogy úgy mondjam, normális felnőtteket már nem is célzok meg ilyesmivel. Ez olyan dolog, amit csinálok, hogy vagy a gyerekeknek szól, mindazoknak, akik még és már gyerekek, vagy megőrizték magukban a gyereket. Szól a kicsit sérült embereknek, a pedagógusoknak viszont azért, mert ott már szakmai dologról is szó van, ennek van egy szakmai része, amit végül is elég magas fokon szeretnék művelni, és akkor azt át is adom. Én most úgy gondolom, hogy azért ez nagyon sok ember számára, hidd el, egy kimosolyogni való dolog, valami gyermetegség. A bátyám egyszer mondott nekem valamit. A testvéremmel ugyanis, tudod, volt egy kicsi harc, merthogy hát ő egy okos fiú, és rendkívül távol áll tőle az ilyesmi, szóval annál sokkal komolyabb, ő ezt egy kicsit gyermetegségnek vette, de egyszer azt mondta, most már megváltozott, most már jobban becsüli ezt, mert rájött, hogy én azért vonzódom az egyszerű emberekhez, mert azokkal lehet őszintén, lehet nyíltan kapcsolatot teremteni. Előttük nem kell rejtőzködni.

• Kultúra