Skip to main content

„Ez nem gondolatrendőrség lesz”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Beszélgetés Szergej Kovaljovval, Oroszország új emberjogi biztosával
Oroszország

Szergej Adamovics Kovaljov


Szergej Adamovics Kovaljov (1930) a hatvanas években kibontakozó illegális szovjet polgárjogi mozgalom egyik legnevesebb aktivistája. 1969-ben társaival együtt létrehozta a mozgalom magvát képező csoportot, munkatársa lett a Hronyika tyekusih szobityij c. szamizdatkiadványnak. 1970-ben kénytelen elhagyni a labort, ahol mint biológus dolgozott. 1974-ben szovjetellenes agitációért 7 év börtönre, 3 év száműzetésre ítélték: ennyi volt a „közveszélyes disszidensek” normája. Ezután Kulinyin városban élt, mivel Moszkvában nem kapott letelepülési engedélyt.


Ön, az egykori politikai fogoly, Oroszország legelső ombudsmanja. Ez igazán kedvező fordulat.

A dolognak azonban van némi szépséghibája. Az ombudsmant valóban megválasztotta a Duma, de ombudsmantörvény még nincs. Ráadásul az új alkotmány értelmében ez kétharmados, ún. szövetségi alaptörvény, így a Duma jelenlegi összetételét ismerve nem lesz könnyű átpréselni.

Egykori üldözői, akikből jó néhány ott ül a Dumában, mindenesetre elfogadták az ön személyét.

Ez enyhe túlzás, politikai alku van mögötte: a bizottsági elnöki, helyettesi funkciókat az egyes frakciók között létszámuk alapján osztották szét. Így lettem én hosszan tartó egyezkedés után emberjogi biztos, míg mondjuk Zsirinovszkij kapott egy geopolitikai bizottságot. Ez a hely voltaképp nem engem, hanem a frakciónkat illette meg.

Kikre számítanak a törvénytervezet elfogadásakor?

Meglepő módon nemcsak természetes szövetségeseink támogatják, hanem a kommunisták is, oldalukon az Orosz Asszonyok Frakciójával. A törvénytervezetnek két elvi kiindulópontja van. Az egyik: bár ezt a szolgálatot a parlament alapítja, vezetőjét a parlament választja, mégsem függhet egyetlen hatalmi ágtól sem. A másik: az ombudsmannak semmiféle hatalmi kompetenciája nem lehet. Meghozza a döntéseit, ajánlást fogalmaz meg valamely államhatalmi szerv számára, de sem a végrehajtására, sem a végrehajtatására nincs felhatalmazása.

Hogy fog ez Oroszországban működni? Hisz még annak végrehajtására sincs mindig esély, ami kötelező?

Emiatt mi is sokat ingadoztunk. De ez nem ok arra, hogy elvessük az ombudsman intézményének a világ gyakorlatában kialakult filozófiáját. Olyan állapot tűnik számomra ideálisnak, amikor az ombudsman döntése csak és kizárólag azért tesz szert súlyra és tekintélyre, mert rendkívül átgondolt, megalapozott, érvekkel alátámasztott, azt az állami szervet pedig, amelyik nem teljesíti ezt az ajánlást, csupán azzal büntetik, hogy az ombudsman közzéteszi a döntését, s mellette a renitens állami szerv ellenérveit. Különösen fontosnak találom azt az elvet, hogy végre ne utasítsuk, hanem megfontolt érvekkel próbáljuk meggyőzni az államhatalmi szerveket és az állampolgárokat.

Ennek esélyeit végképp kétségbe vonja az orosz közvélemény, különösen az értelmiség. Ráadásul az emberi jogi normák körül is irdatlan nagy a káosz.

Teljesen szabályozatlan a munkajog, a szociális ellátáshoz való jog, a menekült-jog. Azok a „jogok” sem működnek, amelyeket már úgy-ahogy sikerült rögzíteni. A „propiszkát”, a szabad költözködés jogát korlátozó rendelkezést például még az előző parlament eltörölte, igen ám, csakhogy néhány nagyváros, köztük elsőként Moszkva, demonstratív módon megtagadta a törvény végrehajtását. Luzskov s nyomában még jó néhány polgármester kijelentette, hogy ez a szövetségi szintű törvény Moszkvában, Szentpéterváron és még néhány más nagyvárosban nem érvényes. Képzelje el ugyanezt például Amerikában: a chicagói polgármester bejelenti, hogy ez és ez a szövetségi törvény ettől a naptól kezdve Chicagóban nem érvényes! Öt perc múlva repülne. Nálunk meg Jurij Mihajlovics Luzskovból akár még orosz elnök is lehet.

Rengeteg a törvénysértés a börtönökben, a hadseregben is. De a legnagyobb baj, hogy Oroszországban a hetven év rendkívül sikeresen kiirtotta a szovjet polgártársakból az elemi jogérzéket. Pedig amíg ez nincs az emberek vérében, addig nincs jogállam. Ám ha a többség rendelkezik ezzel, már nincs visszaút a diktatórikus rendhez. Ezért ragaszkodom ahhoz, hogy az ombudsmani intézmény ne újabb „gondolatrendőrség” legyen, ne börtönnel, pénzbírsággal, hanem csupán szellemi tekintélye révén, e közös jogérzékre hivatkozva tudjon érvényt szerezni határozatainak.

Ha megszületik az ombudsmantörvény, le kell mondani képviselői mandátumáról, s a nyilvános pártpolitikai tevékenységet fel kell függesztenie. Pedig az Oroszország Választása blokk párttá szervezésében is vezető szerepet játszik.

A párttá alakulás nem egészen pontos megfogalmazás: nagyon remélem, hogy az Oroszország Választása nyomában megjelenő szervezet nem csupán a jelenlegi tagokból fog alakulni.

A fő bázisunk: az értelmiség, a szakértők, de főként a szakképzett munkások. A munkásarisztokrácia. Mindig azt verték a fejünkbe, hogy a velük nem szabad szövetségre lépni, ők a burzsoázia bérencei, árulók stb. Bezzeg a proletárok, lumpenek, azok a mi embereink! A börtönben is így osztottak fel bennünket: a „szociálisan közeliek” és a „távoliak”. Az előzőekhez tartoztak a zsebtolvajok, csencselők, csempészek, fosztogatók, kisstílű bűnözők, akik megtévedtek, félreléptek – aztán, ha leülték az idejüket, lehet átnevelni őket. A szociálisan távoliak voltak a professzorok, mindenféle szemüvegesek és mi, a politikai foglyok – csupa reménytelen eset. Próbálkozni sem érdemes, úgysem lehet átédesgetni őket a törvény, a hatalom oldalára. Ez a mentalitás most is érvényesül. Mi viszont épp rájuk, a „szociálisan távoliakra” akarjuk építeni a pártot. Arra a rétegre, amelyik az épp egy évvel ezelőtti referendumon igennel felelt a reformok jelcini irányára, és a reformátorok összes hibája ellenére, a zuhanó életszínvonal ellenére kitart a reformok mellett.

Mekkora befolyásra számítanak a vállalkozók körében?

Oroszországban most sajátos komprádorburzsoázia van kialakulóban. Hihetetlen mennyiségű vagyont összeharácsoltak, s most iszonyatos aktivitással áradnak a politikába, ami nagyon veszélyes. Ezek vásárolják fel most a tömegkommunikációs eszközöket, s rendkívül hatékonyan tudják befolyásolni a közvéleményt. Bennünket egy másik vállalkozóréteg támogat, azok, akik belátták, hogy ez a korszak hamarosan véget ér: nem lehet folyton csak a semmiből pénzt csinálni, most a tisztességes üzlet feltételeit kell megteremteni.

Az állami hivatalnokok sem fognak bennünket támogatni. Ők egész idáig a hiánygazdálkodásból éltek: egyedüli funkciójuk az elosztás volt. Tudják: csak addig lehetnek befolyásos figurák, amíg van – hiány.

Az elnevezés – Oroszország Választása – marad?

Remélem nem, mert rémes. Nem tükrözi a politikai tartalmát. Egyetlen jó elnevezés lenne: Liberális Demokrata Párt. Csak hát tudja, ki sajátította ki és mocskolta be.

A vesztes választások leckéje siettette a párttá alakulást?

Már előtte is világos volt, hogy ezt kellene tenni. Én hatalmas „evolúción”, mentem át. El nem tudtam volna magam képzelni párttagnak, még kevésbé egy párt szervezőjének, ne adj’ isten, egyik vezetőjének. Azt gondoltam, a politikai párt hamarosan anakronizmus lesz, s a jövő a szabad és felelősen gondolkodó személyiségeké lesz, akik csupán mint személyiségek fognak ténykedni, csak saját nevükben jelentenek ki dolgokat. Be kellett látnom, hogy ez roppant veszélyes, romantikus téveszme. Stabil szervezet nélkül nem lehet befolyásunk.

A választások persze mindezt számos praktikus érvvel fejelték meg. Tőlünk abszolút idegen emberek tapadtak ránk. Két oldalról is özönlöttek hozzánk. A volt nómenklatúra visszakapaszkodni vágyó fele azt gondolta, hogy a blokk feltartóztathatatlanul, akár egy expresszvonat robog a hatalom felé, elvégre elnökpárt, kormánypárt vagyunk. A másik oldalon jöttek azok a naiv demokraták, akik kész politikusnak gondolták magukat, csak mert három szót hangosan tudnak mondani, s ha nagyon hangosan mondják, minden úgy lesz, ahogy lennie kell: az aprómunkát, azt végezzék el a szakemberek, a mi dolgunk a világforradalom! Áradtak hozzánk a világforradalmárok és a csinovnyikok, de olykor fogalmunk sem volt, kik is ők voltaképp.

Tudnak-e valamit tenni a napvilágra kerülő választási csalások ügyében? (Beszélő, 1994, 12. szám)

Alekszandr Szobjanyin elemző csoportjának nem jogi erejű, de rendkívül megalapozott bizonyítékai szerint kb. 5,7 millió szavazatot hamisítottak meg. De a fő baj az, hogy ez nem az első választási csalás, s a felelősök mindig büntetlenül megúszták. Pedig vannak roppant egyszerűen bizonyítható csalások. Például a közel 100 százalékos részvételt produkáló körzetek többségében kiderült, hogy a névjegyzéket jó néhány évvel ezelőtti adatok alapján állították össze; tehát a választásokon holt lelkek jelentek meg. Mi igyekszünk minden eszközzel meggyőzni a legfelső hatalmi szerveket, hogy tereljék jogi útra az ilyen ügyeket: ha legalább egyszer felelősségre vonják a vétkeseket, még ha nem is túl szigorú büntetésben részesítik őket, aminek én egyébként sem vagyok híve, akkor is nyilvánosságra kell hozni a csalás tényét. Tudjon róla a közvélemény.

Az elnök pártjának tartották, bár Jelcin nem vállalta az Oroszország választása nyílt támogatását. Most milyen a viszony?

Nem lesz elnökpárt, bár alapvető szándékaink látszólag egybeesnek. Én magam nem vagyok hajlandó arra, hogy mindig feltétel nélkül támogassam Jelcint. Ő ezt tudja is rólam. Csakhogy bizonyos kérdésekben nem biztos, hogy az övé az utolsó szó: senki nem ismeri pontosan az elnök környezetét. Az az érzésem, van olyan feladatuk is, hogy minden negyedórában valami kellemeset mondjanak neki. Tanácsadói közt sokkal több független személynek kellene lennie. Az az érzésem, sokszor fogalma sincs a dolgok tényleges állásáról.

Az egykori nagy emberjogi mozgalom szinte teljesen szétszóródott.

Valóban nem mindenben értünk egyet. Az egyik legjobb barátom, az Expressz Hronyika főszerkesztője, egy időben hetente leírta, hogy Kovaljov eladta a lelkét a bolsevikoknak, de hát istenem. Az ellenzék tagjai közül nagyon kevesen adták a fejüket arra, hogy együttműködjenek az új, nagyon is tökéletlen hatalommal. Ebből a szempontból valóban ritka kivételnek számítok. Teljesen tudatosan vállaltam ezt az együttműködést, ha úgy tetszik, erkölcsi kötelességemnek tartottam. Világosan beláttam, hogy rettenetesen messze vagyunk az igazi demokráciától, rettentően messze vagyunk az emberi jogok betartásától, még attól is, hogy azt mondhassuk: már javában menetelünk a jogállam felé. Persze egyáltalán nem vagyok kényelmes partner a csinovnyikoknak. Igaza van Ravelnek, aki a volt politikai foglyok közül ugyancsak politikus lett: mindenki mocskos dolognak tartja a politikát, holott az magasrendű erkölcsi tevékenység. Vagy legalábbis annak kellene lennie. Meg hát meg kell különböztetni a magasrendű tiszta eszmények kinyilatkoztatását és ezeknek a piszkos gyakorlatba való átfordítását. Kell lenni valakinek, aki megpróbálja ezt tisztán csinálni. A tradicionális politikai módszerek, a becsapás, személyi követés, képes beszéd korszaka lejárt. A nyílt, egyenes szándékú politika kora kellene hogy következzék, persze ez a hatalom messze áll ettől. De hát honnan vegyen ez a szerencsétlen ország tökéletes hatalmat, amikor itt hetven éven keresztül ellenségeket, rabokat neveltek. De ha nem működünk együtt ezzel a tökéletlen hatalommal, megint óriási szakadás áll be: egyik oldalon a polgárok magukban, a másikon a hatalom magában, bizalmatlanok egymás iránt, s a vége megint vér, puccs, háború. Elfogadhatatlan az a gondolatmenet, amit sokan hangoztatnak, hogy majd ha ez tiszta demokrácia lesz, majd ha tiszta választások lesznek, akkor majd mi is együttműködünk. Kérdezik: hogy tudsz ott ülni abban a mocskos Legfelsőbb Tanácsban, hogy tudsz ilyen alakokkal együtt lenni? Néha nehezen. De én nem tudom őket leváltani.
























































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon