Skip to main content

„Mennyei pofátlanság”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Petri Györggyel Kisbali László és Mink András beszélget Weöres Sándor Le journal című verséről


Már József Attilánál is eljátszottál a gondolattal, hogy ha élne, nem is volna még olyan öreg. Weöres Sándor viszont jószerivel kortárs. Ismerted személyesen?

Csak egyszer találkoztam vele személyesen, meghökkentő jelenség volt. Fura, kissé nyávogó hangjával olyan volt, mint egy gonosz kis manó. Határozottan volt benne valami gonoszkodó hajlam. Emlékszem, amikor egy riporter a gyermekversei kapcsán azt vélelmezte, hogy Sanyi bácsi bizonyára nagyon szereti a gyerekeket, kajánul azt felelte: „Gyermekem nem lévén a gyermekeket sem nem ismerem, sem nem szeretem.”

Ez a gonoszkodó hajlam a versein is érződik?

Természetesen. Ebben a versben is tetten érhető, de még az úgynevezett gyerekversein is, amelyek persze valójában nem is gyerekversek. A gyerekversek egy részét a Rongyszőnyeg című kötetéből válogatták össze, amelyben a pajkosnak látszó, ámde véresen komoly versek között néhány egészen horrorisztikus szöveg is található. Csak egy példa: „Leszállt a tóba / giling-galang / nagypapa leszállt a tóba / nagypapa változik a vizi sóvá / nagypapa változik fekete kővé / nagypapa leszállt a tóba / giling-galang.” Nehezen tudom elképzelni, hogy térden ülő unokámmal ezt a rigmust skandálnánk önfeledten.

Vagy ott van a másik elhíresült rigmus a Kisfiúk témáira című ciklusból: „Jobbra át / balra át / én masírozok legelöl / temetjük a nagymamát.” De komolyra fordítva, azt hiszem, ez összefüggésben van azzal, amit én Weöres-felejtésként érzékelek. Annak ellenére, hogy zseniális költő volt, szinte kimeríthetetlen életművet hátrahagyva, mostanában alig esik róla szó. Ez talán éppen az idézőjelben vett gyermekversei átütő sikerének tudható be…

Mi ezeket a verseket már felnőtt fejjel olvastuk. Időközben viszont felnőtt egy generáció, amelynél az óvodai szocializáció sztenderd eleme volt a „bóbitázás” meg a „galagonyázás”. Az írni-olvasni tudó magyar állampolgárok jelentős része óvodáskorában Weöres-verseken nőtt föl. Kialakult valamiféle Weöres-masinéria, ami szinte megközelíthetetlenné teszi őt. Viszont elvben el tudnám képzelni, hogy a fiatal írónemzedékben legyen bizonyos Weöres-kultusz, éppen a látszólagos apolitikussága miatt, ami persze látszólagos, mint ahogy ez a vers is mutatja, vagy az 1944 májusában írt Háborús jegyzetek: „A jelenkor, e borzas csodadoktor, / megédesíti nékünk a halált / mely elvon minket a diktátoroktól.” Ez lényegében elhatárolódás mind a fasizmustól, mind a kommunizmustól.

Sőt inkább a modern politikai eszméktől általában. A „megédesített” halál motívuma felbukkan Hamvas Béla egyik háború után írt esszéjében is, ahol arról elmélkedik, hogy hálával tartozik mindazoknak a borzalmaknak, amelyeket a háború alatt végigszenvedett, mert megtanították megérteni az életet. Viszont ugyanebből a versből egyértelmű, hogy Weöres alapvetően az „Ész” hübriszének, a „Nyugati Ember” bukásának tudja be mindazt, ami 1938 után bekövetkezett. A fasizmus és a kommunizmus ugyanannak az ősbűnnek a folyománya…

Pontosan. „…vak ember, keskeny szirten üldögél, / alatta tüskés, mohos meredély / s ha egyet moccan: lezuhan, halott – / ílyen volt harmincnyolcban Európa. / Azóta megmozdult. – Szétfolyt tetemmel / fekszik a büszke, szép Nyugati Ember / s föl nem kelti a temetési nóta / … / Míg az Ész-Embert sírjába kisérik, / temető árkában, gyász nóta mellett / az Új-Embert nemzik titkos szerelmek. / Az is majd elkínlódik ezer évig.” Ennek a történetfilozófiai víziónak választott versünkben is lesz jelentősége, de mindenesetre kiviláglik belőle, hogy Weörest a napi politika részletkérdései azért nem érdekelték, a politikát csak kozmikus dimenzióban volt képes és hajlandó szemlélni.

Visszatérve a mai ifjabb költőnemzedékre, úgy látod, hogy önazonosságuk fontos eleme a politikamentesség?

Meghatározó eleme.

Miért?

Talán egyszerűen azért, amit egyik pár évvel ezelőtti írásomban a demokrácia unalmának neveztem. A politika már nem vet fel olyan súlyos egzisztenciális kérdéseket, mint a Kádár-korszakban. Manapság már nem kell azzal megküzdeni, hogy valakit származása vagy politikai nézetei miatt nem vesznek föl az egyetemre, vagy nem kap útlevelet, ami a mi időnkben mindennapos élmény volt. A politikának nincs személyes, egzisztenciális tétje.

Nem működik a politika „transzmissziós szíja”?

Olyannyira nem, hogy valószínűleg már ezt a kifejezést sem értik.

Mindenesetre azt javaslom, folytassuk az olvasók bosszantását, és nézzük Weörest, mint politikai költőt. Ezt a versét, a Le journalt 1953-ban írta. Mindenekelőtt azt kérdezném, hogy miért ezt választottad?

Egy picit úgy vagyok ezzel a verssel, mint a zeneművekkel. Nagyon szeretem, gyakran elolvasom, szinte kívülről tudom, de sosem tudom eldönteni, hogy pontosan miről szól.

De kialakul egyáltalán benned valamiféle válasz, ami a következő olvasásra esetleg megváltozik, vagy eleve nincsen válaszod erre a kérdésre?

Inkább az utóbbi. Nagyon megfog, de sohasem érzem úgy, hogy értem is. Nehezen tudnám szabatosan összefoglalni, hogy szerintem mi a mondanivalója ennek a versnek.

Akkor azt javaslom, kezdjük az elején! Mit jelent a cím?

Hogy a költőt mi indította arra, hogy a versnek francia címet adjon, nem tudjuk. Esetleg Pierre Emanuellel való rejtelmes barátságában lelhetjük meg a magyarázatot. Az első jelentése az, hogy napló, és a szöveg maga is inkább erre utal. A francia nyelvben nem otthonosak számára ez a szó viszont csakis újságot, hírlapot jelent. A versben egyszerre van benne a napi körültekintés, a szemle gesztusa – Goethe kedvenc műfaja volt az alkalmi vers –, de a horizontja az egész emberi történelmet vagy inkább az egész emberi létezést átfogja. Értelmezhető tehát úgy, mint pillanatnyi reflexió a megfigyelhető valóságra, amely viszont ebből az alkalmi perspektívából áttekinti az emberi lét egészét.

Úgy tűnik, mintha volna egy kifejezetten újságcikk-része, a 15–20. versszak között, amely valószínűleg Dunapenteléről, azaz Sztálinváros/Dunaújvárosról szól: „tájadnak más-képű az álma / beton szögell, acél feszül / a város férfimorajának / partján a mező lánykateste / pőre halmai koncul esve / az erőszakos technikának / Dunába rondít a sirály / a fecskék a tornácra fosnak / dzsiggel egy hettita király / képe alatt Kossuth Lajosnak.”

Az utalás teljesen egyértelmű. A Kossuth maszkjában tetszelgő hettita király Rákosi, a hettiták pedig a kommunisták: „balzsam jut minden lakosnak / így készül az illatos tag / múmia kit masztaba zár / ön is hettita ugyebár / a hettita a hettita / különös nép a hettita / azt hiszi minden hettita / mindenkiről hogy hettita” – olvasható alább. Ráadásul az új városban szinte kizárólag férfiak laktak, és akkoriban közbeszéd tárgya volt, hogy az ebből fakadó szexuális nyomor mennyi problémát okoz. Ugyanakkor ez teremt lehetőséget arra, hogy a metaforát kitágítsa, hiszen a technika hagyományosan maszkulin dolog, amely erőt vesz vagy éppen erőszakot tesz a természeten, ami viszont női princípium: „a város férfimorajának / partján a mező lánykateste”. Ebben a pillanatban már többről van szó, mint az erőltetett iparosítás puszta kritikájáról.

Annál is inkább, mert ez a rész csak egy töredéke a versnek. A vers negyvenkét versszakon át hömpölyög előre, majdhogynem összefüggően, központozás nélkül. Weöres nem sok támpontot ad a megértéshez, és van egy olyan érzésem, hogy már-már kabbalisztikus szövegnek szánta, azaz az összefüggő és helyenként töredékes betűfolyamban az olvasónak, az értelmezőnek kell rendet teremteni, ha egyáltalán képes rá. Mik lehetnek az értelmezés kiindulópontjai?

Amit kabbalisztikus jellegként érzékelsz, az pontosan megfogalmazódik egy későbbi Vázlat az új líráról című versében: „Se tartalom, se forma – hát mi kell? / A jó vers élőlény, akár az alma / … / végső tartalma, vagy formája nincs is, / csak él és éltet. Vajjon mit jelent, nem tudja és nem kérdi. / Egy s ezer jelentés ott s akkor fakad belőle, / mikor nézik, tapintják, ízlelik.” Nos, az egyik lehetséges olvasatban a Le journal is afféle ars poetica. Legalábbis a 28–32. versszakig terjedő rész nyilvánvalóan a költészet mibenlétéről és lehetőségéről szól: „ó nem kell árkus az írásra / mert ha bőröm hullana / csontvázam hieroglifája / némán éppígy vallana …/ kuss az igaz harsog a talmi / többit sírból kell kikaparni / verssorok közti résbe fér / angyalok és próféták népe / minden betűnél többet ér / a papír pőrén maradt része / legszebb alkotás a séta / bár földön nem hagy jelet / ám a piramis rossz tréfa / teng percnyi ezeréveket.” Ez maga a kabbala nyelvelmélete, amelyben kulcsszerepet játszik a nem létező betű, a betűk között megbúvó, rejtett igazság. A nem-írás állandóan visszatérő motívuma ennek a versnek, ami finoman szólva is sejtelmes vélekedés a költészet mibenlétéről.

A séta mint alkotás visszautalás Arisztotelészre, aki megkülönböztette a poézist és a praxist. A poézis olyan tevékenység, amelynek van valamilyen látható eredménye, a praxisnak viszont nem marad nyoma. Az ő példájában a házépítés poézis, a ház körbefutása viszont praxis. Weöres mintha megfordítaná a dolgot. Végeredményben negligálja a poézis klasszikus fogalmát.

A szó szoros értelmében igen, mert a poézis valaminek a létrehozását jelenti, Weöres tehát provokálja az antik hagyományt. De a praxis, a séta felmagasztalásában azért az is benne van, hogy ha a földön ugyan nem is hagy jelet, máshol talán mégis. Legalábbis nem zárja ki ezt a lehetőséget. Következésképpen a tett tevőlegességgé válva szubsztanciális gravitációt nyer, azaz lényegivé értelmesül.

Fölhívnám a figyelmet arra a definícióra, amit megint csak kissé gonoszkodóan és önironikusan is maga Weöres fogalmazott meg egyik esszéjében, miszerint a költészet az, amikor az ember nagyobbat szarik, mint ami a seggin kifér…

Kissé emelkedettebben szólva: a lehetetlen megkísértése.

Visszatérve a kiinduló kérdésre: volt egy feltevésem, hogy miért ezt választottad. Mert olyan petris. A stiláris és nyelvi eklektikussága, a nyelvvel szembeni pimaszság, az idegen szavak gátlástalan alkalmazása, a szándékos töredezettség, a asszociatív ugrások és persze az egész versben végig tetten érhető ironikus és olykor kíméletlen szkepszis: „nemzőgörcsöd mennyei fényben / csak ennyid van domestique oráng.” Vagy: „oráng geh weg / ne nézz oda / úgy sem tudhatsz segíteni / mindez természetes csoda / szól Kafka Franc az isteni.” Hogy talán nem is olyan fontos ez az egész…

Őszintén szólva erre nem gondoltam, de a pszeudo-filozofikus hajlamainkban talán van valami közös. Amikor sohasem lehet tudni, hogy mennyire kell komolyan venni a filozófiai vagy álfilozófiai utalásokat: „sok anthropoid mennylakó / lóságomtól tisztulna lóvá / s Xenophanész hite valóvá / ha énekelnék én a ló.”

Ez közvetlen utalás a Xenophanész-töredékre, amelyik arról szól, hogy a lovak, ha volna kezük és tudnának rajzolni, akkor isteneiket bizonyára ló alakban ábrázolnák. Vagyis ez a töredék az antropomorf vallási képzetek kritikája.

Mellesleg Xenophanész éppen ezért úgy gondolta, hogy az istennek vagy isteneknek nincs a mi fogalmaink szerint vett teste, valóságos alakjának, mibenlétének semmi köze a halandó lények sekélyes és egoista képzelgéseihez. És nála már megjelenik az, amit episztemológiai szkepszisnek nevezhetünk. Egy másik töredékében azt írja: Még nem volt senki, és soha nem is lesz, aki képes lesz megismerni az igazságot az istenekről és mindazokról a dolgokról, amiről beszélek. Mintha Weöres maga is részben ilyesfajta rejtvénynek szánta volna ezt a verset.

De keveredik ebben a rövid néhány sorban egy másik klasszikus filozófiai elem is. A „lóság” mint platóni idea: a lóság a tökéletes ló örökké változatlan ideája, amely konkrét lovakban testesül meg tökéletlen formában…

Ha e kettőt összeolvassuk, akkor ez végső soron azt jelenti, hogy Weöres vágya a lovak istenének lenni, ami egyszerre a lóság ideájának megtestesülése is: „ó bár tudnék lóul dalolni / zablát kantárt rám Múzsa fonna / abrakom hymni odi psalmi / nyeregbe Orpheus pattanna…”

Emberi költőnek lenni tehát nem is annyira vonzó vállalkozás…

Így van. Ez a vágykép vagy idea van ugyanis szembeállítva a „domestique oráng” rögtön utána következő és nem túl hízelgő képével: „rossz üst a majom feje / benne égi szikra pattan / s hamuvá hull az agyagban / mire kép lesz és zene…” De éppen ezekre gondoltam, amikor pszeudo-filozofikus vonásról, a „komoly” dolgokkal játszó, kifigurázó habitusról, a gonoszkodó hajlamról beszéltem. A himnusz, az óda, a zsoltár mint abrak? Nem tudom eldönteni, hogy ezt az egészet mennyire kell komolyan venni.

Igazán nem akarom őt méltatlanul hírbe hozni, de ez a Weöres-felejtés azért is furcsa számomra, mert a különböző filozófiai, mitológiai, nyelvi és stiláris elemek valóságos kiszipolyozása, összekeverése, kifordítása önmagukból, a korok közti csapongása és közismert vonzalma a keleti filozófiák iránt mintha megelőlegezné mindazt, amit manapság posztmodernnek neveznek. Éppenséggel lehetne Weöres a magyar posztmodern első guruja…

Honnan tudod, hogy nem az? Gondolj Bódy filmjére! Noha Weöresnek nyilván fogalma sem volt arról, hogy mi fán terem az a posztmodern.

Próbáljuk meg egységekre bontva strukturálni a verset. Az első rész szerintem a 6. versszakig tart…

Ez a ló-fenomenon, ahol a lóság lényegében az emberi létezésen túli, a fölötti ideák és isteni tökéletesség metaforája, a „le nem köphető messzi láng”. A következő nyolc verszak taglalja, hogy mire megy a rossz üst, a domestique oráng, ha belecsöppen ebbe, utánozni, megidézni akarja, amivel voltaképpen a maga szintjére alacsonyítja és kiüresíti. „Nézlek ó Garufália / te vagy lényem tükörfala / saját pofámat látom végül / minden azonosságba békül / de látszat-létben egymás mellett / pásztor ordít bárány legelget / lovat nőt s más eszményképet / esz az ember és féreg.” Vagyis az ember nem jutott sokkal többre, mint a féreg. Majd – „oráng komm her tekints körül” – és jön Sztálinváros, ami ekképpen már nemcsak egy aktuális rezsim maró bírálata, hanem az istenektől már teljesen elszakadt, önmagára hagyatkozó emberről mondott ítélet: ez vagy, ez telik tőled: tornácra fosni, Dunába rondítani.

A következő blokk elején újra felbukkan a „lóság”, méghozzá Pegazus evilági torzképe: „város felett sápad az éjjel / nem Pegasossal csak gebével / korán indul a szemetes.”

Ez a rész, mondjuk a 21–27. verszak ismét magyar „szín”, a magyar irodalmi hagyományról ad rövid áttekintést, egy sajátos, torzított látószögből. Elsősorban a „debreceni” vonulat, Csokonai, Ady…

„…míg ébred pálmafák ölében / a Ganges partján.” Mi ennek a blokknak a szerepe a vers egészében?

Ez vezeti föl a már említett ars poetika-szerű részt. Számba veszi az elődöket, akik legalább megpróbálták a lehetetlent megkísérteni. De persze ez is hiábavaló vállalkozás: „Golgotha árad óriás / kereszten függ Csokonai / kétoldalt Tóth Árpád s Gulyás / ó nem kell árkus az írásra.”

Ez nyilván nem egyszerűen Janus Pannonius mandulafája…

Annál is reménytelenebb, hiszen a következő blokk az írás mint olyan értelmetlenségéről szól. Valahogyan úgy képzelem el, hogy ennek a résznek az egyik jelentése vagy üzenete talán az, hogy a művészet, a költészet az egyetlen dolog, amely az isteni szféra világát egyáltalán képes lehet megidézni, ha nem is visszaadni. De a kísérlet csak álom, vágykép, illúzió: „álmodban fordulj mit tehess”. A nagy költők ennek a kísérletnek a héroszai, egyben ugyanennek az igézetnek az áldozatai is: „verssorok közti résbe fér / angyalok és próféták népe / minden betűnél többet ér / a papír pőrén maradt része” – olvashatjuk alább.

Az ars poetica utáni rész viszont ismét visszafordulás az emberi világ sanyarú, gyilkos valóságába. „…hínárral kötöz a kanális / hogy a világból ki ne fuss / sok Homo esothericus / rengeteg Homo bestialis”, amely nagyjából az akváriummotívumig tart…

Ahol mi vagyunk a ragadozók: „széles állkapcsunk elől / aranyhalak menekülnek.” Majd a kör bezárul. Visszatér a lóság: „inkább csodáld a paripát / nem írható tudása mennyi”, amely rész antik poétikai értelemben afféle élettanács. A ló itt már ismét az igazi Pegazus, a költészet metaforája, de ő sem tud bennünket kiröpíteni saját gyarlóságunkból: „hámja és nyerge sem saját / de vállalja ha ráteszik / csak szennyes vizet nem iszik / így lejt a feltört léten át…”

Ez nyilván visszautalás az elrondított Dunára és a mező lánykatestére…

Így van. Majd a vég: „mit elvégez a sok dolog / sosem az ő elgondolása / mire egy eszmét föltalálna / bőre lábunkon csikorog.” A ember gyarló és korlátolt, hazug, vérengző gyilkos. Mindent csak bemocskolni képes torzképe az isteneknek. Vérengző ösztönei és szenvedélyei tartják fogva. Önmagából az egyetlen menekvés a hit és művészet, ami viszont lehetetlen, hiszen ember mivoltunkból nem vagyunk képesek kitörni. Így három szintje van a létnek, az ember előtti vagy a emberi belátáson kívül létező ideák világa, az ember, a domestique oráng létező világa és a költészet, a művészet, amely reménytelenül és ügyetlenül igyekszik közvetíteni a fönti világot az alvilág felé.

Az utolsó mondat, amelyben Pegazus bőre lábunkon csikorog, mire egy eszmét föltalálna, ugyanaz, mint amit a költészet lehetetlenségéről írt: „ó nem kell árkus az írásra / mert ha bőröm hullana / csontvázam hieroglifája / némán éppígy vallana.”

A lét már önmagában hordozza a teljességet. A testünk a nem írható, mégis teljesebb tudás hordozója, bele van írva a teljesség, csak nem vagyunk képesek felfogni és megérteni. És amint magyarázzuk, lerontjuk. Az ember nem tud mást kezdeni az ideálokkal, mint megenni őket, akár a férgek a papírt vagy a holtakat. Amit mondani, írni vagyunk képesek, az nem hozzáad a lét csodájához, hanem elvesz belőle. Az élet végén című kötetben van egy aforizmája, amely a modern, racionalista episztemológia iránti szkepszist fejezi ki: „Az ész tragédiája: / a figyelő sosem azonos. / (Se a megfigyelttel. / Se más megfigyelővel. / Se önmagával.)

És rögtön utána a következő, egy kijelentő mondat: „Egyre magányosabb istenek.” Nem kerülhető ki most már az utalás Weöres magyar szellemi rokonságára, a pécsi körre, mindenekelőtt Hamvas Bélára és Várkonyi Nándorra. Rendkívül fontos közös jellemzőjük az istentelenség, az ateizmus és a technicizmus elutasítása, vagyis az, amit a modernitás két rákfenéjének, a felvilágosodás utáni európai technikai civilizáció eredendő bűnének tartanak.

Hamvas híres könyve, A bor filozófiája, amely persze keresztény teológiai szempontból már-már blaszfémikus mű, nagyon hasonló gondolatokat fogalmaz meg a lét és a teremtés beláthatatlan teljességéről, amely nála a borban testesül meg, amely viszont az ateista számára felfoghatatlan.

Egyébként Hamvas Béla talán éppen Sztálinvárosban volt ebben az időben könyvtáros…

A modern civilizáció végeredménye, infernális mélypontja a huszadik század két szörnyszülöttje, a fasizmus és a kommunizmus. De fontos látni, hogy Weöres nemcsak ezeket veti el, hanem azt is, ami ezekhez elvezetett: magát a modernitást, az ipari civilizációt, sőt a racionalizmust, a felvilágosodást. Azt hiszem, így kerül bele ebbe a mítoszok korától Attikán és Rómán átívelő nagy történetfilozófiai tablóba Sztálinváros, mint ennek a rút, tárgyiasult materiális és szellemtelen világnak a végterméke. Feltűnő, hogy tőle teljesen szokatlan módon nem keres metaforát a technikára: „erőszakos technika” – mondja ki egyenesen. Weöres ebben is előfutára volt ma oly divatos eszméknek és talán téveszméknek, a filozófiai alapú fundamentalista ökológusok éppúgy meglelhetik benne előképüket, mint a romantikus antikapitalisták. A legenda szerint „Sanyika” rendszeresen járt hippipartikra…

De a modern civilizáció nem a felvilágosodással kezdődik…

Sőt azt lehet mondani, és Weöres osztja az antik szkeptikusok és az újsütetű „hermetikusok” eszméjét, hogy a romlás folyamatos, és magával az emberi történelemmel kezdődik. Az ember történelme nem más, mint távolodás az eredettől, folyamatos hanyatlás, züllés, árnyékvilág: „tekintélyét elgondolom / Attikának Itáliának / tulajdonképp csivit-szalon.” Pedig mi volt az még ahhoz képest, amit most látunk!

Ráadásul éppen a történelem maga az, amit az ember saját nagyszerűsége dokumentumaként próbál felmutatni: „szerenád Garufáliának”, amely lényünk tükörfala.

A történelemben saját dicsőséges ábrázatunkat akarjuk meglátni, de ha közelebbről nézzük: „saját pofámat látom végül / minden azonosságba békül.” „Látszat lét” – írja a következő sorban. Nincs fejlődés, nincs változás. Ami változatosságnak vagy színes kavalkádnak tűnik a földi lét békaperspektívájából, az a transzcendens lét számára unott azonosság. Érdektelen az a néhány évezred, amit a civilizáció diadalútjaként, önmaga megdicsőüléseként ünnepel ez a majompofa, az ember. Weöres írt még a 40-es évek elején egy fiktív irodalomtörténetet, amelyet éppen Hamvas Bélának küldött el, de a háború alatt megsemmisült a kézirat. Ebben az első, mitikus kor egy több millió éves civilizáció volt, amelyet azután egyre rövidebb ciklusokban követtek a satnyuló korok. A XX. század a valóságos történelmi elkorcsosulás végpontja. És amellett, hogy tőrőlmetszett misztikus, a tényleges vallásoktól, mint az emberi elme szüleményeitől, éppúgy undorodik: „a narcisszák apácarendje / meghív magányos szerelemre / s a kecsketenyésztők zsinatja / a kis faunt örökbe fogadja / hellén szem héber látomás / egymást pocsékul elrontotta / menny-gyümölcs és pokoltojás / lett paradicsomos rántotta.” Az egészből az következik, hogy a paradicsomos rántotta még csak nem is a pökhendi, istentagadó racionalizmus sárkányfogvetése, hanem már a legelején, a kereszténységgel el lett rontva minden.

Ebbe az idézett ezoterikus „pécsi” hagyományba belefér valamiféle látens keresztényellenesség. Viszont az elég meredek, hogy ezek szerint Rákosi szellemi atyja maga Pál apostol…

Hát így ez kicsit durva, de nemigen lehet másként érteni. Ebben persze még félig sincs igaza, valahogy a szinkrétikus determinizmus csapdájába esik bele, amely mindent egy folyamat szerves egységébe illeszt bele, de mint szellemi konstrukció megdöbbentően radikális: „oráng geh weg ne nézz oda / úgy sem tudhatsz segíteni.” Edd hát meg, amit főztél! Másrészt itt megint fölmerül bennem mint olvasóban a pszeudo-filozófiai játszadozás gyanúja.

Nekem azért úgy tűnik, hogy Weöres nem egészen sportszerű. Mennyire számít vajon ebben a pesszimista képben a vers megírásának időpontja? Valamennyire számít, hiszen láttuk, hogy a versben konkrét célzások vannak rá. 1953-ban, alig néhány évvel a világháború szörnyűségei után, benne élve a sztálinista diktatúra szörnyű valóságában, nem nehéz pesszimista következtetésekre jutni az emberi lét perspektíváival kapcsolatban. Vagyis nem éppen az emberi történelem emelkedettebb pillanatai felől nézi a történelem egészét. Vajon jogosult-e a jelen egyedülálló szörnyűségeit általánosítva egyetemes történetfilozófiai pesszimizmusra jutni?

Ebben, mint utaltam rá, benne rejlik a grandiózus tévedés kockázata. Mindamellett úgy látszik, Weöres szerint az ember eleve nem is lehetett többre hivatott. A 33. versszakban, minden külön indoklás nélkül állítja, hogy az emberek többsége „Homo bestialis”, vadállati lény. De talán mégis több ez, mint egyszerű mizantrópia. Létezik az eszmény, amely nem az ember alkotása, és amelyet szerencsére el sem ér, hogy magához silányítsa: Helena bátyjai az égen / le nem köphető messzi láng / nemzőgörcsöd mennyei fényben / ennyid van domestique oráng.” Vagyis nem látom, hogy egyáltalán adatott-e esély a embernek arra, hogy jobb legyen. Az ember eleve képtelen az alkotásra: „kezednek minden alkotása / egy ránc csak Diotima leplén / s ha ujja igazítja keblén / innen van némi ragyogása.” Diotima a Platón-dialógusokból ismert, ahol ő mondja el a történetet az égi erószról, aminek semmi köze a biológiai nemzőgörcshöz.

Ebben mintha felbukkanna az a divatos pszichoanalitikus teória, miszerint a művészet alapvetően a libidó szublimációja…

Ez már nem is pesszimista, hanem passzivista emberkép, ahol az ember mint teremtmény lehetőségei gyakorlatilag a nullára vannak redukálva. A teremtés örökkévaló folyamában az ember is csak afféle múló epizód, még leghivalkodóbb alkotásai is csak múló pillanatok: „ám a piramis rossz tréfa / teng percnyi ezeréveket.” Tudjuk, hogy vannak számítások arra nézve, hogy mi maradna utánunk, ha valamilyen katasztrófa következtében eltűnnénk a Föld színéről. Állítólag alig néhány tízezer év elteltével már a legjobb műszerekkel sem lehetne nyomára jutni annak, hogy egyáltalán itt voltunk. Weöresnek ehhez nem kellett bonyolult számításokat végeznie. Ám a teremtés maga is paradoxon, és itt visszautalnék a már idézett „ész tragédiájára”. Olyan teremtmények vagyunk, akik próbálják megfejteni a teremtés titkát, ami viszont lehetetlen, hiszen teremtményekként nem rendelkezünk azzal a képességgel és hatalommal, mint a teremtő maga, ami a megértést egyáltalán lehetővé tenné. Van egy gyönyörű kétsorosa a Rongyszőnyegben, a 105-ös sorszámú: „Csak egyetlen színt elgondolni tudnék, amílyet nem látok soha –.”

Az elveszített napernyő című verse, amely a kötetben közvetlenül a Le journal előtt van, pontosan erről az ember nélküli világról szól. Arról, hogy mi lenne itt, ha mi nem lennénk benne: „Erdőn hagyott ernyő. Körötte csönd. / Vajjon mi van ott, hol nincs ember egy se? / az idő méretlen tajtékot önt / s bontatlan a közel s a messze / és jő a dél és jő az este, / ott nem dél, nem este: örök özönt / forgat a szél…”

Még egy lépést tehetünk hátrafelé, a történetfilozófiai szkepszisből a teremtés szkepszise felé. A már idézett 7. versszakban azt írja: „rossz üst majom feje / benne égi szikra pattan / s hamuvá hull az agyagban / mire kép lesz és zene.” Van olyan ezoterikus hagyomány, amely szerint már az ember megteremtése sem más, mint az égi szikra perverziója. Vagyis maga a teremtés is már gonosztett volt. A gnosztikus hagyományban a teremtő Démiurgosz a gonosz megtestesítője. Ez a képzet pedig nem áll messze a keleti filozófiáktól.

Így a vége felé úgy látszik, mintha értenénk a verset, vagy legalábbis egyes részeiből mintha összeállna valami, de még mindig nem érteni, hogy akkor miről szól a vers. Jobban mondva: miért van megírva egyáltalán? Pontosan ez az, amit mennyei pofátlanságnak neveznék.

„A legszebb alkotás a séta” – írja ezt egy 44 strófás vers 32. versszakában. De lehet, hogy ez nemcsak a költőknek szóló figyelmeztetés, hanem szól az olvasónak is. A 44 strófa sem más, mint egy gigantikus paradoxon. Írunk, hogy belássuk, nem érdemes. És olvassuk, pedig azt sem érdemes. A vers, az égi tükörképe – és leginkább éppen enigmatikus voltánál fogva az – egyben fricska a olvasónak. Ahelyett hogy itt törnénk a fejünket egy eleve megfejthetetlen hieroglifán, mi is jobban tettük volna, ha elmegyünk sétálni.












































































































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon