Skip to main content

„Már azzal is baj van, ahogyan olvasol”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Gaál Erzsébettel beszélget Lőrinczy Attila


Lőrinczy Attila: A Stúdió K Woyczeck-beli Marie-jaként neked legendád volt. Kelet-Közép-Európában a művésznek kell hogy mítosza legyen. A Felütéssel rendezőként már csak kisebb mítoszt tudtál teremteni magadnak, és nagyszínpadi rendezőként egyáltalán semmilyet. Ez nagy baj: így mindig a régit fogják rajtad számon kérni. Mert hogy van az, hogy az a nő mindig mást csinál, már azt hittük, tudjuk, kicsoda, hol van, hová helyezhető, erre odébbmegy…

Gaál Erzsébet: Hízelgő, amit a mítoszomról mondasz. De én sokkal szimplábban látom ezt. Tény, hogy ha az ember létrehozott valamit, ami sokaknak fontos lett, akkor sokáig ezt követelik tőle. Csakhogy amit már tudok, az engem többé nem érdekel. Legszívesebben a falnak mennék, amikor rendezőként azt kérik rajtam számon, hogy miért nem olyan „felütéses” előadásokat csinálok. Hát hogyan? A felütés kötődött egy korhoz, egy helyzethez, az én magánéletemhez, ezek pedig megismételhetetlenek, és egy olyasféle színházi formát öltöttek, amely fölött már rég eljárt az idő. Isten tudja, létre tudom-e majd hozni azt az újabb előadást, amely körül – ahogy te fogalmazol – egy újabb mítosz alakulhat ki, de az is biztos, hogy ha ez sikerülne, akkor majd ezen is túl kell lépnem. Az esély megvan rá, míg a föld alá nem kerülök. Lehet, hogy igazad van; ez az állandó „odébbmenés” zavarba hozza az embereket, mert a lelke mélyén mindenki biztonságra törekszik. Én is arra vágynék, hogy most már nyugalom legyen körülöttem, de valami mégis mindig olyan utakra hajt, amiket még nem ismerek. A színház már ismert vidékein halálosan unatkozom.

Lőrinczy Attila: Mégis, szinte minden azt mutatja, hogy csaknem öngyilkos dolog e tájon a mítosz ellen dolgozni…

Gaál Erzsébet: A művész mítosza a művészet lényege ellen dolgozik, üres önismétléshez vezet. Nehéz ezzel szembenézni, mert mindenki szeret elismert és sikeres lenni, még ha érzi is a bajt. Iszonyatos bátorság kell ahhoz, hogy valaki képes legyen mindent otthagyni, és megszabadulni egy jól bevált szereptől.

A művész úr kikéri magának 

Elmesélek neked egy történetet. Novemberben Debrecenben rendezem Déry Tibor Óriáscsecsemőjét. Nagyon nehezen találtam főszereplőt. Hát egyszer csak, mint a mesében, az egyik fővárosi színpadon megláttam egy híres, idős komikusszínészt, aki teljesen lenyűgözött. Szünet után odaültem az első sor közepére, ámulva figyeltem, és azt mondtam magamban – én hülye –, hogy ezt a palit megpróbálom elcsábítani; játssza el az Óriáscsecsemőt Debrecenben, stúdióelőadásban. Egy ismerősöm bemutatott neki, mondtam, lenne ez a furcsa, abszurd darab, egy drámai szerep. Nagyon érdekes, felelte, őt még sosem keresték meg ilyen ajánlattal, de elolvassa a darabot. Megtörtént, elolvasta, nem ő hívott vissza, hanem a felesége tajtékozva: „Mi ez a mocskos darab, hogy van magának bátorsága egy ilyen aljas, szemét darabot a közönség elé vinni. Mi ezt a művész úrral együtt kikérjük magunknak!”

Lőrinczy Attila: De gyönyörű történet! Minden benne van.

Gaál Erzsébet: A dologban az az ijesztő, hogy valaki, aki valóban egy élő legenda, tudja a szakmát oda-vissza, kap egy ilyen „furcsa ajánlatot” hetvenvalahány évesen, milliomosként, és nem azt mondja, hogy: „Ki maga? Ugyan menjen már, még hogy én Debrecenben, stúdióban!” Ha ezt felelné, az nagyon is érthető lenne, de nem, nem ezt mondja, hanem felháborodik, hogy milyen mocskos, aljas a darab. Déry Tibor Óriáscsecsemője, ami 1926-ban íródott…

Lőrinczy Attila: A 60-as évek végén, a 70-es évek elején elindult magyar alternatív színház vezéralakjai a 80-as évek közepére javarészt lehetőséget kaptak vagy szereztek a hivatalos színházi struktúrában. Ma már rendezőként, főrendezőként, főiskolai tanárként, sőt igazgatóként dolgozhatnak, látszólag övék a világ…

Gaál Erzsébet: Nem akarom, hogy erről beszéljünk. Gondolod, hogy ez fontos?

Lőrinczy Attila: Számodra több mint problematikus egy profi társulatban való rendezői működés – lehet, hogy megválsz a nyíregyházi színháztól. Talán nem lenne minden tanulság nélkül való végiggondolni, hogy neked miért nem sikerül az, ami másoknak igen.

Gaál Erzsébet: Akkor tudnék róluk is beszélni, ha figyelemmel kísértem volna a munkájukat. Amikor 1980-ban megváltam az Orfeo-Studió K-tól, végig kellett gondolnom, hogy maradt-e még valami, ami érdekel a színházból, vagy jobb, ha elmegyek virágkertésznek. Önző módon az érdekelt, hogy annyi kísérlet után, amit mi tíz év alatt végigjártunk, mihez érzek még erőt és hitet, nem pedig az, hogy ők hogyan boldogulnak.

Gödöllőn lehetőséget kaptam, hogy rendezőként dolgozhassak, így született meg három előadás: a Buster Keaton sétája, a Felütés és a Tájkép. Természetesen láttam néhány előadást, amiket kortársaim, volt alternatívok csináltak az elmúlt tíz évben, és az volt a benyomásom, hogy túl sok kompromisszumot kötöttek azért, hogy életben maradhassanak, hogy a szakma befogadja őket. Amikor öt évvel ezelőtt leszerződtem Nyíregyházára cselédkönyves színésznőnek, és később, amikor rendezni kezdtem, akkor – éppen az ő példájuk alapján – biztosan tudtam, hogy mi lesz az, amibe én nem leszek hajlandó belemenni. Csak olyan darabot rendezek, amivel közölni akarok valamit, csak olyan színészekkel dolgozom, akik érdekelnek és akikben hiszek, s magam választom ki a legközvetlenebb munkatársaimat – a díszlettervezőt, a dramaturgot és a zeneszerzőt. Első két rendezésemhez Nádas Péter Temetésénél és Büchner Dantonjánál még megkaptam a két, illetve négy hónapos próbaidőt, az akkori nyíregyházi vezetés hozzájárult, hogy a szabadidőmmel azt kezdjek, amit akarok: adtak próbatermet, és békén hagytak. De Gombrowicz Esküvőjénél és Arden Gyöngyéleténél már meg kellett alkudnom a négy és fél hetes próbát követő bemutatókényszerrel – s ennek meg is lett az eredménye. Ebbe sem lett volna szabad belemennem.

Lőrinczy Attila: Öt-hat évvel ezelőtt még elszántan profiellenes voltál…

Gaál Erzsébet: Az elmúlt két-három évben némileg megváltozott a profi színészethez való viszonyom. Rájöttem, hogy nincs olyan társulat az országban, ahol ne találhatnék legalább négy-öt embert, akikről azt gondolhatom, hogy tudok velük dolgozni. Engem ma már elbűvöl, ha a szakmai tudással találkozom. Nagy szükségem van rá. Az persze más kérdés, hogy ezt a tudást esetleg másképp próbálom felhasználni, vagy éppen ellene megyek, és hogy az előadás, a szerep érdekében olyan mélyen nyúlok bele egy-egy színész személyiségébe, életébe, ami szerintem elkerülhetetlen. Ezt a profik többnyire rettenetesen nehezen tűrik, és szinte mindig megdöbbenti őket.

Lőrinczy Attila: Nyilván azért, mert félnek. És erre jó okuk van. Sok esetben az elemi életösztön tiltakozik azellen, hogy valaki rád merje bízni magát. Azt a másféle színházat, ami például a Stúdió K is volt, egészen másféle energia, elementáris vágy és elszántság működteti, hogy valami mindennél fontosabb dolog jöjjön létre. Valójában nem az előadás a tét, hanem az életünk. Ez a vágy nyilván a profik legtöbbjénél is működik, épp csak ennek a már-már életveszélyes odaadásnak – ami persze valamiképp a dilettantizmussal is rokon – nincs élettere a hivatalos struktúrában.

Gaál Erzsébet: A színháznak nagyon sokféle formája lehet, és az lenne szép, ha ez a gazdagság Magyarországon is jelen lehetne. Én ma már korántsem vagyok olyan lesújtó véleménnyel a szórakoztató-kiszolgáló színházról, mint korábban. Mielőtt Gombrowicz Esküvőjét megcsináltam, nagyon sok operettet és zenés darabot néztem végig, és figyeltem persze a közönséget is. Döbbentem láttam, hogy a nézők milyen tisztelettudó unalommal tűrik, ha a színpadon blődség, hamis hangok és hazug viselkedés uralkodik, és aztán a felvonás-, és előadásvégeken mégis hatalmas tapsviharban törnek ki. Úgy éreztem, hogy ezek a „sikerek” csak az évtizedes konvenciók mechanizmusából következnek, de a nézőket belül tökéletesen érintetlenül hagyja az, amit látnak. Még ki sem lépnek az ajtón, máris tökéletesen elfelejtik az egészet.

Felháborodnak, de nem unatkoznak

Elkezdett izgatni, vajon lehetne-e működtetni egy másféle hatásmechanizmust, amivel a színház visszaszerezhetné hódító hatalmát. Persze ez nyilván több évtizedes munka. Az Esküvő Nyíregyházán nagyon fontos tanulságokkal szolgált nekem. Botrány lett belőle, mélységesen felháborította az embereket, de unalmat nem tapasztaltam a nézőtéren. Jó pár szakmai hiba volt az előadásban, ami azért baj, mert így sokkal könnyebb átharapni a torkomat. Nem szabad hibáznom. Mindezzel együtt úgy hiszem, hogy a közönség reakciói – a reakciók elementáris ereje – engem igazoltak. Amikor – jobb elnevezés híján – a „művész színház” létjogosultságának elismerését hiányolom, akkor arra gondolok, hogy egy felelős színházvezetés rendelkezzen elegendő toleranciával, bátorsággal és művészi megérzéssel: olykor nézőszámtól függetlenül vállaljon olyan előadásokat is, amelyek ismeretlen utakat próbálnak bejárni. Lassan három év telt el a Temetés-rendezésem óta, s az elmúlt időben több olyan nézővel találkoztam, aki az akkor megalapozott felháborodással jön el újra és újra az előadásaimra. Múltkoriban – egy másik produkció előtt – háborogva mesélte valaki szomszédjának a nézőtéren, hogy milyen szörnyűséget rendeztem már megint, persze, tette hozzá már a Temetés is borzalmas volt. És hosszasan ecsetelte, hogy akkor és ott, mit és hogyan játszott a két színész. Három éve volt! Én már a felére sem emlékszem.

Lőrinczy Attila: Ez a sikernek egy különös formája…

Gaál Erzsébet: Annak a színháznak, amit én szeretnék csinálni, az lenne a lényege, hogy a színpadi térben megjelenő személy olyan kegyetlen intenzitással kérdezzen magára, a saját életére, hogy aki lent ül, az se szabadulhasson meg ennek a kényszerétől. Szörnyű, hogy azok az emberek, akikkel ezt meg lehetne csinálni, jobbára egy percig sem tudnak megmaradni a profi világban, mert annak ítélete szerint ezek mind őrültek és deviánsok, összeférhetetlenek és veszélyesek; persze, hiszen állandóan olyan sorskérdéseket tesznek fel, melyekkel a struktúra nem akar szembenézni. A legegyszerűbb megoldást választja; ezeket az alakokat kitiltja még a színház környékéről is. Lehet, hogy Magyarországon a színház még mindig a mindenkori hatalom kiszolgálója és kiszolgáltatottja. A hatalom pedig fél, most is fél a színháztól, hiszen közvetlenül hat, s ne adj’ Isten, még lazíthat is.

Lőrinczy Attila: Furcsállom, amit mondasz. Ez így volt a Kádár-rendszerben, betiltották Nádast, Kornist és másokat, lehetett menni Aczél elvtárshoz engedélyért könyörögni… Ez azért ma már nincs – igaz, működnek másféle, elsősorban anyagi kényszerek.

Gaál Erzsébet: Vigyázz, te az irodalomról beszélsz, darabokról. Én a színházi szemléletre gondolok. Olyan rendezői látomásokat, olyan színészi kísérleteket hiányolok, amiket a magyar profi színház – egy-két kivételtől eltekintve – sosem mert megkockáztatni. Mondok egy példát. Talán a hetvenes évek közepén láttam először Magyarországon profi színházban – egy abszurd darab kapcsán – valamiféle stilizációra való törekvést, amitől persze a fél szakma hörgött. Mára már az a rendező is elfogadta az általam nagyon utált realista, pszichologizáló színházi stílust. Sajnos, nem vagyok biztos benne, hogy azért, mert megvilágosodása támadt.

„Mintha színház”

Mielőtt félreértenének, elmondom mit értek realista játékstíluson. Számomra Nádas Péter fogalmazta meg ezt a legpontosabban. Ő „mintha színháznak” nevezte. Amikor úgy teszek, mintha a valóságos ember mozogna, beszélne, mintha az élet egy kimetszett darabját eleveníteném föl, varázsolnám a színpadra, nagyon pontosan utánozva egy hús-vér kapcsoktól vagy emberi gesztust, holott a kettémetszett tér – a néző és a színész tere – eleve megkérdőjelezi ezt a törekvést. Ma már nem feltétlen becsapásnak érzem ezt a fajta színészetet – elég sok ilyen típusú előadásban játszottam én is mint színész –, de azt hiszem, elszállt felette az idő, ma másképp kell játszani. Ami a 70-es, 80-as években revelációként hatott a színházban, az mára már üressé, hiteltelenné vált, oly sok minden változott meg az elmúlt tíz-húsz év alatt.

Lőrinczy Attila: Mikor láttál utoljára olyan magyar színházi előadást, amit szerettél?

Gaál Erzsébet: Nagyon érdekesnek tartottam Zsámbéki Turandotját. Csak éppen nem merték végigcsinálni.

Lőrinczy Attila: Így is megbukott.

Gaál Erzsébet: Megbukott, pedig ebben is csak a szándékot éreztem, hogy mi felé szeretne elmozdulni, mert nem elég négy hét vagy akár két hónap – nem tudom meddig próbálták –, hogy valaki kimozdítsa a színészeit abból a stílusból, amibe az elmúlt évek alatt már beleragadtak. Ezenkívül Csiszár Imre Kaukázusi krétakörében Béres Ilona játéka számomra az utóbbi évek legszebb, legkatartikusabb szerepformálását jelentette, olyan játékot, ami nagyon közel áll ahhoz a színházhoz, ami ma engem érdekel.

1982–83 óta rendezek, és azóta – több-kevesebb sikerrel – minden alkalommal megpróbálok elszakadni ettől az egyeduralkodó realista, pszichologizáló játékstílustól. Az ismertté vált rendezéseimben – a Felütésre és a Dantonra gondolok – sem a szociografikus és a lélektani hitelesség érdekelt, bár remélem, mögöttes módon jelen volt ez is. A cél azonban a gesztusok, a mozdulatok sűrítése volt, a verbalitásban pedig a recitativók kísérlete, olyasvalami, amit én magamban együttesen túlfeszített stilizációnak nevezek. Ezek mögött a kifeszített mozdulatok, hangok mögött persze nagyon pontos pszichológiai szándékok vannak, ám ez nem látszik elsődlegesen. És a végső hatás persze így is, itt is elsősorban a színész személyiségének erejétől függ. Mióta a tévé és a video, a technika ennyire beköltözött az emberek életébe, egyre fontosabbnak érzem, hogy a színház más irányban keresse önmagát, hogy minél élesebben vállalja fel a színpadi tér mesterséges jellegét, ahol színészek játszanak.

Lőrinczy Attila: Néha az az érzésem, hogy neked olyan sokat kellett küszködnöd és szenvedned, hogy ijesztően gyorsan kemény, keserű és kétségbeesett lettél.

Gaál Erzsébet: Lehetséges. Egy dolgot felejtesz el; hogy a szenvedés és a kétségbeesés érzése a mai negyvenesek korosztályának kollektív élménye kell legyen, és azt gondolom, az is. Az én esetemben ez azzal van megtetézve, hogy nagyon mélyről jöttem, hogy parasztgyerek vagyok. Elég ritka dolog, hogy egy ennyire alulról jött, ráadásul „csak egy érettségivel rendelkező” outsider bejusson ebbe a nagyon zárt világba, a profi színház közegébe. A többség valószínűleg okosabban tudott élni, mint én, hamarabb cl tudta fogadni ennek a nagyon hazug világnak a törvényes rendjét. Én nagyon erős erkölcsi érzéket hoztam magammal, egy meglehetősen tisztességes és egyértelmű élet normáit, ahol a becsületnek, a másikra való odafigyelésnek hihetetlenül erős parancsai működnek, amiket kamaszként persze megtagadtam, s aminek ellenében kezdtem el színházat csinálni, de amik persze mégis, máig bennem maradtak. A nagypofájúságom, összeférhetetlenségem, balhésságom mind-mind ebből táplálkozik.

Lőrinczy Attila: Én úgy gondoltam, hogy a szélsőségesen könyörtelen világképed teszi problematikussá a nyíregyházi színházi működésed is. Az emberek túlnyomó többsége – s ebben, gondolom, nem feltétlenül van különbség a színházcsinálók és a nézők között – nem vagy nem úgy akar, vagy tud szembenézni önmagával és a világgal, mint te. Ne minősítsünk, mondjunk csak ennyit, másképp. Ez már épp elég ahhoz, hogy a te színházi világod ne csak idegen, de ijesztő és irritáló is legyen.

Gaál Erzsébet: Mert én azt gondolom, hogy a színháznak ma más funkciója van, mint amit általában tulajdonítanak neki. Valóban bele akarok avatkozni a közönség életébe, valóban egy csomó dologra brutálisan rá akarok kérdeztetni, valóban indulatokat akarok kiváltani – ez tény. Nálunk a színház ezt nem tekinti feladatának. Bennem a hazugságok és önbecsapások elleni gyűlölet és düh valóban pokoli erős.

Ha nem tudok szépeket mondani akkor –

Lőrinczy Attila: Ez igazán korrekt anarchista álláspont.

Gaál Erzsébet: Még ezt is vállalom, ha ez azt jelenti, hogy minden előadásommal robbantani szeretnék. És ha más eszközöm nincs, ha nem tudok szépeket mondani, vagy úgymond hitet adni, akkor az elkeseredettség és a reménytelenség szörnyű érzetét kell a végsőkig fokoznom, hátha akkor történik valami. Arden Gyöngyéletében az előadás azért lett három primitív emberi megnyilvánulásra – a baszásra, a veszekedésre és a verekedésre – redukálva, hogy ezek monotóniája valóban az elviselhetetlenségig sokkolja az embereket. Ha ez a punkok, a hajléktalanok, az anarchisták és a terroristák tehetetlen dühével rokon, akkor ezzel tudom azonosítani magam ezen az ezredvégen, amikor úgy fogalmazok, hogy minden jobb, az öles is jobb, az artikulálatlan üvöltés is jobb, mint beletörődni egy semmilyen, személyiség nélküli életbe. És ha ehhez csak artikulálatlan színházi gesztusaim és képeim vannak, akkor ezt is inkább vállalom, mint hogy belenyugodjak: ez a világ ilyen, és mégis van értelme az életnek. Mindezek szerint pedig a legkevésbé sem a kiábrándultság és a reményvesztettség árad belőlem – amivel gyakran vádolnak –, hanem a sugárzó optimizmus, hiszen mindezek ellenére még nem kötöttem föl magam, sőt még dolgozni is próbálok, ha lehet, ha szabad…

Lőrinczy Attila: Úgy érzem, hogy a te színházad meglehetősen hasonlít a háló nélküli kötéltánchoz, nincsenek olyan biztonsági tartalékai, menedékei, mint a hagyományosabb színháznak, amely bizonyos mértékben akkor is megbízhatóan működik, ha egy előadás csak félig állt össze. A te előadásod, minthogy feltétel nélküli odaadáson alapul, vagy teljesen sikerül, vagy szinte sehogy…

Gaál Erzsébet: De akkor is legalább felháborodást vált ki. Ez nekem nagyon fontos.

Lőrinczy Attila: Rendben van, ám úgy látszik, mindez mégsem elégséges ahhoz, hogy a struktúra vagy annak bármely prominens képviselője azt mondja: nekem erre szükségem van. A reakció az, amit Molnár Gál Péter is leírt az Esküvő kapcsán, hogy Gaál Erzsi ne menjen fel a nagyszínpadra, mert nem ott van a helye, ő ezen a terepen nem tud dolgozni. Más kérdés, hogy ebben mennyire vagy bűnös te, és mennyire azok a törvények, amelyek a nagyszínpadon és akörül kikezdhetetlenül uralkodnak.

Gaál Erzsébet: Hát ez az! Senkinek eszébe nem jut, hogy azt a struktúrát kérdőjelezze meg, amely műfajilag ennyire szűkre szabja a határait? Amely ilyen konzervatív szigorral dönti el: mi az, amit szabad benne csinálni, és mi az, amit nem. Aki mást akar, az menjen le a pincébe két-három amatőrrel, és gyötörje ott magát 10-12 évig. A szakma pedig nagyvonalúan azt mondja: „Mi majd négyévente lemegyünk hozzátok, és megnézzük, hogy mire jutottatok.” Én ezt nem fogadom el. Gyűlölöm a nagyszínpad misztikumát. Természetes: ennek a térnek vannak törvényei, melyeket ismerni kell, de miért ne lehetne jogom – nekem vagy bárki másnak –, hogy ezeket a törvényeket felrúgjam, és esetleg másokat állítsak a helyükbe? Miért törvényszerű, hogy a színházról másképp gondolkodó ember csak a színházon kívül létezhet?

Lőrinczy Attila: Mindig ehhez a mássághoz térünk vissza…

Gaál Erzsébet: Hát nem tudom. Bizonyos tapasztalataim vannak erről a másságról. Egyik barátom „figyelmeztetett”, aki döbbenten hallgatta, hogy én mennyire másféle jelentéseket olvasok ki egy darabból, mint „amit szoktak”. Amikor lehetőséget kaptam nagyszínpadi rendezésre, s ezzel a céllal kezdtem el olvasni, ennek a barátomnak elkezdtem mesélni, hogy nekem miről szólnak a darabok. Akkor ő – aki már meglehetősen sokféle rendezővel dolgozott együtt – hökkenten ült, és azt mondta: „Valószínűleg már ott kezdődnek veled a bajok, ahogy olvasol.”






















































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon