Skip to main content

„Mi még nem vagyunk átcímkézve”

1 hozzászólás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Léderer Andrással, az SZDSZ – Új Generáció elnökével Ádám Zoltán és Révész Sándor beszélgetett

Nemrégiben választottak meg az Új Generáció elnökének, és nyilván nem véletlenül. Korodhoz, a huszonkét évedhez képest elég hosszú múltad van már a liberális politizálásban, és nyilván úgy gondolod, hogy jövőd is lesz benne. Minket pedig, különösen most, egy út- és elnökválasztó SZDSZ-küldöttgyűlés előtt, kiváltképp érdekelne, lesz-e jövője a liberális politizálásnak Magyarországon, s ha lesz, kikkel és miképp. Kezdjük a múltaddal.

2001 tavaszán elkezdtem aktívan írogatni az akkor még viszonylag új Index politikai fórumaiba, Léderer nicknévvel álcáztam magam… Az ezekbe a politikai fórumokba írogató, többnyire liberális érzelmű társaság minden hónapban rendezett egy in real life találkozót, ahol összejöttünk, söröztünk, beszélgettünk. Ennek a társaságnak a nagy része SZDSZ-es volt, itt ismertem meg Marián Bélát is, aki fölhívta a figyelmemet, hogy van egy SZDSZ NetPárt, miért nem csatlakozom. No, de akkor még nem voltam 18 éves.

Gimnazista voltál még.

Pesten voltam gimnazista, és korkedvezménnyel léptem be a NetPártba, és hamarosan kezdődött a 2002-es kampány. Én a Lauderbe jártam 12 évig, és ott is érettségiztem. Ez alapvetően liberális szellemű iskola volt, bár a tanári gárda pártpolitikával még a kampány alatt sem foglalkozott. Osztálytársam volt az egyik Vásárhelyi-unoka, Vásárhelyi Judit, akivel mi nagyon-nagyon jó barátok voltunk, és ő vetette fel, hogy menjünk el az SZDSZ-irodába ott náluk, merthogy ki van írva, hogy önkénteseket keresnek.

Melyik irodába?

A XII. kerületibe, az ott volt mellettünk. Oda mentünk szilveszter estén, volt ott egy szilveszteri bulija az ottani SZDSZ-es fiataloknak. Akkor még Lift (Liberális Fiatalok Társasága) néven futott az ottani társaság, és igazából így kezdtem el a kampányt. Januárban még iskola mellett, délután. Aztán 2002 februárjában mindenféle okokból a bátyámhoz költöztem otthonról, és épp a költözés időszakában felhívtak, hogy oltári gáz van Salgótarjánban, ha délután ráérek, akkor menjünk segíteni, még aznap este visszajövünk. Nem tudom már, mi volt a gáz, de elmentünk heten-nyolcan vonattal Salgótarjánba, ott állati hideg volt, a város meg nyomasztó, Gusztos Péter fogadott minket, s végül persze lekéstük az utolsó vonatot. A bátyáméknak be kellett kamuzni valamit arról, hogy én hol vagyok, mert hát annak azért nem örültek, hogy 17 évesen a kampányban serénykedek. Reggel egyenesen Salgótarjánból mentem iskolába, és aztán megtetszett ez a dolog, hogy iskola helyett menjek Tarjánba, és hogy milyen buli ezt titokban csinálni. Attól kezdve egyre kevesebbet jártam iskolába, egyre többet jártam Salgótarjánba, hétvégenként már legálisan is. Ebből persze lett némi probléma az iskolában. De lement az első forduló, bent volt az SZDSZ.

Gusztos Péter volt Salgótarjánban a jelölt.

És egész szép eredményt ért el. A mi barátságunk igazából akkor kezdődött. Péter akkor ugyan nem volt az Új Generáció elnöke, de hát gyakorlatilag ő testesítette meg leginkább az Új Generációt, és kérdezte, hogy nem lenne-e kedvem maradni, és valamit csinálni a kampány után az Új Generációban. Én így léptem be oda, és azóta tevékenykedek az Új Generációban. Kezdetben szervezőként, aztán ügyvivőként, aztán alelnökként, most elnökként.

Volt valami családi indíttatás abban, hogy a liberálisokhoz álltál?

Az én családom egy nagyon színes, értelmiségi, alapvetően liberális szellemiségű család, a szüleim is, a nagybátyámék is, és az úgy adta magát, nyilván a neveltetésemből és az iskolából következően is, hogy nem a jobboldalhoz vagy a szocikhoz húztam. De amikor én 2001–2002-ben kampányolásra adtam a fejem, akkor emögött még semmi más nem volt, csak az, hogy rosszul éreztem magam, egy csomó minden felbőszített, ami akkoriban történt, és valahol ezt ki akartam adni magamból. Ráadásul ebben az életkorban az ember általában olyan forradalmár típus. Van, aki ezt abban éli ki, hogy randalírozik, van, aki állandóan bulizni jár, és a szüleivel való viszonyában feszegeti a határokat. Én meg kampányoltam. Abban, hogy utána itt maradtam, komoly szerepe volt annak, hogy nagyon klassz baráti társaság alakult itt ki a velem nagyjából egykorú emberekből, akik ugyanúgy forradalmi hevületből jöttek akkor az SZDSZ-hez. Emlékezzünk vissza, nem volt egy szokványos kampány a 2002-es, és akkor az SZDSZ arculata is, stílusa is sokkal forradalmibb, radikális, fiatalosabb volt még, a Lopstop-os meg a többi fricskás plakáttal, s ez minket is tüzelt. Én imádtam például a samponos plakátot, hogy  Orbán és Csurka csak a korpára mennek. Azt még az iskolába is bevittem, mert másoknak is tetszett. Számunkra az még egy gondtalan kampány volt. Nem kellett a politika részleteivel foglalkozni, nem kellett aggódni, hogy benn lesz-e az SZDSZ a parlamentben, mert eszembe se jutott, hogy kieshetne.

Pedig volt rá esély. Nyilván te is átélted a Gizella utcában azokat a gyomormarkoló órákat, hogy benn vagyunk-e, vagy kinn.

Persze, átéltem, de bennem ez a kérdés addig föl sem merült.

Bizony lehet, hogy 2002-ben még sokkal könynyebb volt azonosulni az SZDSZ-szel, mint azóta bármikor.

Nyilván.

Akkor egy Fidesz-kormányt kellett leváltani, s ezzel a céllal egy liberális nyilván könnyen azonosul, de aztán 2002 után nagyon hamar felmerültek az SZDSZ-t meg egyáltalán, a magyar liberális közéletet megosztó, tagoló kérdések.

Hát igen, kezdtem én is észrevenni azt, hogy nem teljesen reális az a kép, amit én a múltból és a romantikus történetekből összeraktam magamnak. Mert nekem addig minden SZDSZ-es politikus maga volt a példakép, szellemileg is, morálisan is. Az embernek van egy illúziója, amit a demokratikus ellenzék hőstörténete táplál, és aztán ez a kép árnyalódik, s miközben árnyalódik, az ember néha elszomorodik és elkedvetlenedik. De hát ahogy a reformkommunisták is azt gondolták, hogy belülről érdemes megpróbálni változtatni a dolgokon, én „reformliberálisnak” tartom magam, aki szintén belülről próbálkozik. És eleve ilyen „reformliberális” közegbe kerültem, hiszen pl. Gusztos Péter is így van ezzel. Azt láttam, hogy úgy is lehet büszkén SZDSZ-esnek lenni, és úgy is van értelme, hogy közben nem feltétlenül értesz egyet mindazzal, amit ez a párt csinál, mert megpróbálhatod őket meggyőzni arról, hogy másképp kellene. Miközben persze egy csomó olyan dolog is van, amivel abszolút azonosulni tudsz. És az nekem akkor tökéletesen kielégítő volt, hogy erről egymás között este egy sör vagy egy pohár bor mellett elvitatkozzunk: mennyire szörnyű ez, de vannak viszont nagyon is rendben lévő és vállalható ügyek. Ez az egyensúly 2003-ban kissé megbomlott. Mi a 2002-es fiatal aktivista gárdából sokan eljártunk az OT-ülésekre, hogy lássuk, mi történik a pártban, milyen viták vannak, ez baromi izgalmas volt. És akkor Pető Iván lett az Országos Tanács elnöke, aki valamilyen megfontolásból úgy döntött, hogy módosítják az OT ügyrendjét, és a nem OT-tagok ezentúl nem látogathatják az ülést. Ez hihetetlen felháborodást váltott ki néhányunkból, pontosan azért, mert számunkra ez egy közösség volt, ahol jól éreztük magunkat, ártani soha nem ártottunk, nem akartunk a pártból profitálni, csak önzetlenül segítettünk. Ezt olyan pofonnak éreztük, hogy úgy éreztük, tenni kell valamit.

Mielőtt még erről szó lenne, ne ugorjuk át a 2002-es választás utáni időszakot: akkor volt a D-209-es ügy, és akkor lépett ki a pártból Kis János és Hack Péter.

Igen, igen. Kis János kilépése számunkra, fiatalok számára óriási tragédia volt, mert Jánosra úgy néztünk, mint egy eleven történelmi legendára, akire mindenki igazodási pontként utalt. Ráadásul a papámnak gyerekkori barátja volt, és így néhányszor én még gyerekként is találkoztam vele. Az ő kilépése volt az első jele számomra annak, hogy ez mégsem olyan minden szempontból kitűnő társaság, amilyennek az SZDSZ-t gondoltam még akár három hónappal azelőtt is. Ami a D-209-es ügyet illeti: aznap este, amikor az első szavazás volt, kaptam egy sms-t egy parlamenti képviselőtől, hogy az ügyvivői testület döntött: nem fognak bizalmat szavazni Medgyessynek. Akkor még nagyon friss volt a kampány élménye és a Fidesz-kormány emléke, s volt bennem is félelem azzal kapcsolatban, hogy mi van, ha visszajönnek a fiúk, ha új választást kell kiírni. De ennek ellenére örültem, mert azt gondoltam, hogy ez a helyes lépés az SZDSZ részéről. Utólag még inkább ezt gondolom, azok után, ami később történt: a felelősség teljes elkenése, sőt, egy idő után még azt is mondta a Medgyessy, hogy büszke az SZT-tiszti múltjára…

Egy idő után? Rögtön ezt mondta.

És aztán jött a meghátrálás, és azóta még jó néhány. De például az én mamám is rettegett attól, hogy az SZDSZ nemet mond, mert hát, Úristen, véletlenül se jöjjenek vissza a fideszesek soha. És egy ilyen botránnyal kezdeni és belebukni, ezt nem szabad. A választóink egy része nagyon is így vélekedett, és elégedett most is, utólag is az SZDSZ döntésével. Szerintem viszont, akárcsak a Tocsik-üggyel, ezzel is az az egyik legnagyobb baj, hogy az SZDSZ elveszti a morális alapját arra, hogy mások orrára koppintson.

Kis Jánosék kilépése egyébként már csak azért is különösen ijesztő volt számomra, mert János az utolsó években papíron Salgótarjánban volt tag, és az ottaniak, akik a legközelebb álltak hozzám, különösen rosszul élték meg ezt.

Akkor most térjünk vissza 2003-ra, az OT bezárkózására.

Igen, hogy akkor most tenni kell valamit, és ez a valami lett a Szabad Tanácskozás. Akkor már hosszú hónapok óta eljártunk a legendás V. kerületi SZDSZ-irodába, mi fiatalok, húsz-huszonöt fiatal Bauer Tamással beszélgetni szerda esténként kétheti rendszerességgel. Néha vitatkoztunk, néha csak hallgattuk Tamást, amit nagyon élveztem, szerettem odajárni. Mivel más fontos SZDSZ-es politikussal nem volt különösebb személyes kapcsolatunk – miért lenne egy plakátnyalónak köze bármilyen politikushoz, ugye –, hát mi a Tamást kerestük meg, hogy csináljunk valami alternatív Országos Tanácsot. Fölmerült, hogy legyenek más kezdeményezők is, így került Eörsi István a kezdeményezők közé, hogy legyen az SZDSZ-es holdudvarból is valaki, meg például Gusztos István, aki akkor is OT-tag volt. Így kezdődött, azután pedig szinte tanácskozásról tanácskozásra változott a kezdeményezők köre. Ez nagyon klassz időszak volt. Akkor szembesültem azzal, hogy mennyire hiányzik az SZDSZ-ből a valóban aktív belső nyilvánosság, s hogy a tagokban milyen hihetetlen igény van erre. Az SZDSZ hivatalos reakciója erre az volt, hogy agyonhallgatták, illetve egy sötét, belső ellenzéki szervezkedésnek próbálták beállítani, miközben a párt vezetői soha nem vettek részt rajta, pedig őket is mindig elhívtuk. Egyébként pedig az SZDSZ kritikájáról alig-alig esett szó. Csak persze a sajtónak is érdekesebb volt a belső ellenzék havi fórumának tekinteni a Szabad Tanácskozásokat. Rengeteg SZDSZ-tag azt gondolta, hogy ő egy ilyen pártoskodásban, ellenzékiségben nem akar részt venni. Én ott találkozhattam életemben először Bokros Lajossal, Mihályi Péterrel vagy Molnár Lajossal, és ezek nekem nagyon meghatározó élmények voltak, meg hát ezeknek a szervezése. Akkor ismertem meg az SZDSZ összetett belső működését.

Azért nagyon sok tekintetben, például gazdaságpolitikai kérdésekben valóban határozott ellenpólust képviselt a Szabad Tanácskozás azzal szemben, amit a kormány tett, illetve az SZDSZ mondott.

Igen, de hát az értelmes kritikának, vitának van helye, szükséges egy normális liberális pártban, az még nem sötét ellenzékiség. Ráadásul még igazunk is volt, de ha nem lett volna, akkor is joga van tévedni mindenkinek. Egyébként az is a Szabad Tanácskozáson hangzott el először, 2004 márciusában, hogy Medgyessynek mennie kell. Akkor ebből hihetetlen botrány is lett, a két párt között és az SZDSZ-en belül is, majd néhány hónap múlva el is búcsúztunk a miniszterelnöktől.

Ungár Klára volt talán, aki először kimondta.

Mondta Fodor Gábor is, sőt, Eörsi Mátyás is, aki utána elment bocsánatot kérni Medgyessyhez. Akkor jött elő Medgyessy ezzel a zseniális közjogi csomaggal, mert már nem tudott mit kitalálni. De azért nagyon komoly nézetkülönbségek voltak a kezdeményezők között is. Ungár Klára és Bauer Tamás között például. Nem volt ez egy homogén társaság, nem valamilyen platformként határozta meg magát, nem adott ki állásfoglalásokat, nem jelent meg csoportként SZDSZ-es testületekben. Ezt előre eldöntöttük, hogy nem lesznek állásfoglalások, vezetőség, csak kezdeményezők, de ők sem nyilatkozgatnak senki nevében.

Ellenben ti néhányan, új generációsok nagyon is erőteljesen fölszólaltatok a párt vezetésével szemben. Éppenséggel Gusztos Péterrel is élesen szembekerültetek, többek között a Szabad Tanácskozások ügyében is. Neked tehát mindenképpen van egy belső ellenzéki „rekordod”, hogy úgy mondjuk.

Azt gondolom, hogy ebben ti tévedtek, és adjátok a lovat azok alá, akik ilyen skatulyákba szeretik rakosgatni az embereket. De vita valóban volt. A Népszabadságban jelent meg egy cikkünk 2005 februárjában A liberálisok éve 2005 címmel. A cím finom utalás volt Bauer Tamás egyik 2004-es ÉS-beli cikkére. Ebben a cikkben valóban elég vaskos állítások voltak.

Konkrétan azt mondtátok, hogy az SZDSZ vezetői lejárt szavatosságú politikusok.

Nem egészen, szó szerint azt állítottuk, hogy lejárt szavatosságú politikusokkal a párt élén nem lehet sikereket elérni. Ez egy általános megállapítás volt.

De eszetek ágában sem volt az SZDSZ vezetésére gondolni… Miért hittük…?

Ez egy általános megállapítás volt, és nem szerepelt benne semmilyen utalás. Az én szövegváltozatomban még szerepelt egy név, de aztán úgy döntöttek a többiek, hogy ez a nevesítés nem lenne etikus.

Hogy lehessen az ózdi pártelnökségre is gondolni, vagy a Szovjetunió bolsevik pártjára.

Jó, hát az persze nyilvánvaló, hogy az SZDSZ-ről beszéltünk, de nem a párt vezetőiről általában. Ez a cikk elég nagy port kavart a párton belül is, de az Új Generáción belül még nagyobbat. Itt kétségtelenül volt valami, amiben nagyon nem értettünk egyet Gusztos Péterrel, aki akkor az Új Generáció alelnöke volt, de attól még az Új Generáción belül együtt voltunk, és az Új Generáció politikáját együtt alakítottuk.

Ezt a vitát egyikünk szerkesztőként követte a Népszabadságnál, másikunk meg hozzászólt a ti pártotokon. A szerkesztő élénken emlékszik, mennyire elképedt, amikor a Gusztos által aláírt válaszcikk beérkezett. Annyira merev, kincstári, kioktató cikk volt, mintha egy beágyazódott, konformizált ember szólt volna ki a pixisből.

Ádám Zoli cikke valahogy úgy is végződött, hogy Gusztos és szerzőtársai szervilizmusa az igazi probléma, és nem az, amit különböző kérdésekről gondolnak. A cikkünk tényleg hihetetlen botrányt kavart, hónapokig téma volt, a négyek bandájaként emlegettek bennünket. A cikket egyébként a saját szempontunkból nem időzítettük jól, mert egy vagy két héttel a megjelenése után ülésezett az Új Generáció választmánya, hogy eldöntse, kiket támogat a márciusi küldöttgyűlésen. A négy szerzőből ketten szerettünk volna az Országos Tanács húszas listájára fölkerülni, és nem lett volna rossz, ha már eleve új generációs tisztségviselők is vagyunk, és az Új Generáció támogat minket. Nagyon úgy tűnt, hogy ez nem fog összejönni, de aztán éppen Gusztos Péter felvetésére lehettünk mégis új generációs jelöltek Takács Flórával. Ez is hozzátartozik a történethez. Ettől függetlenül nem lettünk az Országos Tanács tagjai.

Eltelt másfél év, és most te vagy az Új Generáció elnöke, a „négyek bandájának” másik tagja, Takács Flóra az alelnök, és egy harmadik szerző is vezetőségi tag. Úgy néz ki, hogy a „négyek bandája” átvette a hatalmat az Új Generációban.

Hát ez azért még mindig kisebbség lenne a hétfős elnökségben, de lényegét tekintve: igen. A mi szavatosságunk még nem járt le, mi még nem vagyunk átcímkézve. Egyrészt. Másrészt az Új Generációban abszolút nincs és nagyon remélem, hogy nem is lesz olyan a személyi politika, ami az SZDSZ-t oda juttatta, ahol most van. Hogy aki nem ért velem egyet, azt jobb a körön kívül tudni, és azon kívül nem is vagyok kíváncsi rá. És ettől kezdve a szétesés öngerjesztő folyamattá válik, mert egyre nehezebb együttműködési készséget tanúsítani, ha valakinek a javaslatait mindig lesöprik az asztalról, ha valakit nem tekintenek vitapartnernek. De ez az Új Generációban nagyon nincs így. Nincsenek olyan megrögzött személyes konfliktusok, mint amilyenek az SZDSZ-t terhelik, bizonyos esetekben már másfél évtizede. Itt senki nem függ senkitől egzisztenciálisan, teljesen mások a viszonyok, és akik engem most megválasztottak, pontosan tisztában vannak az én „rekordommal”, meg azzal, hogy milyen ember vagyok. Nyilván nem választottak volna meg, ha abban merülne ki a politikai tevékenységem, hogy kéthavonta beszólogatok a partvonalról: milyen hülyék voltatok már megint. Nyilván mást is tudnak rólam.

Például vannak sajátos területek, ahol neked jelentős kezdeményező szereped volt. Ilyenek elsősorban a melegjogi kérdések és a drogpolitika.

Igen, ez egyértelmű. Ráadásul mindkét téma különösen fontos az Új Generáció tagjainak, függetlenül attól, hogy személyesen érinti-e őket. Mondjuk, a drogkérdés Gusztos Péterhez jobban kötődik, mint hozzám, de tény, hogy amikor ő szép lassan kiszállt az új generációs mezőnyből, és parlamenti képviselőként „nagyobb pályán” kezdett el játszani, akkor én ezt fokozatosan átvettem tőle, és a parlamenti munkát leszámítva ma már nagyobbrészt hozzám tartozik.

És részt veszel például a parlamenti frakció álláspontjának kialakításában? Megkérdeznek egyáltalán?

Nem kérdeznek meg. Ennek két oka van. Az egyik, hogy ebben a pártban nem divat „outsidereket” megkérdezni. Én pedig ugye nem vagyok a frakció tagja. Másrészt most mindkét témát jegelik. Ezzel ellentétben az újságírók meg szoktak kérdezni, hogy mit gondolok erről vagy arról a javaslatról vagy ügyről. Gusztos Péterrel viszont, akivel a vitáink dacára máig is kifejezetten baráti kapcsolatban vagyok, abszolút informális módon szoktunk ezekről a dolgokról is beszélni.

Nézzük, mi is lenne itt elfektetve. Az előző ciklus végén azt nyilatkoztad, hogy abban a ciklusban már úgysem lesz szó a melegek regisztrált élettársi kapcsolatáról, de a következőben egészen biztosan és megkerülhetetlenül. Ez be is került az SZDSZ programjába.

Az SZDSZ benyújtott 2005 májusában egy országgyűlési javaslatot a regisztrált élettársi kapcsolat bevezetéséről, ami a házasság intézményével járó minden lényeges jogot biztosított volna nemre való tekintet nélkül, az örökbefogadáson kívül. Ez a javaslat a bizottsági vitáig sem jutott el, elnapolták a döntést, és azóta is el van napolva.

A szocialistáknál, ha valaki, akkor Kósáné Kovács Magda szokott erről nyilatkozni, ha őt megkérdezik, mindig azt mondja, hogy a melegek házasságára szerinte nem érett a társadalom, de a regisztrált élettársi kapcsolattal egyetértenek. Ha egyetértenek, akkor miért alszik az ügy?

Lehet, hogy Kósáné ezt szokta mondani, de a szocialistáknak erről szerintem egyszerűen nincs hivatalos álláspontjuk. Majdnem a liberálisoknak sem lett. Amikor én tavaly szeptember környékén megkaptam az SZDSZ választási programjának valamilyen abszolút nulladik változatát, annak a  tartalomjegyzékében még egyáltalán nem is szerepeltek a szexuális kisebbségek jogai. Én szóltam, hogy azért elég furcsa lenne, ha erről az SZDSZ-nek nem lenne mondanivalója, több mint fél évtizeddel azután, hogy a Korszakváltás Programjában ebben a tekintetben a legprogresszívebb szemléletet képviselte Kelet-Európában az SZDSZ.

De még a 2004-es európai parlamenti kampányban is szó volt erről.

Egy identitáskampány keretében, ami aztán folytatódott Az én országommal 2004 végén, 2005 elején, ahol a melegkérdés is előjött. Az én országom kérdéssorozatában egyenesen úgy volt feltéve a kérdés, hogy köthessenek-e házasságot a melegek. Tehát a kommunikáció szintjén ez föl-fölbukkant, de programpontként nem szerepelt a korábbi választási programokban. Most viszont, miután fölhívtam a figyelmet erre a hiányra, lehetőséget kaptam arra, hogy megírjam ezt a részt az SZDSZ programjába. Megmondom őszintén, kicsit piaci alkudozásnak tekintettem én ezt először, azt gondoltam, írok valami nagyon meredeket, hogy legyen miből húzni. Nem tudom, hogy történt, de ez a nagyon meredek gyakorlatilag szó szerint bekerült a programba. Ebben valóban a házassággal teljesen azonos tartalmú regisztrált élettársi kapcsolat bevezetéséről van szó, és van még néhány egyéb fontos pont is. Például az, hogy a Nemzeti Alaptantervbe kerüljön be kötelező anyagként a szexuális kisebbségekről is egy óra. Megkerestem az MSZP-t is, hogy nem kívánnának-e ebből valamit a saját programjukba is berakni, de nem sikerült semmit elérni. Egy árva nyikk sincs erről semmilyen nyilvános vagy nem nyilvános MSZP-s dokumentumban. Egyébként ez jellemző az MSZP viselkedésére a társadalmat megosztó politikai ügyekben. Ha csak lehet, nem mondanak semmit. A Fidesz vagy a KDNP véleményével tisztában vagyunk a drogkérdésben is, a melegkérdésben is, az egyházfinanszírozás ügyében is. A szocik meg folyamatosan elsikálják ezeket a kérdéseket, és képtelenek világos választ adni: mit igen, mit nem. A kampány alatt egy huszonhatodvonalbeli szoci politikust se lehetett találni, aki hajlandó lett volna egy beszélgetésre eljönni, és az MSZP véleményét elmondani a melegek ügyében. Pedig azért nyilván van véleményük, mert az MSZP azért nem sült bolondok gyülekezete. Ha nem kéne a választóikkal foglalkozni, valószínűleg támogatnának egy olyan javaslatot, amit az SZDSZ benyújtott.

Egyébiránt nyilván az lenne a legegyszerűbb és legszebb megoldás, amit Ungár Klára javasolt, hogy fenébe a párhuzamos jogintézményekkel, egyszerűen nyíljon meg a házasság lehetősége az egynemű párok számára is, csak azt az egy kis részt módosítsuk a törvényben, de hát ez sajnos egy alkotmánybírósági határozat miatt nem megy.

Van erről alkotmánybírósági határozat?

Egy másról szóló határozat indoklásában szerepel az a megfogalmazás, hogy a házasság természeténél fogva egy férfi és egy nő közötti kapcsolat. Valószínű tehát, hogy az Alkotmánybíróság elbuktatná a törvénymódosítást.

Láttunk már olyat, hogy az Alkotmánybíróság egyik döntése nem volt összhangban egy másikkal.

Mindenesetre ez is egy érv, amit háttérbeszélgetéseken az MSZP-sek be szoktak dobni.

Vannak itt életbevágóbb gondok is. Az AIDS. Az AIDS világnapján te is benne voltál mindenféle akcióban, osztottál óvszert meleg szórakozóhelyek előtt, elmondtad egy csomó helyen, hogy az AIDS tekintetében mennyire fenyegető a helyzet Magyarországon.

Hajjaj! Most jött ki 2006 első, második és harmadik negyedévéről az összesített statisztika, amiből az derül ki, hogy jelentősen megugrott a regisztrált betegek száma annak ellenére, hogy a szűrésre járók száma alig nőtt. Még ennél is riasztóbb, hogy a megbetegedésekre rendesen nem szűrések, hanem egyéb orvosi vizsgálatok során derül fény. Van egy friss és egészen hihetetlen történet, amire mostanában derült fény, de sok figyelmet nem keltett: egy csecsemőről nem tudták megállapítani, hogy milyen betegségben szenved, és a nagyon sokadik vizsgálat után jutott eszükbe, hogy csináljanak egy AIDS-tesztet. Kiderült, hogy az újszülött HIV-fertőzött. És akkor vizsgálták meg a szülőket, és kiderült, hogy mindketten HIV-fertőzöttek. Ami azért döbbenetes, mert vannak alapvizsgálatok, amelyeket a terhes nőkön el kell végezni, és a HIV-szűrés is ilyen. Az emberek nem járnak HIV-szűrésre, többek között azért nem, mert nem tudnak semmit erről a betegségről, és azt gondolják, hogy ez csak a melegeket és az utcalányokat érinti. Aki nem keveredik „rossz társaságba”, az biztonságban van. Pedig nincs. Ráadásul az iskolákban hihetetlenül konzervatív módon állnak hozzá a szexuális felvilágosításhoz, ahogy egyébként a drogprevencióhoz is. „Ide ne jöjjenek téríteni a drogosok!” Ugyanez a reakció a HIV esetében is. És hát gyakran szemérmes, a szexualitásról beszélni képtelen tanárok magyarázzák a szexuális felvilágosító órán a gyerekeknek, hogy mit, miként és miért. Nyilván senki nem veszi ezt komolyan. A tanár szeretne minél hamarabb túlesni rajta, mert állati kellemetlen neki, a gyerekek hülyére röhögik magukat, mert négyszer többet tudnak a témáról, leszámítva persze a nemi betegségeket, amikről viszont a tanár sem tud vagy nem akar mesélni, és emiatt úgy kerülnek ki emberek a középiskolából meg az egyetemről, hogy ha csak a szüleik vagy a kortársaik közül nem beszéli őket rá valaki, akkor életükben nem mennek el HIV-szűrésre. A háziorvosok sem vetik fel ezt soha, az iskolaorvos sem, pedig ahogy elküldik az embereket vérvételre, ugyanúgy el lehetne küldeni 16 éves kor felett vagy az érettségi táján egyszer a diákokat HIV-szűrésre. Szóval a helyzet nagyon aggasztó. És hát ott van például a tűcsereprogram, aminek a jogi háttere ma is megoldatlan. A minisztérium a mai napig sem adott ki állásfoglalást arról, hogy ez mégsem bűnpártolás. Nem is adhat, hiszen az érvényes jog szerint az. Tehát a rendszeres intravénás kábítószer-fogyasztók is nagyon komoly veszélynek vannak kitéve.

Azt érti az ember, hogy egy olyan megosztó dologban, mint a melegek házassága, a szocialisták hallgatnak, amíg lehet. Na de miért sunyítanának az AIDS ügyében, amikor a HIV-fertőzés robbanása, amire tényleg mindenféle adat utal, elég kézenfekvő veszély.

Ugyanazért.

Ugyanazért?

Ugyanezért. Ha a társadalom nagy része a HIV-ről a melegekre és a prostituáltakra asszociál, akkor ha egy politikus kiáll azzal, hogy ezt komolyan kell venni, az lesz a reakció, hogy miért kéne nekünk a buzikat és a kurvákat gyógyítani? Tehát csak az áll ki, aki úgy gondolja, hogy egy politikusnak feladata valamelyest formálni is az emberek gondolkodását, és nem csak reagálni arra, hogy az emberek mit akarnak.

A hátunk mögött lévő ősz is fölvetett bizonyos kérdéseket az SZDSZ és az emberi jogok viszonyáról. Az SZDSZ kiállt Gergényi Péter mellett, Demszky még ki is tüntette őt, a fővárosi önkormányzat a liberálisok vezérletével olyan határozatot hozott, mely szerint az gyakorolhatja a fővárosban a gyülekezési jogot, akinek a kormánypárti többség megengedi. A traktorokat politikai okokból kitiltották a városból, a fővárosi közgyűlés hatáskörét drasztikusan korlátozták, az üléseket megritkították.

És még sorolhatnánk. Ezek olyan súlyos dolgok, melyek az SZDSZ alapvető identitását kérdőjelezik meg. Merem remélni, hogy csak megkérdőjelezik, és nem rombolják le. Viszont azért van itt egy nagyon nehéz probléma, amit nem tudom, hogy lehet kezelni: ha valaki egyszerre egy hatalmas világváros polgármestere és egy hat és fél százalékos liberális párt politikusa – ezt a kettősséget bizony tényleg nehéz a hitelesség megőrzésével fenntartani. Az biztos, hogy a Gergényi-ügyben Demszkynek is, Kunczénak is volt rosszul sikerült nyilatkozata. Felesleges volt, és nagyon ártalmas is. Megjegyzem, hosszú idő után először fel is hördült a párt belső közvéleménye, és jelezte, hogy nem ért egyet. Tőlünk az ÚG-ból ki is lépett valaki Kuncze nyilatkozata miatt. Nagyon nehéz liberális jogvédőkkel találkozni ilyen nyilatkozatok után. Aki engem ismer közülük, azok az én hozzáállásomban nem kételkednek, csak ilyenkor mindig felteszik a kérdést: mit keresel te ott?

És hát ami a gyülekezési jogot illeti: senki nem garantált örök életet az SZDSZ–MSZP-koalíciónak a fővárosban! Ha kisebbségbe kerülünk, akkor majd kiderül, hogy egy fideszes többségű bizottság mire ad majd nekünk engedélyt.

Ha például egy Tarlós vezette többségen múlik, hogy meg lehet-e rendezni a meleg büszkeség napját…

Például. De ezek a dolgok nem most kezdődtek. Még az előző önkormányzati ciklusban, amikor kétharmados többsége volt az MSZP-nek és az SZDSZ-nek, módosították a közgyűlés ügyrendjét, rövidítették a hozzászólási időt, bizonyos ellenzéki jogköröket megnyirbáltak. Volt erről szó az egyik Szabad Tanácskozáson is.

Mire való szerinted ma Magyarországon egy liberális ifjúsági szervezet? És egyáltalán mire való a magyarországi liberalizmus?

Még mindig annyira provinciális az élet kis hazánkban, hogy liberális politika nélkül igazán nehéz lenne elviselni. Egy liberális ifjúsági szervezetnek szerintem nagyon fontos feladata, hogy ellássa olyan témákkal és álláspontokkal az SZDSZ-t, amelyek a liberális vagy a liberalizmus iránt nyitott fiatalok számára fontosak. Ez az egyik feladat. A másik az, hogy egy kicsit tudatosabbá tegye a ma fiataljait a politikával kapcsolatban, persze azért is, mert ha egy kicsit tudatosabban szavaznának a fiatalok, akkor talán jóval többen szavaznának egy valóban liberális pártra.

Amikor megválasztottak az Új Generáció elnökének, azt mondtad, hogy fel kellene oldani a hidegháborús helyzetet az ifjúsági szervezetek szintjén.

Igen, bár persze ennek vannak határai. Az Új Generáció a Jobbikkal nem hajlandó egy vitaasztalnál sem helyet foglalni, és ezt a gyakorlatot biztosan folytatjuk, de azt hiszem, hogy bennem még nincsen olyan hihetetlen gyűlölet és elutasítás sem a Fidelitas, sem – mondjuk – a Fiatal Baloldal irányában, mint az anyapártokban egymás iránt. Nem feltétlen mennék velük együtt kirándulni, de vannak ügyek, amelyeket érdemes megbeszélni. Például a diákok utazási kedvezményeinek megkurtítása ilyen ügy. Ezzel kapcsolatban például volt egy kifejezetten sikeres egyeztetés. Addig nógattuk a többieket, amíg sikerült túllépni a kötelező pártszövegeken, és remélhetőleg ki tud majd dolgozni egy közös javaslatot az öt ifjúsági szervezet. Ha az öt parlamenti párt ifjúsági szervezete egyszerre tud valamit javasolni, az bizony nagy erő.

Kezdődik a csata az SZDSZ elnöki posztjáért, mi lesz az Új Generáció dolga ebben a csatában?

Az Új Generáció nem szokott állást foglalni az elnökjelöltek ügyében. Ez ellen és mellette is szólnak érvek, de szerintem ez most is így lesz.

Neked van olyan ambíciód, hogy részt vegyél a párt vezetésében?

Úgy, hogy elinduljak, mondjuk, az ügyvivőségért, nincsen. Ennek két oka van. Az egyik, hogy huszonkét éves vagyok, elsős az ELTE történelem szakán, egyelőre az egyetemet kellene befejezni. A másik, hogy tényleg sok energiát szeretnék fordítani az Új Generációra. Korábbi elnökök voltak már egyidejűleg ügyvivők is, és az nem igazán ment. Az OT-tagságért szeretnék elindulni, már hogyha az alapszabály nem változik, és lesz még OT, és lesz még húszas lista.

Te milyen SZDSZ-t szeretnél látni? Milyen SZDSZ-politikát támogatnál jó szívvel?

Én azt gondolom, hogy az emberi jogi vonalat hangsúlyosan meg kell tartani, de ez nem elég, ki is kell tágítani. A hagyományos emberi jogi kérdéseken túl ott van az adatvédelem, a fogyasztóvédelem, a kor új, nagy kérdései. A környezetvédelemmel is kellene végre kezdeni valamit, mert ez a mai napig lezáratlan kérdés az SZDSZ-ben, hogy kíván-e a párt ezzel komolyan foglalkozni. Egyfelől nem szokott nagyon élesen megszólalni környezetvédelmi kérdésekben, másfelől viszont most már a második ciklusát kezdi meg egy SZDSZ-es környezetvédelmi tárca. Talán érdemes lenne a párt politikáját is egy kicsit erre fazonírozni. Ha meg nem, akkor mi a fenének nekünk egy környezetvédelmi tárca?!

Egy párt viselkedésmódja is nagyon fontos. Az elmúlt évekből nagyon sok példát tudnék mondani, amikor az SZDSZ meghátrált, pedig nem kellett volna. Ennek szerintem az az egyik legfontosabb oka, hogy azt föltételezzük: a mi szavazóinknak az a legfontosabb, hogy ne jöjjön vissza a Fidesz. És ebből olyan gyakorlati következtetéseket vonunk le, hogy a koalíciós konfliktusokat nem lehet a kenyértörésig elvinni, nem lehet elmenni odáig, hogy azt mondjuk: ebben nem engedünk, ha ragaszkodtok hozzá, kilépünk a koalícióból. Én azt gondolom, nem kellene ettől betojni. Nem azért vagyunk koalícióban az MSZP-vel, hogy ne Orbán Viktornak hívják a miniszterelnököt, mert akkor el lehetne indulni közös listán is, és nem kéne pártprogramokkal vesződni, meg külön ifjúsági szervezettel, végre nyugodtan befejezhetném az egyetemet.

A D-209-es esetében például nagyon helytelenül tette a frakció, hogy meghátrált. Érdemes lett volna talán tavaly október 6-án is elgondolkodni azon, hogy tényleg bizalmat kell-e szavazni a miniszterelnöknek, vagy esetleg helyesebb volna egy másikat keresni.

Itt van most például az egészségügyben a több-biztosítós modell. Ha az SZDSZ komolyan gondolja, hogy ez helyes, és ebből nem érdemes engedni, akkor nem feltétlenül kellett volna belemenni a koalíciós megállapodásnál, hogy erre majd térjünk vissza 2007 elején.

A nyugdíjjal kapcsolatos nézeteltérés és szétszavazás ügyében most ott tartunk, hogy megpróbálnak valami megállapodást összehozni, miként lehet kezelni a „kialakult problémát”. Szerintem pedig nincs kialakult probléma, amit kezelni kellene. Ha szakmailag megalapozott volt az eredetileg SZDSZ-es javaslat, amit a koalíciós társ leszavazott, az ellenzék pedig újra benyújtott, akkor nagyon helyes, ha a frakció megszavazza. Ettől nem kell megijedni, utána nem kell azt mondani, hogy jó, akkor valahogy majd orvosoljuk ezt a malőrt... A malőr az volt, hogy ezt nem lehetett a koalíciós partnerrel elfogadtatni, miközben pedig az SZDSZ szakmányban nyomkodja nekik az igen gombokat.

Szerintem ezzel a szemlélettel többre lenne képes az SZDSZ, mint hogy kegyelemszavazatokkal hozza az öt százalékot, nehogy elvesszen, mondjuk, három-négy százalék a koalíció számára.

Ami meg a belső ügyeket illeti, bizony sokáig nem úgy tekintettek a fiatalokra, az új generációra ebben a pártban, mint akiknek bizonyos dolgokat meg kéne köszönni, érdemes lenne velük foglalkozni, be kéne ugye őket engedni az OT-ra, és nem kitiltani. Mintha fordítva ülne a lovon a pártot vezető társaság. Meg kell nézni ezt a frakciót, hogy a többség hány éve parlamenti képviselő, és hol van az utánpótlás? Hol van a harmincas korosztály derékhada, hol vannak, akik a mostani tisztújításnál mint új emberek meg tudnának jelenni. Gusztos Péteren és John Emesén kívül még a szűk SZDSZ-es közvélemény sem tudna megnevezni senkit. Ez egy nagyon nagy dráma. Részben annak köszönhető, hogy hiányzik a nyitottság. Meg kéne tanulni felnőtt módjára viselkedni, és nem állandóan azt nézni, honnan érkezik egy javaslat. Néha eljátszom a gondolattal, mi történne, ha, mondjuk, az Országos Tanács ülésén kiosztanám Bauer Tamás határozati javaslatát Horn Gábor aláírással.

Vagy fordítva.

Vagy fordítva. Az esetek nagy részében ez vice versa így működik. Nálunk az Új Generációban az a szokás, hogy mielőtt valami komolyabb döntést hozunk, akkor azt viszonylag széles körben megvitatjuk. Nekünk is van egy országos tanácsunk, amit választmánynak nevezünk, s ami egyébként sokkal szélesebb körű, mint az SZDSZ Országos Tanácsa, és oda ezeket a témákat bevisszük. És ez nem is lassítja le a döntéshozatalt olyan nagyon, viszont egy csomó értelmes, jó javaslattal egészülhet ki az eredeti elképzelés, bizonyos dolgok meg kikerülnek belőle, de, ami a legfontosabb, tényleg mindenki a magáénak érzi, és sokkal könnyebben tudja vállalni.

Amikor engem megkérdez az unokatestvérem, hogy miért szünteti meg az utazási kedvezményeket a GKM, mert én mint az Új Generáció elnöke nyilván értesültem erről, és ismerem a hátteret, akkor állati ciki bevallani, hogy ugyanúgy tudtam meg, mint ő, ugyanúgy nem kérdezték meg a véleményemet, és egy év múlva sem fogják megkérdezni. Az SZDSZ-ben is sokkal aktívabb és lelkesebb lenne a papíron meglévő tagság, ha éreznék, hogy érdemes.

De például hová lett a 4x4? Az SZDSZ négyszer négyoldalas belső tájékoztatója.

És hol vannak a vidéki OT-k? Rengeteg formája volna, lehetne annak, hogy a tagságot, a szimpatizánsokat, a szavazóinkat bevonjuk a munkába, a közös gondolkodásba…

Te hivatásos politikus szeretnél lenni?

Én idealista politikus vagyok, addig szeretném ezt csinálni, amíg így tudom. Soha nem határoztam el, hogy politikus leszek. Egyelőre tetszik a dolog a pofonokkal és a meglepetésekkel együtt is, de meg akarom tartani magamnak azt a luxust, hogy bármikor felállhassak, és azt mondhassam, hogy ez már nekem nem tetszik.

Hozzászólások

Idealista politikus?

Szakmámból kifolyólag a gazdaság és a politika nem áll messze tőlem. Azért érdekelne, hogy milyen havi appanással jár "állami részről" egy idealista politikusi hobbi.

Pénzügyi tanácsadó - tőzsde

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon