Skip to main content

„Hogyha olyan jó, miért olyan rossz?”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Nemzetközi konferencia az emberi jogokról
Krakkó ’88


A nem először „forró” lengyel augusztusban rendezte meg a független szakszervezetek – a Szabadság és Béke (WIP), illetve az „egykori” Szolidaritás Jogvédő Bizottsága (KLIP NSSZ „S”) – az első kelet-európai emberjogi konferenciát.

A tanácskozásnak a Maximilian Kolbe nevét viselő modern Nowa Huta-i templom adott otthont. A konferencia célja az volt, hogy áttekintse az emberi jogok helyzetét, 40 évvel az ENSZ Emberi Jogok Alapokmányának megszületése után – erre utal az egyik, e beszámoló címéül választott jelmondat. Nem csupán az emberi jogoknak mint alapelveknek az elméleti megvitatása került napirendre, hanem a független mozgalmak gyakorlati tevékenységének lehetősége és módszerei is.

A rendezvény előre eltervezett menetét felborította a kibontakozott sztrájkhullám. Lech Walesa, a konferencia tiszteletbeli elnöke maga is csak levélben üdvözölte a résztvevőket, és mások – köztük Adam Michnik, Borusewicz, Jankowski atya – sem tudtak megjelenni. Azonban így is szép számban képviseltették magukat a lengyel szellemi és politikai élet jelesei, elsősorban a szervezők, Romaszewski és Czaputowicz, de ott volt pl. Kuron, Lis, Lipski, Turowicz, Wajda, Walentinowicz, Zaleski atya. Nem hiányoztak a Belügyminisztérium munkatársai sem.

A sztrájkok természetesen középpontba kerültek: munkás- és parasztküldöttek, sztrájkvezetők és tanácsadók kértek szót, hogy tájékoztassanak az aktuális helyzetről, és kérjék a konferencia támogatását. (A sajtószolgálat gondoskodott róla, hogy a felszólalások szövege – angolul és lengyelül – néhány óra alatt eljusson a résztvevőkhöz.)

A tanácskozásra szánt idő – a problémák sajnálatosan nagy száma miatt – kevésnek bizonyult. A 18 órányira növelt plenáris ülés és a nyolc szekcióban folytatott hétórányi csoportmunka (56 óra) éppen csak a kérdések érintésére adott módot. A konferenciának 780 résztvevője volt, közülük csupán – beleértve a szekcióüléseket is – mintegy 120-130-an kaptak szót.

A résztvevők túlnyomó többsége lengyel volt. Nyugatról elsősorban szakszervezetek, emberjogi szervezetek és emigráns csoportok képviseltették magukat (említsük meg Natalia Gorbanyevszkaja, Kende Péter és W. Templin nevét), de volt küldöttje az Európa Parlamentnek, az Amerikai Szenátusnak és más hivatalos szerveknek is. Kelet-Európából mintegy 20 regisztrált résztvevő érkezett. Nagy sikerrel szólalt fel egy Kazahsztánból jött fiatalember, a konferencia egyetlen Szovjetunióbeli résztvevője.

Sokan nem jöhettek el. A Szovjetunióból levélben üdvözölte a tanácskozást Grigorjanc, Szengyerev és Tyimofejev. Petr Uhl levelében részletesen beszámol a csehszlovákiai politikai foglyokról. A Szabad Románok Világszövetsége nevében Ion Ratiu és Doni Novacovici intézett levelet a konferenciához, amelyben a lengyel és a román nép hagyományos barátságáról, a román nép szabadságvágyáról szóltak, és – a konkrét problémák említése nélkül – megbélyegzik a Ceausescu-rezsimet.

Magyarországról a Magyar Fórum szervezői levélben az emberi jogok hiányát vetették fel – különös tekintettel a romániai falupusztítási tervekre és a magyar kisebbség helyzetére. Solt Ottilia írásban küldte el hozzászólását a kialakuló hazai munkanélküliség problémáiról.

Magyarországról tizenketten vettünk részt a konferencián. (Útlevélproblémák, szervezési nehézségek és az örvendetesen felpezsdült hazai közélet eseményei miatt nem tudtuk kihasználni a rendelkezésünkre álló 20 meghívót.) A Szabad Kezdeményezések Hálózata Bába Ivánt, a Fidesz Huszics Istvánt, Pelle Andreát és Szelényi Zsuzsát, a TDDSZ Hann Endrét és Magyar Bálintot, az Inconnu Philipp Tibort, a Menedék Bizottság Szilágyi Sándort delegálta. A független sajtót Gadó György, a Duna-mozgalmakat Vit László, a szolgálatmegtagadókat Merza József képviselte.

A magyar csoport szereplése sikeres volt. Kis kiállításon bemutattuk a hazai független sajtót, az erdélyi problémát, a hazai szegénység gondjait, a jelentősebb demonstrációkat, a vízlépcsővel kapcsolatos mozgalmakat és más független kezdeményezéseket. A plenáris ülésen nagy sikerrel mutatta be Hann Endre és Magyar Bálint a TDDSZ-t, Szelényi Zsuzsa pedig a Fideszt. Philipp Tibor az emberi jogok magyarországi helyzetét tekintette át. Szilágyi Sándor a Romania Libera felhívását ismertette. Bába Iván egy kelet-európai emberjogi kódex kidolgozását javasolta. Vit László a vízlépcső elleni küzdelem és a környezetvédő mozgalmak sajátos emberjogi problémáiról szólt. Az Inconnu csoport a konferenciára készített jelvénye kapcsán – amely a földbe tiport kelet-európai mozgalmak évszámait ábrázolja, és nagy sikert aratott – Gadó György népeink sorsközösségéről szólt: egyazon rendszer rabjai vagyunk.

Küldöttségünk a szekcióüléseken is aktív volt; benyújtottunk egy határozattervezetet a romániai falupusztítás ellen, amely bekerült a konferencia dokumentumai közé. A konferencia résztvevői egyébként is nagy érdeklődést tanúsítottak a probléma iránt – nyugat-berlini emigránsoknak azt a javaslatát, hogy november 15., a brassói munkáslázadás első évfordulója legyen Románia-akciónap, határozattá emelték.

Nyugati szakszervezetek határozati javaslatot terjesztetlek be a lengyel szakszervezeti mozgalom támogatásáról, amelyet a TDDSZ jelenlévő képviselői is jegyeztek.

A két év múlva rendezendő újabb konferencia szervezésére létrehozott bizottságnak – két lengyel és egy-egy chilei, angol és amerikai mellett – Bába Iván személyében magyar tagja is van. Jelentős sikert hozott az a stand, ahol a Fidesz képviselői, ill. a Romania Libera felhívásához támogató aláírásokat gyűjtöttek.

Küldöttségünk találkozott Jacek Kuronnyal és Jan Józef Lipskivel. Ezeken a beszélgetéseken közös problémáinkról, valamint a kapcsolattartás és együttműködés módozatairól volt szó.

Csoportunk néhány tagja a konferencia után Varsóban felkereste Viktor Woroszylskit, és látogatást tettünk a Szolidaritás információs irodájában, továbbá leróttuk kegyeletünket a Szent Szaniszló Kosztka templomban, Popieluszko atya sírjánál.

Visszatérve Krakkóba, a késő estébe nyúló záróülés másnapján a találkozó utolsó hivatalos rendezvénye az Auschwitz–Birkenau-i emlékmúzeum meglátogatása volt. Az emlékmű megkoszorúzása után a Birkenau mellett lévő templomban rövid szertartással emlékeztünk meg az elpusztult milliókról; a házigazda katolikus lelkész imáját zsidó, református és mohamedán fohász követte.

A konferencia szervezői megpróbálták elérni, hogy az érdeklődők látogatást tehessenek Jastrebiében, ahol a Manifest Lipcowy bányában folyó okkupációs sztrájk miatt szükségállapotot vezettek be, ezt azonban a BM megakadályozta.

Végezetül szeretnék néhány szót szólni a szervezésről. Beszámolóm elején idéztem a Szolidaritásnak a kelet-európai sajtóban szereplő állandó jelzőjét. Nos, megbizonyosodhattunk, hogy a Szolidaritás él. Küldöttségünk minden tagja – és a konferencia minden résztvevője, aki erre igényt tartott – a rendezvény közelében lakó szimpatizáns munkásoknál kapott szállást, a szervezőknek több száz cím állt rendelkezésére. A konferencia ideje alatt büfé működött, ahol kávé, tea, üdítő, szendvics, teasütemény várta a résztvevőket – ingyen. Mindennap biztosítottak ebédet is. Ehhez nagyon sok ember társadalmi munkája kellett – és ne feledjük, hogy Lengyelországban jegyrendszer van. Sokan szabadságot vettek ki, hogy segíthessenek, gépkocsijukat ajánlották fel (a benzin is jegyre van!), és a sajtóiroda is sok munkaerőt igényelt. Bepillantást nyerhettünk a regionális sztrájkiroda munkájába is, amelynek központja ugyancsak a templomban volt.

A részvétel nemcsak nekünk volt tanulságos, a résztvevők is megismerkedhettek az izmosodó magyar független szervezetekkel és csoportokkal. Talán nem túlzás az a remény, hogy a soron lévő konferenciák egyikének megrendezésére lesz elég ereje e magyar csoportoknak – a presztízs már megvan.






































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon