Kisbali László

Nyomtatóbarát változat

Még mindig érettségi tétel vagy?

Azt hiszem, igen.

Csak azért kérdeztem, mert érzésem szerint új helyzetben vagyunk. Petőfi és József Attila költészetét könnyű volna összekötni a tiéddel, de vajon el tudnál-e képzelni érettségi tételt, amely a Berzsenyi és közted lévő költői kapcsolatot firtatná? Te magad visszaadnád ezt a tételt?

Talán meg fogsz lepődni, de Berzsenyi mindig nagyon közel állt hozzám. Ha valaki, ő volt a par excellence politikai költő. A verseinek jó része nem más, mint aktuálpolitikai publicisztika. Erőteljesen konzervatív, de nagyon tudatos és átgondolt politikai nézőpontból kiinduló, széles nemzetközi kitekintéssel és világos történetfilozófiával bíró politikai világkép rajzolódik ki a verseiben, amihez szorosan kötődik az antikvitás eszménye. Ez a fajta politikai tudatosság tőlem sem idegen. Igaz, hogy a pályám későbbi szakaszában elváltam a politikától, de ez abból adódik, hogy a politika túlságosan professzionális lett. De Berzsenyi korában még nem találták föl a politológiát. Emlékszem, sokan fanyalogtak amiatt, hogy ez a Petri mindig csak politizál. Hát mit szólnának Berzsenyihez, aki megénekelte az ulmi csatát, a diétai ügyeket, sőt még az országgyűlési frakcióvezetőket is? Egy Berzsenyi-specialista valószínűleg minden ártatlan ódában fölfedezné az aktuális politikai üzenetet.

Abban az időben a költészet vagy legalábbis annak bizonyos műfajai magától értetődően a politizálás eszközei voltak.

Ráadásul Berzsenyi számára Horatius volt az ősforrás. A Horatius-életmű tekintélyes része pedig nem más, mint aktuálpolitikai állásfoglalás. Persze Horatius sem csak politikai költő, mint ahogy Berzsenyinél is ott van a szerelmi líra, az öregedés- és természetversek. Másfelől nem derogált neki megénekelni a politikát, sőt a politika mint afféle fontos, magasztos, személyes elkötelezettséget feltételező dolog valamiképpen föltételezi is a költészetet. Ez a reprezentativitás ebben a korban a politikai nyilvánosság része. Berzsenyi világa nem a polgári nyilvánosság decens és visszafogott terepe, hanem még a nagy, reprezentatív nyilvánosság, ahol a politikához immanensen hozzátartozik a politikai erők szimbolikus megjelenítése, és így a költészet. A korban a személyes, a magánélet és a közélet nem válik még úgy szét. Ma már teljesen anakronisztikus lenne, de Berzsenyi még bensőleg is átéli a köz dolgait. Úgy, ahogy mi a görög polisz vagy a római impérium polgárát elképzeljük.

A politika ráadásul erősen személyhez kötődik. A politikus még teljes lényével, habitusával, életével, fizikai valójával reprezentálja azt a politikai üzenetet, amit képvisel. Berzsenyi, amikor kortárs politikusokról ír, a comb izmosságától a legutolsó pitykegombig minden külső jegyet bemutat, mindezeknek jelentőségük van. De térjünk rá magára a versre, amit ez alkalomra választottunk. Ez a Magyarokhoz címzett óda, a „Forr a világ bús tengere...” kezdetű.

Talán profán az aktualizáció, de szembeötlő az analógia a jelenlegi jugoszláv válsággal. Itt van ez a Titusz, ki nem más, mint I. Ferenc, aki nagyjából olyan, mint ma a NATO főtitkára, és itt van a nagy nemzetközi ügy, amelynek élére a kor eme Titusza áll. Ez a nagy nemzetközi ügy pedig az igazságtalanság és a káosz megszüntetése, konkrétan az istentelen Napóleon megfékezése, a béke- és nyugalomteremtés. A Titusszal való azonosítás azért pikáns, mert Titusz ifjabb korában feslett életű, amorális szörnyeteg volt, később mégis nagy béketeremtő és virágzást hozó császárként emlékeztek rá. Ez azért Ferencre nem volt jellemző, még akkor sem, ha később még a Révay-lexikon is – szokatlan hevességgel – reakciósnak titulálja. Az analógia csak azt jelzi, hogy Berzsenyi számára a római birodalom az eszményi világ, ahol van egy nagy császár, aki az impériumot egyben tartja. A világ forrongása helytelenítendő zűrzavar, amiben rendet kell csinálni, és Berzsenyi I. Ferencben látja azt, aki képes erre.

Az impérium gondolata hogyan fér meg a „magyar” és a „nemzeti” gondolattal? Merthogy mindkét szó nagyon hangsúlyosan, mintegy felszólításként ott van a versben, az elején, majd a végén: „Forr a világ bús tengere, oh magyar!” Majd: „Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!” Nincs ebben ellentmondás?

Szerintem ez csak annyiban nemzeti kérdés, hogy mi, magyarok nem maradhatunk ki ebből a nagy ívű és nemes vállalkozásból. Ott a helyünk. Hogy megint profanizáljak és aktualizáljak, olyan ez, mint újdonsült tagságunk a NATO-ban, a nagy s nemes dolgokra szövetkező nemzetek szövetségében. A világtörténelmi vállalkozás, a rendteremtés egyben magyar ügy is, nekünk is belső ügyünk. Berzsenyire nagyon is jellemző volt ez a holisztikus, konzervatív rendpárti világkép, amiben semmi helye nincs a nemzeti szeparatizmusnak. A nemzet nem attól nagy és nemes, hogy elkülönül a többitől, vagy mert más nemzetek fölébe kerekedik, hanem attól, hogy méltó szerepet tölt be az egyetemes rend és harmónia fenntartásában. Berzsenyi érzékeli a magyar nemesi partikularitást, a rendi önzést, és fontosnak tartja kinyilvánítani, hogy mi egy impériumnak a részei vagyunk, amelynek idealizált modellje a római birodalom.

Nagyon érdekes, amit mondasz, mert a nemzeti retorika egyik forrása éppen Berzsenyi. A nemzeti retorikát pedig különösen Petőfi óta automatikusan kapcsoljuk a függetlenségi retorikához. Pedig a XVIII. század végén, XIX. század elején nyoma sincs annak, hogy a nemzeti eszme a nemzetállam politikai önállóságával kapcsolódna össze.

Berzsenyi egyértelműen az impériumon belül látja a magyarság jövőjét. A birodalmon belüli szerepvállalás a kulcskérdés, azon belül fontosnak kell lenni, nem visszagubózni a rendies önzésbe és partikularitásba. Teljesen hiányzik belőle a függetlenség eszméje, pedig mai füllel, ha nem ismernénk a kontextust, ezt a verset úgy hallanánk, mintha a Habsburgok ellen hívna csatába. Holott ellenkezőleg. Berzsenyi radikálisan franciaellenes és Napóleon-ellenes volt. Amikor pedig Napóleon már az impériumot, vagyis Magyarországot is veszélyezteti, akkor ez az ellenérzés fokozódik. Berzsenyi részt is vesz a gyakorlatozásban, a nemesi felkelésre való felkészülésben.

Érdekes viszont, hogy 1797-ben egy korai versében, a Herceg Eszterházy Miklóshoz intézett ódában egyformán dicséri a franciákat és Nelsont: „Nézd a virágzó Gallia népeit / S Nelson hazáját – rettegi a világ / Ez ész s erő két nagy csudáját.”

Ez talán furcsa, mert Nelson a franciák és Napóleon ősellensége volt. De itt egyszerűen az antik hőskultuszról van szó. Napóleon is nagy ember, Nelson is nagy ember. Berzsenyinél megvan a hierarchia: vannak kisszerű korok és emberek, és vannak a nagyok, hősiek. Nelson és Napóleon: nagy népek nagy fiai, akik a diadokhoszok harcát vívják. Ez igazi harc, ami imponál neki.

Érezhető szerinted ebben a köznép lebecsülése?

Valóban van egy furcsa mondat az utolsó strófában: „Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” Az egyik lehetőség az, hogy ez egyszerre nagyon gyakorlatias, mégis lírikushoz méltóan fennkölt eszme: a fegyelem és a tudatosság a fontos, az elkötelezettség az igazunk mellett. Hogy legyen világos eszménk arról, mit akarunk. Ezt is jelentheti a szabad lélek.

Ez is antik toposz, a sokaság és a szabadság szembeállítása. Periklész egyik Spárta ellen buzdító beszéde Thuküdidésznél éppen erről szól. Berzsenyi biztosan ismerte ezt. De ki a „szabad nép”?

Igen, itt van a másik értelmezési lehetőség: a szabad nép az tulajdonképpen a nemesség, a sokaság pedig a plebs, amelyik nem számít. Magyarán az öntudatos vezetőkkel rendelkező nemesi elit az, amely a csuda dolgokat teszi. El tudok képzelni egy ilyen szűkítő értelmezést, a konzervatív Berzsenyitől ez talán nem lenne idegen. Máshol is tetten érhető, hogy bizonyos paternalisztikus fensőbbséggel beszél a népről, amellyel persze rendesen kell bánni, nem szabad sanyargatni.

Szintén úgy látom, hogy politikai értelemben rétegzett a nép titulus használata. A másik Magyarokhoz címzett ódában írja, hogy „Oh! más magyar kar mennyköve villogott” a dicsőséges történelmi harcokban, de „Mi a magyar most? – Rút sybarita váz. / Letépte fényes nemzeti bélyegét (…) Elődeinknek bajnoki köntösét / S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt.” Vagyis az a magyar, nem ez a magyar. Ez, amelyik itt téblábol, valójában egy másik nép, bár ez is magyar.

Csak nem azt akarod mondani, hogy fölbukkan a hígmagyar– mélymagyar ellentét toposza?

Bizony azt. Ha nem is abban a XX. századi értelemben, de valami ilyesmiről van szó. A nemzeti kontinuitáson belül a nemzetnek vannak felvirágzó és hanyatló korszakai, és a hanyatlás – ez is klasszikus toposz – mindig összefügg a nemzeti jelleg, a lélek elvesztésével.

Két varázsszó van, a lélek meg az ősi erő, amely a nemzeti önazonosság döntő elemei, és amelyeket el lehet veszíteni. Érdekes, hogy a „Romlásnak indult…” első változatában, az 1796-os Kesergés című vers már-már perverz képeiben mindez már együtt van, ha lehet, még sokkolóbb formában: „Bátran merűl most a buja ifjuság / Undok bűnében, s uszva folárkodik (…) A férfi – ó bűn! – már ma kereskedik / Szép párja testével, (…) Vallástalanság rút szüleményei / Erkölcstelenség s minden utálatos / Fertelmek áradnak hazánkra.” Mintha egy Savonarolát hallanánk. Ez a másik Magyarokhoz, amiről beszélünk, mintha a kettő közé ékelődne. Ennek is van előzménye, a híres, 1805-ös A felkölt nemességhez című vers. Egyfelől visszatérő téma a pokol bugyraiba hanyatló nemzet víziója, másfelől újra és újra ezek a tobzódó képek és metaforák a dicsőséges hadról, és ezek a teljesen ellentétes képek, víziók váltogatják egymást.

Mintha nem tudná eldönteni, hogyan is áll a helyzet?

Valószínűleg nem a helyzetértékelés bizonytalanságáról van szó, hanem a helyzet kétesélyes voltáról. Az elrettentés, a ráijesztés és a buzdítás kettős retorikai fegyverét forgatja Berzsenyi. De úgy látszik, hogy ebben az 1807-es versben megénekelt szituációban, a győri ütközetet megelőző időben szinte az utolsó lehetőséget látja a katonai dicsőség megújítására, a nemzeti nagyság megmentésére. A nemesség felkelése lelkesíti így fel, úgy érzi, ez az utolsó esély, hogy megmutatkozzon az ősi erény, a magyar virtus.

A szégyenletes győri ütközet, amelyet a vers voltaképpen felkonferál, később a maradiság, az ostobaság és a gyávaság jelképévé vált. De Berzsenyi szinte egyáltalán nem reagált erre a megalázó vereségre. Hogy lehetséges, hogy ő, aki szinte a titánok harcaként harangozza be ezt az eseményt, hallgat a csúfos végkifejletről, ami minden volt, csak heroikus nem?

Költőként képtelen erre reagálni. Ez a pitiánerség és szánalmasság egyszerűen nem fér bele a költői világába, amihez csak a monumentális és magasztos dolgok érnek föl. Az üregi nyúlként szétszaladó nemesi felkelők méltatlannak bizonyultak a költészetre.

De azzal mégis valahogyan számot kellett vetnie, hogy a nemesi elit mitikus nagysága csak az ő költői képzeletében létezett, valójában az egész egy nagy humbug…

Berzsenyi mindent csak ezen a monumentális antik szűrőn keresztül látott, csak így tudott eseményt elképzelni. A „győri futás” neki nem volt téma. Erről csak Nagyidai cigányokat lehetett volna írni. De azt is el tudom képzelni, hogy ez a vívódó, minden fizikai robusztussága ellenére is túlérzékeny ember Arany János-i helyzetbe került. A győri csata kevés volt ahhoz, hogy amiatt essen kétségbe. Ha már egyszer úgyis potenciálisan és globálisan eleve kétségbe van esve. De a napóleoni háborúkkal le is cseng ez a várakozás, abba is hagyja ezt a témát. Érdekes, hogy még a testmetaforák is eltűnnek ezután a verseiből. Tulajdonképpen ez a költői válasz. A nemzeteszme nézőpontjából a napóleoni háborúk egy cezúra, és lassan valamiféle modernizációs nemzetkép körvonalai kezdenek kibontakozni.

Térjünk vissza egy pillanatra a függetlenség problémájához. Berzsenyi elég különös pozícióban van. A függetlenségi gondolat hiánya nemcsak Petőfihez képest föltűnő, hanem a XVIII. század végi rendi mozgalmakhoz képest is, amelyek a francia forradalomból csak azt szűrték le, hogy az uralkodót is móresre lehet tanítani. De Berzsenyit ez a fajta nemzeti lelkesedés mintha hidegen hagyná…

Ahogy említettem, azt hiszem, kifejezetten veszedelmesnek tartotta ezt a nemesi partikularizmust. Kétféle értelemben is Széchenyi előfutárának tekinthető. Nála is az egyik fő kérdés a belső modernizáció, amelyet, mint maga is gyakorló mezőgazda és a közgazdaság iránt érdeklődő szellem, a teljesen praktikus dolgokra fordít le. Ő az első magyar mezőgazdasági szakíró. Megírja a magyar késő felvilágosodás legszebb problémaverseit. A nemzeti nagyság nála is összefügg az intézmények megteremtésével. Figyeld csak meg, hogyan változik meg a nőkérdésről a véleménye! A korábbi verseiben megjelenő nők amolyan butuska fruskák. 1815-ben azután megírja az első magyar feminista verset, a Dukai Takács Judithoz szóló ódát, amelyben, Széchenyit megelőlegezve, fölfedezi honunk szebblelkű asszonyait. „Hogy a szelíden érző szépnemet / Letiltva minden főbb pályáiról, / Guzsajra, tőre kárhoztatni szokta / A férfitörvény, vajon jól van-e?” Másfelől abban is előfutára a Széchenyinek, hogy nemzetközi horizontban gondolkodik. A világhelyzetet elemzi, és abban keresi Magyarország helyét, lehetőségeit.

Nagyon éles a cezúra a két korszak között, de azért van itt egy állandó elem: a lélek és a régi erkölcs. Azon tulajdonok, amelyekkel vagy bírunk, vagy nem, és ami, ha elveszett, visszahozható, csak az a kérdés, hogy miként…

Persze, bizonyos értelemben megmarad konzervatívnak, de ez nem merev modernizációellenesség vagy maradiság, mint például Gvadányinál. Továbbá a magyar az valami nem nemzeti jellegű szubsztanciának a hordozója, és ez a valami a régi erkölcsiség. Igaz, erről az erkölcsiségről csak annyit tudunk, hogy régi. Ennek a konzervativizmusnak nincs pontosan artikulálható politikai tartalma, nem átgondolt társadalomkritika, ezért jószerivel csak metaforákban jeleníthető meg. A szubsztantív tartalma valamiféle nemesség, de persze nem születési értelemben. Ezt csak evokálni lehet, pontosan leírni, meghatározni nem. De hangsúlyozom, itt nem valami szittya modellről van szó, hanem a rómairól. Berzsenyi a nemességgel kommunikál, őnekik kellene méltónak lenniük ehhez az antik eszményhez, már ha megy nekik egyáltalán. Ehhez a fajta konzervativizmushoz azonban nem talál társakat. Mindig egyedül van, ki sem mozdul, a pestieket nem szereti, idegenül érzi magát.

Mégis igaza lenne Németh Lászlónak, hogy ő volt az utolsó mélymagyar?

Nem. Azért nem keverhető bele ebbe a pozícióba, mert itt nem kétféle magyarról van szó, hanem a magyarról, aki hol képes az lenni, hol nem. Ez ugyanaz a magyar, csak nem mindig képes önmagához méltó lenni. Nyelvileg meg azért nem stimmel, mert ez a nyelv egy szemantikai értelemben is zárt világnak a megjelenítője, amely világ a legkevésbé sem magyar. Ez a nyelv egyetemes mitológiaként érti magát. Ez nem magyar mitológia, hanem egyetemes mitológia, amely örök és változatlan, mint az istenek.

Eddig csak a politikus Berzsenyiről diskuráltunk, pedig ő azért alapvetően és mindenekelőtt nagy költő. Szerintem egyik magyar költő sem tudott úgy verset kezdeni, ahogyan ő: „Forr a világ bús tengere, oh magyar!” Innentől kezdve már nem is kell semmit csinálni, a vers megy tovább magától.

Olyan az egész, mintha egy hatalmas kép, nagy metafora hirtelen föltörne egy vulkán mélyéből, és kész, ott lenne előttünk. Ha az első strófát egybeolvassuk, hogy „Forr a világ bús tengere, oh magyar, / Ádáz Erynnis lelke uralkodik / És a föld lakóit vérbe mártott / Tőre dühös viadalra készti”, látható, hogy teljesen zárt és lekerekített kép. Ennyi fér bele, itt van vége, és kész. Kozmikus szín tárul elénk, monumentális eposzi kép. Holott amit bevezet, az néhány helyi háború, csetepaté fölsorolása. Berzsenyinek fantasztikus érzéke volt a monumentalitáshoz. Számára minden esemény kozmikus esemény. Fogalmam sincs, hogy éppen mi történt aznap az Országgyűlésben, de ahogy ez a Felsőbüki Nagy Pál is nekiindult: „Már midőn a föld letapodva hódol / És Róma felséges Géniussa eltűnt, / Mint egy őr Cato feded a világot, / S mennyköveket szórsz.” Nyilván valami parlamenti interpellációról volt szó a gabonavám kapcsán, vagy mi tudom én, az egész mégis úgy hangzik, mintha meghasadt volna a mennyek kárpitja, és maga Zeusz dörgött volna alá. Szinte teljesen mindegy, miről van szó, számára minden csak eposzi monumentalitásban volt elképzelhető. Mondok egy másik példát, a Féltés című versét, ami a féltékenységről szól: „Bezárt Danaét érctorony és acél- / Závárok s iszonyú őrebek őrizék / A pajkos Szerelem mint kacagott ezen! / Mert ő csak mosolyogva győz / Féltő! tompa szemed látta-e míveit? / Állítsd meg, nyomorult, a dagadó Dunát / Gátold meg Boreás vad dühe harcait / S a villám rohanó tüzét!” És ez így megy tovább. Elképesztő.

Ha már a versindításnál tartunk, hadd tegyek föl egy banális kérdést: miért bús ez a tenger már az első sorban, amikor még semmi nem történt?

Azért, mert ez nem bús, hanem bősz. A „bús” szónak volt egy azóta elhalványult jelentése: a komor, haragos, bősz. Ez nem szomorú, hanem háborgó tenger.

Berzsenyi gyakran alkalmaz „véres”, horrorisztikus képeket, amelyek a megdicsőült test ellenképei. Minden dűl, hörög, szakad, tépődik, „A bálti partot, az ádria öbleit / Vér festi.” Miért vadul neki ennyire?

Egyszer olvastam valahol, hogy az összes ilyen horrorisztikus történeti képzetünk a nagy vérben ázó csatamezőkről meg egyebekről, ez mind aufklérista lelemény. Másfelől ezek is antik mítoszok mintáit próbálják utánozni, amely mítoszok pedig nemcsak monumentálisak, hanem horrorral is tele vannak. Berzsenyi meglepően korszerű is, hiszen ezek a német romantika eszköztárának is kedvelt elemei. Gyakorlatilag egyidejű.

Kicsit visszautalva beszélgetésünk elejére: Berzsenyi mintha osztaná a hanyatlás antik történeti modelljét, amely az istenek, titánok, héroszok világától vezet az egyre korcsosuló mai emberekig. Nem lehet, hogy ez az a két faj, amely a magyarban is váltotta egymást? Vagyis az a bizonyos „más magyar”, a mélymagyar tulajdonképpen szintén csak egy antik toposz?

Valószínűleg. És a győri csata azután végképp meggyőzhette arról, hogy a titánok kora letűnt.

Berzsenyi valószínűleg előbb hallotta a verseit, mielőtt leírta volna őket, nem?

Ezek a versek valóban nagyon akusztikusak, majdhogynem halljuk is a hangeffekteket, amikor olvassuk őket, nagyon erősen akusztikus, szónoki szituációban szövődnek. Ez a típusú költészet ezért is része közvetlen módon a politikának: ugyanúgy reprezentál, dicsőít, buzdít és ostoroz, mint egy vezéri szónoklat a hadak színe előtt. Ezek a versek valójában szónoklatok.

Említetted az első versszak képi és retorikai zártságát. Ha az ember fennhangon olvassa, akkor a nyitó mondat utáni három sor pont annyi, amennyit egy lélegzettel el lehet mondani…

Ez a költészet valóban föltételezi, hogy Berzsenyi előbb tudja és hallja, mint ahogy leírja. És ebben azért benne van a kor klasszikus műveltsége, a retorika és az antik auktorok beható ismerete. A klasszikus szövegeket fejből tudták. A kor emberének más volt az írásbeliséghez való viszonya is. A mai fetisizáló értelmiségi kultúra a könyvet úgy képzeli el, hogy azt szépen fölrakja a polcra, és akkor az ott a tudás. Az a tudás, ami utólag visszakereshető és bizonyítható és elővezethető arra hivatott intézményes fórumokon és formákban. Berzsenyi idejében a tudást még személyhez kötötték, nem valamiféle intézményrendszerhez. Azt tudtad, amire emlékeztél, ami a fejedben volt. Bár sokat olvasott, nagyon kevés könyvet tartott otthon, kevés könyve maradt meg. Hírlik, hogy időnként borosdugónak hasogatta föl azokat a könyveit, amelyeket már fölöslegesnek ítélt. Az egész könyvtára borosflaskákba volt bedugdosva. Drága volt a parafa.

A felütés után hogyan folytatódik a szónoklat?

Az első versszak megteremti a hangulatot. Hogy helyzet van, pestiesen szólva. Utána jönnek a részletek, amelyeket jó fenyegetően ad elő: a világ recseg-ropog, közeleg a végítélet, ámde. És akkor egy megnyugtató kép arról, hogy kormány a helyén van, majd jöhet a kibontakozás. „Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!” Majd jön a biztatás, és a hivatkozás a múltbéli sikerekre. Ez már a múltkor is ment. És itt kurtán, kinyilatkoztatásszerűen abba is hagyja, hisz minden további szó, magyarázat fölösleges: „Ez tette Rómát a föld urává, / Ez Marathont s Budavárt híressé.” Így kell ezt csinálni, gyerekek, punktum.

Az ilyen vers vagy buzdító beszéd feltételezi a visszajelzést, a közönséget. Viszont tudjuk, hogy nagyon keveset publikált. Kis János szuperintendens, a barátja lopta el és adta ki időnként a verseit. Kit akart buzdítani az asztalfiókban? És mi volt a kortársak véleménye?

Az egyik reakció az volt, hogy rettenetesen túlfeszített, túlterhelt nyelven ír. Kölcsey egyenesen dagályosnak tartja. Másfelől anakronisztikusnak is tűnt: hova ez a monumentalitás, amikor mindenfelé csak kisszerűség, műveletlenség és elmaradottság van? Ez a költői világ szinte semmilyen viszonyban nem volt azzal a nyomorúságos sártengerrel, amiből pedig maga is sarjadt. Berzsenyi tényleg bohócot csinált magából bizonyos értelemben ezzel a győri üggyel, és a kritikus kortársak nem is értették, mire föl ez a nagy nekibuzdulás. Nem látták azt a mennyei várat, amit ő látott. Atavisztikus a nyelve is meg a költői képzelete is. Semmi árnyalás, nincsenek jelzők, nincs finomkodás, esetleg egy jelző, de az telibe…

A stílus is végzetszerűséget, visszavonhatatlanságot sugároz. Nem hasonlít, hanem tényeket állapít meg. „A népek érckorláti dőlnek / S a zabolák s kötelek szakadnak.” Ez nem hasonlat, nem olyan, mint amikor dől egy érckorlát, hanem dől az érckorlát, és kész. Nincs magyarázat, hogy miért és mennyire, nincs kifejtve, hogy mekkora a baj. Visszavonhatatlan, végérvényesen megtörtént.

Megfellebbezhetetlen, ezért nyelvileg is kikezdhetetlen. Ezért vallottak kudarcot Kazinczyék meg a többiek, amikor javítani akarták a verseit. Ezzel egyszerűen nem lehetett mit kezdeni.

Van ebben a végzetszerűségben szerinted valami sztoikus elem?

Azt hiszem, ez nagyon is fontos, hiszen ez az, amiért minden atavisztikussága ellenére modern költőnek érezzük. Berzsenyi maga sem tesz különbséget önnön köz- és magánléte között, de ahol ezeket a sztoikus paneleket beveti, ott olvassuk mi bele a modern individuum jelenlétét. Félre vagyunk kicsit vezetve.

Iszonyatosan tömény a szókincse is. Nem ez az a pillanat, amikor kanonizálódik a magyar romantikus költői kánon: hogy mi az a tematika és szókincs, ami versbe illik, és amely kánont majd többek között a te költészeted is detronizálja? Hiszen ezek azok a szavak, amelyekről kikötötted magadnak, hogy semmilyen körülmények között le nem írod őket.

De Berzsenyinél ez a szókincs éppen a hihetetlen töménysége miatt máshogy hangzik. Ez képtelen csak modor vagy póz lenni, egész egyszerűen sokkal sűrűbb annál. Ezért is tudod máshogy olvasni, nem úgy, mint valami kötelező penzumot, amelyet le kell róni a nemzeti kultúra magasztos oltárán. És hát a személyesség, amiről már annyit beszéltünk, amitől hirtelen tétje lesz a dolgoknak. Egész élete, léte erről szól, ebbe adott bele mindent, ez neki teljesen személyes ügy. Sőt még irigyelhetjük is: neki még voltak hősei, és volt hozzájuk képzelete. De hadd hívjam föl a kompozíció másik zseniális elemére a figyelmet, amely talán ezt a személyességet is felvillantja. Hatalmas apokaliptikus képek hömpölyögnek előre, amikor az ötödik versszakban hirtelen megállítja az áradatot, méghozzá egymaga. „Dardanellák bércei dörögnek… zabolák szakadnak”, satöbbi, majd hirtelen: „Ordítson orkán, jőjön ezer veszély, / Nem félek.” Poétikailag azt hiszem, ez a vers csúcspontja, itt rejlik a zsenialitása. Ez a lakonikus, kalapácsszerűen lecsapódó verdikt a burjánzó képek után: Nem félek. Így, egyes szám első személyben. Nem kollektív hőzöngés, amolyan csorda-handabanda, mint ma a focilelátókon. Itt a világ vége, de nem félek, még ha egyedül is maradok, útját állom a viharnak. Biztos, hogy ez a személyes példamutatás és a buzdítás bevett retorikai fogása, de ezek azok a pontok, ahol boldogan hagyjuk magunkat félrevezetni, és meglátjuk benne a modern személyiséget.

Mindig felemlegetjük az irodalmi vonulatokat. Berzsenyit milyen vonulatba sorolnád be?

Talán Berzsenyi, Arany, Babits?

Vörösmarty?

Bár stiláris értelemben nagyon csábító az analógia, Vörösmartyt mégis kihagynám. A katasztrofizmusa miatt. Berzsenyiből, bár cefetül szidta a korcsosuló magyart, teljesen hiányzott az a kicsit önsajnálatban is tobzódó nemzethalál-vízió, ami Vörösmartyra oly jellemző. Ahogy távol áll Aranytól és Babitstól is. De nemcsak ez köti össze őket, hanem a kultúra hasonlósága, az antik kultúra meghatározó élménye, amely mindhármukra jellemző.

Tudod mit? Akkor legyen legközelebb Babits!

Legyen!

• Kultúra