Skip to main content

„Két gyerekemet már eldugtam…”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kilakoltatási tervek a IX. kerületben


A péntekre tervezett kilakoltatást nem közölték előzetesen az érintettekkel. A IX. kerületi családsegítő központ is csak az egyik ügyféltől tudta meg aznap reggel, hogy mi készül. (A családgondozó úgy tudja, összesen öt érintett család lakik a Viola utcában.) Az intézkedésért felelős dr. Kígyósi László jegyző szerint azonban semmi különös nincs abban, hogy keményen fellépnek a lakásfoglalókkal szemben. Szerinte már két és fél éve – mikor a számuk így megemelkedett – is ezt kellett volna tenni, de most, hogy a lakosság tiltakozik, és életbe lép az új lakástörvény (amely megerősíti a legális bérlők jogait), különösen fontossá vált, hogy „tiszta helyzetet” teremtsenek.

A Viola utca környékén a lakók azt mondják, hogy szinte mindegyik házban van üres lakás, Kígyósi László szerint azonban e lakások nagy része csupán papíron üres. Az önkormányzat ötven lakást tart fenn a kerületben tartalék céljára. Ezeken kívül további 450 lakás hever parlagon, amelyből 150-et elfoglaltak az önkényes beköltözők, 100 a folyamatban lévő hagyatéki ügyek miatt áll üresen, 100 pedig olyan társbérleti lakrész, ahová nem lehet új lakókat beköltöztetni. Vagyis áll hasznosítható lakás az önkormányzat rendelkezésére.

A lakásfoglalók többsége vidéki származású, többgyermekes család. (A budapestiek között feltűnően sok a volt állami gondozott.) Sokan még akkor jöttek a fővárosba, amikor munkát is lehetett itt találni. H. Gy. például nem is olyan régen még jól keresett a Ferencvárosi Malomban. Olyan jól, hogy a feleségének nem is kellett munkába állnia, inkább otthon maradt a három gyerekkel. Azóta a férjet elbocsátották. A feleség nem kap munkát, és még segélyre sem jogosult, mert nem volt kilenc hónapig munkaviszonyban. A családi pótlék és a férj munkanélküli-járadéka együtt 22 000 Ft. Ebből nem tudták tovább fizetni az albérletet, ahol eddig laktak, a feleség anyjának ózdi, szoba-konyhás lakása meg kicsi lenne a nagy családnak. Maradt hát a lakásfoglalás.

Ó. J.-né lakásfoglalásáról nem is tudott volna az önkormányzat, ha ezt nem ő maga jelentette volna be. Ó.-né volt állami gondozott, és azt remélte, hogy sikerrel pályázhat meg egy szükséglakást. Be is adta lakáskérelmét a IX. kerületben, a baj csak az, hogy addig is laknia kellett valahol. Boldog lett volna, ha pályázaton elnyeri azt a Viola utcai lerobbant, omladozó egyszobás lakást, amelybe augusztusban négy gyerekével beköltözött. A jegyző megígérte, hogy segít, de – tudtuk meg dr. Kígyósi Lászlótól – a komputer, amely a pontszámokat „adja”, nem szereti a lakásfoglalókat. Így pénteken lakáskiutalás helyett Ó.-éknál is megjelent a kilakoltatást végző előadó.

A lakásfoglalók jelenléte veszélyezteti a közbiztonságot és a közrendet – áll a kilakoltatási határozat indoklásában, amelyet kiszálláskor az illetékes lakásügyi előadó felmutatott. Azonban a Viola utca 37.-ben a megkérdezett szomszédok egyikének sem volt panasza ezekre az emberekre, s e véleményüket írásba is adták. A törvényesen ott lakók némelyikét kevésbé kedvelik: „Miért bántják őket? Inkább X. Y.-tól szabadulnánk meg!” – mondták többen is. Azért persze olyan lakásfoglalók is vannak, mint akik Ó.-ék beköltözése előtt laktak a lakásban: távozásukkor magukkal vitték a bojlert és a gáztűzhelyt is. Ó.-ék valamelyest rendbe tették a lakást, a villany- és gázszámlát pedig rendesen fizetik. Mint mondják, többet is tettek volna, ha nem félnének, hogy hamarosan el kell menniük.

A pénteki rajtaütésszerű kísérletet Kígyósi jegyző a kilakoltatandók megszokott trükkjével magyarázza. Ha felszólítást küldenek ki, fennáll a veszély, hogy a jogcím nélküli bentlakók egymás között „cserélnek”; ekkor a végrehajtók másvalakit találnak a kiürítendő lakásban, az új „önkényes” ellen új eljárás kezdődik, ami akár hetekig is meghosszabbíthatja a fedél alatt való lakás örömeit.

A kilakoltatás szokásos menetrendje a következő: a felszólítás határidejének lejárta után (ami jelen esetben néhány óra volt) egy-két rendőr kíséretében megjelennek egy bútorszállító cég alkalmazottai, és egy raktárba szállítják a lakásban talált ingóságokat. Ezeket aztán – a szállítási és őrzési díj megfizetése után – egy hónapon belül még kiválthatja tulajdonosa, ha tudja. (Bár nagyon valószínű, hogy ez az összeg jóval több, mint a bútorok összértéke.) A gyerekekkel már kissé bonyolultabb a helyzet, már ami a kiváltást illeti. Mert ha a lakásügyi előadó „veszélyeztetettnek” minősíti a kiköltöztetés után a gyerekek helyzetét, ideiglenes intézeti gondozásba veheti őket. Hogy van-e joga egy családügyekben képzetlen embernek – aki ráadásul a kilakoltatási végzés meghozatalában is közreműködött – dönteni a gyerekek elhelyezéséről, több mint kérdéses. Ám Kígyósi jegyző szerint a gyámügyesek nem vállalták az ehhez hasonló kérdések eldöntését. „Én már rég eldugtam a két kisebbik gyerekemet” – meséli Ó.-né –, mert egyfolytában attól rettegek, hogy elveszik őket.” Nyilván van is rá oka, bár Kígyósi jegyző szerint még nem fordult elő ilyen eset.

A lakásfoglalók helyzetének kezelésére már akkor születtek javaslatok, amikor a lakásfoglalás még nem öltött ilyen méreteket, mint ma. A IX. kerületi családgondozó még működése kezdetén, 1989-ben lépéseket tett a helyzet humánusabb kezelése érdekében. Javaslatukra az önkormányzaton belül egy ad hoc bizottság alakult, a szociális bizottság, az emberjogi bizottság és a családsegítő szolgálat részvételével. E bizottság javaslata nyomán ’90-ben a közgyűlés egy olyan határozatot fogadott el, amely lehetővé teszi az önkényes lakásfoglalók humánusabb, egyedi elbírálását. Eszerint az önkormányzatnak fel kell mérnie, hogy hány üres lakás van a kerületben. A lakhatókat le kell zárni (mert sok esetben ez nem történt meg), a lakás céljára alkalmatlanokat pedig valóban lakhatatlanná kell tenni. A kilakoltatási döntések csak „helyszíni környezettanulmány után, egyedi mérlegelés alapján szülessenek”, és ebbe be kell vonni a családsegítő szolgálat, a cigányszervezetek képviselőit, valamint az önkormányzat emberjogi és a szociális bizottságát is. A közgyűlés felszólítja a polgármestert, hogy az egységes megoldás érdekében vegye fel a kapcsolatot a többi, hasonló helyzetben lévő kerülettel. A határozat szerint gyermekes családokat egyáltalán nem lehet kilakoltatni, továbbá az önkényes lakásfoglalás nem lehet kizáró ok a lakásigénylésnél.

Mindebből Gedeon Andor, a IX. kerületi családsegítő központ vezetője szerint semmi sem valósult meg. A lakásügyi döntéseket – mint azt a fenti példa is mutatja – rendre a családsegítő megkérdezése nélkül hozzák; sokgyerekes családok is az utcára kerülnek; a lakáspályázatok elbírálásánál sincs szava a családsegítőnek – de a szociális és az emberjogi bizottságot sem tájékoztatják. Jellemző, hogy a tervezett kilakoltatási nap előtt egy nappal, csütörtökön ülést tartott a lakásügyi bizottság, ahová Gedeon Andort is meghívták. „Kértem többek között, hogy szervezzünk meg egy szélesebb körű megbeszélést az önkényes lakásfoglalókról szóló helyi rendelet alkalmazásáról. Még ekkor sem tájékoztattak arról, hogy folyamatban van egy kilakoltatás.”

Dr. Kígyósi László szerint a családsegítő központ csupán arra tud javaslatot tenni, hogy kit ne tegyenek ki egy lakásból – valódi megoldást ők sem tudnak nyújtani. Ám mégis elképzelhetőnek tartja, hogy a jövőben szorosabban együttműködjenek velük. Támogatná, ha a családsegítő kapna egy bontás előtt álló házat, ahol a kilakoltatott embereket ideiglenesen elhelyezhetné. Egyes esetekben – mint például Ó.-né esetében – még azt is elképzelhetőnek tartja, hogy a lakásfoglaló javára döntsenek. De, mondta a jegyző, nem válhat gyakorlattá, hogy a lakásfoglalók elvegyék a lakásra várakozók elől a lehetőséget. Elképzelése szerint csupán azok a többgyermekes családok pályázhatnának lakásra, akik már beadtak lakásigénylést (vagyis akik ezt megelőzőleg legalább öt évig laktak Budapesten, vagy már öt éve dolgoznak itt); a többiekre azonban mindenképpen kilakoltatás vár. Ígérte viszont, hogy őket ezentúl legalább két héttel a kilakoltatás előtt értesíteni fogják.

De akkor mi lesz azzal az önkormányzati rendelettel, amely a lakásfoglalókkal szemben követendő humánus eljárást célozza meg? Információnk szerint elképzelhető, hogy e kérdés rendkívüli pontként napirendre kerül a ferencvárosi képviselő-testület lapzártakor (kedd délután) folyó ülésén. Az önkormányzatnak mindenesetre állást kell foglalnia: a három évvel korábban meghozott rendeletének szerez-e érvényt, vagy azt visszavonva a tömeges kilakoltatás tervének enged-e zöld utat.






















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon