Skip to main content

„Ilyen becsvággyal ilyen kopár terepen mihez lehet kezdeni?”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kornis Mihállyal beszélget Petri György


Azt hiszem, a barátságunk a legklasszikusabb íróbarátságnak indult: te, még rendező-hallgató korodban, most már nem emlékszem, hogy elküldtél-e vagy elhoztál-e nekem egy kéziratot, amit az én első kötetemről egy magánlevél, egy kritika és egy verses vallomás furcsa elegyítésével írtál. Rendkívül eruptív írás volt…

A te memóriád természetesen kevésbé precízen őrzi ennek a számomra végtelenül fontos találkozásnak az emlékét, mint az enyém. Ez úgy kezdődött, hogy téged Zsámbéki Gábor 1971-ben vagy ’72-ben Kaposvárra hívott, hogy írj Martinovicsról egy drámát, én pedig akkor, rendező-hallgatóként egy mesejátékot rendeztem ott, így találkoztam veled először. Zsámbéki adta a kezembe az első kötetedet, és engem nemcsak az bűvölt el nyomban, amit olvastam, hanem téged megismerve az a korabeli viszonyok közt példátlan autonómia, a szabadság aurája, ami téged magától értetődően körülvett. És elolvasván a kötetedet, úgy döntöttem, hogy előbb-utóbb abbahagyom én a színházrendezést, amiről akkoriban már amúgy se nagyon tudtam, hogy mért akarnám csinálni, azon túl, hogy az édesanyámnak örömet okozok vele. Abbahagyom, és írni fogok. Egész egyszerűen azért, mert az életet csak olyan szabadon érdemes végigélni, amilyen szabadon és autonóm módon éli a Petri, és írni is olyan verseket kéne, mint ő, gondoltam. És valóban úgy nyilvánítottam ki, hogy szeretnék a barátod lenni, hogy írtam az amerikai szubjektív újkritika stílusában egy versszerű kritikát, és remegve vártam a véleményedet. Te azt mondtad, hogy egész jó. Utána elkezdtem verseket írni, ehhez elköltöztem az édesanyámtól egy Dankó utcai kölcsönlakásba, vadregényes viszonyok közé, a konyhában a mosógépben hónapok óta rothadó fehérnemű volt, amitől úgy undorodtam, hogy oda inkább ki se mentem, de vettem egy üveg Mézesfehéret vagy Kocsis Irmát, mert a Petri is attól ír jót, hogy iszik, gondoltam, és ezeknek a boroknak a hatására alkottam meg azokat a verseimet, amelyeket aztán megmutattam neked az Európa presszóban. Te igen bölcsen és határozottan közölted, hogy ezek versek ugyan, de közepes versek, úgyhogy nem tanácsolnád, hogy tovább verseket írjak. Mindegy, nem tudtam, hogy mit írjak akkor, de írni fogok, mert írni szabadság, gondoltam, és a veled való megismerkedésem után egy évre otthagytam a színházat. Közben már összebarátkoztunk, én jártam hozzád. Akkor írtad a második köteted anyagát, a Körülírt zuhanásét, és az a hang és szemléletmód mintegy fölrobbantotta az agyamat. Emlékszem, a kedvenc versem a Sertés énekeiből volt, hangosan is elordítoztuk gyakran az utcák során, hogy Dohogva, mint a gép, zabálok, reggel van, dél van, este van, emésztek bambán, komoran… Ez a keserűségnek pontosan azt a léha, mégis halálosan komoly hangját intonálta, ami a kor legradikálisabb kritikájának tetszett, és benne volt az elvetélt életünk sejtelme okozta szomorúság is.

Mind a ketten önszimbólumnak tekintettük ezt a sertést… ’74–75-ben aztán, amikor én ennek a kötetnek a megírása után először kerültem nagyobb írói válságba, egy furcsa szimbiózisban való együttdolgozást próbáltunk ki, majdhogynem együtt éltünk, és együtt írtunk, délelőttönként nálad, a Petőfi Sándor utcai lakásban, ahol te mindennap írtál egy adagot, és azt szeretted volna, hogy én meg próbáljam mégis megírni a Martinovicsról szóló darabomat, aztán együtt átmentünk az én Eötvös utcai lakásomba…

De várj, egy kicsit muszáj még visszamennem oda, hogy amikor azt mondtad, ne írjak verset, akkor én elkezdtem egy füzetbe naplót írni, különös módon a mostani munkámhoz, a Napkönyvhöz nagyon hasonló módon. Persze primitív és rosszul megírt szöveg volt, de tulajdonképpen ugyanazt célozta: hogy a mindennapjaimból próbáljak valamilyen egészet formálni. És hogyha azt mondja a Petri, hogy nem tudok írni, hát akkor évekig nem fogok publikálni, nem is próbálkozom ezzel, hanem megtanulok írni. Mint színházrendező, képes lettem volna kritikát vagy valami esszét, vagy tárcát összeütni, de a becsvágyam sokkal nagyobb volt ennél. Én legalább olyan jó író akartam lenni, mint amilyen költő te vagy. És jóllehet egy elfogadható sort se tudtam írni még, de bolond módon mégis hittem benne, hogy erre képes lehetek.

Hát csak ezzel az akarással érdemes a dologhoz egyáltalán hozzáfogni.

Azt nem tudom, te mennyire voltál tisztában azzal – azt hiszem, azért láttad –, hogy a kétségbeesésnek milyen mély kútjában ültem akkor.

Hát persze, hogy láttam.

Huszonhárom éves voltam, és boldogtalan. A vidéki színházban úgy éreztem magam, mint egy lepratelepen a betegápoló, akinek ideig-óráig gyógyító szövegeket kell nyögnie a menthetetleneknek, az alkoholba, a reménytelenségbe, a lakástalanságba belekeseredett, belefáradt, beleöregedett vidéki színészeknek. Én pedig alkatilag képtelen vagyok a tapintatra.

Igen, ez nem erős oldalad.

De otthagytam a színházat, és akkor aztán végképp elkeseredtem, otthon ültem pénztelenül, az anyám megvetésétől sújtva, aki abszolút nem értette, hogy miért nem használom a diplomámat, holott sikeres voltam; két színház, a kaposvári és a szolnoki is kötött velem szerződést, mégis otthagytam őket…

…és egy ilyen gyanús alakkal, mint én, iszod a vodkát, és írsz.

Igen, egy ilyen gyanús, szakállas, részeges alak nyomában járok éjjel-nappal… Bár a mamám ugyanakkor nagyon szeretett téged, és mindig nagyon boldog volt, amikor följöttél hozzánk. Mikor ennek a depressziónak már egészen a mélyén voltam, és ezt az úgynevezett tanulófüzetet már végképp nem tudtam tovább írni, akkor egyszer, ahogy kotorásztam a régi holmijaim között, megtaláltam a tizenegy éves kori csillebérci naplómat. És azt gondoltam, mi lenne, ha én ezt a csillebérci naplót megírnám. Tulajdonképpen sok mondatot vettem át belőle, de aztán elkezdtem formálni. Az történt, ami ma is, amikor a Napkönyvet írom, kotorászni kezdek a régi cuccaim között, és egyszer csak találok valamit, amitől hirtelen rám ugrik a múlt.

Ez a Csillebérci napló később már a kötetedbe is bekerült.

Igen, de akkor megmutatni sem mertem neked. Két-három hétig vártam, nagyon elkeseredve, mert akkor még azt hittem, ha az ember három hétig nem ír, akkor vége a világnak, kiderül, hogy egy szörnyeteg, egy életképtelen dilettáns. Tehát a szorongástól megint csak levegőt se kaptam, elővettem újra a munkafüzetemet, és ott egy olyan ötletemet találtam felírva, hogy az apám hazajön, és elmeséli, hogyan halt meg. Ez novellának volt elgondolva, számos fordulattal, de már a második mondatnál belépett az apám, és elkezdte mondani, úgyhogy rájöttem, hogy én ezt a monológot akarom megírni, semmi mást. Amikor kész voltam, elvittem hozzád, felolvastam, és akkor robbant fel az életem… Mert gurultatok a röhögéstől, a végén pedig a szemedben megcsillant valami addig sose látott fény, és azt mondtad, hogy „hát ez nagyon jó!” Nekem pedig egy hatalmas kő esett le a szívemről: magamban nyugtáztam, hogy tehát akkor én ezután írni fogok. Ezek után jött az a három-négy év a legszorosabb együttlétben, ami azt jelentette, hogy minden írásomat, amivel kész voltam, nálad vagy a társaságunk szűk kis körében olvastam fel. Eszem ágában nem volt, hogy elvigyem egy szerkesztőségbe, mert azt mondtad nekem, hogy a kamaszkori kísérletek után te se vitted el sehová sokáig az írásaidat. Azt tanácsoltad, nagyon helyesen, hogy hagyjam, pihentessem, amit írok, aztán évek múltán nézzem meg újra, és ha hibát találok benne, akkor javítsam ki, és ha még akkor is úgy gondolom, akkor adjam ki.

Egyáltalán nem fontos, hogy a világ feltétlenül és azonnal lássa azt, amit az ember létrehoz. Ez kezdőknek, azt hiszem, nagyon jó tanács. És egyáltalán nem is hiányzott a nyilvánosság. Azért sem, mert a demokratikus ellenzéknek nevezett társaságban, akikkel ez idő tájt kapcsolatba kerültem, a külső, nyilvános siker nem volt komoly érték; csak a személyes, őszinte elismerés számított annak. Én azt hiszem, mai szemmel nagyon boldogok voltunk, noha te a második köteted után hosszú ideig nem tudtál írni…

Hát szép hosszú ideig, négy évig.

Nagyon nehezen írtál, és én egyszer csak azt mondtam neked, ide figyelj Gyuri, gyere föl hozzám reggel tízkor, veszünk egy üveg Jarzebiak lengyel vodkát, amit lehetőleg két napra fogunk beosztani, és 10-tól 2-ig külön-külön szobákba vonulva írunk majd.

Ezt a 10-től 2-ig dolgozást nem tudom, nem én javasoltam-e, mert nagyon szerettem Thomas Mann Napló-ját, amit a Doktor Faustus keletkezéséről írt, és abban olvastam, hogy ő mindig így dolgozott, 10-től 2-ig, utána jött a társasélet vagy az olvasás.

Ez nekem is tetszett. Valami szabályosságot, polgári rendet vinni a művészlétbe. Amikor vége volt a munkának, lemásztunk a Corso étterembe, szépen, komótosan megebédeltünk, én közben hatszor összevesztem a pincérekkel, ezen te jókat derültél, utána – már meglehetősen felhangolt állapotban – meglátogattuk a Lukács uszodát, aztán meg csavarogtunk, barátokhoz mentünk. És akkoriban persze szerelmes voltam az összes nőbe, akibe te valaha, vagy éppen akkor szerelmes voltál. Ezért mondom, hogy boldogok voltunk. A margóra szorítottságban lehetett örömökkel is élni. Kirekesztettük magunkat a társadalomból, viszont szabadok voltunk.

Nem szenvedtünk sanyarúan, az biztos. Szenvedtünk is, de az más szinten játszódott.

Az én írói éltemnek fontos állomása volt, amikor ’75-ben először olvastam föl Kenedi János lakásán egy szélesebb értelmiségi körben. Azon a télen a Fiatal Művészek Klubjában a gyerekeknek Mikulást rendeztek, amiben te is meg én is krampuszok voltunk, és ott odajött hozzám egy harmadik krampusz, ez volt Kenedi János, és megkérdezte tőlem, eljönnék-e felolvasni az ő lakására. Mert azt elfelejtettem mondani, hogy nemcsak azért nem kellett az írásaimat szerkesztőségekbe vinni, mert talán még nem elég érettek, hanem mert csupa olyat írtam, amiről úgy képzeltük, hogy soha az életben át nem megy a cenzúrán. Csak feljelenteném magamat vele, ha mutogatnám, annak meg nincs értelme. A fiatalabbak ezt ma már furcsállhatják, de Kenedi kérdése arra vonatkozott, hogy vállalom-e, van-e hozzá merszem, hogy ki nem adott írásokat felolvassak egy lakás nagy nyilvánossága előtt. Erre én, megint csak azt kell mondanom, hogy a te bátorságodból erőt merítve, azt mondtam, hogy miért is ne, én különben is nagyon szeretek felolvasni, az tulajdonképp egy műsor, ha én felolvasok. És akkor ott ismerkedtem meg nemcsak a demokratikus ellenzékkel, hanem egy nagyon széles értelmiségi körrel, Horgas Bélával, Mészöly Miklóssal, Csalog Zsolttal, Radnóti Sándorral, Fodor Gézával… és tulajdonképpen ezek az esték avattak engem végképp, ha nem is a kitüntetés, de a létmód értelmében íróvá. Megírtam egy kötetnyi novellát, amelyek aztán a Végre élsz kötetben, ha csonkítva is, de megjelenhettek. És ezek után egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem tudok írni. Ez számomra mind a mai napig érthetetlen: mitől van az, hogy évekig megállás nélkül írok, majd hirtelen, amikor már épp a legjobb formában érzem magam, egyszerűen képtelen vagyok olyan szöveget írni, amivel meg volnék elégedve.

Ebben szerepet játszik nálunk talán az is, hogy abban az értelemben, ahogy Krúdy vagy Karinthy az volt, mi soha nem lettünk hivatásosak, nem éltünk az írásainkból, úgy mint ők. Akkor írtunk, amikor úgy éreztük, hogy írnunk kell, nem vált foglalkozásszerűvé az írás.

És ez így nagyon szerencsés volt fiatalkorban. Illyés Gyulánál olvastam, hogy újságírónak lenni a legveszélyesebb foglalkozás, fiatalon mindennap írni, az bűn. Azt gondolom, hogy nem írni mindennap, öregen, az legalább akkora bűn, ezért számomra a rendszerváltással együtt járó szabadabb sajtónyilvánosság azzal jár együtt, hogy folyamatosan tudok dolgozni. És úgy látom, hogy te is. Mert igenis jót tesz az embernek negyven-ötven éves korában, ha hétről hétre megrendelései vannak. A fiatalkor arra való, hogy az ember kétségbeessen, az öregkor pedig arra, hogy elfogadja ezt a kétségbeesést. Hogy áldozatnak tekintve kiadja magából azt, ami benne van, olykor a közepeset is vállalva, mindenekelőtt a saját színe előtt: „én most csak ennyit érek, ma csak ennyire voltam képes”. Ha nem jó, ne jelenjen meg, de tudjunk szembenézni önmagunk valós képével. Az írásban, szerencsés esetben találkozhatunk önmagunk reális valóságával. És fiatalon az ember nagyon nehezen viseli el, amikor látja, hogy ennyit érek ma. Viszont öregen el kell fogadnom, bele kell törődnöm ebbe, egyszerűen csak azért, hogy tisztességes ember legyek. Vagyis hagyjuk ezt, hogy tisztességes, egyszerűen csak ahhoz, hogy őszintén éljek, tudomásul kell vennem, el kell tudnom tűrni, hogy mire vagyok képes.

Abban, hogy bennünket voltaképp csak a magunk választotta elit véleménye érdekelt, közrejátszott a kritikaírás színvonaltalansága is. Nem volt túl érdekes az sem, ha megdicsértek valakit, legföljebb hasznos a kultúrpolitikai elfogadás szempontjából. És az amerikai típusú, sikerszabályozó, sikerdiktáló kritika pedig nálunk soha nem volt jelen. Tehát sem szubjektíve nem lehetett tanulni a kritikából, sem pedig nagyobb példányszámú író nem lehetett belőled, mert hiába fogyott el a könyved, úgyis csak akkora példányszámú író lehettél, amekkora a te kategóriádra a Kiadói Főigazgatóság által ki volt osztva. És visszatekintve, ez volt a legnagyobb veszélye a szamizdathoz közeli, szobaellenzéki életformának: hogy az ember esetleg abba a hibába esett, hogy a szoba értékrendjét egy esztétikai vagy univerzális értékrendként élte meg. Erre kellett vigyázni, hogy ez ne így legyen.

A mi barátságunk akkor lazult meg, amikor én, noha kitalálója voltam a Napló nevű első, szűk körben körözött szamizdatújság-félének, írtam oda egy szöveget ’78 áprilisában, hogy én már unom az ellenzéki dumát, nem tartom fontosnak, és kiszállok. Éppen nem tudtam írni, nagyrészt ez volt az ok. Nyilván szabadulni akartam. Azt hittem, majd jobban megy az írás, ha nem ebben a szűk csoportban kell elpergetni a napjaimat. Hirtelen fojtogatónak éreztem az ennyire szoros együttlétet, az ezzel járó életformát, szabadabb akartam lenni. Ezután eltelt még másfél év, mire a Halleluját ki bírtam passzírozni magamból, és amiből igen nagysikerű előadás kerekedett Zsámbéki Gábor rendezésében, de valójában azért ezt a próza helyett írtam. És lényegtelen megszakításoktól eltekintve egészen 1985-ig, a Dunasirató megírásáig egy sort nem bírtam prózában leírni, helyette színdarabokat írtam, elszakadva tőletek, boldogtalanul emiatt az elszakadástól, ugyanakkor mégis kicsit büszkén arra, hogy képes voltam rá… De a lényeget tekintve értelmetlenül, terméketlenül és magányosan telt el ez az idő. Kilenc év alatt négy darabot írtam, kritikákat is írtam, és lehet, hogy nevetséges lesz, amit mondok, de legalább igaz; eközben pokolian szenvedtem, amiért nem tudok prózát írni.

Ennyire kényszerű kitérésnek érezted a drámaírást?

Pontosan. Egyszerűbb volt. Talán, mert színházrendezői szakon végeztem, volt valami elképzelésem arról, mi a színház igénye, de ez akkor is a prózaírás helyett volt.

Beszéljünk akkor most már erről: a te prózádról. Arról a jellegzetességéről, ami – azt hiszem – több, mint feltűnő adottság. A beszédszerűségre gondolok, arra a beszédlüktetésre, amit csak versnél szoktam érezni. Ezért van az, hogy ha elhangzik, az többletet, más minőséget ad az írásaidnak.

Most kimondok valamit, amit húsz évig titkoltam, pontosan azóta, hogy azt mondtad, énnekem nem kéne verseket írni. Gyurikám, az a helyzet, hogy én titokban nem adtam fel azt az igényemet, hogy verset írjak. Úgy írok prózát, mintha verset írnék. És magamban az írásaim jó részéről úgy gondolom, hogy ezek versek, csak nagyon ravaszul úgy vannak eladva a világnak, mint prózai művek. Az emberek hajlamosabbak elolvasni egy prózakötetet, mint egy verseskötetet. Különben pedig valami történhetett magával az írásművészettel is, ami legalábbis számomra, érdektelenné teszi a fiktív elbeszélőt feltételező, XIX. századi értelemben vett prózát. Nádas Péter is említi, hogy nagyon nehéz egyes szám harmadik személyben írni, mert az annyit jelent, hogy képesek vagyunk egyben látni a világot, mi több, Isten szemével látni. Mert ahhoz, hogy az ember azt mondhassa: lement az utcára, és vett egy újságot, ehhez ugyebár egy felső nézőpont kell, tulajdonképpen az Abszolútum, vagy ha tetszik, Isten nézőpontja. Ezt a könnyelműséget komoly ember ma már nemigen követheti el. Az egyes szám első személyben való írásban benne van ennek a keserű felismerésnek a tanulsága is. E módban viszont dialógussá válik minden szöveg. Hiszen minden monológ dialóg egy láthatatlan másodikhoz, aki lehet egy bizonyos Abszolútum, de lehet egy bármilyen Te is, te, aki hallgatod, te, aki figyelsz rám, és akkor én én vagyok, aki Neked beszélek. Az ő viszont igen problematikus, és a könyvhéten most megjelenő Napkönyv egyik formai problémája, ami végiggörög a szövegen, éppen ez: hogy beszélhet-e az ember egyes szám harmadik személyben? Hogy mikor beszélek egyes szám első, mikor második, és mikor harmadik személyben! És azt hiszem, hogy ennek a nyelvfilozófiai vagy perszonálfilozófiai szempontnak az értelmében a könyvben eljutok a végén valahova. Van azután egy hipotézisem arról is, hogy ez a zsidó hagyomány közvetett hatása az írásaimban; hiszen egy zsidó állandóan perben áll az Úrral és minden Te-vel. Volt veled egy álmom ezelőtt néhány évvel. Akkor már évek óta nem találkoztunk. Álmomban egy koszos galíciai kisvárosban voltunk. Te hatalmas fekete kalapban, görnyedt, öreg bóher voltál, vagy rabbi, én egészen pelyhes állú kamasz, mégis, bár negyven felé jártam, melletted rohantam ugyancsak hosszú fekete kabátban, és ahogyan ott egymás mellett rohantunk a koszban, te ironikus, keserű, pesszimista ítéleteidet közölted, amelyek a világról szóltak ugyan, de valójában mégiscsak rám vonatkoztak, és személyesen nekem szóltak, úgy éreztem. A Napkönyvben arról is szó esik, hogy hát kinek gondolkodok én itt negyvennégy éve? Kihez beszélek, amikor magamban motyogok? Nem kell hívőnek lenni ahhoz, hogy ezen a kérdésen az ember elgondolkozzon. Engem nagyon érdekel ez a probléma, hogy kihez beszél az ember, amikor azt hiszi, hogy magához beszél. Hiszen ilyen nincs, a beszéd feltételezi, hogy valaki ezt hallja. Ki hallja, és miért? És ha hallja, miért nem válaszol? Lehet, hogy ez érintett- meg a költészetedben: hogy a te verseid is dialógusok, állandóan beszélsz valakihez. Gyuri, hát most jövök rá, hiszen te is monológokat írsz, csak versben! Pontosabban dialógusokat írsz, magaddal vitatkozva, állandóan kiigazítva magadat, és hiszen a Napkönyvben én is ezt csinálom! Ez pedig a XX. század végi kelet-közép-európai értelmiségre mélyen jellemző attitűd: hogy az ember önmaga nevében beszéljen, de önmagát se tartsa végső tekintélynek, hanem szüntelen vallja be a pontatlanságait…

Kételyemnek adnék hangot azt illetően, hogy ez egy tipikus zsidó beállítódás, ahogy az előbb mondtad. Mert én a saját zsidóságomat egészen másképp élem meg, mint te: nagyon kevés közöm van ehhez a tradícióhoz, és inkább csak műveltségi elemként van jelen. Én teljesen hiten kívül létező ember vagyok. És ez nem állásfoglalás, engem ezek a dolgok nem érintenek meg. Hogy miért van akkor hovatovább egy kötetre való istenes versem, ezt a kérdést már nagyon sokan feltették. Hát erre csak azt tudom mondani, hogy nem tudom. Beszéljünk inkább a Napkönyvről, mert valamit még meg akarok kérdezni. A könyved az írással nemcsak mint filozófiai problémával foglalkozik, hanem mint a szerző személyes, egzisztenciális problémájával is. Magyarul: én ilyen könyvet nem olvastam még, amelyik ennyire centrális témájává teszi azt, hogy: tudok-e egyáltalán írni? Hogy tehetséges vagyok-e, megy-e az írás, hogy most kétségbe vagyok esve. És nagyon jó mondatokat írsz arról, hogy nem tudsz írni. Mi ez a játék?

Nekem fiatalkorom élménye az volt, hogy itt minden elpusztult, itt már senkinek sem szabad hinni, és hogy ilyen helyzetben nemcsak az írás, hanem bármifajta művészi tevékenység nagyon gyanús. A te példád volt az első, ami némi reményt adott arra, hogy ez mégis megtehető. Úgy, ha az ember bevallja a folyamatos vereségeit, kudarcait: ha magát a kudarcot teszi témává. Ahogy te a marxizmussal vagy az egzisztenciád megteremtésével kapcsolatos kudarcaidat megörökítetted, úgy ez mégis megörökíthető. Az én becsvágyam igen nagyratörő; engem, mint ahogy ebből a beszélgetésből is kiderül, a rejtélyes, titokzatos isteni valóság érdekel a legjobban. Ilyen becsvággyal ilyen kopár terepen mihez is lehet kezdeni? Amikor minden elveszett, mindennek vége, akkor mit tudsz még mondani? Megmondom őszintén, a prózaírásban erre tíz-tizenöt évig nem tudtam rájönni. A Dunasiratót csak azért tudtam megírni, mert ott végre éppen arról volt szó, ami a katartikus sebzettség pontja: a totalitarizmusba veszett európai kultúráról. A Napkönyvben, úgy gondolom, eljutottam az írás tekintetében a felnőttkorba. Oda, hogyha becsületesen igyekszem írni, akkor nincs olyan, hogy világ. Az objektív valóságot nem ismerhetem el, hanem csak azt mondhatom, hogy énszerintem hogyan van a világ. Ez azonban nem azonos a szubjektivitás ítélkezésével. Rögtön a keletkezésénél el kell csípni a szubjektivitást, annak okait és azok okozatát! Valaki éppen tapasztal, valaki éppen azt hiszi, hogy tapasztalatai vannak; a Napkönyvbe azt a kérdést is beemeltem és egyben problémává tettem: „Ki az, aki gondolkodik, ki az, aki éppen ír, aki éppen beszél?” Számomra nagyon ellenszenves a posztmodern alternativitásfogalom, vagyis hogy minden igazság egyenrangú egymással, és töröm a fejem egy esszén, aminek az volna a címe, hogy Mi jön a posztmodern után? Mondandóm lényege az volna, hogy az Én jön utána, de nem az a nagyra növelt, századok alatt elkoptatott és hazuggá vált nárcisztikus Én, amiből végképp elegünk van, hanem az önmagát folyamatosan a saját keletkezésében rajtacsípő, a saját gondolatainak keletkezését eleve kritikával szemlélő, magára a gondolat születésére figyelő Én.

Azért, ha egy ilyen ómódi szó itt elhangozhat, azt mondanám, hogy a Napkönyvben mégiscsak egy igen nárcisztikus személy ábrázoltatik.

Hát persze, de radikális kritikával. Ez a nárcizmus tudomásul vette önmaga vereségét. Hiszen a könyv arról szól, hogy az, amit isteni valóságnak neveznek, az mérhetetlenül magasabb, felfoghatatlanabb nálunk. Hogy a sorsok szálai olyan bonyodalmas rendben szövik össze magukat, hogy mi mindig csak utólag vesszük észre, hogy mégiscsak egy rend élteti őket. Nem véletlenül idézem azt a Nietzsche-mondatot, hogy ami jönni fog, és aminek jönnie kell, az alapja és oka annak, ami van. A Napkönyv végére érve jöttem rá, hogy saját terméketlenségem krónikájából a saját potenciám született meg, magam sem értem pontosan, hogyan.

Mármost szinte nehéz elhinni, hogy ennyire filozófiai, teológiai alapjai vannak ennek a könyvnek, aminek szerintem mégiscsak nagyon fontos dimenziója a szatíra. Hogy elementáris szatíra.

Ez nem szatíra. Ha egyben elolvasod, magad is rá fogsz jönni. A szatíra, én úgy tanultam, kivétel nélkül mindent rossznak és nevetségesnek ítél. Ennek a könyvnek pedig van egy abszolút pozitív hőse, nevezheted sorsnak, örökkévalónak vagy Istennek. Aki láthatatlan, felfoghatatlan, és akinek a bölcsességéhez képest semmik vagyunk. Egy, az Istenhez szóló szerelmi vallomással fejeződik be a könyv. Azért ezt nehéz lenne szatírának mondani! Nagyon könnyen írtam tulajdonképp, hónapról hónapra, a Holmival való megállapodás szerint, folytatásos regényként, viszont ezt az utolsó hat és fél oldalt három és fél hónapig. Közben eszembe jutott, hogy az én anyám is majdnem egy napig vajúdott velem. És hogy talán ahhoz, hogy a Napkönyvet, amit én újjászületésemként éltem meg, talán csak egy ugyanilyen gyötrelmes újravajúdással lehet létrehozni. De megvan most már, és ezzel lezárult az ifjúkor végképp. Negyvennégy éves vagyok, éppen ideje, hogy eljöjjön a felnőttkor. Ami szerintem a lemondásba való belenyugvás, és a belenyugváson való felülemelkedés ideje. Na, igyunk valamit…






































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon