Skip to main content

„Kelet-Európa Alsó, feltételes megállóhely”1

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Az Édes hazám című közéleti versgyűjteményről, valamint Parti Nagy Lajos Fülkefor és vidéke című kötetéről

Jó lenne örülni neki, hogy irodalmunkban az utóbbi időkben szemlátomást megszaporodtak a köz ügyeivel foglalkozó írások. Jó lenne, de szívesen lemondanék erről az örömről, ha nem lenne apropója ezeknek a szövegeknek. Ha nem kéne nekik megszületniük. Én lemondanék Parti Nagy Lajos Magyar meséiről, lemondanék Erdős Virág közéleti verseiről, s lemondanék Kemény István Nyakkendőjéről (hogy csak találomra emeljek ki pár közismertebb szöveget). Túl nagy áruk van ezeknek a verseknek, illetve publicisztikáknak. Persze, erről nem ők tehetnek. Talán még nagyobb ára lenne ennek az egész őrületnek, ha ezek a szövegek nem lennének. Elvégre terápiás célokat is szolgálnak, olvasó és író számára egyaránt. Mi is lenne velünk a heti Magyar mesék nélkül!

Radics Viktória 2008-ban közölt látleletet a bosznia-hercegovinai irodalom helyzetéről, mely mai nyomorúságunkban némi tanulsággal szolgálhat számunkra. Azzal a kitétellel természetesen, hogy a háború nagyságrendekkel nagyobb pusztítást vitt végbe azon a vidéken, mint a mi elmúlt két-nyolc-húsz-ötven-stb. évünk. A barbarizmus képlete viszont hasonló, mint mindenhol, szerte a világon, ahol egy adott ország egyszer csak megsértődik a szomszédjaira, természetes szövetségeseire, magába zárkózik, és dohos, múltba merengő mítoszokkal kábítja magát, miközben tombol a gazdasági dilettantizmus és a korrupció. Ahol a párbeszéd helyét a diktátum veszi át, a sokszínűségét pedig a nemzeti egység harci programja. Ahol a kultúrát és a történelmet kisajátítják, átideologizálják, és kultúrharc kezdődik a progresszív áramlatok ellen. Ahol visszatér a törzsi gondolkodás, mely kijelöli a nők, gyerekek és mindenféle másságok helyét a társadalomban, és visszatér az urambátyám-rendszer is, mely lenullázza a teljesítményelvet, és a javakat egy szűk körnek juttatja. Ez a fajta (auto)agresszió háborúhoz vezetett a volt Jugoszlávia népei között, a háború pedig a gyűlölettel és a szavakkal kezdődött. A propagandában jelentékeny részt vállalt az a fajta irodalom is, mely a kirekesztő, kultúrfölényt harsogó, retrográd nemzetképet képviselte.

A háború tapasztalata azonban nem ebben a fajta irodalomban jelentett „poétikai fordulatot”, hanem abban, mely erre a pusztításra reagált. Radics azt írja, hogy az irodalmi élet képviselői kényszerhelyzetben találták magukat: mivel a háború az élet minden területére radikálisan rányomta a bélyegét, ezért az irodalom nem tehette meg, hogy ne vegyen róla tudomást. Ellenkezőleg: ahogyan írja, a társadalmi valósággal nem törődő, depolitizált, személyességbe visszahúzódó, esztétizáló stb. irodalmak hallgatásukkal a harsányak cinkosává váltak. A háború olyan helyzetet teremtett, melyben nem lehetett hallgatni. A háború és a társadalmi igazságtalanságok elemi erejű tapasztalatot jelentenek, mely poétikai irányváltásokat hozott az irodalomban is.2

Magyarországon most nincs háború (bár a militáns retorika a rendszerváltás óta még soha nem uralta el ennyire az ország vezetőinek közéleti megszólalásait). Magyarországon radikális változások történtek az elmúlt években, melyek a társadalom jókora része számára fájdalmas és húsbavágó tapasztalatot jelentenek. Kinek ez fáj, kinek meg az. Kinek a 2006-os rendőri oszlatás, kinek a jogállam és a demokrácia lebontása. S van olyan is, minden bizonnyal, aki mindkettőre keserűen gondol. Hosszú lenne sorolni a sérelmeket, az egyre nagyobb kilátástalanságba sodródó tömegek panaszait és az egyre arrogánsabb hatalom túlkapásait.

Sors, kérdések

Talán nem túlzás azt állítani, hogy napjaink Magyarországán is egy poétikai fordulatnak lehetünk tanúi − erre utaló jelek legalábbis bőséggel akadnak. Az utóbbi időkben több vita, beszélgetés témája volt a politikai, közéleti költészet: van-e, miért van, miért nem volt jellemző régebben, milyen, hogyan van, stb. S egyre több vers, irodalmi igényű publicisztika is született, ezekből pedig a mostani könyvhétre már könyvek álltak össze. A közéleti irodalom tehát egyszerre csak betört a mainstreambe, és annak is az egyik − ha nem a legerősebb − iránya lett. Ezek a szövegek az interneten is terjednek, tüntetéseken szavalják őket, némely közéleti témájú irodalmi rendezvényre pedig be sem lehet férni. Parti Nagy Magyar meséit epedve várja hétről hétre az olvasó, és automatikus kézmozdulattal osztja meg a Facebookon Erdős Virág verseit. Azok között, akik ma Magyarországon irodalmat, sőt, kortárs irodalmat olvasnak, szemlátomást megnövekedett az igény ezekre a szövegekre, és fordítva: a szerzők is egyre nagyobb késztetést éreznek arra, hogy a közéleti ügyeket illető rossz közérzetüknek versben vagy prózában hangot adjanak.

Nehéz ellenállni ennek a késztetésnek akkor, amikor boldog-(de inkább)boldogtalan kénytelen odafigyelni arra, mi történik a Magyar Köztársaság Parlamentjében, illetve annak cirka 93 000 négyzetkilométeres vonzáskörzetében (plusz a határon kívüli magyarlakta területeken). Az egyszeri állampolgár aligha engedheti meg magának a struccpolitika luxusát, mert a szó szoros értelmében az ő bőre a tét. Az ő jövedelméről, életminőségéről, munkahelyéről, egészségéről stb. van szó – meg persze a gyerekeiéről. Egy-egy rossz kormányzati döntés is nehezen helyrehozható károkat okozhat – márpedig rossz döntések sora is vezetett oda az elmúlt 2-8-20-50-X évben, ahol most vagyunk –, mármint az elképedt és irigykedő Európa tekintete előtt, természetesen.

Ahogyan Juvenalis írta annak idején torkig telve kora romlottságával: „...vajmi nehéz szatirát nem költeni!”3 Vannak helyzetek, amikor nem lehet nem foglalkozni a közállapotokkal. Amikor rendben mennek a dolgok, akkor nincs sok értelme. Kegyetlen az élet, de ez van. Ha jól mennek a dolgok, akkor a dolgozó elégedett, és az író is arról ír, ami magánemberként foglalkoztatja. Ha viszont baj van, akkor a dolgozó is fortyog, és előbb-utóbb az író (az egyszerűség kedvéért – de csakis azért – az „író” fedőnév alatt értjük a próza-, vers-, dráma-, esszé-, dalszöveg-, köz- stb. írót) is kénytelen reflektálni rá. A dolgok oksági relációja szerint ugyanis, ha a dolgozónak rosszul megy, akkor többnyire az ország sora sem megy jól, benne az íróval (aki amúgy szintén dolgozó), az író gyerekével, barátjával, fodrászával stb. egyetemben. Vagyis a (köz)élet betör az irodalomba, és közjogi kérdések vagy aktuálpolitikai események válnak az élet nagy kérdéseivé. Amikor ez megtörténik, akkor egészen biztos, hogy nagy baj van.

Nos, ezek a helyzetek gyors reagálást igényelnek, és viszonylag közérthető megfogalmazást. Ebből adódóan a sokszor évekig érlelt regények vagy egyéb hosszabb prózai műfajok ritkán alkalmasak arra, hogy aktuálpolitikai kérdésekre reagáljanak – arra azonban nagyon is, hogy általános képet nyújtsanak egy rendszer vagy éppen a rendszer működéséről. Előbbire szolgáltathatnak példát a szociográfiai ihletésű szövegek, utóbbira az olyan híres negatív utópiák, mint Orwell 1984-e. A gyors reagálású műfajok azonban jellemzően a vers, a publicisztika, olykor az esszé. A rendszerkritika azonban hál’ istennek nemcsak irodalmi jelenség, hanem szép felhozatal mutatkozik belőle a színpadon, egyes zenekarok és zenészek repertoárjában, a képző- és filmművészetben stb.

De maradjunk az irodalomnál. Az utóbbi évek azt mutatják, hogy bőséges a termés, és még azok a költők is reflektálnak olykor a közéleti történésekre, akiket különben nem foglalkoztatnak annyira a „magyarság sorskérdései”. Az idézőjel használatát többek között Esterházy Péter Esti című regénye indokolja, mely játékos, ironikus kontextust teremt ezeknek az ún. sorskérdéseknek.4 Ami egyáltalán nem jelenti a problémák elbagatellizálását, hanem újabb perspektívák bevonását. Ez mutatkozik meg a közéleti irodalom újabb virágzásában is; a kulcsmotívum az újabb perspektívák megjelenése. Ami már csak a rendszerváltás óta eltelt idő miatt is magától értetődő módon természetes.

Apropó, rendszerváltás! Khmm…, akarom mondani rendszerváltozás, rendszerváltoztatás, rendszer-nem-változás – egyszóval 1989−1990. Mely évszámnak az irodalmi életet tekintve is meglehetősen nagy jelentősége volt, elvégre előkerülhettek (volna) a fiókok mélyéről a cenzúra által betiltott kéziratok. Viszont az, hogy nem kerültek elő, nem azt jelenti, hogy nem is volt cenzúra, hanem valami ennél rosszabbat. Bán Zoltán András írja: „Ha továbbra is a szélsőségesen szubjektív és ennek megfelelően bestiálisan igaztalan tenorban akarok szólni, akkor azt kell mondanom, hogy csak Két író volt, aki radikálisan Köpött a Rendszerre; vagy ha így jobban érted, csak Két legény volt talpon a vidéken: Petri és Kertész Imre. (Pontosabban itt is volt egy Harmadik, a Márai, tudod, a Sándor, de ő külföldön élt, és ezért nem hathatott ide, ráadásul maga tiltotta meg, amikor ŐK elkezdtek Nyalni neki, hogy kiadják itthon a műveit.) A Költő pályáját kívülről fújod, ezért ettől most eltekintek. De Kertész művét e szempontból még nemigen vizsgálták, mert az ebből a szempontból nem volt Feltűnő. Mert ellentétben Petrivel, Kertész nem volt Ellenálló, nem volt Ellenzéki. Csak éppen Köpött az Egészre. Nem ment Asztaltársaságba, nem járt Klubba, nem ment a népiesekhez, nem ment a zsidókhoz, egyáltalán nem ment sehova, így aztán Mószerolni sem tudott. Neki nem volt mi és nem volt ők. Nem volt ŐK és nem volt OTT FENN.”5 Szóval annak a ténynek, hogy bizony nem nagyon voltak cenzúra elől rejtegetett kéziratok, legalább egy szemöldökfelhúzás erejéig el kell gondolkodtatnia. Mint ahogyan a Bán Zoltán András által említett két névnek is. Az egyiket ma egyesek a magyarságból is kiátkozzák, kiabálnak rá kígyót-békát. Emlékszem, amikor Nobel-díjat kapott, a magyar sajtó azzal volt tele, hogy kell-e adóznia az ezzel járó pénz után. Ez mindent elmond a ’89 utáni magyar kultúráról. S ma sem tudjuk feldolgozni, hogy van egy Nobel-díjas írónk, aki a magyar történelem egy gyalázatos fejezetét dolgozta fel sajátos irodalmi eszközökkel. A magyar közönség egy része, úgy tűnik, azt várja az írótól, hogy arról írjon, ami neki tetszik, és úgy, ahogyan neki tetszik. Ha pedig a magyarságról ír, lesz szíves visszább venni a kritikai hajlandóságból, és a szokásos toposzokat előszedni a sifonérból – van belőlük bőven.

A „Költő” sem egyszerű poétikai, politikai és emberi eset. Radnóti Sándor azzal kezdi a Bán Zoltán Andrásnak írott levelét az Élet és Irodalom hasábjain, hogy az „utolsó nagy magyar politikai költő Petri György volt, s sok jel utalt éle­tében is, még több utóéletében arra, hogy szabályt erősítő kivételként működött”6. Ez egy meglehetősen sommás megállapítás egy olyan diskurzusban, melyben mind a politikai költészet, mind pedig maga Petri György költészete is újraértékelés és -definiálás tárgya. Erről nagy vita bontakozott ki 2008-ban Károlyi Csaba egy cikke nyomán7. Az, hogy a kritika a „Költő” mindenféle félbemaradt kísérletének, ilyen-­olyan szövegdarabkájának olvastán arra jut, hogy ezek bizony esztétikailag nem túl érdekesek, tökéletesen elfogadható álláspont. Azt is megállapítja – Radnóti Sándor nyomán –, hogy Petri „mégiscsak egy letűnt szubkultúra költője volt” – ezzel is nehéz lenne vitatkozni. Ám véleményem szerint letűnt szubkultúrák is képesek igen mély nyomokat hagyni maguk után (lásd Jimi Hendrix vagy éppen Szókratész), és a letűntség önmagában nem lehet értékkategória. Még akkor sem, ha az egykori viselkedéskultúra ma már inkább vicces, vagy éppen visszatetsző. Azt írja Károlyi Csaba, hogy Petri közéleti morálja kifogástalan volt, magánélete viszont romokban hevert – ez volt a mítosz egyik alkotóeleme, ami mára már odavan. Ám egy költő nem ettől lesz remek költő. Még csak a mítoszoktól sem – amelyek egy alkotói életmű megítélésekor amúgy is inkább torzítanak. A Petri-mítoszról, úgy gondolom, le lehet mondani, nem lehet és nem szabad azonban a Petri-versekről is lemondani, csak azért, mert az életmű silányabb műveket is tartalmaz, vagy azért mert a 2000-es évekre amúgy is divatjamúlt és ciki lett az önsorsrontó magyar értelmiségi figurája – mert attól még remekművek is vannak a korpuszban, jócskán. De ettől még Petri költészetére nem feltétlenül áll az, hogy kifulladt, kész, vége. Sőt, úgy gondolom, hogy ez igen elhamarkodott vélemény. Az biztos, hogy bizonyos idő elteltével be kell következzen az életmű újraértelmezése és újraértékelése – és ez az idő talán nincs is messze, hiszen a politikai költészet felfutásának ez alighanem szerves következménye lesz. Számot vetni Petrivel nagy kihívást jelenthet a jelen írói és természetesen olvasói számára is. Hiszen a költő aktualitását az is jelzi többek között, hogy néhány verse szerepel az Édes hazám című antológiában is (persze ez még nem feltétlenül jelent  esztétikai minőséget). Nos, úgy gondolom, hogy Petri életműve megkerülhetetlen akkor, ha az irodalom szempontjából (is) újra akarjuk gondolni a ’89 előtti és utáni viszonyokat. Márpedig ennek éppen eljött az ideje.

Azon azonban érdemes eltöprengeni, hogy miért mostanra, a 2010-es évekre jutottunk el odáig, hogy a közéleti költészet valóságos reneszánszáról beszélhetünk. Ez konkrétan azt jelenti, hogy egyrészt egyre több ilyen témájú irodalom jelenik meg, másrészt pedig számos vita is lezajlott mindenféle fórumokon e tárgyban. Politikai költészet a 2010-es évek előtt is létezett, de mégis napjainkra érett meg az a helyzet, hogy sok mindent újra kell gondolnunk a mai magyar társadalom működésével és lehetőségeivel kapcsolatban, akár tetszik, akár nem. Vissza kell mennünk az alapokig: mit jelent magyarnak lenni, mi a haza, mi a demokrácia – és milyen válaszokat tud adni a mai magyar társadalom és irodalom ezekre a kérdésekre. És azért mostanra váltak ezek égető kérdéssé, mert az elmúlt 2-8-X évben nem alakult ki olyan konszenzus felőlük, mely a társadalom fejlődésének alapjává tudott volna válni, és a saját bőrünkön érezzük, egyre erőteljesebben, ennek a fejlődésnek a hiányát. A zavaros nemzeti identitás és az elmaradott társadalom képtelen megbirkózni a jelen kihívásaival, melyek nem csupán gazdasági, hanem jog(állam)i, szociális és kulturális természetűek. Valamint az is egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az utóbbiak rendezése nélkül gazdasági felemelkedés sincsen. Röviden tehát alapfogalmakat és a köztük levő összefüggéseket kell újragondolnunk. Ebben pedig nagy szerepet vállal az irodalom és a már említett egyéb művészetek. Ahogyan Bárány Tibor, az Édes hazám című antológia szerkesztője írja: „Talán nem ördögtől való gondolat és nem is naiv ábránd, hogy a kortárs magyar líra közvetve komoly szerepet vállalhat a »haza«, a »demokratikus politikai közösség«, a »versengő politikai értékek«, a »társadalmi szolidaritás« fogalmának újragondolásában – akár radikálisan újszerű, akár némiképp hagyományosabb poétikai formák felhasználásával.”8

Ezért nem tudok egészen egyetérteni Kálmán C. Györggyel, aki azt állítja, hogy a politikai költészet „attól az, ami, ahogyan befogadják”9. Érvein ugyanakkor érdemes elgondolkodni, hiszen az olvasói elvárások felől értelmezi a politikai költészet esélyeit, és azt állítja, hogy teljesen a befogadón múlik, hogy egy-egy irodalmi szövegnek politikai jelentést tulajdonít, vagy nem. Tandori verseit hozza fel példának, azokat a medvékről, radírokról, madarakról szóló verseket, melyeket a hetvenes években politikai költészetként is lehetett olvasni. Világos, hogy ahol az utalásrendszer kellően homályos, ott többfajta olvasat lehetősége fennáll. S az is világos, hogy van az olvasóknak egy olyan fajtája is, akik – mint a viccben – csak „arra” tudnak gondolni, vagyis a csobogó patak leírásából is politikai tartalmat fognak kiolvasni (ha éppen erre vannak ráállva). A fenti kitétel csak akkor lenne érvényes véleményem szerint, ha azokat a verseket (illetve egyéb szövegeket), melyeket politikai versekként olvasunk, máshogyan is be lehetne fogadni. Petőfi  Akasszátok fel a királyokat! című versét azonban aligha lehet kódolt szerelmi üzenetként értelmezni, mint ahogyan Petri  A kis októberi forradalom 24. évfordulójára című verse is – ha már címkézni kell – politikai vers. Vagyis egyszerűen vannak olyan irodalmi szövegek, melyek esetében a „politikai költészet” kategória nem szabadon választott, hanem alapértelmezett beállítás. Az „üzenet” világos, nehezen félreérthető. Abban egyetértek Kálmán C. Györggyel, hogy nem kell címkézni, ha nem muszáj, és nem feltétlenül vagyunk előrébb, ha irodalmi szövegek egy csoportját a „politikai” rubrikába soroljuk – már csak azért sem, mert sok szöveg egyéb tematikus jegyeket is mutathat.

A politikai költészet műfajának manapság tapasztalható felpezsdülése kapcsán aligha arról van szó, hogy az irodalom visszatérne a XIX. századi, közösségelvű hagyományokhoz, és a költő váteszként mutatná az utat népének. Ez a fajta költői szerepfelfogás lejárt lemez. Nem azért, mert a kritikus feltétlenül automatikus lesajnálóan kezelné azokat a poétikai megoldásokat és költői szerepfelfogásokat, melyek 20-40-sok évvel ezelőtt élték virágkorukat, hanem mert alapvetően megváltozott az író szerepe a társadalomban. Az író (és az értelmiségi) kritikus pozícióból figyeli és jellemzi a társadalmat, a világot, valamint a benne zajló folyamatokat, a kritikus pozíciója pedig mindig az autonóm individuumé. A kritikus nem egy adott közösség szószólójaként alkotja meg saját poétikai szerepét és értékítéleteit. Vagy kívülálló marad, vagy pedig a közösséggel való azonosulás egyszersmind az adott közösség normáinak erős kritikáját vonja maga után – „nekünk Mohács kell”. Ez a fajta „mi-tudat” azonban „csupán” a sorsközösség, de egyáltalán nem az értékközösség vállalása. A költő ugyan többes szám első személyben szólal meg (mint Ady), a közösség értékeivel azonban nemcsak hogy nem hajlandó azonosulni, hanem éles kritikát gyakorol felettük. A sorsközösség vállalása és az értékközösség elutasítása pedig nem ritkán olyan konfliktusokat eredményez, melyek már nem szakmai szinten eszkalálódnak.

Márpedig ez nagyon kényes kérdés, hiszen míg Ady számára a sorsközösség vállalása evidencia volt, napjainkban ez már kevésbé egyértelmű. A XXI. században az egyes embe­re­ket sokkal inkább összeköti a közös értékrend, mint a nemzeti hovatartozás, a kettő pedig nem minden esetben konvergál egymással. Márpedig napjaink Magyarországán többfajta értékrend és többfajta hagyomány van forgalomban egyidejűleg – ami egyáltalán nem kóros jelenség, sőt! A kóros inkább az, hogy – mint fentebb említettem – nincs közös metszetük, közös, konszenzuális alapjuk ezeknek a hagyományoknak. Patologikus, hogy az irodalomban még mindig szerephez tud jutni a hamis és bornírt urbánus-népies kétosztatúság, valamint hogy a „nyugatos”, európai értékrenden és esztétikai normákon alapuló, valamint az „önelvű”, népi-nemzeti irodalom szó szerint elbeszélnek egymás mellett. Noha mindkettőnek nagy hagyománya van a magyar irodalomban, ritka találkozásaik pedig nagy művekhez vezetnek. Amikor az előbbi hagyományhoz tartozó író kritikai látleletet nyújt a magyar társadalom és politika aktuális állapotáról, s mindezt a nyugat-európai értékrendhez viszonyítva, akkor ez egyrészt a sorsközösség megkérdőjelezését jelenti, másrészt azonban a magyar kultúra egy nagyon erős és termékeny hagyományának a felvállalását is. Vagyis Csokonai, Arany, Vörösmarty, Ady stb. evidens módon alkotják a kortárs magyar író esztétikai horizontját, de ugyanezen író joggal tiltakozik az ellen, hogy mások ostoba döntéseinek a következményeit legyen kénytelen viselni – csak azért, mert egy országban él velük. Vagyis maga a demokratikus berendezkedés, illetve ennek működése az, ami túlhaladottá teszi a „küldetéses”, „vátesz” írói szerepkört. A demokratikus társadalom ugyanis nem származásalapú, törzsi közösség, hanem (elvileg) szabad és autonóm polgárok politikai közössége. S ebből az következik, hogy az író véleménye is csak egy a sok közül, és senkitől sem kapott arra felhatalmazást, hogy egy adott közösség szószólójává nevezze ki magát. Ezt semmiképpen sem érzem veszteségnek, sőt, éppen ellenkezőleg. Úgy gondolom, hogy a patetikus-érzelmes sallangokat mellőző, illetve ezeket ironikusan-játékosan kifigurázó (lásd Esterházy), progresszív írói-költői szerep sokkal inkább alkalmas a politikai közösség problémáinak megjelenítésére, mint a „küldetéses” íróé. Egyrészt mert józanabb, intellektu­álisabb hangolású: nem az érzelmeket akarja megragadni, hanem elgondolkodtat. Másrészt mert horizontja tágabb: a magyar társadalmat nagyobb ívű folyamatok kontextusában képes szemlélni, melynek okán nem ad hitelt az éppen forgalomban lévő önsorsrontó mítoszoknak10, ellenben a társadalmi progresszió11 felől tudja elemezni hazánk kisebb-nagyobb zűrös ügyeit. A magam részéről úgy gondolom, hogy ez a fajta hagyomány nemcsak a múltat tudja megértő módon értelmezni, hanem vannak koncepciói a jelennel és a jövővel kapcsolatban is. Meggyőződésem szerint ez a fajta, (ön)kritikus, józan, kísérletező, progresszív, olykor ironikus és játékos megszólalási mód manapság sokkal inkább alkalmas a nemzeti önismeret és azonosságtudat kimunkálására, mint a régmúlt homályába borongó, küldetéstudattal áthatott, hangzatos nagy frázisok.

Aki a mai magyar közélet kritikájára vállalkozik, nincs éppen nehéz dolga. Voltaképpen elég lenne napi rendszerességgel gyűjteni a belpolitikai tárgyú újságcikkeket, és amint összegyűlt egy adag, valahogy egybeszerkeszteni őket. Unokáink azt hinnék, hogy megbolondultak szépanyáik és szépapáik – és nem is járnának messze az igazságtól. Hüledezve nézi az ország és a világ józanabb fele is az itthoni történéseket, és még mindig nem akarja elhinni, hogy a XXI. században ilyesmik megeshettek, mint a mi édes hazánkban. Magyarország a 2010-es évekre egyedülálló csillagállásba került: az abszurd jegyébe, ahol bármikor bármi megtörténhet – no meg az ellenkezője is. Magyarországon voltaképpen most éli virágkorát a posztmodern, nemzeti formában. Amit eddig az elfajzott posztmodern értékrelativizmus címszó alatt kárhoztattak, az kutyafüle ahhoz a de(kon)strukcióhoz képest, amellyel ún. „nagyjaink” nap mint nap elkápráztatnak minket. Ha valahol és valamikor, itt és most lehet a jelentések kiüresedéséről, végtelen jelentésláncokról, a szubjektum decentralizálódásáról, a nyelv iránti bizalom megrendüléséről stb. beszélni. Ami ma fekete, az holnap fehér, amit ma megvédünk, az ellen holnap harcolunk. (Egyedül a posztmodern játékossága és iróniája hiányzik, nem véletlenül.) Ez a nagy nemzeti posztmodern határozza meg a kulturális nívót is, az egyetemes gagyi és a személyes nagyot akarás jegyében – ennek tökéletes szimbóluma a Baross utcai ’56-os emlékmű (a Krúdy söröző előtt), mely egy kopjafaszerűségbe kifaragva ábrázol egy miniszoknyás, hosszú hajú, hosszú combú, Lara Croft-szerű akcióhősnőt, karjai magasba emelve, mellei látványosan megemelkednek, kezében valamilyen fegyvert tart.

Szóval az a fura helyzet állott elő, hogy a posztmodern je­gyei pont azoknál a közszereplőknél jelentkeznek, akik az elmúlt évtizedekben az etikai-esztétikai értékek védelmében kárhoztatták azt, és a morális válságról szóló dörgedelmeikkel szórták tele a médiát. Az általuk képviselt esztétikai-etikai felfogás tökéletes tagadása a modernitás felvilágosult és felelős szubjektumának, aki saját maga etikai és esztétikai kiművelésére törekszik. S itt érdemes ismét megfontolni Radics Viktória boszniai diagnózisát: a posztmodernen innen vagy túl, igenis körmök szakadtáig védeni kell bizonyos morális és esztétikai értékeket. Vannak olyan értékek és narratívák, ahol semmiféle relativizmusnak helye nincs. Pont. Márpedig sok esetben nem tudunk máshoz, mint az igazság oly sokat kompromittált fogalmához fellebbezni – amit egy kezdő, Nietzschén edzett filozófia vagy magyar szakos hallgató egy laza csuklómozdulattal utal a gyanús filozofémák közé. Az elmúlt években megtanultuk, beláttuk, hogy ugyanazon tárgyról többféle narratíva is lehet egyidejűleg igaz, hogy az igazság fogalma plurális – most azonban azzal kell szembesülnünk, hogy vannak esetek, méghozzá morálisan nem közömbös kimenetelű esetek, amikor nem lehet egyidejűleg elfogadni több narratívát, hanem ragaszkodni kell az igazsághoz. Tanulság ez, hogy újragondoljuk alapvetéseinket, mégpedig éles helyzetben. A következő irodalmi szövegek efféle feladatra vállalkoztak. Az alapfogalmak átgondolására és kíméletlen számvetésre mindenféle igaznak tartott narratívával. Mindezt nagyon sokféle hangnemben, stílusban, eszközzel és műfajban: sok perspektívából.

Rólad szóljon az ének

A Könyvhétre jelent meg Bárány Tibor szerkesztésében a már emlegetett, Édes hazám című antológia. A kötet egyik célja annak bemutatása és demonstrálása volt, hogy igenis, a rendszerváltást követően is – a lanyhuló figyelem dacára – születtek szép számmal politikai-közéleti témájú reagáló versek. Ezek a versek pedig nemcsak az aktuális közéleti-politikai eseményekre reagáltak, hanem egymással is párbeszédbe keveredtek. A kötet ezt a dialógust igyekszik rekonstruálni, s ennek a törekvésnek a szellemében írja a szerkesztő, hogy az „Édes hazám alapegysége nem a vers, hanem a versciklus. Alapkérdése nem az, hogy az egyes művek önmagukban hogyan ismertetik fel az olvasóval saját – művészi és politikai természetű – igazságukat, hanem egymás közvetlen környezetében milyen gazdag irodalmi diskurzusba vonnak be minket, politikai kérdésekben makacsul elkötelezett olvasókat.” Vagyis afféle csapatjáték az, amit ezek a versek bemutatnak a lelkes szurkolóknak. Talán nem túl keresett, hanem a magyar hagyományokhoz és közélethez nagyon is illeszkedő az, ha a focihoz hasonlítjuk ezt a játékot, amit megerősít az is, hogy – mint ahogyan az életben – a kötetben is kirajzolódik az ellentét a különböző oldalak között.

A kötetről már több kritika is megjelent, s ahogyan várni lehetett, egyaránt születtek fanyalgó és ünneplő bírálatok, valamint valahol a kettő közöttiek is. Ayhan Gökhan például ismét beveti azt az érvet, amit két éve folyamatosan hallunk: „Kicsit hiányérzete van az embernek, hogy a most sajtó- és egyéb szabadság miatt aggódó, a jelenlegi magyar kormány működésével, intézkedéseivel egyet nem értő művészek a korábbi időszakban nem nagyon írtak vagy csak ritkán politikai tárgyú verset. Esetleg azzal a politikával kapcsolatosan nem találtak semmi kivetnivalót.”12 Azért is érdemes foglalkozni ezzel a kifogással, mert az elmúlt időszakban ennek már számtalan változatát hallhattuk: hogy tudniillik most felhördül, szót emel, vádol az értelmiség egy csoportja, bezzeg akkor szavuk sem volt. Ez egyrészt szó szerint nem igaz: vegye már valaki a fáradságot arra, hogy beleolvasson a 2010 előtt megjelent „ballibsi” lapokba. A dolog másik oldala viszont a régi dialmat-tételt idézi: most a mennyiség hirtelen átcsapott minőségbe. A demokrácia és a jogállam leépítése egészen egyszerűen nagyobb iramban zajlik, mint a rendszerváltás óta valaha. Az írók erre az átcsapásra reagálnak. Az, ami ezelőtt volt, az rendszeren belüli hiba, fogyatékosság, megbocsáthatatlan vétek, bűn (ízlés szerint) volt, most azonban maga a rendszer omlik össze. Lehetünk nagyvonalúak, de azért mégsem mindegy. Írását Gökhan is azzal zárja, hogy „valljuk be, a mai Magyarországon lehetetlen jól élni. A mai Magyarország hazug, a mai Magyarországon ügyeskedéssel boldogul az ember. Ideje volt már, hogy megjelenjék egy hasonló kötet. Jöhetett volna előbb, mindegy, jobb később, mint soha.”13 Ezzel egyet tudok érteni. Lehet azon meditálni, hogy mért nem jött előbb, helye és ideje lett volna. A magyar tollforgatók azt hitték talán (mint ahogyan a lakosság nagy része is), hogy a fő munkán túl vagyunk, a rendszer újra van installálva, már csak karban kell tartani, telepíteni a frissítéseket, és lehet írni az élet, a világegyetem meg minden nagy kérdéseiről. Aztán kiderült, hogy mégsem.

Bármilyen típusú válogatás esetében az egyik neuralgikus pont az, hogy ki vagy mi miért került bele, és ki/mi miért maradt ki. Ez egy egyszerzős antológia esetében is kényes kérdés, és – ismerve az irodalmárok érzékenységét – sok szerző esetében pedig kiváltképp életveszélyes vállalkozás, s ha ehhez hozzávesszük a témát is, akkor a szerkesztőknek, válogatóknak, tanácsadóknak bizony joggal járna a veszélyességi pótlék. Az Est TOR fedőnevű kritikusa hosszan sorolja azokat a szerzőket, akiknek meglátása szerint szerepelniük kellett volna a kötetben.14 S éppen a hiányok okán állapítja meg, hogy a válogatás egyrészt „kánonjogot” vindikál magának, másrészt frontvonalak mögé húzódik, hiszen sok olyan szerzőt nem szerepeltet, akiknek szót kellett volna adni. Vagyis – így ő − a kötet tele hiányjellel, és nem teljesíti be a hozzá fűzött várakozást. A kritikus érvei megfontolandók, főleg ami a fiatalokat és a roma költőket (pl. Jónás Tamás, Horváth Gyula, Kovács József Hontalan, Szepesi József stb.) illeti; az ő hiányuk valóban szembetűnő. S hadd tegyem hozzá: női szerző sem sok szerepel a kötetben, pedig ’89 a női jogok, esélyegyenlőség, valamint a női tapasztalatok irodalmi megformálásának tekintetében is cezúrát jelent. A kötetben elsöprő a férfitöbbség (több mint kétharmad), ami azt a magyar társadalom stabilan rögzült patriarchális vélelmét tükrözi vissza, hogy a politika és közélet alapvetően férfiügy (ők csinálják, ők írnak róla), valamint hogy a női ügyek megfogalmazása nem politika. Jó lenne, ha nem lenne az, de a női tapasztalatok, problémák egy alapvetően macsó beállítottságú társadalomban szituálódnak, ami automatikusan politikai kontextust teremt számukra. A magam részéről úgy gondolom, hogy ha a magyar társadalom végre valódi rendszerváltást akar, abban bizony sokkal nagyobb szerep kell jusson a nőknek is, és nem csak dekorációs, szabadidős és kávéfőzési célzattal.

Mindezzel együtt a sok-sok hiányjel szubjektív megítélés kérdése, valamint gyakorlati probléma. Hiszen a kötet így is vaskos lett, és így is óriási munka van benne. Talán érdemes lenne belefogni – akár máris – a második kötet összeállításába, melynek koncepciója figyelembe veszi az első kötetre érkezett kritikákat. Így talán érdemi dialógus jöhetne létre az olvasó, a költő és a szerkesztő között, valamint a különböző politikai álláspontok között is. A válogatás és az ezzel járó vita pedig lehetne nyilvános, mondjuk egy blogfelületen, és bárki hozzászólhatna. Az Est kritikusának van még egy megfontolandó érve, amit László Emese is szóvá tett az Élet és Irodalomban: ez pedig a minőségre vonatkozik. Az előbbi azt állítja, hogy több vers inkább pamflet, mint irodalmi alkotás, az utóbbi pedig arra figyelt föl, hogy a színvonal bizony nem egységes, és több szerző is felülreprezentált a kötetben15. Az ÉS kritikusa is osztja azt a véleményt, hogy igen kevés fiatal költő versét válogatták be. Nos, talán ez a kötet két legkritikusabb pontja (a válogatási szempontokon kívül).

Szép számmal vannak jelen ugyanis fiatal költők a magyar irodalmi mezőnyben, akik friss hangot, újabb perspektívákat tudnának bevonni ebbe a diskurzusba. Jelenlétükre már csak azért is szükség lenne, mert az elmúlt kormányok tevékenysége bebizonyította: a politika nem tud mit kezdeni a fiatalokkal. Közömbösen nézi, hogy kivándorolnak, nem érdekli a véleményük, és csak a saját holdudvarába tartozókkal tud valamit kezdeni, akik nem lépnek föl kritikus erőként. Pedig a hazai fiatalság a művészet és kultúra számos területén bizonyította már, hogy van hangja, véleménye, és nemzetközi szinten is nívós teljesítményre képes.16 Csak egyszerűen nem, vagy kevesen veszik őket komolyan. A mindenkori, arrogáns és korlátolt hatalomgyakorlási technikákkal kormányzó elit számára túl nagy kihívás szembesülni a fiatalság kritikájával és foglalkozni igényeikkel – inkább engedik őket világgá, és panaszosan siránkoznak, hogy miért nem születnek meg itthon az unokák. Szóval jó lett volna, ha több fiatal hang szólal meg a kötetben. Mestyán Ádám verseinek nagyon örültem, erős, friss, bátor versek. Az olvasó gondolkodjon el azon, miért írja egy fiatal költő 2012-ben azt, hogy „jöjj már el dicsőséges anarchia […] állítsd falhoz a fiatal kortársakat / lődd halomra az urbánus másokat / üsd a népieket, míg akad bennük szusz –”17 (37). A Skandál című vers kissé lapos sorait az utolsó strófa rántja össze, és ad nekik olyan súlyt, nyomatékot, hogy az asztal beszakad: „negyvennégy tavaszán / uszított a nagyapám” (17). A Zsír című vers pedig afféle nemzedéki életérzést fogalmaz meg, azzal a speci­fikummal, hogy nemcsak a generációk közti ellentétet ábrázolja igen szellemesen, hanem a vidéki és az urbánus lét közötti feszültséget is: „nézegetem a velem szemben ülő vörös / arcokat, jó magyarjaimat, ahogy esszük / a levest, aztán a csülköt, végül kávé.” (233). (Valahogy Juhász Gyula Tápai lagzija ugrik be.) Szálinger Balázs versei is a fiatalabb generációt képviselik, és mindannak elutasítását, ami miatt kisiklott a rendszerváltás projektje. Érdemes hosszasabban idézni a Rendszerváltás_2.0 című versből: „Láttam fotókon: lelkesedtetek. / Láttam fotókon: összetörtetek. Fél füllel már hallottam, ahogy citáltok / Engemet, a tízéves gyereket, / És azt mondtátok, enyém a jövő, / Értem lelkesedtek és törtök össze.  […] Átírtad a törvény? Te újat írtál? / Többség, kisebbség voltál, abból éltél? / Nagyobb akartál lenni a nagyobbnál, / Ezért írtál a hazádról? Nocsak. / Megmondod, hogy melyik mozdulatod / Gondolt rám, és mi volt a gondolat?” (56−57). S itt nagyjából ki is fullad a felhozatal a fiatal generáció versterméséből – és még a fentebb hivatkozott szerzők sem feltétlenül a legfiatalabb nemzedéket képviselik. Kár, nagy kár, hogy erről csak ennyi.

Nem akarok minden szerzővel külön-külön foglalkozni, ez lehetetlen is lenne. A fenti kettőt azért emeltem ki (és itt is érvényesülnek szubjektív szempontok), mert ők képviselik az én generációmat, nagyjából közös nemzedéki élményekben és tapasztalatokban osztozunk (a vidéki rokonságnak a bölcsészágazattal szembeni értetlenségével bezárólag) – pedig már mi sem vagyunk olyan fiatalok. A közép- és idősebb generációk sokkal nagyobb számban vannak képviselve. Megkerülhetetlen nevekkel persze: Térey János, Kemény István, Zalán Tibor, Kántor Péter, Petri György, Orbán Ottó, Baka István, Csoóri Sándor, Kovács András Ferenc, Szilágyi Ákos, Nádasdy Ádám stb. A „nagy nevek” azonban nem mindig a minőség garanciái; elvégre nem minden, amúgy kiváló költőnek a közéleti vénája a legerősebb. Sokan, sokat írtak már azokról a kulcsversekről, melyek köré a kortárs közéleti és politikai költészetről szóló diszkusszió rendeződött, ezekkel nem foglalkoznék most. Csak röviden: a Búcsúlevél szerintem sem olyan kiváló vers, a Nyakkendő viszont nagyon sokat elmond az elmúlt időszakról. Orbán Ottó verse, A dán királyi főszámvivő jelentése a Fortinbras & Fortinbras cég átvilágításáról el nem évülő klasszikus, Erdős Virágnak a kötetben is szereplő és a Facebookon is terjedő versei méltán nagyon népszerűek: erős, szókimondó, pontos diagnózisok. Tóth Krisztina versei finomabbak, de mondanivalójuk súlyos, Térey cizellált, míves, intellektuális hangolású, stb.

Nos, vitatni aligha lehet, hogy a kötetre volt igény, szükség van rá, nagyon jó, hogy megszületett. Az várható volt, hogy vitákat fog generálni, de éppen ez volt az egyik fő hivatása. Hogy az egyre durvuló és ordenárébb közéleti beszédnek legyen alternatívája, hogy ügyes-bajos dolgainkat, „sorskérdéseinket”, ne egymást lehazaárulózva, kioktatva beszéljük meg, hanem kulturáltabb formában. Más kérdés, hogy a kötetből nagyon sötét kép rajzolódik ki „édes hazánkról”. Azon túl, hogy hagyományosan nem vagyunk életvidám, optimista népség (mint mondjuk jó pár, nálunk sokkal szegényebb dél-amerikai, ázsiai nép), manapság van okunk bőven a búbánatra. Ebben a helyzetben a hurráoptimizmusnak kb. annyi valóságalapja lenne, mint a kormányszóvivők győzelmi jelentéseinek, és lelkiismereti mulasztás lenne, ha a költő nem foglalkozna a haza helyzetével. Sokan megírták már, és elvileg magától értetődő közhely, hogy a közállapotok kritikája nem egyenlő a hazafiatlansággal, pláne nem a hazaárulással. (Agyrém, és mélységes ostobaság, hogy ennek még ma is képesek bedőlni egyesek.) A költő pedig nem mindenféle kisebb-nagyobb Döbrögiknek, hanem erkölcsi és szakmai lelkiismeretének tartozik számadással. A hazafiság szerintem ott kezdődik, mikor képesek vagyunk reális helyzetfelmérésre, és erőnkhöz mérten teszünk azért, hogy a dolgok jobban menjenek. Lehetőleg szerényen és csöndben. A magyar költőnek kétszáz éve sem, száz éve sem, és a többségnek most sincs pénze arra, hogy alapítványokat hozzon létre, vagy akár nagyobb összegekkel támogasson bajba jutottakat. Fel tudja hívni viszont a közösség figyelmét arra, hogy baj van. Ha nem szeretné a hazáját, akkor nem is törődne vele, és kívülállóként nézné, mi történik itt. A versek alaptónusa azonban vagy a mély keserűség, vagy a fájdalmas aggodalom. Szinte el sem tudom képzelni, de jó lenne megérni, hogy a Magyarországról, közös hazánkról szóló versek alapvető hangoltsága nem ez lenne. Ha tíz év múlva nem ez a dal lenne.

A „Kerál” ideje

Egyesek szerint az, amire emlékezni fognak a következő nemzedékek olyan 80-100 év múlva, nem a mostani miniszterek és embereik neve lesz, hanem Parti Nagy Lajosnak az Élet és Irodalomban heti rendszerességgel megjelenő sorozata, a Magyar mesék. (Így legyen!) A szövegek már hozzáférhetők az interneten, a szerző saját felolvasásában, valamint az idei könyvhéten kötet jelent meg belőlük, Fülkefor és vidéke címmel. A cím értelmezése évtizedek múltán (remélhetőleg) kis nehézséget fog okozni, sőt, még manapság is feladványt jelenthet. Azt ugyanis tudjuk, hogy 2010 áprilisában parlamenti választások voltak Magyarországon. S mivel ebben az országban (egyelőre még) általános és titkos választásokat tartanak, ezért ajánlatos, hogy a választópolgár magányosan, a többiektől elszeparálva tegye oda az ikszet, ahová akarja. Ennek okáért a szavazóhelyiségekben kis fülkéket különítenek el egymástól, ahol a fenti műveletet a választási törvénynek megfelelően végre lehet hajtani. S mivel a magyar, választásra jogosult lakosság jókora része adta le szavazatát a magát polgárinak, kereszténynek és nemzetinek nevező politikai pártra, ezért értelemszerűen ők nyerték meg a 2010-es parlamenti választásokat. Ez eddig tiszta sor, így működik a demokrácia – egyszer az egyik párt nyer, aztán a másik, és így tovább. Ámde mivel a választási győzelem kétharmados többséget jelentett az Országgyűlésben, ezért a nyertes párt olyan fölényhez jutott, mely mind elméletileg, mind pedig gyakorlatilag teljesen kiszolgáltatottá tette nekik azt az országot és a lakosságot, melynek ügyei intézésére és életének jobbítására elvileg (és nem gyakorlatilag) hivatva lettek. Mivel a jobbító szándékot (ha volt valaha is) azon nyomban fölülírta az ország és a lakosság egész pályás letámadása, a közintézmények és közszolgáltatások szétverése az ország újjászervezésének ürügyén, ezért a „Kerál” vagy valamelyik udvaronca azonmód forradalmat vizionált a szimpla választási győzelem helyett. Mivel azonban ez már születésénél fogva unortodox módon zajlott le, ezért „fülkeforradalom” lett a neve, mely a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat szerint véget fog vetni az átmenet zavaros húsz esztendejének. Vagyis forradalmi átalakulás tanúja és egyben elszenvedője a magyar állampolgár, akkor is, ha szavazott, akkor is, ha nem, akkor is, ha ezt várta, akkor is, ha nem. A forradalom a lenini doktrína szerint zajlik, permanensen, s ahogyan már 1789-et követően is, olykor saját gyermekeit is felfalja. Törzsökös magyar módja azonban unortodox módit követ – ha valaki még mindig nem érti, gondoljon az agresszív kismalacra.

A cím első tagja tehát erre a hatalomváltásra utal, a második pedig minden bizonnyal ennek a terjedelmére, hatásaira. Kérdés természetesen, hogy egy eseménynek hogyan lehet vidéke. A „vidék” szót azonban aligha szó szerint kell értenünk, vagyis nem feltétlenül a Nagykörúton kívüli országrészeket jelöli, hanem azt a felvonulási területet vagy kísérleti terepet, ahol a permanens fülkeforradalom zajlik. Ez a terület jellemzően az, amit régebben Magyar Köztársaságnak, ma kissé leegyszerűsödve Magyarországnak hívnak, de minden túlzás nélkül hozzávehetjük a határon túli magyar vidékeket is – elvégre egy a tábor, egy a zászló, egyként szív a magyar. A „vidék” szónak ugyanakkor ebben a kontextusban kusza időhatározmányai is vannak. Az imitálás alapjául szolgáló mese műfaja eleve a régmúltat idézi fel, egy egykori, talán sosem volt időt, erre utal a nyelvezet, a szóhasználat is. Ez azonban szétszálazhatatlanul keveredik a legújabb magyar társadalom történéseivel, de beszűrődnek a XX. század egyes toposzai, eseményei is. Vagyis egy olyan sajátságos időkonstelláció jön létre ezen a „vidéken”, ami az idő több szekvenciájában is jelen van egyidejűleg, de még sincs „igazi”, „valós” ideje. A „vidék” és története egyszerre valós, szimbolikus és imaginárius – és abszurd, groteszk, parodisztikus.

Ismerjük régről a Mátyás királyról szóló rajzfilmsorozatot, mely a dicsőséges király egy-egy tettét mesélte el. Az egymást követő epizódokból egy igazságos, bölcs, nemes lelkű, józan, okos, derűs és jó kedélyű uralkodó arcképe rajzolódik ki, mintegy a legifjabb nemzedék okulására. (Hagyjuk most az igazságot, maradjon a történészek dolga. A régmúlt mindig megszépül kissé a közösség emlékezetében. Míg évszázadokig egyes-egyedül Mátyás királyt illette meg az „igazságos” jelző, ma már Kádár János neve elé is odabiggyesztik – igaz, ironikusan.) Vagyis a mesebeli király mesebeli történetei azt a mélyről fakadó emberi vágyat hivatottak kielégíteni, hogy ha máshol nem, hát a mesében legyen igazságos ez a keserves világ. Hogy a jó nyerje el jutalmát, a rossz pedig lakoljon. Hogy egy kicsit aktualizáljuk ezt a sémát, azt figyelhetjük meg, hogy a XXI. századi európai jogrend is ezt az elvet igyekszik érvényesíteni – igaz, hol több, hol kevesebb sikerrel, de legalább a szándék nemes. A XXI. századi magyar állam és jogrendje azonban unortodox módon megy szembe ezekkel az elvekkel, és ennek következtében olyan események színterévé válik vidéke, melyek nem illeszkednek a hagyományos mese morfológiájához. Unortodox vidéknek unortodox – vagyis magyar – mesét!

Mint fentebb említettem, ezek a „mesék” heti rendszerességgel megjelenő szövegek. A „mese” műfaji besorolás ugyan tájékozódási pontként szolgál, de inkább negatíve. Ha mondjuk a fenti, Mátyás királyról szóló meséket vesszük alapul, akkor a Parti Nagy-féle mesék ennek szinte pontosan a kifordított darabjai. Szó sincs igazságosságról, bölcsességről, nemes lélekről, józanságról, derűről, hanem ezeknek az ellenkezőjéről. A „mese” megjelölés tehát inkább afféle ironikus kitétel. De érthetjük a kötetet – ahogyan Mosonyi Aliz Magyarmesék című könyvét is – a csáthi hagyomány folytatásaként is, vagyis olyan mesék gyűjteményeként, melyek rosszul végződnek. A magyar mesék egyrészt aktuális helyzetre reagálnak naprakészen, másrészt pedig erős indulati tartalmuk van. Az utóbbi óhatatlanul feltételezi a személyességnek és szubjektivitásnak egy legalább olyan szintjét, mint az „alanyi költészet”. Ettől azonban a nyelvi virtuozitás, irónia, sokszólamúság és stílusbravúrok különböztetik meg. Düh, csalódottság, rezignáció, felháborodás, felháborodás másodszor és felháborodás harmadszor és sokadszor, ami ezeket a meséket jellemzi. Mindezt pedig metsző gúnnyal és iróniával vastagon leöntve – vagyis a fentebb már említett kritikai hagyomány szólal meg ezekben a kisprózákban, méghozzá öblös és erőteljes hangon. A jóérzésű olvasó nem is szívesen lenne ennek a szövegalkotó indulatnak a céltáblája. Ugyanezen olvasó azonban örül, nagyon örül neki, hogy ez az indulat hétről hétre szövegeket teremt, és csak annak örülne jobban, ha a szerzőnek hálásabb témája is lenne − ő azonban hozott anyagból dolgozik. Az ő felelőssége az lenne, ha egyáltalán nem dolgozna ezzel az anyaggal, mert szó nélkül hagyná mindazt, ami a kimúlóban levő harmadik Magyar Köztársaságban történik. Sokat idézik manapság Babi­tsot: „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Az író tehát úgy tiltakozik, ahogy tud: ír.

Nincs ádázabb ellenfele mindenféle bigott, képmutató, korlátolt és ostoba rendszernek, mint a művészet, amely könyörtelenül rámutat a rendszer gyenge pontjaira, feltárja visszásságait – s egyúttal nevetségessé teszi. Voltak olyan nagy formátumú politikusok a történelemben, akiket tisztel a művészet is, vagy ha mégis kifigurázza őket, akkor jóindulattal. Az igazán nagy államférfiak és -nők nem sértődnek meg ezen. Ha azonban egy rendszer tálcán kínálja a témát, akkor biztos lehet benne, hogy rögvest lecsapnak rá a web2-n szocializálódott bloggerek és művészek, és ízekre szedik az aktuális marhaságot. Parti Nagy szövegei ugyan alapvetően hagyományos formában jelentek meg, de csakhamar felkerültek az internetre is. A rövid, velős forma, az aktualitásra való reagálás, a világos üzenet kedvez annak, hogy viharos sebességgel elérje a print és az online felületek olvasóit. Aki olvasta és élvezte már Parti Nagy Lajos szövegeit, az ezúttal sem csalódik. Aki pedig némi vigasztalásra vágyik ezekben az időkben, annak is teljesül a várakozása. A Magyar mesék ugyanis kimondják azt, amit egyéb rendszerkritikus művészeti alkotások is, hogy tudniillik gáz van. Nem kicsi, hanem baromi nagy. És nem mindegy, hogy ezt Sanyi bácsi mondja ki a kocsmában hat fröccs után, vagy Józsi néni a fodrásznál dauer közben. Még akkor sem mindegy, ha – mint fentebb írtam – az író véleménye is csak egy a sok közül. A nyelvileg megformált világ ugyanis utánozhatatlan, ízig-vérig magán hordja ugyanis a szerző jól felismerhető stílusjegyeit. Mint ahogyan professzionális kritikai szemléletre vall a pontos és kíméletlen diagnózis is. Többfajta nyelvi regiszter egymásba mixelésével jön létre az a perspektíva, ahonnan újra lehet gondolni kérdésessé vált alapfogalmainkat. 

Nem mindig van az olvasó segítségére a szerző kommentárja a saját szövegeihez, ám jelen helyzetben érdemes őket mégis megfontolni – éppen a személyesség okán. Parti Nagy Lajos álmesékként jellemzi saját kisprózáit, a „népmese bizonyos elemeit, nyelvét imitáló kisformák, ha úgy tetszik, egypercesek. Remélem, az idén százéves Örkény szeretné őket. Szóval a mesét mint keretet elég teherbírónak érzem, ezek a kis írások lényegében abszurdok a rögvaló abszurditásáról, glosszák a közösség helyzetének margójára. Szívesen, egyre szívesebben beszélek ezeken az archaikusabb nyelveken, szívesen oltom, regiszterkeverem össze őket a zógenante „rontott mai magyarral”. Azt hiszem, Heine mondta, hogy az irónia a tehetetlenség fegyvere. Ezek nagyon ironikus szövegművek, igen, tele indulattal, gúnnyal − nem mondom, hogy olykor nem vagyok kétségbeesve a hazám állapotától. Azt vállaltam, hogy erről beszélek, a minimális közvetettséggel, de az „írói munkásságom” részeként. Megjegyzem, csak ez az egy munkásságom van.”18 Nem hiszem, hogy erről többet el lehet mondani. Hacsak azt a feltevést nem érdemes még hozzáfűzni, hogy az álmesei forma talán nemcsak a stílusok és hangnemek keveredésére ad lehetőséget, hanem a mesei világ imitációja az aktuális történések számára is jó keretet szolgáltat. A mesék ugyanis egy régi világban játszódnak, feudális keretek között: királyok és egyéb uraságok világában. A mai magyar viszonyoknak erre a világra való applikálása pedig jelentésteli feszültséget hoz létre az egykori, népmesei világ és a mai magyar rögvalóság között: hogy lehet az, hogy ami egykor volt, az ma is van? Hogy lehet az, hogy ami már rég nincs, az mégis meg tud történni? A mesék kiélezik ezeket a visszásságokat, és mind nyelvükben, mind világukban ezt a velünk élő archaizmust jelenítik meg, de úgy, hogy világosan érezhető a feszültség a XXI. század demokratikus, emberjogi, kulturális, morális stb. normái és az álmesékben megjelenő szereplők és azok tetteinek anakronizmusa között.

Ha éppen nem a bőrünkre menne a játék, sírva kacagnánk ezeken a kis írásokon, de mivel arra megy, ezért még inkább. Remek kis nyelvi gyöngyszemek gurulnak elő minden szövegből: „a Namber, aki van” (21); „főcsapták a nénónénót, oszt padlógáz ad astra” (18); „Egységes vót a keret, szabályos az alakzat, jó a hangulat, vót nóta es, Pintér Sándor közmunkása vagyok, satöbbi” (31). Ez utóbbi, rövidke mondatban több jelentésréteg sűrűsödik össze, amelyek közötti feszültség kiváltképp plasztikussá teszi a megcélzott jelenség teljes abszurditását. Az A magyar nagyfal címet viselő kis szösszenet arról szól ugyanis, hogy közmunkásokkal felépítik a magyar nagyfalat. A citált mondatban pedig egyaránt megjelennek a Horthy- és a Kádár-időket idéző reminiszcenciák, hangulatjelentésekkel, a társadalom és a munka militáns megszervezésével, a patriarchális viszonyok és az alávetettség megéneklésével. A szöveg egyébként pontosan azokat a sajátságokat figurázza ki, melyektől már Bibó is óvott: a sértődöttséget, túl nagyot akarást, kivagyiságot, uram-bátyám-viszonyokat, pökhendiséget. Egy másik közéleti agyrémre reagál A szürkeállomány veleje című mese. Nehéz is lenne elfelejteni, mekkora port vert fel az az oktatási államtitkárság részéről érkező javaslat, hogy ne az angol legyen az első nyelv az iskolákban, mert túl könnyű sikerekhez vezet, hanem valamilyen bonyolultabb nyelv. A mese nyelvén: „Mán a nemzeti egyetértés annyiba tartott, hogy ácsit parancsót a túlságba menő angoltanulásnak es. Meg lett mondval, elébb egy strukturáltabb nyelvet köll béhammantani, oszt mikó már beszél a csuporszemű nebulója szanszkritül, üsse fakjú, fölszíhassa a smonca angolt es, ha annyira döglik a sikerélményiér, mikor kitántorog ápolónőnek vagy feketemosogatónak a nyugatra” (45−6). Ebben a két mondatban is rengeteg jelentés sűrűsödik össze – az embernek összefacsarodik a szíve tőle. Csak remélni tudom, hogy a következő nemzedékek a Fülkefor és vidéke című kötetre fognak emlékezni a 2010-es évekből, és azt is, hogy megértési nehézségeket fog okozni nekik a cím.

Édes hazám. Kortárs közéleti versek. Összeállította: Bárány Tibor. Magvető, 2012, 384 oldal, 3200 Ft

Parti Nagy Lajos: Fülkefor és vidéke. Magyar mesék. Magvető, 2012, 113 oldal, 2490 Ft

Jegyzetek

1          Petri György: Anzix. In: Petri György versei. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1991, 183.

2          „Leleplezi a háborús heroizmus minden formáját, a macho kérkedéseket, a háborús piacot, és feltárja az ideológiák testeket elnyelő repedéseit. Máskor a jelenkori civilizáció alapvető morális és humán értékeinek összeomlását regisztrálja, utópikus horizont nélkül. A halállal az élet találékonyságát, a szellem játékait, a humort, a feketehumort, a groteszk harsányságát, a testiséget szegezi szembe. A civil, az esendő individuum, az áldozat, a nő, a hontalan, az emigráns szempontjából, a marginalitás pozíciójából újraírja a történelmi és a kulturális emlékezetet, dekonstruálja az ideológiai, politikai, vallási, esztétikai transzcendenciákat. Egyéni kis történeteket szegez szembe a monumentális, kollektivisztikus igényű, heroikus narrációval: a saját tapasztalatra szorítkozik. A szétesettség, a csorbaság és rokkantság, a kétségbeesés, a fizikai és lelki, morális és egzisztenciális sebzettség az, amit vállal, és itt felbukkan egy esztétikai minőség, amit új őszinteségnek nevezhetnénk, melynek a hamisítatlanság és a szabad, kritikus szellemiség a jellemzői.” (Radics Viktória: A háború mint poétikai fordulat. Alföld, 2008/6.)

3          Iuvenalis: Első szatíra (Muraközy Gyula fordítása). In: Persius és Iuvenalis: Szatírák. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1977, 36.

4          A magyarság egyes képviselői ugyanis szemlátomást nagyon szeretnek a sorskérdésekkel foglalkozni. Sorskérdésekkel foglalkozni pedig annyit tesz, mint ingujjra vetkezett, testes férfinak lenni, pálinkázni, borozni, szidni a zsidót meg a cigányt, elénekelni a csitári hegyet meg a székely himnuszt, és ama egykori három tengert emlegetni, melyek Magyarország határait mosták. Bölcsődei férőhelyek: nem sorskérdés. Női jogok, kisebbségi jogok: nem sorskérdés. Társadalmi esélyegyenlőség, integráció: nem sorskérdés. Tanári, orvosi fizetések: nem sorskérdés. Hanem az a három tenger!

5          Bán Zoltán András: Meghalt a Főítész, elmúlt a rút világ!  In: Bárány Tibor és Rónai András (szerk.): Az olvasó lázadása. Budapest, Kalligram – JAK, 2009, 262–263.

6          Bán Zoltán András – Radnóti Sándor: A magyar politikai költészetről. Élet és Irodalom, 2011. november 18.  LV. évfolyam, 46. szám.

7          Károlyi Csaba: A Petri-mítosz vége. Élet és Irodalom, 2008. január 4. LII. évfolyam, 1. szám.

8          Bárány Tibor: Miért nincs magyar politikai költészet, ha egyszer van? Élet és Irodalom, 2012. február 3. LVI. évfolyam, 5. szám.

9          Kálmán C. György: A politikai olvasásról. Élet és Irodalom, 2012. január 13. LVI. évfolyam, 2. szám.

10         Trianon, Horthy-kultusz, Kádár-kultusz, „áldozatok voltunk” stb.

11         Női jogok, kisebbségi jogok, fenntartható fejlődés, átlátható állam, zöld politika stb.

12         Ayhan Gökhan: Ne szólj szám, nem fáj hazám. http://cultura.hu/szub-kultura/ne-szolj-szam-nem-faj-hazam/ A letöltés ideje: 2012. 08. 06.

13         Uo.

14         http://est.hu/cikk/98803/edes_hazank_cukor_nelkul A letöltés ideje: 2012. 08. 06.

15         László Emese: Ez hát az én hazám. http://www.es.hu/laszlo_emese;8222;ez_ hat_az_en_orszagom8221;;2012-07-04.html A letöltés ideje: 2012. 08. 06.

16         Nem lett agyonreklámozva például az sem, hogy a kálváriájának kellős közepén levő Tűzraktér művészei a helyi Szimpla Caféval összefogva a 2011-es berlini Festival der Kulturen című rendezvényen második helyezést értek el. Az ötlet egyszerű volt, de óriási sikerük volt vele: a magyar szimbólumok, motívumok, zenei világ újraértelmezése a 21. században. Ha valami pozitív országimázst jelenthet, akkor ez. Szomorú, ám a hazai viszonyokra tökéletesen jellemző, hogy a művészcsoportot a helyi önkormányzat kilakoltatta végül, s nem is volt nagy visszhangja a magyar sajtóban az elismerésnek.

17         Mestyán Ádám: Kultusz

18         Parti Nagy Lajos: „Nem veszi be a gyomrom”. Interjú, készítette: Matkovich Ilona. Magyar Narancs, 2012/4. http://magyarnarancs.hu/belpol/nem-veszi-be-a-gyomrom-78446/. A letöltés ideje: 2012. 08. 05.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon