Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Az antikapitalizmus fölmondásának ára van. És ezt az árat az SZDSZ nem fizette meg. Ez a demokratikus ellenzékből jött liberálisok becsületbeli adóssága. Amiről már mintha nem is tudnának. A hajdani demokratikus ellenzék becsületének állása – hát, az most már talán mintha nem is lenne olyan érdekes. De amivel tartozunk, nemcsak a mi becsületünkből, hanem a legüresebb pénztárcákból, a leg­üresebb gyomrokból, a legüresebb életekből hiányzik.

A demokratikus ellenzék körében a rendszerváltásig erősen élt a remény, hogy a diktatúra után létrejöhet valami, amiben a liberalizmus és a szocializmus értékei összeadódhatnak. A diktatúrával ez a remény is eltűnt. Akik ragaszkodnak hozzá, többet ártanak, mint használnak. A szegényeknek is, a többieknek is.

A remény eltűnésének a pillanatát idézzük fel Kőszeg Ferenccel: „Érdemes ebből a szempontból összehasonlítani az SZDSZ programjának első, 1989 márciusában elkészült változatát a nevezetes »kék könyv«-vel. A korábbi változat voltaképpen megkerüli a magántulajdon problémáját. A csupán néhány héttel későbbi változat viszont kimondja a liberális jelszót: »Magántulajdononalapuló modern piacgazdaságot!« …mi is harmadik utasok voltunk. Ne feledjük: a harmadik út Bibó újrafelfedezésétől, azaz a hetvenes évek közepétől szinte 89-ig pozitív értékű fogalom volt. […] A Rajk-kollégiumban egy vitán… [Magyar Bálinttól] …hallottam először a határozott kijelentést: nincs harmadik út. Egyszerre leesett a tantusz: ez a lényeg. […] csak az első út járható, a kapitalizmus útja. Ez azonban nem egy út, hanem sokféle.” (Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék. Interjúk, 154. o.) Amikor a demokratikus ellenzék, nagyon helyesen, a kapitalizmus útját választotta, akkor magára vette azt az erkölcsi kötelezettséget, hogy a kapitalizmus útjai közül erejéhez és fölhatalmazásához képest arra húzza az országot, amelyen a kapitalista átépítés legvesztesebb vesztesei a legtöbb esélyt kapják a társadalomba való visszaépülésre.

Nem ez történt. Nagyon nem.

Azok az okok, amiért nem a kapitalizmust választottuk, amíg reméltük, hogy lehet jobb, nem enyésztek el a reménnyel. A harmadik út hibája nem az értéktételezés, hanem a lehetőség tételezése. Attól, hogy a kapitalizmusnál itt és most, és ameddig ellátunk, nem tudunk jobbat, nem kell elfelejtenünk mindazt, amiért nem szerettük (volna) a kapitalizmust. Attól még nem válik érvénytelenné az a régi tudásunk, hogy a kapitalizmus számunkra nagyon fontos humanitárius értékekkel ütközik; attól még igazságtalanság marad az igazságtalanság, hogy a gyermekek szélsőségesen különböző helyzetekbe születnek bele, ami érdemeiktől és képességeiktől függetlenül meghatározza az életüket.

A szegények, a társadalomból kiszakadók ügye a demokratikus ellenzék és a Beszélő figyelmének középpontjában állt. A Szeta a demokratikus ellenzék egyik alapintézménye volt, a demokratikus ellenzék társadalomkutatóinak legfontosabb tette a magyarországi szegénység kutatása volt. A prokapitalista SZDSZ első dokumentuma, a fent említett „kék könyv” még teljes egészében tükrözte ezt a szegénypárti elkötelezettséget. Az áll benne, hogy „a magyar társadalom válságának egyik legsúlyosabb kórtünete a végletes kettéhasadás egy európai mércével mérhető, rendezett életformájú, stabil egzisztenciájú, konszolidált többségre és egy zárványhelyzetben rekedt, ázsiai állapotok között élő, szívósan újratermelődő, tanulatlan-képzetlen kisebbségre. A magyar társadalomnak ezt a két nagy csoportját pillanatnyilag áthidalhatatlannak tűnő, mély szakadék választja el egymástól.” (60. o.) Ez a helyzetkép már akkor is reális volt, és ez a szakadék még csak ezután nyílta a legnagyobbat. Ezután veszett el a GDP és a munkahelyek harmada, még csak ezután jött el a versenyképesség igazságának (igazságtalanságának) pillanata.

A „kék könyv” azt is tudta, hogy ez így lesz. Hogy „az átalakulás – legalábbis rövid távon – tovább mélyíti a szakadékot, és megerősíti kirekesztettségüket”. A „kék könyv” ezután hosszan-hosszan sorolja, mit kellene tenni, milyen pozitív diszkriminációra van szükség annak érdekében, hogy ez a rövid táv ne nyúljon a végtelenbe, s a folyamat ne váljon visszafordíthatatlanná. Aki tudni akarja, miből nem lett semmi tizenhét év alatt, melyből kilencet az SZDSZ a kormányban töltött el, olvassa el ezeket az oldalakat. (60–66. o.)

Persze mai szemmel már nem vélhetünk érvényesnek mindent abból, ami ott áll, de igazából akkor volt az SZDSZ-nek utoljára eltökélt, következetes, becsületes szegénységellenes programja.

A „kék könyvnek” ezt a részét Havas Gábor, Solt Ottilia, Juhász Pál, Szalai Júlia írta. Hol van már az ő SZDSZ-ük?!

Az SZDSZ parlamenti tündöklése azzal kezdődött, hogy Havas Gábort és Solt Ottiliát kifelejtették a Szociális Bizottságból. (Derdák Tibor mondott le végül a helyéről Solt Ottilia javára.) Akik a szegények ügyét vitték, néhány év alatt a margóra sodródtak, és javarészt kikoptak a pártból.

Az SZDSZ legnagyobb bűne, hogy cserbenhagyta a szegényeket. Mondhatni persze, hogy a többi párt még inkább cserbenhagyta őket, de a többitől nem is lehetett mást várni. Kétségtelen, hogy az SZDSZ, ha az érvényesüléséért nem is tesz sokat, legalább emlegeti a rászorultság elvét, ami egy sóher országban a szegénypártiság alapföltétele; és az is kétségtelen, hogy az SZDSZ-nek az iskolai szegregáció elleni harcban vannak fontos érdemei. De mindez csak a többi párt semmijéhez képest valami – a szükséghez képest semmi.

A távlatos szegénységellenes politikához, mely nem a nyomort finanszírozza, hanem a társadalomba való visszaépülést, két dolog kell. Nagyon sok pénz és gyarapodó ország. A gyarapodó országhoz olyan gazdaság kell, melyet nem fojt le az adó, és nem fojt meg az adósság. Ehhez olyan állam kell, mely sokkal kevesebbet költ, és abból a sokkal kevesebből költ sokkal többet a szegények jobb jövőjére. Ha pedig a sokkal kevesebből sokkal többet költenek a kettészakadt társadalom összevarrására, akkor még sokkal kevesebb jut (legalábbis az államtól) a nem-szegényeknek. S ha a nem-szegények közül is azoknak a védelmére jut inkább, akiket fenyeget a veszély, hogy lesüllyednek a szegénységbe, akkor még annál is kevesebb jut azoknak, akiket nem fenyeget ez a ve­szély. Azoknak tehát, akiknek az univerzális ellátások rendszerében, az ingyenes juttatások államszocialista kultuszában a legtöbb jutott, akiknek a legjobb az érdekérvényesítő képességük, akiknek a legerősebb a véleményformáló erejük, és akiknek a megnyerése a pártok számára a legfontosabb.

A szegénypártiság és a piacpártiság szembeállítása ócska bolsevista, nemzeti szocialista, populista, konzervatív, szociáldemokrata stb. trükk. Ezen a trükkön csak egy olyan szociálliberális párt léphet túl, melynek egyik lába BOKROSLAJOSBÓL van, másik lába SOLTOTTILIÁBÓL.

Solt Ottilia összegyűjtött írásaihoz készült előszavában írta Kőszeg Ferenc: „1995-ben sokan csodálkoztak, hogy a Szeta egykori alapítói nem tiltakoztak a Bokros-csomag népnyúzó intézkedései ellen.

A válasz egyszerű. Bokros Lajos… éppúgy a nyolcvanas évek (részben a Szeta köréhez tartozó) kritikus szociológusainak írásain nőtt fel, mint maguk a sze­tások, és hozzájuk hasonlóan úgy vélte, a szociálpolitikának nem az a feladata, hogy a lakosság életszínvonalát magasabb szinten tartsa, mint amilyet az ország gazdasági teljesítőképessége lehetővé tesz. A szociálpolitikának a legszegényebb rétegeket kell megmentenie a teljes leszakadástól, és a mobilitás támogatásával a kilábalást kell elősegítenie az örökletes szegénységből.” (Ottilia és a Beszélő. In: Solt Ottilia: Mél­tó­ságot mindenkinek. II. kötet, 27–28. o.

A „kék könyv” keletkezésének környékén írta Solt Ottilia a Szabad Demokratákban: „…hiába érezhetjük át mindannyian, mennyire nyomasztó visszasüllyedni egy kiterjedt középrétegnek a napi filléres gondok s az állandó, kényszerű lemondás szürkeségébe – az igazi dráma az a legalsó egymillió! […] Ezzel az egymillióval mi lesz?” (Uo. 219. o.)

A kiterjedt középrétegek még a mostani szerény visszasüllyedés után is – ami miatt szétbőgik az or­szá­got – sokkal jobban élnek, mint a nyolcvanas évek végi visszasüllyedés előtt.

De azzal az egymillióval mi lesz?

A fenti írás A liberalizmus – ma című, 2008-ban megjelenő antológiába készült.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges