[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Le a nyelvérzékkel!

Egyre szebb időket élünk. A rejtvénykészítő – vagy ahogyan egy kedves olvasónk írta: a fejtvényrejtő – ezt onnan is érezheti, hogy egyszerre klasszikus és aktuális szövegeket keresve mind furcsább korszakokhoz kénytelen kanyarodni.

Most idézendő szövegünk 1939 július–augusztusában jelent meg a Szép Szóban, de nyugodtan olvashatjuk egy e heti írásra adott válaszként is.

Szentmihályi Szabó Péter egy kormányközeli cikkében felfedezi, hogy Szent István valahol elszúrta történelmünket. Ez az egész „befogadó nemzet”-ügy valóban snassz dolog, meg is lett az eredménye: mindenféle idegen népcsoportok telepedtek be hozzánk. „A magyar nemzet befogadta az oláhot, tótot, svábot [sic!], zsidót, ruszint, horvátot és szerbet, s még megcsonkított kis országunkban is itt élnek etnikai szigeteik, nem szólván a legnagyobb és leginkább rendezetlen helyzetű etnikumról, a cigányságról.” Ha jól értem, a jeles író szerint a cigányság egyenesen etnikai kontinenst alkot kicsiny országunkban. Nem csoda, ha a nyelv művésze felháborítónak tartja azt a kijelentést is, miszerint valaki attól „magyar író, mert magyarul ír”. Milyen igaz! A befogadott Petrovics von Barguzin írásai szempontjából szinte elhanyagolható, hogy magyar nyelven születtek. Mert mi a fontos? Ihon: „Lehet valaki jogilag magyar és érzelmileg magyar, s az is előfordulhat, hogy használja a magyar nyelvet, de nem vállalja a magyar sorsot, a nemzetet, azt a bizonyos közös vállalkozást, melyről Illyés Gyula beszélt. Nagyon remélem, eljön az idő, amikor nem lesz automatikusan magyar az, aki »magyarul ír«, aki úgy dönt, hogy ő magyar lesz. Nem ő választ, hanem mi, magyarok választunk… Különben magyarnak lenni csak egyéni vállalkozás lesz, nyelvérzék kérdése. Ennél kicsit többre kell tartanunk magunkat.”

Ha már jeles írónk összekeveri egymással az identitástudatot és az érettségi felkészülést, nem válna ártalmára, ha ő maga is tovább lapozna Illyés írásaiban. A „vallja magát” kifejezésre kell csupán figyelnie. Mert képzelje el a fordított helyzetet. Aszongya az oláh (hogy érthető legyek): nem baj, ha csak magyarul tudsz, oláhul nem, mi döntjük el, hogy oláh vagy-e! Ilyesmire gondolt-e, író uram?

Az igazi választ azonban szövegünk adja meg; bár nem tudjuk, hogy „befogadott” szerzőjének tragikus sorsa érv lehet-e Szent István finom tollú kritikusa szemében.

Hölderlin ist uns unbekannt

Szövegünk szerzője 1905-ben Nagykanizsán született. Közgazdászvégzettsége volt. Baloldali tevékenysége miatt elítélték. Sokféle foglalkozást folytatott. Mint újságíró dolgozott a Szép Szónak, a Századunknak, a Népszavának. Az utóbbi lapban jelentette meg sorozatát. A korszellem kapitányait, amelyben, a korszak szélsőjobboldali figuráinak szatirikus arcképeit rajzolta meg. (Egy jellemző cím: Szálasi Ferenc, avagy kéjgáztámadás a politikában.) 1945-ben hal meg, Günskirchen környékén. Halálát Örkény István klasszikus egypercesében így képzelte el és írta meg (a szövegben a [*] jel szerzőnk nevének kezdőbetűit helyettesíti):

„– Hölderlin ist ihnen unbekannt? – kérdezte [*], miközben a lódögnek a gödröt ásta.

– Ki volt az? – kérdezte a német őr.

– Aki a Hyperiort írta – magyarázta, [*]. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?

– Kik ezek? – kérdezte az őr?

– Költők – mondta [*]. – Schiller nevét sem ismeri?

– De ismerem – mondta a német őr.

– És Rilkét?

– Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte [*]-t.” Szerzőnknek igaza volt: nem igazán jó kritériuma a hovatartozásnak „nemzeti irodalom és történelem ismerete”. De az is lehet, hogy a német őr nem vállalt sorsközösséget Hölderlinnel és Heinével. Szentmihályi Szabó Pétert pedig elégedettség töltheti el: a nyelvérzék valóban nem elég.

(KL)

„Hasonlít-e a nem-tudom-micsoda a nem-tudom-micsodához?”

„Írók, közírók és más homme de lettres-ek heréit korunkban szokatlan szenvedéllyel vetik magukat az asszimiláció körül folyó harcba. (…) Vitáznak, sőt verekednek, magyarrá »márkáznak« és idegennek bélyegeznek aszerint, amint barátról vagy ellenfélről van szó. Csupán a legfontosabb kérdés marad el a vitában: mi az asszimiláció ismertetőjegye, és hogyan állapítható meg egy bonyolult rétegződésű csoport asszimilációja az ugyancsak bonyolult rétegződésű nemzethez.

A vitának ez a módja teljesen megfelel korunk lompos tudományos szellemének. Az alapkérdések gyökeres vizsgálata helyett kényelmesebb a homályos elméletgyártás és a radikális igehirdetés. (…) A kérdés első pillanatra egyszerűnek látszik. Meg kell vizsgálni, van-e különbség a bevándorlók (vagy leszármazottjaik) és a »törzsökös« magyarság közt. A különbségek kisebb-nagyobb volta határozza meg az asszimiláció fokát. (…) De ezután azonnal súlyos nehézségek előtt állunk. Az asszimilációt napjainkban abból a szempontból vizsgálják, hogy vajon milyen mértékben alkalmazkodtak a bevándorlók a magyarsághoz. Szinte természetes, hogy a kérdés valamennyi kutatója elfelejti megmondani, mi jellemzi a magyarságot. Köteteket és tanulmányokat írnak arról a kérdésről, hogy egyes emberek, akikről nem mondják meg, milyenek, hogyan hasonlítanak más emberekhez, akikről szintén nem mondják meg, milyenek. A tér így teljesen szabad a felelőtlen fecsegőknek és a felületes fecsegésnek. (…)

A vitában teljesen elhanyagolt kérdés, hogy miképpen ismerhető fel valamely csoport asszimilációja. Ha egyáltalán beszélhetünk asszimilációról, akkor a nyelvi azonosságot kell legelső természetes asszimilációs jegynek tekintenünk. Különböző nyelvű csoportok asszimilációs lehetősége erősen korlátozott. A csoportok asszimilációjának a nyelv szempontjából való vizsgálata azért is előnyös, mert e tényező statisztikailag vizsgálható és megállapítható. Igaz, hogy e statisztikákat éppen akkor, amikor a legérdekesebbek volnának, azaz a legnagyobb politikai érdekek fűződnének hozzájuk, meghamisítják. Másrészt az asszimilációnak az anyanyelv alapján való elbírálását az asszimilációkutatók elutasítják, és a nyelvi egyezések kívül a – soha meg nem határozott – »nemzeti lélekbe« való beolvadást is megkövetelik. Próbáljuk tehát megállapítani, hogy a beolvadásnak milyen megállapítható jegyei lehetnek. A nemzeti irodalom és történelem ismerete? De hiszen akkor a törzsökös magyarság túlnyomó része disszimiláns volna. Azonos politikai magatartás? Akkor például a nyilas többségű Pest megyét disszimilánsnak kell tekintenünk. Érdekközösségi érzés? A legkülönbözőbb fajú és nemzetiségű magyar proletárok minden bizonnyal nagyobb érdekközösséget éreznek egymással, mint a fasisztikus munkásszervezeteket szervező államférfiakkal. Egyező népszokások? Ha bárki meglátogatja a szomszédos nagykanizsai és novai járás egy-egy községét, úgy érzi, hogy más-más világrészekbe került. Azonos erkölcsi nézetek? Egy ferencvárosi nyárspolgár és egy külvárosi író felfogása jóról és rosszról éppen úgy eltér egymástól, mint egy Pest megyei alispán és egy mezőgazdasági munkás felfogása a kielégítő napszámról. Hogyan akarjuk tehát megállapítani a »jött magyarok« asszimilációját, amikor azt látjuk, hogy az anyanyelvi egyezéstől eltekintve, a legtörzsökösebb magyarok is egyénenként és csoportonként majdnem minden szempontból élesen különböznek.

E válságos korban, amikor a magyar társadalom szerkezete rohamosan (de nem biztos, hogy a leghelyesebben) alakul át, és a megoldatlan kérdések tömege hiába várja a gondolkodókat, a magyar szellemi élet vezetői azon vitatkoznak: hasonlít-e a nem-tudom-micsoda a nem-tudom-micsodához.”

???

• Ki beszél?