Skip to main content

„Ideiglenes” történelem

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Gömbös és a jogállam


A manapság megkülönböztetett figyelemben részesülő „nemzeti szemponthoz” alkalmazkodva kezdjük azzal, hogy milyen történelemről értesülhet a nyolcadikos nebuló a huszadik századi Magyarországot illetően. A Horthy-rendszer átfogó értékeléseként megtudhatja, hogy az, „a jogállamiság keretein belül nem teljesen kifejlett változata volt a Nyugat-Európában általános parlamentáris rendszernek”. S ha ebből nem lenne világos, hogy mi igenis Európához tartoz(t)unk, akkor többször is át kell olvasni a Gömbös-kormány politikájára vonatkozó részt. Mert igaz ugyan, hogy a nagy gazdasági világválság véget vetett „a húszas évek boldog jólétének” (sic!), de „Gömbösnek sikerült megtalálnia a kibontakozás egyfajta útját, …és 95 pontos programjával… hónapokra megjavította az ország hangulatát”. A néhány évvel későbbi – egyértelműen pozitív kontextusban emlegetett – (1938-as) győri fegyverkezési program mint „az első tudatos, államilag támogatott beruházási terv” már a Kánaán eléréseként jelenik meg. Minek a diákok fejét megzavarni holmi óbolsevik „jobbratolódás” formulával, vagy azzal, hogy erre az évre két zsidótörvény benyújtása esett. Hiszen ez rontaná a már korábban kinyilatkoztatott „majdnem” nyugat-európai parlamentarizmusról alkotott összképet. Azt, hogy a szerző szerint a huszadik század egyetlen formátumos, már-már példaértékű politikai személyisége Gömbös Gyula volt, a szöveges megjelenítésen túl a tankönyv ikonográfiája is nyomatékosítani igyekszik. Miközben a négy évig kormányfő Gömbösnek két „premierplán” fénykép dukál, addig – hogy csak egy ellenpéldát említsünk – Bethlen István gróf évtizedes miniszterelnöksége és azon túl is meglévő (megmaradó) „politikai súlya” nem érdemesült képi ábrázolásra.

Kisgazda-életképesség

De új „felfedezésekre” jut a szerző a gazdasági-társadalmi viszonyok ábrázolása során is. Az 1918-as, Károlyi Mihály nevével fémjelzett polgári demokratikus időszak földreformtervezetét – mely zömében 5-20 holdas „életképes parcellákra” kívánta szétosztani a nagybirtokokat – megvalósulatlansága ellenére is a köztársasági kormány eredményei között méltatja a szerző. Az 1945-ös földreform taglalásánál azonban már a kisgazda-koncepció szerinti 25-30 holdas alsó határnál kezdődik az „életképes parasztgazdaság”, s a létrejött új birtokstruktúra 60%-át kitevő 5-20 holdas gazdaságok már nem tartoznak ebbe a körbe, mivel – korrigálja korábbi önmagát a szerző – „az MKP… elaprózta a rendelkezésre álló földet”.

Ez önmagában is szembetűnő, s még inkább akkor, ha más összefüggésben is sajátos arányokat mutat a kisgazdák politikai irányzatának bemutatása. Természetesen helye van annak, hogy a szerző külön, önálló bekezdést szentel a Független Kisgazdapárt 1930-as megalakulásának és annak, hogy egy évvel később a választásokon 10 ellenzéki képviselőt juttat a parlamentbe. Csak éppen azt nem tudjuk még, hogy egyáltalán mely irányzatokból állt össze a Horthy-korszak törvényhozása, milyen volt – netán hogyan változott – a két világháború közötti pártpolitikai struktúra, mit is reprezentált a belpolitikai élet fő szervezőereje, a több metamorfózison áteső (mindenkori) kormányzó párt. Mindezek bemutatásának teljes hiányához képest igencsak sajnos kedvezményezettségnek tűnik a kisgazdák reflektorfénybe helyezése. De még az eddig mondottak alapján is „elmenne” az anyag, mondjuk egy aranykalászos gazdatanfolyam gyorstalpaló ideológiai kurzusán. De nem egy, a modern Európa után nyújtózkodó ország állami iskoláinak hivatalosan kötelező egyedüli tankönyveként!

Hitleráj és a „négy” balti állam

Az eddig érvényesített szemléletéhez képest meglehetősen „sajátosan balos” az a megítélés, midőn a könyv szerzője Hitlert már az 1923-as müncheni sörpuccs idején előlépteti a németországi „jobboldal vezérévé”. Ezt a balfogást még a leginkább hithű kommunista brosúragyártók is csak ritkán engedték meg maguknak; vélhetően azért, mert tisztában voltak azzal, hogy az érintett időpontban a Weimari Köztársaság politikai palettáján a nemzetiszocialisták – még a „jobboldali” mozgalmak reprezentáns irányzataihoz képest is – periférikus erőt(lenséget) képviseltek, és a junker-katonatiszti jobboldal köreiben Hitler nemhogy vezér nem lehetett, de épp hogy elérte a lenézett nímand státusát. Csak egy szűk évtizedet csúsz(tat)ott a szerző „történelmi időérzéke”. Ennek a már eddig is meglehetősen véglegesnek tudott ténynek az újkeletű „ideiglenesítése” azonban a könyv lapjain még csak ezt kővetően tárul a maga teljességében tanár s diák elé. Azt követően, hogy a szerző már „kinevezte” Hitlert a jobboldal vezérévé – a szakmai elegancia és a tantárgymódszertan nagyobb dicsőségére – ötven oldallal hátrébb datálatlanul teszi közzé a Weimari Köztársaság parlamentjének egyik pártmegoszlását. Az igazi meglepetés akkor éri a tanulót, amikor a már megtanult „vezért–pártot” a futottak még töredékpártok rubrikájában sem leli. Lesz mit korrigálniuk a tanártársaknak, amíg helyrezökkentik a nebulók fejében a szerző kollégájuk nagyvonalúsága jóvoltából keletkező zavarodott történelmi (idő)rendet. Azt a „csalafintaságot” pedig, hogy három oldal eltéréssel egyszer három, másszor négy balti államot említ, bizonyára jó találós kérdésnek szánta a szerző – majd eldöntik a diákok földrajzi ismereteik alapján.

Csupán néhány extrém esetet ragadtam ki a szakmai és a szemléleti hibák továbbsorjáztató példatárából, és – egy mozzanatot leszámítva – még túl sem jutottam a ’45-ös cezúrán. Nem feladatom annak találgatása, hogy a szerző ezzel a brosúrával kinek a tetszését kívánta – mint megjelenése mutatja – sikeresen megnyerni. Egy tankönyv óhatatlan leegyszerűsítések mellett lehet „derivátuma” valamely szaktudományos iskolának. Azt azonban kevéssé hiszem, hogy ezt a munkát a szakmán belüli „irányzatok” bármelyike álláspontjából származtatható opusként vállalná. Annál is kevésbé, mert – utalva a már említett műfajtévesztés egy további mozzanatára – nem történelemkönyv sikeredett, hanem egy, a megelőző rendszer „negatív lenyomatára” emlékeztető antivilágnézet-könyv. Az pedig a „használó” tanár–diák társadalom – és a magyar oktatásügy – külön szerencsétlensége, hogy a szerző általános iskolás szintű tankönyvi keretek között vívja meg – a maga számára – a rendszerváltás politikai csatáját. Az előző évtizedekben is több tankönyvvel „hitelesített” szerző szakmai szempontból elég szerencsétlenül bizonyította önmaga megújulásképességét. Bízzunk abban, hogy ehhez diáknak, tanárnak és kiadónak csak ebben a tanévben kell statisztálnia.















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon