Skip to main content

„Folyton laknátok!”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Salgótarján

A végkifejlethez mindmáig el nem érkező salgótarjáni történet 1989. október 21-én kezdődött.

Ekkor mutatták be a városban az 1956-os salgótarjáni megtorlásokról szóló Engesztelő c. Schiffer–Dávid–Geskó-filmet. A bemutatót egy SZDSZ szervezte ankét követte, ahol is a helyi cigányok ismert szószólója váratlan fenyegetéssel állt elő: nem lehetetlen, hogy az október 23-i megemlékezést elkeseredett önkényes lakásfoglalók (többségük cigány) fogják megzavarni. A „Baglyasaljának” nevezett városrészben ugyanis október 24-ére helyezte kilátásba a városi tanács a lakásfoglalók kilakoltatását. Az ankét közönsége erősen sérelmezte ezt a „zsarolást”, különösen mivel a megyei újság október 20-án már (a tanács információira hagyatkozva) a jól ismert hangnemben írt a lakásnyűvő lumpenekről, akik videót vesznek albérlet helyett, s a türelmes igénylők elé tolakodva foglalják el a lakásokat. Az október 23-át szervező SZDSZ némiképp kelepcébe került. A megemlékezés méltóságát fenyegető kiszámíthatatlan közjáték fölötti aggodalomtól s ugyanakkor demokratikus meggyőződésétől űzve kénytelen volt haladéktalanul foglalkozni a baglyasaljiak bajával.

Erősítést hívtak a városban tartózkodó Geskó Sándor szociológus és a Balassagyarmaton élő, sokat tapasztalt nyugdíjas pszichiáter, dr. Samu István személyében, és másnap kivonultak a helyszínre. Az erőszakosan elfoglalt lakásokról kiderült, hogy nyárias fabarakkok, melyeket a városi tanács felújítandó lakások bérlőinek ideiglenes elhelyezésére állított fel néhány éve, de kutya sem kívánta igénybe venni. (Úgy látszik, azok a szerencsések, akiknek a tanács felújítja a lakását, nem tartanak igényt a szellős falú, mintegy 15 négyzetméteres lakosztályokra.) A szóban forgó objektumok olyan színvonalúak, hogy a húsz egységből a terepszemle pillanatában is üresen állt 12, s csak nyolcban húzódtak meg az illetéktelen családok. Ez utóbbiak felnőtt tagjai tisztes munkavállalók, a gyerekek járnak óvodába-iskolába, s nem kevésbé gondozottak, nem kevésbé kedvesek, mint bármely jog szerint lakók. A tanács állításának, miszerint mindenkinek lenne hová mennie közülük, s csak kényelmi szempontok késztették a lakásfoglalásra, ellentmondani látszott a gyerekek intézeti elhelyezésére tett előkészület. Mostanában könyvjelzőnek és jegyzetpapírnak használják pedáns tanácsi hivatalnokok az ezen alkalomra fölös mennyiségben sokszorosított I. fokú gyámhatósági határozathoz szükséges űrlapokat. („A határozat ellen fellebbezésnek helye nincs, azonnal végrehajtandó.”) Az önkényes beköltözők valójában mind reménytelen kényszerhelyzetben óvakodtak be a lakatlan barakkokba, ahol egyébként maguk hozták helyre a gazdátlanság alatt tönkrement szerelékeket, s rendületlenül festettek-takarítottak, hogy valami otthonféléjük legyen. (E sorok írója a közelmúltban erről személyes benyomást is szerzett, valamint arról is, hogy a helyi SZDSZ-esek Gusztos István tanár vezényletével azóta is tiszteletre és szeretetre méltóan állnak az eredetileg nem egészen önként felvállalt nincstelenek mellett.) A hivatalos magyarázatoknál – melyek részint az önkényes beköltözők elvetemültségét, részben a jogállamiság normáira, részben a környék lakóinak felháborodására való hivatkozást, továbbá a város többi, mintegy nyolcvan önkényes lakásfoglalója elé állított elrettentő példa szükségességét foglalták magukba – fontosabbnak és igazabbnak látszott a tanácsnak egy másik szempontja: a barakkból erdélyi menekültek számára kívántak tábort berendezni, megpályázván ezzel néhány (6) millió forint állami támogatást. S e hazafias terv megvalósulásának útjában állt a nyolc család.

Az SZDSZ-es válságstáb a baglyasalji barakkok után a tanács elnöknőjét kereste föl, s kompromisszumot ajánlott: halasszák el a kilakoltatást a tél végéig, de legalább 30 nappal. Ez idő alatt Geskó Sándor irányítása mellett szociológiai elemzést készítenek a barakklakókról, amit a tanács hasznosíthat a probléma rendezésénél.

Az október 23-i ünnepség meg volt mentve, Baglyasaljáról azonban néhány nap múlva megint vészjelzés érkezett: november 9-re újabb végrehajtási határidőt kaptak. A tanács a város Ellenzéki Körének támogatását kívánta maga mögött tudni (október 31-ét írunk, ez a divat!), a helyi SZDSZ protestál és érvel. A menekülttábor fontos dolog, de van elég MSZMP-, KISZ- és SZOT-épület, emiatt nem kell kiköltöztetni senkit. Inkább mérjék fel a szociális célra hasznosítható épületeket, s nyissák meg a lakástalanok számára!

November 8.: a tanács Zagyvapálfalván (ahol az önkényes beköltözők, főleg cigányok, egész felújításra váró házakat foglaltak el) lakossági fórumot szervez a cigányság helyzetéről. Jelen vannak a különböző alapítású újabb cigány szervezetek képviselői is. Itt vannak a Hazafias Népfront által varázslatos gyorsasággal megteremtett Magyarországi Cigányok Demokratikus Szövetségének vadonatúj demokratái és a phralipések. Egyébként a találkozó érdeklődő közönségét szinte kizárólag cigányok alkotják – ahogyan pl. a szegediek hajléktalanságról rendezett lakossági fórumát csak hajléktalanok –, a többségi társadalmat hidegen hagyja a téma. Mit tesz isten, a vita egész este a másnapi kilakoltatás körül folyik. Nem teljesen kiérleltnek minősíthető megegyezés születik a tanácsi vezetők és a politikai–érdek-képviseleti szárnyakat próbálgató helyi MCDSZ-esek között: a jelen levő cigányok háromtagú bizottságot küldenek ki másnap reggel Baglyasaljára, s a helyszínen hagyják jóvá a kilakoltatás végrehajtását, vagy javasolják a család érdemességére való tekintettel egy szükséglakás kiutalását. A képviseleti demokrácia ezúttal mint egy Néró vagy mint egy doktor Mengele működik majd.

A városi tanács végül megmentette a háromtagú bizottságot e kétes szereptől. Másnap reggel nemcsak teherautókat, rendőröket és rendőrkutyákat irányított a helyszínre (ne feledjük, hogy összesen nyolc családról van szó egy elég lazán beépített, családi házakból álló negyedben, ahol ilyenformán a tömeges erőszakos ellenállás veszélye vajmi csekély!), hanem egy aláírható nyilatkozatot is. Eszerint az aláíró lakásfoglaló kötelezettséget vállal, hogy 1990. március 31-ig önállóan gondoskodik lakhatásáról, a tanács viszont eltekint az önkényes lakásfoglalókat sújtó legfőbb büntetéstől, miszerint 5 évig lakáskérvényüket be sem adhatják. A nyájas díszletek között a kilakoltatásra várók „minden kényszer nélkül” aláírták a nyilatkozatot. Bár a hidegvérűbbek, akik nem dermedtek meg egészen a kutyák és rendőrök impozáns seregétől, rögtön felvetették: vajon március 31-én mennyivel lesz inkább módjuk önmagukról gondoskodni, mint november 9-én? No, de hát a lumpen elem éppen azért nem viszi semmire a tisztes világban, mert a mai örömöt mindig előnyben részesíti a holnappal szemben, hiányzik belőle az előrelátás és a felelősség – ahogy ezt számos tanácsi tisztviselő, kormányférfi és akadémikus megmondta már a történelem folyamán. A baglyasalji lumpenek is szívesen örültek ma annak, hogy a kutyákról nem kerül le a szájkosár, s a hideg bokor helyett kies fabarakkjukban hajthatják le a fejüket este.

Így érkezünk 1990. március 31-éhez. A várakozásoknak megfelelően sok csoda nem esett az eltelt idő alatt. Legföljebb annyi, hogy az erdélyi menekültek táborára vonatkozó fejlesztési tervek kimúltak. (Nem a barakklakók miatt.) Megszűnt tehát a pragmatikus ok, amiért e nyolc családnak menni kell. Maradt a jogállamiság. Ti. rendnek és sorrendnek kell lenni.

Egy család beköltözött, kettő mégis kiköltözött ez idő alatt, a többiek újfent a szabad demokraták támogatását kérték. („Politikai síkra terelték a kérdést” – mondta szakszerűen és rosszallóan az egyik tanácsi illetékes.) Szegény SZDSZ, megint kelepcében találta magát. Sajnálták és féltették pártfogoltjaikat, ugyanakkor két választási forduló között kellett szembenézniük a választópolgárok hangulatával, mely általában sem, de Salgótarjánban különösen nem barátságos a cigányokkal s lakásfoglalókkal kapcsolatban. A helyzetet a Helyzet mentette meg ismét egy időre: a tanács is meg akarja várni az új hatalom berendezkedését.

Az SZDSZ-esek vészjelzésére érkező SZETA-segédcsapatok megnyugodva távozhattak. A végrehajtás egyelőre bizonytalan időre elnapolva. Azért megkérdezték: ha már nem kell a barakk menekülttábornak, nem maradhatnának-e ott törvényesen a foglalók? Nem – válaszolta a tanács –, ugyanis megint terveink vannak. A barakkokat téliesítjük, felújítjuk, és hajléktalanmenhelyet csinálunk belőle. Miért? Olyan sok a hajléktalan, hogy nem férnek el a 14 üres barakk-lakásban? – kérdezte a SZETA. – Salgótarjánban egy hajléktalan sincs – válaszolta a tanács öntudatosan –, de lesz, mihelyt végrehajtjuk az önkényes beköltözők kilakoltatását, pl. a barakkokból.

Ui.: Köszönjük Gusztos István rendszeres tájékoztató leveleit, melyek e rövid beszámoló nyersanyagául szolgáltak, köszönjük Kaszás Erika helyszíni kalauzolását, és köszönjük dr. Petercsák Zsoltnak – aki a tanács hatósági osztályának vezetője – a kérdéseinkre adott szíves, részletes válaszait.

Debrecen

A debreceni hajléktalanok megtalálták a kis helyi SZETA-csoportot. Információink az egyik debreceni szetás, Nagy Judit leveléből származnak.

Az erdélyi menekülteket a múlt év végén átvitték Debrecenből Hajdúszoboszlóra, s így a debreceni Dobozi u. 2/c üresen maradt. A pályaudvaron tanyázó hajléktalanok közül hárman csöndben beköltöztek az elhagyatott táborba. A három férfi mondhatni ideáltipikus megtestesítője a „társadalmi problémának”: ketten, fiatalok, volt állami gondozottak. Egyikük meglehetősen fogyatékos, gondnoka is van, csak a jelek szerint nem áll hivatása magaslatán. A harmadik családját elhagyott (vagy kilökött?) súlyos alkoholista: „jó esélye van rá, hogy egy kukatárolóban csöndben kimúljon” – foglalja össze Nagy Judit. A szetások ajánlották a hozzájuk forduló pályaudvariaknak is, hogy szivárogjanak be békésen a Dobozi utcába, ám február 24-én vészjelzéseket kaptak: kósza hírek szerint március 1-jén kidobják a három behúzódót is. Az aktivisták először a Dobozi utcába mentek – a gondnok nem tudott ilyesmiről. Ezután a városi tanácshoz, ott viszont az illetékesek egyike megerősítette a hírt, majd – a problémában való mély jártasságot árulva el – hozzátette: a három hajléktalan majd keres magának albérletet.

A szetások február 28-án Fülöp Tamásnak, a Szociális- és Egészségügyi Osztály vezetőjének színe elé jutottak. Két és fél órás tárgyalás következett, végül a három hajléktalan ember hat nap haladékot kapott. A derék szetások kerítettek két albérletet, s némi lakbér-hozzájárulást; az alkoholbeteget – akin ijesztő elvonási tünetek mutatkoztak, ha nem jutott piához – egy körzeti orvos segítségével kórházba juttatták. További két hét… Elmentek a tanácsi hivatal vezetőjéhez egy szükséglakásért. Azt nem kaptak, de kiutaltatott 20 000 forintot a SZETA-nak a férfiú támogatására, utólagos elszámolással.

S hogy miért e nagy felhajtás a három illetéktelen Dobozi utcai lakó körül? Miért nem tölthetik meg az egészet a helyi csövezők?

A városi tanácsnak Debrecenben is tervei vannak: az erdélyi menekültek elhagyott táborát át akarja alakítani hajléktalanok menhelyévé. Csak a végrehajtásnál útban vannak a hajléktalanok.

Türelmes Olvasó – ha vagy, s végigolvastad történeteinket e tárgyban –, láthatod, hogy ez az általános tanulság. A tanácsi koncepcióknak úgy látszik, már ez a végzetük. A koncepciótlanul burjánzó emberi lények.






































Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon