Nyomtatóbarát változat
(nyelv és ünnep)
Kezdjük egy kicsit meglepő példával. 2000-ben, a magyar államiság ezeréves fennállásának ünneplése során megjelent egy hatalmas terjedelmű, gyönyörűen kiállított könyv, A mi nyelvünk címmel, mely igen gazdag válogatásban gyűjtötte össze sok-sok magyar írónak és költőnek vallomását, értekezését s – legtöbbjüktől a – versét a magyar nyelvről.1 Az ilyen típusú válogatások persze a magyar irodalmi életben egyáltalán nem tekinthetők ritkaságnak – ennek az esetnek a különösségét viszont az adja, hogy e könyvet nem a Magyar Írószövetség vagy nem a magyar nyelvészek adták ki, hanem a magyar erdészek. Amint az előszóban olvashatjuk is:
„A magyar erdészek közül többen gondoltunk arra, hogy jó lenne, ha e szép évfordulót nemcsak az erdész szakmánkból már eleve adódó módon – például emlékparkok, emlékfák telepítésével – ünnepelnénk meg. Egy népet, egy nemzetet több tényező tart meg, avagy dönt romlásba. Arra gondoltunk, hogy ha létezik egyáltalán a nemzetet meghatározó összetartó erő, az az anyanyelv. Az alkalom és ebbéli megfontolásunk ötvözeteként indítottuk útjára az „Erdészek a magyar nyelvért” kezdeményezést. Ennek lényege az, hogy államiságunk millenniuma alkalmából magyar erdészek támogatásával jelenjen meg egy könyv anyanyelvünk tiszteletére.” Hogy magunk is áttérjünk most már a kultikus nyelvhasználatra: íme, a magyar erdésztársadalom is szinte természetesnek érzi, hogy mikor országos ünnepen kíván részt venni, áldozatát a nemzeti nyelvnek oltárán mutassa be.
A könyvben összegyűjtött nagyon sokféle, különféle színvonalú, különböző korokból (de elsősorban a huszadik századból) származó anyag szinte tárházát nyújtja a nyelvvel kapcsolatos kultikus rítusoknak és a kultikus nyelvhasználat minden válfajának. S e téren e könyv egyáltalán nem tekinthető kivételesnek. Mint már említettem, az ilyen szerkesztésű könyveknek a magyar könyvkiadásban igen jelentős előzményei is vannak,2 továbbá igen erősnek tekinthető az a hagyomány is, mely a nyelv és ünnep között szinte közvetlen összeköttetést feltételez. Egyrészt természetesnek tekintetik, hogy ha nemzeti ünnepről, történelmi ünneplésről van szó, akkor a nyelvről (is) kell beszélni, másrészt pedig ennek az inverze is érvényes: ha a nyelvről van szó, a diskurzus, az esetek igen nagy többségében – természetesen a szigorúan tudományos területeket kivéve – ünnepiesre és patetikusra fordul. (Csak egy nagyon régi példával illusztrálnám ezt: mikor 1792-ben megnyitották Pesten az egyetemen a magyar nyelv és irodalom tanszékét, a kinevezett professzor ily csodálatos hiperbolákkal ékesítette az egyébként is nagyon fényesen kiállított ünnepet: „Elegyítsük gerjedezésünket az örömbe hevűltt Hazafiaknak édes hangjaival, hármoniává vállyon az egész Nemzetnek örvendező szózattya, hassa meg oda fent az Égiek lakóhelyét, eggyütt zengjen az Angyali Karoknak öröm énekeikkel, elegyedgyenek öszve a Kérubimokéval, Innepet szentellyenek ott is a Magyarok Istenének ma!”3) S mindez nemcsak az ilyenkor alkalmazott távolságtartás nélküli, emelkedett tónusú nyelvhasználat, az erőteljesen átmetaforizált retorika esetében érvényes, hanem a kultikus rituálékat tekintve is: a jelenkori magyar kulturális életben ma már több mint negyedszázada él a magyar nyelv ünnepének szokásrendje is. Csak a legfontosabb eseménysort említem: 1967-ben hirdették meg első alkalommal a máig élő „A magyar nyelv hete” elnevezésű rendezvénysorozatot, melynek hatalmas sikerét, terjedését és intézményesülését már csak terjedelmi bővülése is jelzi: míg az első évben még csak 4 előadás, 1 ankét szerveződött meg, s mind Budapesten, központi rendezvényként, addig a huszadik évfordulón már arról emlékezhettek meg, hogy abban az évben csak egy megyében, Borsodban 473 előadást tartottak, s minden más megye, valamint Budapest is 20–150 rendezvénnyel büszkélkedhetett.4 S ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy jelentős mennyiségű nyelvi versennyel, nyelvi díjazással – valamint igen sok anyanyelvvel foglalkozó rádió- és tv-műsorral számolhatunk (melyek mindig, még a leghétköznapibb nyelvhelyességi kérdések tárgyalása során is gyakran alkalmaznak kultikus fordulatokat), akkor láthatjuk e kultikus rend kiépülésének igazi nagyságrendjét. S hogy e jelenség kultikus jellege mily különös, annak érzékeltetéséhez talán elég arra hivatkozni, hogy a nyelv sorozatos ünneplése, végtelen gazdagságú költészetbéli megéneklése és megdicsőítése olyan társadalomban, olyan iskoláztatás mellett és közben játszódik, mely az iskolai nyelvtan- és nyelvoktatást mélyen lenézi (az iskolákban, mint ismeretes, a magyar nyelvtanórák hatalmas többségét nem tartják meg!), s az ünnepi hangütés az esetek legnagyobb részében idioszinkráziás módon idegenkedik s tartja távol magát a nyelv, a nyelvhasználat fogalmi vagy tisztán szakmai megközelítésétől.
Sőt, magának a könyvnek a műfaja is igencsak figyelemreméltó. Túlnyomó részében ugyanis verseket találunk, rendkívül széles szórásban: a válogatás valódi nemzeti klasszikusoktól harmadosztályú dilettánsokig terjed (a tartalmi követelmények tökéletesen elmosták az esztétikai különbségtételeket, s mindenki, aki bármilyen klapanciát létre tudott hozni a magyar nyelv dicséretéről, bekerült a válogatásba...); ám a versek mellett sokszor ott vannak ezeknek az íróknak, költőknek prózai megnyilatkozásai is (illetve ezeknek kiválogatott részletei) a magyar nyelv nagyszerűségéről. Egyrészt már maga a tény is figyelemre méltó, hogy a nyelv dicsérete rendre csak írók vagy költők szájából hangzik fel: a nyelv művészeinek tekintélye mintha arra lenne felhasználva, hogy kétségbevonhatatlan garanciát nyújtson mindannak igazságára, ami felhangzik; hiszen, mint ahogy e kötetben is többször olvasható, az író, „természetesen” jobban tud magyarul, mint bárki más anyanyelvi beszélő – úgy, ahogy egykor Ady Endre dacosan kikiáltotta: „Magyarul ketten tudunk igazán: Arany és én...”5 (arra a magabiztos feltevésre nézvést, hogy ki tud a magyarok s aztán az írók közül legjobban magyarul, csak egy hevenyészett összeállítást mutatnék be különböző források alapján – a következőkről mind elhangzott valamikor e nagyszabású dicséret: Szenci Molnár Albert, Kiss József, Herczeg Ferenc, Arany János, Pázmány Péter, Ady Endre, Gyöngyösi István, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Vargha Gyula, Petőfi Sándor, Illyés Gyula, Erdélyi József, Szabó Dezső6). Másrészt pedig azt láthatjuk, hogy az idézett – többnyire igencsak emelkedett hangvételű – szövegrészletek rengetegféle viszonyulást, véleményt, bölcsességeket, szamárságokat, egymásnak szögesen ellentmondó állításokat, csodálatos víziókat és lapos közhelyeket tartalmaznak egymás mellett – s a könyvnek, a szerkesztőnek eszébe sem jutott rendszerezni vagy kiegyensúlyozni sokféleségüket (még az elemi szintű kommentárokról is lemondott): a könyv úgy tünteti fel, hogy egyedül az a csodálatos jó dolog számít, miszerint mindenki (és persze ebben igaza van: valóban majdnem minden író vagy költő!) megdicséri a magyar nyelvet; s ennek fényében viszont szinte teljesen jelentéktelennek mutatja, mit is mondtak az érintett szerzők. S maga az a szerkesztői fogás is, mely szabadon és önkényesen kiszakaszt bármely nagy tanulmányból egy bekezdést, mely zavartalanul egymás mellé rendeli pl. Ilylyés Gyulának valamely jelentős versét és egy verselő gimnáziumi tanárnőnek egymondatos közhelyét a magyar nyelv fontosságáról, arról tanúskodik, hogy e könyv számára nem az elmondottak tartalmisága a fontos, hanem maga a gesztus: vallomás kell, hogy tétessék a nyelvről, s a vallomás e téren alighanem egyenértékű lesz a hitvallással. Hisz az ily típusú, csak válogatásokat tartalmazó könyveknek őspéldája nyilvánvalóan a breviárium, mely ugyan rövidítve, csak a „lényegre” szorítkozva olvassa újra a hit alapkönyvét, s amely nem az elmélkedő olvasás számára, hanem a rituálé miatt gyűjti össze anyagát. A magyar irodalomban persze gyakorta jelentek/jelennek meg jelentős szerzők, írók, költők breviáriumai (többek között pl. a huszadik század második fele legnagyobb hatású nyelvművelőjének, Lőrincze Lajosnak emlékére megszerkesztett kötet is a Lőrincze-breviárium címet viseli!), s ha az épp említett versgyűjtemény-kötet el is hallgatja műfaji előképét, a minta követése egészen nyilvánvaló.
(nyelvkultusz és romantika)
A magyar nyelv megdicsőítésének és ezzel kapcsolatban kultikus szemléletének elterjedése a XVIII. század vége fele, a magyar nyelv iránti érdeklődés rendkívüli megélénkülésének korszakában kezdődött. Ebben az időszakban, mikor a nemzetfogalom átalakulásának következtében az anyanyelvnek a megelőzőkhöz képest kitüntetett funkciója alakult ki, hiszen ő lett a nemzeti együvé tartozásnak az egyik, majd nemsokára a kizárólagos jele: a politikai és kulturális diskurzusban szerepe hatalmas mértékben megnőtt (ebben az időszakban, épp a nyelv-nemzet ideológia hatására kezdődik meg a magyar államnyelvvel kapcsolatos politikai vita, s születik meg, hatalmas terjedelemben, a modern magyar nyelvtudomány, bontakozik ki a tudományos nyelvhasonítás; az irodalmi életet pedig teljes terjedelmében áthatja a nyelvújítás elmélete és gyakorlata körüli diskurzus); s szerepének megnövekedésével párhuzamosan alakult ki a nyelv értékével kapcsolatos szemléletnek a kultikussága is. A régebbi nyelvleírások megmaradtak a magyar nyelv különösségének rögzítésénél – az újabb, XIX. század eleji méltatások azonban az esetek többségében már a magyar nyelvnek legkiválóbb, minden másnál jobb, eredetibb, tökéletesebb voltát hangsúlyozzák; egyben pedig leváltják a régebbi típusú nyelvszemléletnek praktikus, a nyelv eszközjellegét célzó jellegét, s a szubjektív rajongás hangütését vezetik be (mint ahogy pl. a kiváló költő és dilettáns nyelvész Berzsenyi fogalmaz: „Bukdozásaim haszon nélkül nem maradtak, sőt örömmel tapasztaltam, hogy mindenütt többet találtam, mint kerestem, elannyira, hogy csakhamar általláttam azt, hogy a magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja; mert nyilván tapasztalám azt, hogy legközönségesebb természeti tárgyoknak nevezeteit nemcsak az igen rokon déli és keleti, de még az egészen idegennek vélt európai nyelvekben is általában magyar gyökerekbül lehet származtatni”7).
Előzetesen két nagyon korai példával élnék. Nagyon hamar elterjedt közhellyé vált, hogy a magyar nyelv minden másiknál jóval alkalmasabb mindenre, s a nyelvvel kapcsolatos vitairatok (ma talán azt mondanánk: az ismeretterjesztő publicisztika) a minél impozánsabb laudatio érdekében a szélsőséges túlzásoktól sem tartóztatja meg magát. (Vö. pl. azt az 1790-ből származó leírást, melyben a különös anekdota a világ legkomolyabb állításaként jelenik meg: „Gyakran azt szokta V. Károly Római Tsászár mondani, hogy ő az Istennel Spanyól, a Fejedelmekkel Olasz, az asszony nemmel Frantzia, ellenségeivel pedig Német nyelven szeret beszélni. Ha ez a hatalmas Fejedelem a mi ditsőséges nyelvünket értette vólna, nem lett vólna néki szüksége annyi nyelvnek tudására. Egy nyelv sints Európában, mellyen áhétatosabban lehetne Istennel beszélni, mint a magyar nyelven, a magyar buzgó szóknak ereje hét egeken-is által hat.”8) De ugyanezt a szemléletet tudományosan is próbálták képviselni: a nemzetközi elismertségnek örvendő nagy nyelvtudós, Kalmár György is felfedezi a magyarban az összes ismert nyelvnek jó tulajdonságait („E nyelvben, az elegáns nyelvek legelegánsabbikában … feltalálhatod a keleti nyelveknek alakzatait, mély érzéseit, jelentésképző erejét, találmányait, teljes szellemét és jellegét; a török nyelvnek virágait; az angolnak mélységeit; a franciának folyékonyságát, az olasznak bájosságát; a németnek súlyosságát; a szlávnak, kivált a réginek, bőségét; a görögnek termékenységét, eleganciáját és lendületét, a latinnak díszességét és szabályozottságát, valamint lakonikus mivoltát; s minden továbbit is feltalálsz benne, bármit kívánna is a műveltebb világ. S úgy fogod találni, hogy e nyelvben mindezek igencsak otthonosak.”9). A másik példánk ugyanennek a dicsőítő szemléletnek másik oldalát érinti: ez időben alakul ki az az erkölcsi parancs, mely a nyelv ápolását hazafiúi kötelességként állítja be, s ennek feltételéül a nyelv iránt érzett érzelmi elfogultságot, a szeretetet írja elő. Ennek máig folyamatosan idézett nagy igéje Kölcsey Ferencnek megfogalmazásában öröklődött: „Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog”,10 de egy nagyon korai példa mutathatja az 1780-as évekből, hogy a szubjektív, érzelmi elkötelezettség igénye már megelőzőleg is milyen erőteljesen jelentkezett:
„Édes anyám és hív nevelőm a tiszta Magyar nyelv,
A mellyenn Eleink szólltanak, édes anyám.
Édes anyám, mellyenn kinevezni tanúltam először
A dolgok neveit s képeit, édes anyám. …
Édes anyám, a melly a téjjel kezdte szerelmét
Éreztetni velem, szüntelen édes anyám. …
Édes anyám, a melly vérén szerzette Hazámat,
S termő lakhelyemet, szüntelen édes anyám.”11
A romantika korában aztán, a XIX. század első felében a nyelvről való beszéd állandóan a kultusz és a pátosz regiszterében szólalt meg; az esetek többségében még akkor is, ha a szerző, szándéka szerint, szigorúan csak tudományos célokat tűzött ki maga elé. S e hangütés jellemzően fennmarad máig is a magyar diskurzus egy nagyon jelentős hagyományában – mind az a tétel, miszerint a magyar nyelv a világ legkülönlegesebb (tehát: legjobb) nyelve, mind pedig az, hogy a mindennapi és nem-mindennapi nyelvet és nyelvhasználatot érzelmi-erkölcsi kötelesség kell, hogy áthassa, rendkívül gyakran felhangzik ma is, a nyilvánosság legkülönbözőbb fórumain és szintjein; holott a nyelvek közti értékelő különbségtétel esendőségéről és gyarlóságáról az esetek többségében még azok is meg vannak győződve, akik a fenti tételt egyébként hangoztatják (hiszen azzal mindenki tisztában van vagy lehetne, hogy senki nem ismerhet egy személyben annyi nyelvet a ma létezők közül, hogy széles körű értékelő általánosításra valóban jogos alapja lehessen12), azt pedig, hogy mit is jelent valójában a mai mindennapi és irodalmi körülmények között az anyanyelv „szeretete”, nem egykönnyen lehetne meghatározni (hacsak meg nem elégedünk annak elfogadásával: ha valaki azt mondja, hogy szereti e nyelvet, akkor az úgy is van...). Másrészt nagyon erősen hozzájárult a nyelv kultikus szemléletéhez az is, hogy a nyelvről való beszéd nagyon sokáig tökéletesen egységesnek és szubsztanciálisan homogénnek tüntette fel mind tárgyát, mind megfigyelési módszertanát, s a nyelvleírások vagy nyelvjellemzések során nem vette figyelembe, hogy a beszélő közösség a különböző nyelvhasználati szinteken, az írásbeli vagy szóbeli kommunikációs akciókban, a különböző retorikai szituációkban rendkívül különböző nyelvi manőverekkel képes élni, s a nyelvnek mindezek feletti egységes jellemzése tulajdonképpen csak elképzelt, fiktív nyelvideálokat tud kreálni. Az a romantikus feltételezés, miszerint a nyelv „géniusza” vagy „természete” közvetlenül adott, tulajdonképpen abszolutizálta s a beszélő közösségnek felébe emelte a nyelvet, továbbá elszakította az egyes megnyilatkozási, retorikai aktusok különösségétől, s ezáltal teremtette meg ideáljának transzcendens igényeit, valamint szemléletének kultikus kereteit is. (E romantikus kultusz fényében mily naivnak is hat az a nagy nyelvújítási ideológia, mely a beszélői-írói aktivitásra, a nyelvi szintek elkülönítésére alapozva megteremtendőnek tekintette és állította a nyelvet...) S ahogy emez abszolutizált, egységessé kreált kultikus nyelvszemlélet általános keretei máig öröklődtek, ugyanúgy élnek azok a metaforák is, melyekkel a nyelv jellegét, értékét, szerepét szinte észrevétlenül körülírjuk – s e metaforák hatalmas százaléka, mind képzetkörét, mind hangulatát illetően állandóan a kultusz szféráival érintkezik (a bevezetőben érintett kötet szövegei pl. csodálatosan mutatják e metaforák hagyományozódásának hatalmas erejét: magukat posztmodernnek állító költők ismétlik meg, feltehetően anélkül hogy tudnák, a romantika korszakának frazeológiáját).
(vallás)
A legegyszerűbb és legkonvencionálisabb azt kimutatni, mennyire áthatja a nyelvvel kapcsolatos megnyilatkozásokat a vallásos érzület és frazeológia. Minden indoklás nélkül hangzik el számtalan szájból, hogy a nyelv valami titkos ok folytán a szentség kiváltságában részesül (a nyelv, mint Wesselényi vagy Kazinczy mondja, „szent birtok”13), s ezért egy igaz hazafit „ szent kötelesség kényszerít” a nyelvvel való foglalkozásra,14 sőt, kötelesség nélkül is „szent, áldott és jó dolog a Nyelvenn magán dolgozni...”15 – s mindez alighanem annak köszönhető, hogy, amint a szekularizált huszadik század derekán is elhangzik, „emberi létünkben szerzett tulajdonaink közt alig van szentebb, mint a nyelv”16. Hogy e szentség pontosan mit is jelent, azt természetesen nem tudjuk meg, de az alkalmazott vallásos frazeológia radikálisan meghatározza, miként is kellene viszonyulni a sérthetetlennek beállított nyelvhez: áldással és hódolattal. Hisz itt a nyelv mindig többnek látszik, mint egy egyszerű (vagy akár bonyolult) nyelvhasználat: a magyar nyelven való beszéd maga szakralitás (hogy nagy tekintélyt idézzek: maga Illyés Gyula fogalmazott így: „Nyújtsuk magasra örökségünk szép darabjait, s aztán, ne szégyelljük, végezzünk valami ünnepi szertartást, már csak gyermekeink földi üdvösségéért is. Ez a mi örökölt vallásunk.”17). A ma is számtalanszor idézett, hajdan elkiáltott romantikus szózat („Ez a nyelv a legrégibb és legdicsőségesebb emlékműve a nemzeti önállóságnak és szellemi függetlenségnek. ... A magyar nyelv eredetisége még ennél is bámulatosabb. Aki ennek titkát valaha is megoldja, az isteni titkot fog megfejteni. Legalábbis a titok első tételét, amely így hangzik: »Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.«”18) máig érezteti hatását – az írók és költők az esetek többségében úgy beszélnek a nyelvről, mintha vallásos rituálét mutatnának be, egy hívő közösség felkent papjaként; vagy legalábbis folyamatosan működtetik a szakrális frazeológia emelkedett kép- és szókincsét. S ha a XIX. század végi lelkesedés vallásos áhítatának közvetlensége ma nyilván kissé naiv benyomást is kelt – akár a magyarok istenének könnyed említése okán: „Ha fohászát kulcsolt kézzel / Buzgó szív sugallja, / Imádságos nyelvünket az / Isten is meghallja. / Földi élet, örök élet / Összekötő szála / A magyarok Istenéhez / Útját megtalálja.”19; akár az áldás egyszerű közvetíthetőségének feltételezése okán:
„Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged
Ajkára vőn, többé nem dobhat el!
Szentség gyanánt hogy befogadja éked,
Őrző oltárrá válik a kebel. ...
Hatalmas, szép nyelv,
Magyarnak nyelve!
Maradj örökké
Nagy és virágzó!
Kisérjen áldás,
Amíg a világ áll!
S legyen megáldott
Az is, ki téged
Ajkára vesz majd:
Elsőt rebegve,
Végsőt sohajtva!”20,
– az bizonyos, hogy e frazeológia rendkívül életképesnek bizonyult. Így a nyelv lehet ma is, régen is, „Veronika-kendő”, „szent kehely” vagy akár „frigyláda” is,21 a nyelv közvetlenül rendelkezhetik jézusi tulajdonságokkal („Anyanyelv, jámbor Jézus-fia vagy, / keresztre van téve mindenegy szavad...”22), emlékeztethet Jeruzsálemre („Ő a legszentebb és a leggyönyörűbb. ... Számomra olyan az én anyanyelvem, mint a babiloni fogságban élt zsidóknak lehetett Jeruzsálem: meghalnék, ha hűtelen lennék hozzá. ... Nekem Babilonom lett ez a lassan múlóban, kimúlóban lévő huszadik század, s benne Jeruzsálem az anyanyelvem”23) vagy a harangszóra („A magyar nyelv, mint a húsvéti harangszó, felvette magába mindazoknak a hatásoknak az ércét, amely ércek egy jó haranghoz kellenek”24) – hiszen maga a nyelvvel való foglalkozás is mint papi aktus nyer megfogalmazást: „Bevallom én is, ki egy életen át nézem / Már Eged’ s minden égi jeled’ szívvel lesem / És oltárodnál papként mindennap misézem.”25
(kincs)
A nyelvre alkalmazott metaforák közül az egyik leghatásosabb alighanem az volt, mely a nyelvet mint kincset határozta meg („...fajtánk nyelve, ... minél nagyobb kincsünk nincs...”26, mondja Széchenyi, de ugyanígy használja e képet Petőfi27, Jókai28 és még sokan mások – akár napjainkig). A „kincs” kifejezés mint tulajdon, személyi és egyben közösségi tulajdon egyrészt magában foglalja a felhalmozott érték mozzanatát, az értéknek valamely természet adta szépségét, ugyanakkor pedig, archaikus íze miatt, mellőzi a használati érték jelentés-összetevőjét: a kincs olyan tulajdon, melyet csak őrizni s tisztán tartani kell, melynek csupán reprezentatív funkciója van, s melylyel szemben egyetlen kötelességünk van: nem szabad elveszteni vagy elherdálni (mily jellemző, hogy az első magyar tudományos nyelvész folyóirat is e szemlélet jegyében kezdi meg működését, hiszen Magyar Nyelvőr címmel jelenik meg, s a bevezető programcikkben a szerkesztők nyíltan vállalják is az őr szerepét és funkcióját29). A nyelvnek kincsként való beállítása egyrészt őrzi a tulajdonlás mozzanatát és közösségi jellegét, hiszen nyíltan utal az öröklött jellegre – sőt a birtok megőrzésében a földbirtok (mint haza) materiális birtoklását is felidézi (pl. Kölcseynél: „Nem keserít-e el az a tekintet, ha nyelvünket, őseinknek ez örökségét, őseinknek e már csaknem egyetlen egy örökségét a köz helyről lassanként eltűnni, s nemsokára a legalsóbb rendű nép kirekesztő birtokává lenni látandjuk? Szabad-e elveszni hagynunk a kincset, mely elidegeníthetetlen birtokként szállott reánk; e kincset, melyért, valamint lakföldünkért, s háznépeinkért mind a vérig, mind a végig harcolni nem csak jus hív, de szent kötelesség kényszerít?”30); másrészt pedig a kincs mint „családi örökség” a családnak, a közösségnek megtartására alkalmas szimbolikus jelként, ereklyefunkcióban is feltűnik (pl. Kazinczynál: „A Nyelv eggyik legféltőbb kincse, eggyik legfőbb dísze a Nemzetnek, s a Nemzeti Léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője. Érzi ezt mind az egyik fél, mind a másik, s szereti a Nyelvet szent hazafisággal…”31; ugyanekkor Erdélyből, a vallási allúziókat még erőteljesebben érzékeltetvén: „A nyelv egy nemzetnek nemcsak közbirtokú kincse, hanem egyszersmind frígyszekrénye is, mely által egyesül és fennáll”32; s valamivel később Bajza Józsefnél is: „Azért a népeknek nincs szentebb ereklyéjök és félhetőbb kincsök, mint nyelvök, és híven jegyzett történetök. Szó és tett jellemzik az embert, szó és tett a népet.”33).
A nyelv, illetve a hozzá való viszony ilyen értelemben mindig konzervatív beállítású lesz – nemcsak akkor, amikor ennek, kisebbségi politikai diszkrimináció esetében, politikai indíttatása megérthető, pl. a XVIII–XIX. századi németesítő nyelvpolitikai tendenciák fenyegetésének fényében (mint pl. Baróti Szabó Dávidnál: „E nyelv, e kéncsünk, mellynek veszedelmire nézvén / Csaknem vérrel elegy könyveket önt ki szemünk…”34; Batsányinál: „S nemzeti fő kincsünk, nagy atyáink nyelve, hová lessz?”35; vagy negyedszázaddal később a fiatal Vörösmartynál: „Attila nyelve (melynek intő hangira / Remegve tért ki a világ / Előled, ó nagy hős!) / íme dicső, talál / Korunkban ennyi megvetőt. / Az, ami lételünknek őre, s nemzetünk / Fő kincse, szenved ily csapást!”36); nemcsak az olyan nyíltan konzervatív vállalkozások esetében, mint amilyen pl. az 1930-as években megjelent, Kosztolányi szerkesztette, erőteljesen revizionista jellegű kis könyv, A Pesti Hírlap Nyelvőre volt: „Egy nemzet legnagyobb kincse – szellemi életének, lelki összetartozásának oltalmazója –: a nyelve. Ezt nem érinthetik pillanatnyi történelmi változások. Őrzője a múltnak, záloga a jövőnek”37, hanem az olyan nem konzervatív írók esetében is, mint pl. Déry Tibor, aki egészen más szituációban élt ugyanezzel a frázissal: „...a magyar nyelvet tekintem legnagyobb földi kincsemnek...”38; vagy Illyés Gyula, aki szintén ugyanígy vélekedett: „Nincs féltenivalóbb kincsünk ennél.”39). S mivel a „kincs” a hagyomány többsége szerint nem az egyénileg szerzett, hanem a kapott javak közé tartozik, a nyelvnek dicsőítő leírásánál roppant könnyen eljuthatnak akár az isteni kegyelem emlegetéséig is, s a nyelvnek mint egészen különleges ajándéknak dicséretéig (pl. Kalmár Györgynél 1760-ból: „Micsoda kíncsët adott ISTEN nëm tudhatod épenn: / el-hagyod im’ magadat: nincsen soha gondod a-Nyelvre. / Nincs sohol é-földön olljan kincs, mint a-të Kíncssëd.”40); továbbá mivel a kincsnek szimbolikus és reprezentatív funkciója nyilvánvalóan erősebb minden más funkciónál, könnyen elhangozhat az a nagy tétel is, melynek szélsőségesen kultikus (azaz kontrollálhatatlan) jellege, ugyanúgy, mint az eddigi felhangzások esetének többségében – rejtve marad: „Tehát mindent a világon – még a legfontosabb érdeket is – a nyelv érdekének kell alája rendelnünk”41 – holott az, hogy hogyan kellene mindent a nyelvnek alárendelni, valamelyes magyarázatra mégiscsak szorulna... S hogy a „kincs”-metafora frazeológiája milyen mélyen és észrevétlenül áthatja mindennapi fordulatainkat is, azt talán az jellemzi a legjobban, hogy olyan huszadik századi gondolkodóknál és tudósoknál is a legtermészetesebben simul be a szövegbe, akik pedig szellemiségük egészében távol állnak a kultikusságtól: még a sokszor ironikus Kosztolányi Dezső is sokszor felidézi e kincsjelleget („Először is tekintetbe kell vennünk, hogy a nyelvvel minden szellemi kincsünk alapföltételét, a képzelhető legnagyobbat kapjuk, melyért semmi fáradság nem sok”42); sőt az egyébként inkább száraz fogalmazású tudós, Bárczi Géza is kész arra, hogy időnként a túlzó felstilizálás eszközével éljen (pl.: „Finnugor örökségében a magyar nyelv becses kincset kapott útravalóul…”43); hogy arról már ne is beszéljünk, hogy a legújabban megszületett egyetemes nagy „magyar” „nyelvelmélet”, ha kicsit délibábosan is, ha kicsit túlretorizáltan is, ugyanezt a képzetkört mozgósítja a legnagyobb általánosságokig: „Nyelvünk nemcsak szellemi, hanem erkölcsi teljesítmény! Anyánk, szerelmünk, hazánk áhítata, édes vallomása, átkaink, káromlásaink titkolója, Bábel fölötti győztes királyi uralkodónk, és méltóságos alattvalónk. Örökös kincsünk, páratlan emlékezetünk…”44
(a női princípium)
A nyelvhez fűződő viszony különösségét és érzelmi elkötelezettségét illetően érdemes azt a metaforasorozatot megvizsgálni, melyben a nyelv kizárólagosan női, feminin jellege fogalmazódik meg, anélkül hogy erre a sajátos „nemi” meghatározottságra bármiféle magyarázatot kapnánk (a képzet uralkodó volta feltehetően az „anyanyelv” kifejezés általános elterjedtségének köszönhető,45 valamint annak, hogy a „nyelv” szó az indoeurópai nyelvek többségében – de azoknál sem mindegyikben – nőneműnek minősül46). Különösen érdekes pl. az a tudományos nyelvhasználati hagyomány, mely szerint a nyelvrokonítás és nyelvhasonítás során az egyes nyelvek úgy lesznek családokba sorolva, hogy leszármazási soruk csak nőnemű rokonokat feltételez: vagy anyaként vagy leányként beszélnek a nyelvről – olyan megnyilatkozással, miszerint a nyelvrokonságban valamely „apa” szerepe is feltételeződnék, sehol nem találkoztam. Csak néhány példa, a XIX. század elejétől kezdve: Révai Miklós szerint a nyelvek lehetnek leány-, anya- vagy nagyanya-nyelvek is (a magyar nyelv a zsidó nyelv anyjának nővérétől származik, tehát a két nyelv olyan viszonyban van egymással, mint egy közös nagymama lányunokái)47; Kis János is azt írja, hogy „A deák nyelv leányai, jóllehet igen elkortsosodtak, még is minden német szármozású nyelveket felyül haladnak…” „A Frantzia nyelv legkissebb mértékben tartotta meg az annyának majestással tellyes hangzását...”48); Teleki József a magyar nyelv rokontalanságát is anyátlanságként írja le („A rokonoknak egymástól és a leánynyelveknek anyjoktól való kölcsönözése legtermészetesebb; a magyar nyelvnek anyja nincs, rokonai pedig, melyek atyafiságokra nézve is távoliak, …rész szerént esméretlenek…”49); a század közepén még a nagyszabású Czuczor–Fogarasi-féle szótár is csak úgy határozza meg a rokon nyelveket, mint amelyek „legközelebbi rokonok, melyek között anyai és leányi viszony létezik…”50 stb. A magyar nyelv mindig valamely női alakként fog megjelenni – akár gyönyörű nemes ifjú szűzként (mint pl. Batsányinál: „Mert valóban kényes a Magyar Nyelv! Ollyan, mint ama szabadon-született, jól-neveltt, s minden viszontagságai között-is ártatlanságban maradott szűz Leány, a kinek tiszta erkölttse, s ennek érzéséből származó nemes büszkesége, semmiféle erőszakot el nem szenved. Megnyerheted idővel és tetszésedre hajthatod nagyra-termett s minden szépnek és jónak elfogadására alkalmatos szívét, – ha illendő módgyát tudod, és olly boldog tsillag alatt születtél, hogy ezt tudhasd; de
Másrészről: a nyelv „szűzi” jellege a legszorosabban összefonódik azzal a purista nyelvfelfogással és képzetkörrel, mely a nyelvnek tisztaságát, ártatlanságát védi, s az idegen kulturális vagy nyelvi behatásnak minden fajtáját organikus és erkölcsi megrontásnak éli meg. E képzetkör már a XVIII. század végén oly elterjedt és ismert volt, hogy számtalan példát idézhetnénk: Baróti Szabó Dávid azért dicséri a székelyeket, mert nyelvük „...nálok szűz virágában megmaradott…”66; Kármán József, mikor a nyelvvel való oktalan bánást kárhoztatja, természetesen a szüzességet védené: „Hányan kortsosították szép Nyelvünket erőltetett Szóllások Formájával? … Visszás, a Nyelv és Értelem szent Törvényeivel ellenkező, idétlen és erőltetett Faragás volt sokaknak szüleménye; elrontották, megszeplősítették Szűz Nyelvünket…”67; a nyelvújítás problémájának kapcsán e korban e metafora teljesen általánosként működött (vö. pl.: „...csak így nyerhet a nyelv állandó eggyenlőséget; hogy csak így fog a nyelv szűzesége sérelem nélkűl maradhatni; hogy különben a nyelv lassanként elveszti eredeti természetét, még végre a magyar nyelv nem magyar nyelv leend...”)68 – de azt se felejtsük el, hogy e képzet még Arany János korában is közhelyszerű lehetett, hisz maga Arany írja a nyelvújítás koráról a következőket (ha ő persze nem is kárhoztatólag): „ha valami idegen szerűt latinból, franciából, németből átvettek, ... az ily kölcsönzés által a nyelv szűz eredetisége mindinkább lehímlett.”69 E képzetkör persze nemcsak irracionális jellege folytán okozott mindig feszültséget is, hanem igen súlyos ellentmondást is rejtett magában – hiszen ha komolyan végiggondoljuk a képsort, akkor az anyanyelv és a nyelv szüzessége sehogyan sem férhet össze (s a kézenfekvő keresztény képzettársítás, azaz a szűzanya toposza, sehol nem kerül elő! – úgy látszik, a nyelv feltételezett organikusságával, azaz testies nőiségével kapcsolatos képzetek kizárták a tételes vallási allúziók felléptetését). A nyelvújítás radikális hívei, mint Kazinczy vagy Kis János, maguk is ironizáltak a szüzesség képzetén (vö. pl. Kazinczy gúnyolódását a „szeplőtlen szűz” szépségén, aki ugyan „megmarad a maga tisztaságában”, de ez egyben azt is jelenti, hogy így „csínatlanságában, durvaságában, szegénységében” is megmarad70; vagy pl. Kis János frivol kérdését: „Mivel szűzebb a Magyar Nyelv a Német, Tót és Deák Nyelveknél?”71), sőt az ellentmondást számon is kérték a metafora alkalmazóin. Kazinczy részletes levélváltásba is bonyolódik felette egy orvos barátjával, s mikor azt a kérdést kapta, miszerint „mind fejem, mind szívem nyitva van az igazság előtt, tsak fiúi hűségem retteg a tiszta Anya-nyelvem szűzességin eshető erőszaktól”, nagyon erőteljesen vágott vissza: „Te az anyád szűzességén esett erőszakot emlegeted, s a nyelv géniusát. ... Barátom, te tudod, mint Orvos, hogy a szűz soha nem szűl; ha tehát akarjuk, hogy szűljön, ne féltsük szüzességét, ne még az erőszaktól is, mert az is sokféle, s van ollyan édesen eső erőszak, a miért nem futnak Biróhoz.”72 Kazinczy ezután olyan választ kapott, mely a metafora eredeti ellentmondását megkerülte – de egy más, abban a korban nagyon élénk vonatkozását mozgásba hozta: az idegen által megszeplősített nő gyermekének törvénytelenségét, idegenségét, fattyú és korcs jellegét hangsúlyozta: „...inkább legyenek egynehánnyal kevesebb gyermekei, mintsem idegen erőszaktól teherbe esvén, idétleneket vagy kortsokat szűljön, törvényes gyermekeinek gyalázatjára!”73 A nyelv új és szokatlan, esetleg nyíltan idegen hatásra keletkezett termékeinek mint korcs szüleményeknek, mint törvénytelen gyermekeknek, mint fattyúknak kategorizálása szintén rendkívüli erővel hatott – közkeletű volt és maradt az a fordulat, miszerint: „Olly fattyú íz érzés egy édes gyermektől, / Hogy szókat koldúljon idegen nyelvektől”74; olyannyira, hogy még a két háború közti nyelvművelő mozgalom folyóirata is úgy indokolta meg fellépését: „...fattyúhajtások burjánzanak fel, nyelvi hibák terjednek el és bitorolják a nyelvi szépségek jogát...”75 S hogy e metafora-képzetkör mennyire áthatotta a nyelvről való beszéd frazeológiáját, arra elegendő azt a példát felhozni, hogy még olyan okos és nagy írók retorikájában is nyomát találjuk, mint Móricz Zsigmond – hisz Móricz, mikor azt üzeni „...az ifjúságnak, a komoly, művelt és építő ifjúságnak: figyeljétek meg a tiszta magyar nyelvet, és mentsétek meg az ősanyát, a szent, szűzi népnyelvet!”76, ugyanúgy nem veszi észre, milyen ellentmondásba bonyolódott, mint százötven évvel előbbi írótársai...
(az élő alak)
További részletes elemzést érdemel a nyelvvel kapcsolatos metaforák kultikus körében a nyelvet perszonifikáló képzetkörnek az éltetése. A romantika kora óta beszél olyan nyelvtani és retorikai fordulatokkal a magyar diskurzus egy nagy hagyománya a nyelvről, mintha ő maga élő figura volna, s nemcsak élete, tevékenysége, hanem akarata, hajlama, személyes jelleme is lenne, s folyamatosan tenne is valamit. Nyilván összefügg e képzetkör Herder híres (1767-ben megjelent) s Magyarországon hihetetlen karriert befutó nyelvregényével77, melyben a nemzet és a nyelv mint egy ember képe jelent meg, s ennek megfelelően, élő organizmusként, születő, növekvő, férfikorú, öregedő emberalakként fogalmazódott meg – ezt az allegóriát számtalan helyen láthatjuk visszatérni, legrészletesebb leírásban Verseghy Ferenc nyelvfilozófiai műveiben78. A nyelvről való beszéd állandóan antropomorf jellegű leírásokat fog adni – annyi megszemélyesítést, mint amennyit a nyelvről, talán semelyik más elvont kategóriáról nem olvashatunk: mennyire tanulságos pl., hogy a huszadik században két nagyon fontos tudományos könyv is megjelent A magyar nyelv életrajza címmel, s mindkettő „természetesen” alkalmazza leírásában az ’életrajz’ kitételét – jóllehet tudományosan egészen más dolgokkal foglalkoznak!79 A nyelv ilyen értelemben úgy fog mozogni, ténykedni, mintha valóságos, „élettel” és szubjektivitással is rendelkező ember tulajdonságait tudhatná magáénak, s működése közben olyanokat tenne, amilyeneket csak emberek szoktak (csak néhány példa: „Ugy láttzik, mintha a vers írásra született vólna a mi nyelvünk...”80; „A nyelv él, lüktet, fejlődik”81; „A magyar nyelv jobban szereti az egyszerű mondatot, mint az összetettet...”82; „...ha egyszer a magyar nyelv talpra áll, megindul a maga lábán...”83; „… a szédítő magasságú házak környezetében mennyire elszédül a nyelv lelkiismerete, úgy hogy majdnem egészen elvesztette egyensúlyát...”84 stb.); ami a nyelvvel vagy a nyelv által történik, az úgy állíttatik be, mintha maga a nyelv cselekedte volna („Rendesen a legerősebb s legéletrevalóbb nemzetiség vagy nyelv aláveti magának a többit. De nem azon értelemben, mintha eleve elnyomná mindjárt vagy kiirtaná a többit. Nem! Sokkal emberségesebben cselekszik.”85); a nyelvnek olyan tulajdonságai vannak, melyeket úgy lehet kategorizálni, mint az emberi jellemet (pl. „A Magyar Nyelvről azért, leg először is bátran ellehet mondani, hogy igen fenn héjazó...”86; „...úgy éreztem, hogy a magyar nyelv csupa erő. Nem ismerek ehhez fogható férfias nyelvet. Szenvedelmesen férfias.”87; „A magyar nyelv tartózkodó, mértéktartó. Nem szereti az áradozást. Ha a túlzásokat átmenetileg el is kell tűrnie, hamarosan lerázza magáról.”88 stb.); s végezetül még az is kimondatik, hogy a befogadóknak (azaz a nyelv természetes használóinak) is úgy kell viszonyulniuk a nyelvhez, mint az emberekhez: „Olyanok a szavak, mint a hírnökök: mindazt a jót vagy rosszat elbeszélik, ami ott honol abban az országban, ahonnét jöttek. Azonban megfüröszthetjük őket, ha fáradtan érkeznek; rendes ruhát adhatunk nekik, ha rongyosak; s jó ételt, ha a szolgálatban elszigorodtak...”89
S mindebből aztán a metaforika logikájával következik, hogy a nyelv mint élő, organikus szervezet lehet egészséges vagy beteg, s szervezeti működése az emberi test biologikumával lesz analóg: bekapcsolódhatunk pl. „a magyar nyelv élő vérkeringésébe”90, a nyelvvel való műveletek jellemezhetők úgy is, mint „…idegen (főleg német) nyelv csontvázára magyar szó-hús ráaggatása…”91; e szemlélet számára megkülönböztethetők a nyelv egészségi állapotai (pl. „Nyelvünk is veszendőben volt már, / Hozzája közel volt a vég, / Az országútra kitaszítva / Halálos bajban feküvék...”92; „A magyar nyelv régóta gutaütésben szenved, s abból most csak lábbadozik.”93; „Nem magamat érzem hibásnak. Anyanyelvül kaptam e nyelvet. Elvártam volna, hogy miként apámtól a vért, ezt is egészséges állapotban kapjam...”94; „A magyar nyelv angolkórban szenved”95, stb.); a külső nyelvi hatások állandóan mint betegség, fertőzés jelennek meg („Még nyelvünk dallama is fertőződik…”96), s a betegség leküzdéséhez természetesen orvosi kezelés szükségeltetik: „Naponta kidoboltatva, kötelezővé kellene tennünk az anyanyelv védőoltásait: példának okáért két fiola Petőfi a szabadság szeretetének koronaerébe, tíz köbcenti Tóth Árpád jelzősorvadás ellen, az egyenes tartás védelméről nem is szólva...”97 S végül ennek az ember-metaforikának köszönhetően alakul ki az a gyakran alkalmazott nagy retorika, mely a nyelvet mint második nyelvtani személyű figurát megszólítja, s dialogikus (ha persze az esetek többségében fentebb rendű) partnerként aposztrofálja (csak néhány példa: „Keresztre feszülsz, s minket vonsz keresztre...”98; „te formáltál, / jegenyetartást adtál...”99; „Őrizz meg, kérlek, pár szikrát belőlem, / s bocsásd meg, hogyha szándéktalanul / vétettem volna bármit ellened.”100; „Törvény, és imánk vagy, / továbbra is akard, / hogy jövőnkért küzdve / légy kezünkben a kard.”101). A hasonló idézetek vég nélkül folytathatók lennének, de talán enynyi is elég: íme, a nyelv mintha megelevenednék e képzetkörben, s olyan fiktív szubjektivitásra tenne szert, mely az egyébként természetesként használt anyanyelvet is csodaként aposztrofálja.
A tanulmány második részét novemberi számunkban olvashatják.
Jegyzetek
A cím Jánosy István: Óda c. verséből származik. Összehasonlító háttérként hivatkoznék régebbi (1989-es) tanulmányomra: Margócsy István: A magyar irodalom kultikus megközelítései. Irodalomtörténeti Közlemények, 1990/3., 288–312.
1 A mi nyelvünk. Íróink, költőink a magyar nyelvről. Szerk.: Grétsy László. Tinta, Budapest, 2000, 493 lap (B/5) (A továbbiakban, ha e könyvből idézek, csak a címmel élek: A mi nyelvünk...)
2 Hasonló válogatások:
Nyelv, sugárzó anyanyelvem. Költőink és íróink a magyar nyelvről. (Szerk.: Gulya János, Grétsy László) TIT, 1970.
Nyelvédesanyánk. Szerk.: Hernádi Sándor, Grétsy László. Móra, 1980.
A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről. Szerk.: Zalabai Zsigmond. Pozsony, 1985.
A szó becsülete. Íróink az anyanyelvről 1541–1980. Szerk.: Z. Szabó László, Wacha Imre. Bp., 1985.
Vallomás. Költők az anyanyelvről. Szerk.: Z. Szabó László. Győr, 1985.
Koszorú. Száz vers az anyanyelvről. Kiadja az Anyanyelvápolók Szövetsége. Vál.: Gráf Rezső. Budapest, 1994.
3 Vályi K. András: A magyar nyelv hathatósságáról mondott beszéd. Pest, 1791., 7.
4 L. Lőrincze Lajos előadását a huszadik évfordulón: Anyanyelv és nemzet. Lőrincze-breviárium. Szerk.: Gráf Rezső.
A Magyar Nyelv és Kultúra Társasága kiadása, 1999, 282.
5 Idézi Bóka László: Válogatott irodalmi tanulmányok. 1966, 1407.
6 Elsősorban Kosztolányi Dezső, Hegedűs Géza, Illés Endre, Szabó Magda, Nemeskürty István irodalomtörténeti esszéi alapján.
7 Berzsenyi Dániel Prózai Művei, Szépirodalmi, 1985, 281. (E széles körben elterjedt szemléletnek legszélsőségesebb korabeli kifejtését l. Horvát István: Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből. Pest, 1825.)
8 Decsy Sámuel: Pannóniai Féniksz avagy hamvából fel-támadott magyar nyelv. Bécs, 1790, 46–47. A nyelvdicséret szélsőséges különösségére nézvést érdekes ugyanennek a szerzőnek további fejtegetése is: „Egy nemzet sints a kerek Ég alatt, a melly tzifrábban s rettenetesebben tudna a Magyarnál káromkodni. A magyar káromkodó nyelvnek rettentő hangjától, még az oktalan állatok-is meg-borzadnak... Talán meg-nem sértem kedves Nemzetemet, ha azt állítom, hogy mind a kígyó Évának meg-tsalásában, mind Isten az engedetlen első két embernek Paraditsomból való kiűzésében, magyar nyelven beszéltek.” Uo. 48–49. Figyelemre méltó, hogy ez az érvelés közszájon foroghatott, hiszen a korban máshol is találkozunk mindkét elemével; pl. latin nyelven ugyanez: Szirmay Antal: Hungaria in Parabolis, sive Commentarii in adagia et dicteria Hungarorum. Budae, 1804, 16., 38–40.
(Csak érdekességként idézem ide azt az e képzetkörhöz roppant közel álló huszadik századi, nem magyarbarát állásfoglalást, mely ugyanilyen „káromló” hangzásvilágot hall ki a magyar nyelvből: „Bevallom magának, hogy irigylem szomszédaink megátalkodottságát, sőt nyelvét is, ezt a zord hangzású nyelvet, melynek szépségében nincs semmi emberi, melynek hangzása egy másik világegyetemből származik, ezt az erőteljes és megsemmisítő nyelvet, mely a poklokból kél, hogy megörökítse hangsúlyait és kitöréseit. Bár magyarul csak káromkodásokat ismerek, e nyelv szerfölött tetszik nekem, amelyet vég nélkül hallgathatok, mely megbűvöl és sóbálvánnyá dermeszt, mely igézetének és szörnyűségének nem tudok ellenállni, melynek nektáros és ciános szavait mintha csak agóniához teremtették volna. Az ember vagy magyarul lehelje ki lelkét, vagy meg se haljon!” Emil Michel Cioran: Levél egy ismeretlen barátomhoz: Két típusú társadalomról c. esszéjéből, 1960.)
9 Kalmár György: Prodromus idiomatis scythico-mogorico-chuno-avarici… Pozsony, 1770. Praefatio 14. „…hoc in Idiomate, elegantium omnium elegantissimo … experieris Linguarum orientalium figuras, alta sensa, significandi vim, adinventiones et omnem spiritum, ac indolem; turcicae flores; profunditatem anglicae; gallicae fluiditatem; suavitatem italicae; germanicae gravitatem; copiam slavonicae, praesertim antiquae; graecae foecunditatem, elegantiam, et suadam; ornatum et decorum latinae; atque modum Laconum; et, quidquid demum Orbis cultior desideravit, in eo, inquam, experieris. Experieris haec admodum esse familiaria.”
10 Kölcsey Ferenc: Parainésis Kölcsey Kálmánhoz (1837). In: Uő: Összes Művei. Kiadta: Szauder József. 1960, I. 1113. (Bár az persze nem felejthető, hogy Kölcsey rögtön a következő mondatban arra hívja fel a figyelmet, hogy más nyelveket, kivált a latint és görögöt is tanulni és tanulmányozni kell!)
11 Édes Gergely: III. Keserv. Nemzeti nyelvünkről, 1788. In: Uő: Keservei és nyájjaskodásai. Vác, 1803, 77–80.
12 Ismeretes, hogy ma úgy háromezer körülire becsülik az élő nyelvek körét; az is ismeretes, hogy a történelem folyamán rengeteg nyelv kipusztult vagy elveszett; ám még a történelemben emlegetett legszéleskörűbb nyelvismeretű emberről, a XVIII. századi olasz nyelvtudós Mezzofantiról is csak annyit merhet a legenda is mondani, hogy hetven-nyolcvan közötti számú nyelvet ismert (no persze az is kérdéses, hogy melyiket milyen szinten...)! – Az pedig ismét más kérdés, hogy az egyes nyelvek bármely szempontú értékelő összehasonlítása rendkívül ingatag lábakon áll, hiszen egyáltalán nincsenek olyan általánosan érvényes kategóriáink vagy paramétereink, melyeknek alapján tényleges értékelő különbséget tehetnénk…
13 „Nyelv, mint nemzet tulajdona – de csak is mint ollyan – szent birtok.” Wesselényi Miklós: Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében. (1843) Erdélyi ritkaságok, 12. S. a. r. Gál István. Minerva, Kolozsvár, é. n., 89–90.; „mert megvalljuk, hogy a nyelv szentebb birtoka az egész nemzetnek, mint hogy azt kéje szerint illethesse minden…” Kazinczy Ferenc: Báróczy Sándor élete. In: Uő: Válogatott művei II. Szerk.: Szauder József. Szépirodalmi, 1960, 185.
14 Kölcsey Ferenc: Játékszín. (1827) In: Uő: Id. mű 632.
15 Kármán József: A nemzet tsinosodása. In: Uránia. Első folyóirataink. Szerk.: Szilágyi Márton. Debrecen, 1999, 311.
16 Illyés Gyula: A Magyar Nyelvőr ünnepére. (1972) In: Uő: A törzs szavai. Id. kiadás 210.
17 Illyés Gyula: Magyar beszéd. In: Uő: Anyanyelvünk. Magvető, 1964, 44–52.
18 Sir John Bowring Poetry of the Magyars (1830) c. könyvéből idézi egyetértően Grétsy László a nagy gyűjtemény bevezetőjében: In: A mi nyelvünk... 10.
19 Rudnyánszky Gyula: A magyar nyelv. (1913) In: A mi nyelvünk... 387–388.
20 Ábrányi Emil: Magyar nyelv. In: A mi nyelvünk... 11.
21 „Te vagy jelenünk, és a hajdani / arcunkat rejtő Veronika-kendő / és a jövendő...” – Faludy György: Óda a magyar nyelvhez. In: A mi nyelvünk... 135.; „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, / Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely...” – Reményik Sándor: Az ige. In: A mi nyelvünk... 384.; „A nyelv egy nemzetnek ... egyszersmind frígyszekrénye is, mely által egyesül és fennáll. Nem szabad azt senkinek vakmerően illetni.” – Zsombori József: Egy-két észrevétel a magyar nyelv mostani állapotjáról. In: Erdélyi Muzéum, 1814–1818. Szerk.: Benkő Samu. Kriterion, Bukarest, 1979, 111.
22 Kulcsár Ferenc: Óriás arany-orgona. (1991) In: A mi nyelvünk... 287–8.
23 László-Bencsik Sándor: Vallomás az anyanyelvről (1996). In: A mi nyelvünk... 297.
24 Rákosi Jenő: Az idegen elemek beáramlása. Előadás a Kisfaludy-Társaságban, 1913-ban. In: Uő: Tárcák, cikkek. II., é. n., 143.
25 Gömöri Jenő Tamás: A magyar nyelvhez. (1942) In: A mi nyelvünk... 167–8.
26 Széchenyi István: A Magyar Akadémia körül. (1842) In: Gondolkodó magyarok. Kiadta: Szigethy Gábor. Magvető, 1981, 12.
27 „Nyelvünk, egyetlen kincsünk, melyet / Apáink örökségiből / El nem rabolt még az enyészet…” Petőfi Sándor: A magyar politikusokhoz. (1847) In: A mi nyelvünk... 369.
28 „Egy kincse van minden nemzetnek adva, / Míg azt híven megőrzi, addig él. / E kincs neve: az édes anyanyelv…” Jókai Mór: Prológus (a debreceni színház 1865-ös megnyitására írt üdvözlő vers). In: A mi nyelvünk... 223–4.
29 Szarvas Gábor: Mit akarunk? c. bevezető írásában ezt is olvashatjuk a feladatok között: „Az elhanyagolt nyelvkincseknek felkutatása, s belőlük a czélszerűeknek szükség kívánta ajánlása és terjesztése.” Magyar Nyelvőr I. 1., 1872, 1–2.
30 Kölcsey Ferenc: Játékszín. (1827) In: Uő: Id. mű 632. Kiemeléseimben felhívnám a figyelmet az érvelés látványosan közjogi jellegére!
31 Kazinczy Ferenc: Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél. (1817) In: Uő: Válogatott művei II. Szerk.: Szauder József. Szépirodalmi, 1960, 196.
32 Zsombori József: Egy-két észrevétel a magyar nyelv mostani állapotjáról. In: Erdélyi Muzéum, 1814–1818. Szerk.: Benkő Samu. Kriterion, Bukarest, 1979, 114.
33 Bajza József: Nemzetiség és nyelv. (1846) In: Uő: Válogatott művei. Szerk.: Tóth Dezső. Szépirodalmi, 1959, 415.
34 Baróti Szabó Dávid: Sz. Jóbi Szabó László Úrhoz c. verséből, 1789.
35 Batsányi János: Levél Szentjóbi Szabó Lászlóhoz c. verséből, 1793.
36 Vörösmarty Mihály: A korcsokhoz c. verséből, 1819.
37 A Pesti Hírlap nyelvőre. Szerk.: Kosztolányi Dezső. é. n. Előszó, 3.
38 Déry Tibor: Nyelvvédelem. (1946) In: A mi nyelvünk... 115.
39 Illyés Gyula: A Magyar Nyelvőr ünnepére. (1972) In: Uő: A törzs szavai. Id. kiadás 214.
40 Kalmár György: Summa… A fentebb idézett Prodromus mellett megjelentetett magyar nyelvű eposz reprint kiadása: Kalmár György: Summa…(Pozsony, 1770) Pátria könyvek, 1993, 103–104.
41 Magyar nyelvvédő könyv. Szerk.: Pintér Jenő és munkatársai. Bp., 1938. Bevezetés, 3.
42 Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Szerk.: Réz Pál. Szépirodalmi, 1990, 8.
43 Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza. Gondolat, 1975 (az Előszó datálva: 1962), 383.
44 Kiss Dénes: Bábel után. Esszék, tanulmányok a magyar nyelvről. Püski, 2004, 8. (Az előző kiadás címe volt: Az ŐSEGY titka és hatalma, avagy a magyar nyelv tana. 1995.)
45 Bár az megemlítendő, hogy ez a mára teljesen közkeletűvé vált kifejezés is csak a XVIII. század vége felé terjed el – első előfordulásai Kalmár Györgynek már idézett Summa... c. eposzában (megj. 1770, pl. 135.) találhatók: „Im’a-kegyës Természet adá nekëd az-Anja-Nyelvet! / Im’ a-mi-kép ki-szopád; mostan-is szádban az-ízi!” (vö. még pl. Révai Miklóstól 1777-ből: „A szeretet s forróbb gond anyanyelvre vezet”), de még nagyon sokáig nem lesz kizárólagos, s váltakozni fog a „hazai”, „honi”, „itthoni”, „nemzeti”, „született”, „anyai”, „anyánktól bészopott” stb. kategóriákkal; s igen jeles szerzőknél egyszer sem fordul elő. Vö. P. Balázs János: Mióta beszél az ember anyanyelven? Magyar Nyelvőr, 1960, 467–471. (Megjegyzendő, hogy e cikk még nem említi a Kalmárnál található első lejegyzéseket.)
46 Csak illusztrációként: lingua, la langue, die Sprache stb. – nőneműek; de pl. oroszul: jazyk – hímnemű!
47 „Videtur illa mihi nata esse de matre seniore, quam sit Hebraea: de una certe earum sororum … ad quarum numerum et Hebraeae mater referri debet.” Révai Miklós: Elaboratior Grammatica Hungarica. Pest, 1806, I. 47.
48 Kis János: A magyar nyelvnek mostani állapotjáról, kimíveltethetése módjairól, eszközeiről. Megjutalmaztatott felelet. Pest, 1806, 71.
49 Teleki József: A magyar nyelvnek tökéletesítése új szavak és új szólásmódok által (1816). Szépirodalmi, 1988, 211. Ugyanígy Kazinczy Ferenc is a Báróczi élete (1810) soraiban: „A mi nyelvünk anya, leány s ismert rokon nélkül úgy áll a több nyelvek között, mint a főnix az ég madarainak számában...” In: Uő: Válogatott művei II. Szerk.: Szauder József. Szépirodalmi, 1960, 211.
50 Sőt e szótár még a nyelvfejlődést is e metafora továbbvitelével írja körül: pl. „midőn tehát a leánynyelv egyrészről az illető anyának testét lelkét örökli, más részről oly tulajdonságokat vesz föl, melyeket az anyában hiába keresnénk...” Mindkét idézet: Czuczor Gergely és Fogarasi János: A magyar nyelv teljes szótára. I. Pest, 1862, 22.
51 Batsányi János: Ányos Pál munkáji. (1798) In: Uő: Összes Művei. S. a. r. Keresztury Dezső és Tarnai Andor. II. Prózai művek I. Akadémiai, 1960, 118–9.
52 Horváth Ádám: A Magyar, Magóg pátriárkhátúl fogva I. István királyig. Pesten, 1817, 383.
53 Döbrentey Gábor: Nyelv csínosságára való ügyelet. Tudományos Gyűjtemény, 1821. XII., 35.
54 Ferenczes István: Szerelmes vers. (2000) In: A mi nyelvünk... 149–150.
55 Jánosy István: Óda. In: A mi nyelvünk... 213.
56 Uo.
57 Török Elemér: Köszönet mindenért neked. (Persze az is megemlíthető, hogy e vers a következő sorral kezdődik: „Anyanyelvem, te édes mostoha...”) In: A mi nyelvünk... 445.
58 Ábrányi Emil: Magyar nyelv. In: A mi nyelvünk... 11.
59 Király László: Anyanyelv. (1973) In: A mi nyelvünk... 253.
60 Ferenczes István: Szerelmes vers (2000) In: A mi nyelvünk... 149–150.
61 Csoóri Sándor: Faltól-falig. Magvető, 1969, 192.
62 Gömöri Jenő Tamás: A magyar nyelvhez. (1942) In: A mi nyelvünk... 167–8.
63 Illyés Gyula: Koszorú. (1973) In: A mi nyelvünk... 208.
Illyés esetében megemlíthető, hogy máshol, különös ellentmondásként, bár ismét magyarázat nélkül, a magyar nyelvet egyértelműen „férfiasnak” tekinti: Magyarok. Nyugat, é. n. (1938), 451–2.
64 Nyelvédesanyánk. Szerk.: Hernádi Sándor, Grétsy László. Móra, 1980. Uígy: Rónai Béla: Fölnevelő édesanyám. Kis magyar nyelvművelő. Krónika, Pécs, 2003.
65 Vö. pl. Jakab István: „A nyelv – köldökzsinór.” c. cikkét: Nyelvmentés vagy nyelvárulás. Vita a határon túli nyelvhasználatról. Szerk.: Kontra Miklós. Osiris, 1998, 217.
66 Baróti Szabó Dávid: Ki nyertes a hangmérséklésben? Kassán, 1787, 53.
67 Kármán József: A nemzet tsinosodása. (1794) In: Uránia. Első folyóirataink. Szerk. Szilágyi Márton. Debrecen, 1999, 310.
68 G. L.: A magyar nyelv fő törvényjeiről. Tudományos Gyűjtemény, 1818. VIII., 43.
69 Arany János: Visszatekintés. In: AJÖM XI. Akadémiai, 1968, 220. E kérdéshez vö. még: Dávidházi Péter: Életteli csemeték vagy korcs fattyúk? A nyelvvédelem alapkérdése Arany János és a Nyelvőr vitájában. In: A két Arany. Összehasonlító tanulmányok. Szerk.: Korompay H. János. Universitas, 2002, 80–97.
70 Kazinczy Ferenc: Báróczi élete. Id. kiadás 185.
71 Kis János: Id. mű 91.
72 Szentgyörgyi József levele Kazinczy Ferenchez, 1815. júl. 31., továbbá: Kazinczy Ferenc levele Szentgyörgyi Józsefhez, 1815. aug. 6. In: Kazinczy Ferenc Levelezése. XIII. 49. és XIII. 54–5.
73 Szentgyörgyi József levele Kazinczy Ferenchez, 1815. szept. 18. Id. kiadás XIII. 165. E kérdéskör és levélváltás elemzését l. Dávidházi Péter: Egy nemzeti tudomány születése. Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet. Akadémiai–Universitas, 2004, különösen 88–102.
S hogy e maszkulin beállítás mennyire patriarchális keretek közé illeszkedik, arra elég egy olyan példa, melyben a szűzességen esett csorba közösségi megbosszulását is kilátásba helyezi: „Szépítsük, simogassuk, s pallérozzuk nyelvünket, de e’ béli iparkodásunk csak annyira vigye buzgóságunkat, hogy nyelvünk tulajdonságáról el ne feledkezzünk, és szüzességét a mennyire lehet, meg ne sértsük; mert vannak míg igaz Hazafiak, kik annak illy tetemes sérelmét boszú-állás nélkűl el nem nézhetik; fegyverhez nyulnak, s siető lépéseinket, mellyekkel a csínosodás czéljához közelíteni vágyunk, erős vagdalkozásaikkal utunkat álván, késleltetik…” Horváth Jósef Elek: A Nemzeti Csínosodásról. Tudományos Gyűjtemény, 1819. XII., 60.
74 Mátyási József: Vélekedés a magyar nyelv eránt az ország elejibe tétetett tudós kérdésre. Pesten, 1806, 19. (Egy 1791-ben írott versét idézi.)
75 Négyesy László és Nagy J. Béla: A magyar közönséghez. Magyarosan. I. évf. 1–2., 1932, 1.
76 Móricz Zsimond: A magyar nyelvérzék. (1927) In: A mi nyelvünk... 335.
77 J. G. Herder: Fragmente über die neuere deutsche Literatur. 1767. A ’regény’, azaz ’Roman’ megfogalmazás szintén Herdertől, e gyűjtemény első kötetéből származik!
78 „…hogy az emberi nemzetet egy nagy egész gyanánt úgy kell néznünk, mint egy magányos embert, ki gyermekségétűl fogva naponként tanúl és tökéletesedik. Volt az emberi nemzetnek is gyermeküdeje, volt ifiúkora. Amit az első emberek tapasztaltak, és leltek, azt onokáikra hagyták, kik őseiknél annyival tudósabbak és okosabbak lettek, amennyi új tapasztalásokkal és leleményekkel a régieket megszaporították. Az emberi nemzetnek gyermekkorában a képzés uralkodott; ifiúságában az indúlatok heveskedtek; férjfiesztendeiben az ész kezd bimbózni, virágozni, mely tökéletes gyümölcsököt csak vénségében hozhat.” Verseghy Ferenc:
A tiszta magyarság, avagy a csinos magyar beszédre és helyes írásra vezérlő értekezések. Pest, 1805, továbbá nagyon hasonlóan, csak részletesebben: Verseghy Ferenc: A Filosofiának talpigazságira épített Felelet. Budán, 1818.
79 Balassa József: A magyar nyelv életrajza. 1937, valamint Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza. Gondolat, 1975 (az Előszó datálva: 1962). Bárczi az előszóban leszögezi, hogy „Balassa Józsefnek ugyancsak A magyar nyelv életrajza című munkája, bár tárgya azonos a mienkével, méreteiben, felfogásában, igényében lényegesen más.” 10.
80 Decsy Sámuel (1790): Id. mű 51.
81 Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Id. kiadás 79.
82 Magyar nyelvvédő könyv. Szerk.: Pintér Jenő és munkatársai. Bp., 1938, 10.
83 Kodály Zoltán: Bartók Béla első operája. Nyugat, 1918, 11.
84 Reményi József: Az amerikai magyar nyelv. Nyugat, 1937, 9.
85 Ipolyi Arnold: A magyar nemzetegység és államnyelv történeti alakulása. (1887) In: Rómer Flóris, Ipolyi Arnold, Fraknói Vilmos: Egyház, műveltség, történetírás. S. a. r.: Rottler Ferenc. Gondolat, 1981, 106.
86 A Magyar nyelv elé mozdításáról buzgó esdeklései G. Teleki Lászlónak. Pesten, 1806, 55.
87 Jules Romains: Az új magyar líráról. Nyugat, 1927, 23.
88 László Anna: Szavak és főmondatok. (1982) In: A mi nyelvünk... 286.
89 Tamási Áron: A szó becsülete. (1941) In: Nyelvédesanyánk. Szerk.: Hernádi Sándor, Grétsy László. Móra, 1980, 75.
90 Turóczi-Trostler Jenő: Babits és a magyar esszé. Nyugat, 1924, 7.
91 Laczkó Géza: Nyelvében él a nemzet, de kinek a nyelvében? Nyugat, 1937, 3.
92 Petőfi Sándor: A magyar politikusokhoz. (1847)
93 P. Horváth Ádám XIX. sz. eleji mondását idézi Imre Sándor: A nyelvújítás története. In: A magyar irodalom története. Képes díszmunka két kötetben. Szerk.: Badics Ferenc, Beöthy Zsolt. Budapest, 1906, I. 782.
94 Illyés Gyula: Anyanyelvünk. (1935) In: Uő: A törzs szavai. Id. kiadás 15.
95 Szűts László mondását idézi Balázs Géza: „A magyar nyelv elé mozdításáról...” Vitairat a nyelvművelésért. Akadémiai, 2005, 137.
96 Négyesy László és Nagy J. Béla: A magyar közönséghez. Magyarosan. I. évf. 1–2., 1932, 1.
97 Sütő András: Engedjétek hozzám jönni a szavakat. (1977) In: A mi nyelvünk... 404.
98 Balla László: A magyar nyelv. Szonettkoszorú. In: A mi nyelvünk... 39–46.
99 Török Elemér: Köszönet mindenért neked. In: A mi nyelvünk... 445.
100 Hárs Ernő: Az anyanyelvhez. (1985) In: A mi nyelvünk... 184–6.
101 Mátyás Ferenc: Teremtő anyanyelv. (1990) In: A mi nyelvünk... 318–320.
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Friss hozzászólások
5 év 36 hét
8 év 9 hét
8 év 13 hét
8 év 13 hét
8 év 14 hét
8 év 15 hét
8 év 15 hét
8 év 17 hét
8 év 17 hét
8 év 18 hét