Skip to main content

„Icipicit igazítottak a világon”*

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A Verzió 4 megnyitóján

„A művészetek közül számunkra legfontosabb a film.” Ki emlékszik még, ki mondta ezt? Bizony ezt Lenin mondta, az én gyerekkoromban minden moziban ki volt írva a pénztár fölé, úgy, hogy amikor az ember jegyet vett, úgy érezhette, Lenin útmutatását követi. Lenin aligha azért tartotta a filmet annyira fontosnak, mert felismerte az akkor még fiatal, új művészeti ágban rejlő esztétikai lehetőségeket, hanem mert politikusként jól látta, hogy az írástudatlan milliókra, akiket a forradalom mozgósítani akart, legkönnyebben a mozgó képek révén lehet hatni. A polgárháborús frontokat agit-vonatok járták be, rövid propagandafilmeket vetítettek a katonáknak, de egyúttal híradókat és dokumentumfilmeket is készítettek. Az agitációs szándék és a tények tisztelete, legalábbis a forradalom meghirdetett céljaival azonosuló művészek szemléletében, nem került szembe egymással. „Le a polgári mese-szcenáriumokkal! Éljen az élet, a való, meghamisítatlan élet” – hirdette az orosz avantgárd dokumentumfilm mestere és teoretikusa, Dziga Vertov. A húszas években rejtett kamerákkal portyázott a városokban, piacokon és éjjeli menedékhelyeken filmezett, hogy tetten érje az élet ismeretlen részleteit. A korai orosz dokumentumfilmnek ez az öröksége ma is él.

A szovjet élet tényei azonban egyre inkább kizárták a valóságábrázolás és a propagandisztikus szándék összeegyeztetését. A kettő birkózásából a propaganda került ki győztesen. A szocialista realizmus véget vetett a filmes avantgárdnak is, a „meghamisítatlan élet” visszaadta a fő helyet a mese-szcenáriumoknak. A film fontosságát hirdető jelszóból annyi maradt, hogy az állami támogatás jóvoltából olcsó volt a mozijegy. Tizenéves korom egyik legemlékezetesebb élménye a Berlin eleste című film, amely úgy kezdődik, hogy Sztálin elmagyarázza a Kreml kertészének, az orosz hómezőn is lehet citromfát nevelni, hiszen ő kaukázusi létére milyen jól hozzászokott a moszkvai időjáráshoz. És azzal végződik, hogy Sztálin a rommá lőtt Berlin kellős közepén vakítóan fehér egyenruhában kilép a repülőgépéből, az ujjongó berliniek pedig, összeölelkezve a szovjet katonákkal, önfeledten táncolnak körülötte. Évtizedekig azt hittem, hogy ennél hülyébb filmet nem lehet csinálni. De aztán megnéztem az Independence Day című amerikai filmet, és rájöttem, hogy lehet.

Nem az a feladatom, hogy filmtörténeti traktá­tusokat adjak elő, erre a szervezők nálam sokkal hi­vato­ttabb személyeket találhattak volna. A megtisztelő felkérés azért ért, mert a Verzió emberi jogi dokumentumfilmek nemzetközi fesztiválja, én pedig egészen a múlt év végéig a vezetője voltam egy nemzetközi emberi jogi szervezet magyarországi csoportjának, a Magyar Helsinki Bizottságnak. Amikor négy évvel ezelőtt a Nyílt Társadalom Archívum munkatársai, elsőként Zádori Zsuzsa, a fesztivál jelenlegi igazgatója felkerestek, hogy létre akarják hozni a Prágában akkor már hatodik éve működő One World fesztivál magyar verzióját, és azt szeretnék, ha a rendezvénynek a Hel­sin­ki Bizottság lenne a védnöke, meglehetősen szkeptikus voltam. Azt még megvalósíthatónak véltem, hogy a világ beláthatatlan mennyiségű dokumentumfilm-terméséből kiválogatnak egy fesztiválra valót, hogy megírják a bemutatandó filmek magyar szövegét, elkészítik a tájékoztató anyagokat, szóval hogy a há­rom-négy ifjú hölgy, akik magukra vállalták a rendezvény minden gondját, hónapokon át tartó, irdatlan munkával megfelelő módon előkészíti a fesztivált. Csak azt nem tudtam elképzelni, kik lesznek azok, akik megváltják a je­gyet, sőt a bérletet, hogy négy napon át nézzék háború elől menekülő afgánok vagy koszovói albánok, éhező afrikai gyerekek, megalázott pakisztáni nők vagy éppen az otthonukból kilakoltatott budapesti romák históriáit. Borúlátásom ellenére igent mondtam a felkérésre, részint mert a hölgyek elszántságának úgysem lehetett ellenállni, részint pedig, mert kiderült, hogy egy védnök szervezetnek, vagy pláne e szervezet vezetőjének az égvilágon semmi tennivalója nincs. Végül még örültem, hogy megírhattam néhány levelet a meghívandó díszvendégeknek, és közvetíthettem a szervezők és Göncz Árpád között, hogy a volt köztársasági elnök nyissa meg az első Verziót. Így legalább nem éreztem azt, hogy érdemtelenül szerepelek a fesztivál programfüzetében. A kishitűségemmel viszont felsültem. Már az első Verzión, 2004-ben, négy nap alatt összesen 2583-an ültek be a moziba. És szó sem volt arról, hogy a nézők csak monoton szenvedéskrónikákat láthattak volna. Nem. Izgalmas filmeket láttak a világ olyan zugairól, ahová nem szoktunk bepillantani. Nem feltétlenül azért, mert e zugok Brazíliában vagy Kambodzsában vannak. Azokat a rejtett zugokat sem szoktuk észrevenni, amelyek Ózdon vagy éppen a Király utcában találhatók. A filmesek azonban rávesznek bennünket, hogy tudomásul vegyük a létezésüket.

A Verzió előképe a prágai One World fesztivál volt. A One Worldöt egy igen aktív csehországi emberi jogi szervezet, a People in Need kezdeményezte, amelynek meghirdetett célja, hogy elősegítse a demokrácia létrejöttét azokban az országokban, ahol még mindig – vagy már ismét – diktátorok vannak hatalmon. E program keretében támogatják a diktatúrákban működő fél-illegális ellenzéki csoportokat, segítik a politikai okból bebörtönzöttek családját, és arra törekszenek, hogy megismertessék a rendszerváltás előtt álló országok ellenzéki csoportjaival a közép-európai rendszerváltás tapasztalatait és tanulságait. Ebből érthető, hogy olyan országokban, mint Burma, Belarusz vagy Kuba, a hatalom birtokosai és a politikai rendőrség szemében a People in Need és személy szerint Václav Havel, aki a szervezetet oda­adóan támogatja, dobogós helyen áll a leggyűlöltebb ellenséges szervezetek és személyek listáján. A Verzió kapcsán alakult ki szorosabb együttműködés a Magyar Helsinki Bizottság és a People in Need, illetve a szervezet egyik vezetője, Igor Blaževič között. Ennek nyomán hívtak meg egy konferenciára, amelynek az volt a témája, hogy mi történt Közép-Európa volt kommunista országaiban a rendszer erőszakszerveivel, az állambiztonsági szervezettel, a rendőrséggel, a hadsereggel és az állambiztonsági szervezet irataival. Az előadásokat kötetlen beszélgetések követték, amelyen főleg a „tapasztalatcserére” meghívottak, fehéroroszok, moldvaiak, grúzok, burmaiak, szíriaiak vitték a szót. Nem azért beszélek erről, hogy a magam meghívásával dicsekedjek, hanem inkább szégyenkezve és szomorúan. Mert miközben a nagyszámú cseh, szlovák és lengyel előadó között olyan emberek voltak, mint Jan Čarnogurský volt szlovák miniszterelnök vagy Jan Ruml volt cseh belügyminiszter, mindketten egykori Charta-aláírók, Magyar­or­szágot mindössze hárman képviseltük: rajtam kívül egy nyugalmazott tábornok meg egy fiatal politológus, akik mindketten a haderőreformról beszéltek. Amikor az állambiztonsági szervezet átalakulásáról vagy az állambiztonsági iratok sorsáról volt szó, a magyar előadónak fenntartott szék üresen maradt. De hát éppen ezekben a témákban egy magyar előadónak nem is nagyon lett volna mivel dicsekednie. Talán még jó is, hogy mondjuk a fehéroroszok nem hallhatták, milyen szánalmas huzakodás folyik mifelénk arról, hogy jogom van-e megtudni, miképpen hallgatták le a telefonomat húsz évvel ezelőtt. A vé­gén még elmenne a kedvük a rendszerváltástól.

De történtek azért jó dolgok is, a People in Need és Václav Havel Kuba-kampánya Magyar­or­szá­gon sem maradt hatástalan. Nemrégiben kubai emigránsok látogattak Budapestre, és a parlamenti pártok vezetői fogadták őket, hiába tiltakozott a ku­bai diplomácia. Az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének néhány tagja egy magyar képviselő, Eörsi Mátyás kezdeményezésére utazott Kubába, hogy ottani el­lenzékiekkel találkozzon. A kubai kormány ismét tiltakozott. Azóta kubai menekültek kapták meg a menedékjogot Magyarországon. Szegről-végről ez is összefügg a prágai és a budapesti filmfesztivállal.

A most bemutatandó filmekről nem tudok beszélni, én is csak annyit tudok róluk, amennyit a tájékoztató füzetben valamennyien olvashatunk. Nagyon kíváncsi vagyok a Szavazz rám, légyszi! című mai filmre. Valami olyasmiről szól, hogyan szerveznek tét nélküli mű-demokráciát egy kínai iskolában, miközben az iskolán kívüli társadalomban nincs demokrácia. Efféle tapasztalatot egykor bőven szerezhettünk itt Magyarországon is. A sok film közül, amelyre kíváncsi vagyok, hadd említsek meg még egyet, a Dübörög a nemzeti rock című magyar filmet. A témáján kívül azért is kíváncsi vagyok rá, mert a készítőjével, Kriza Borival együtt voltunk választási megfigyelők Grúziában, s így együtt lehettünk tanúi, hogyan kezdődik egy vértelen rendszerváltás.

A filmek, amelyeket látni fogunk, mind olyan hely­zetekről szólnak, amelyeket meg kellene változtatni. Bár a világ jó nem lesz, de egy kicsit jobb azért lehet.

* Petri György: A kis októberi forradalom 24. évfordulójára

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon