Skip to main content

„Mit akarsz, te bohóc, te paprikajancsi?”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kemény Henrikkel beszélget Granasztói Szilvia


„Mindent egyedül szereltem fel (villanyt, színpadot stb.). Ezért csak 11 órakor kezdhettünk. Benjámin, a rekommandőr* igen rossz volt, sokszor emiatt mérgelődtem. Később helyette rekommendáltam. Különben jó nap volt. Az előadásoknak sikerük volt. Műsor: Vitéz László és az Ördög, A csodaláda, A krokodil. Villany az erdésztől. 24 előadás volt. A mikrofonnal jó volt dolgozni, nem rekedtem be, csak másnap a szörnyű fáradtság. Csak így tovább.

Kiadások:

20 Ft               helybér
58 Ft               engedély
100 Ft             zsiráf (előjátékos)
40 Ft               villany
20 Ft               segítő
80 Ft               erdésznek raktározásért
200 Ft             Bálintnak
338 Ft             Benjáminnak
100 Ft             rakodásért
Összesen                                                        1241 Ft








Bruttó bevétel:                                               4288 Ft

Nettó bevétel a kiadások levonásával:         3147 Ft”

(Részlet Kemény Henrik naplójából, egy harminc évvel ezelőtti hűvösvölgyi majálisról. Idézi Granasztói Szilvia a Holmi júliusi számában megjelent írásában.)

Mutatványos tér 3. Ez az egy épület, a Kemény család bábszínháza maradt meg a valahai népligeti vurstliból.

A Népliget száz évvel ezelőtt még szeméttelep volt, a Kőbányán megindult építkezésekről idehordták a sittet. Aztán persze szépen elsimították, fákat ültettek, bevezették a vizet, és a húszas évektől kezdett itt működni a vurstli. De csak ideiglenes építkezési engedélyt kapott mindenki, nekünk is az volt az utolsó percig, és ’53-ban, mikor megkaptuk a felszólítást, hogy két héten belül le kell az épületet bontani, erre hivatkoztak. Hogy évtizedekig voltak itt mutatványosok, az nem számított, az engedélyekben benne volt, hogy felszólításra el kell takarítani az épületeket bármikor. Mikor jött az államosítás, mit államosítás! a fölszámolása a vurstlinak, erre hivatkoztak.

És elpusztítottak mindent.

Hajnalban körülvették az ávósok a Mutatványos teret, úgyhogy se ki, se be. Én azt hittem, hogy csak valami általános razzia, nem tudtam, miről van szó, igazoltam, hogy munkába megyek, és elmentem. Az Állami Bábszínházban dolgoztam akkor. Dél felé kaptam egy telefont, az öcskös akkor tudott telefonhoz jutni, és csak annyit mondott, hogy azonnal gyere haza, mert áll a bál. Az ávósok ott álltak, az emberek meg sírtak, jajveszékeltek, volt, aki összeesett, ők meg összeszedték a pénzt, az augusztus 20-i bevételt, mert azt még engedték ledolgozni, csak 21-én jöttek. Valami papírt adtak olvashatatlan aláírással, ezer forintot, kétezer forintot átvettem, és kész. Hozzánk bejöttek vagy hárman, hol vannak a gépi berendezések? Nincsenek. Hát akkor hogy működik ez az egész? Ennyire értettek hozzá. Mutatjuk nekik, hogy a bábokat a kezünkre vesszük, és ideállunk, ott meg ül a közönség, így dolgozunk. Azt mondják erre, hagyjuk ezt, egy csomó ócskaság van itt úgyis csak, ez ráér holnap, menjünk, előbb vegyük föl a leltárt a nagyobb dolgokról, a gépi berendezésekről, azokon legyünk túl. Elmentek, szegény anyám sírógörcsöt kapott, most mi lesz velünk. Azon az éjszakán éjfél felé megjelent nálunk a Jaki, ismered?

Igen, Jakovits Ferenc, szobrász.

Mi együtt dolgoztunk az Állami Bábszínházban, ott volt, mikor a telefonra hazarohantam, mint az őrült. Éjjel megjelenik, zörget, hátizsák rajta, egy cekker, egy kosár, így föl volt pakolva. Kérdezi, hogy álltok? Mondom, reggel jönnek fölvenni a leltárt. Erre azt mondja, szedjél össze pár figurát, és elvisszük. Hová visszük? Elvisszük a lakásra. Az ő meg a Bálint Bandi lakása volt az. Te, megpakoltuk a kosarat, a hátizsákot, én előszedtem még hátizsákot, amit tudtunk, összepakoltunk. Képzeld el azt a rengeteg bábot! A legkopottabbakat, a legrongyosabbakat jól szétraktuk, itt is egy, ott is egy, a színpadra bekészítve, mintha az előadásról maradtak volna ott szanaszéjjel. A többivel elindultunk éjjel, gyalog a Rottenbiller utcába. Hát közlekedés nem volt. Nem járt éjjel a villamos. Odavittük a lakásukra, és több mint tíz évig ott voltak a bábok. Így maradtak meg, ma a Színházi Intézet muzeális értékű gyűjteményében vannak. A Jakinak köszönhetem, ha ő azon az éjszakán nem jön, nekem eszembe se jutott volna, hogy hoppá, próbáljuk meg kilopni.

Akkor elvitték volna.

Mi az hogy! A Halmos bácsinak például céllövöldéje volt, kis mechanikus figurákkal, egy egész bérháznak a belseje, kikönyököltek az ablakon a bábok, verklis is volt a bérház udvarán, kicsi zene szólt, klink-klink… Mikor eltalálták a céltáblát, az beindított egy szerkezetet, ami ma egyedülálló lenne. Rézműves volt az öreg, és olyan keze volt! Egy kis szabadtéri medencében, aki a hozzá tartozó céltáblát eltalálta, vízipuskával megindított egy kis vízsugarat, ami a kis csónakokat hajtotta, a kis evezősök húzták az evezőt, akinek a csónakja előbb beért a célba, nyert egy tábla csokoládét. Hányszor segítettünk szombatonként a Halmos bácsinak vödörrel a kútról vizet hordani, mert a víz nem volt bevezetve, a kétszáz literes tartályt úgy kellett vödörrel föltölteni. Ennek a lövöldének vandál módon nekiestek, szétverték az egészet, ez az enyém lesz, ez jó lesz az izémnek… Ezek az ávósok, ezek a pribékek. Utálat. Az öreg bánatában hetekig sírt. A bánatába belehalt. A keresztapáméknak meg lánckörhintájuk volt, a motort egyből leszerelték róla meg a kosarakat, de a pódiumot nem tudták szétbontani, az minden évben le volt festve, hogy frissebbnek nézzen ki, hát a csavarokat nem tudták megmozdítani. Erre szétverték csákánnyal meg baltával az egész pódiumot, és utána azt mondták a Dini bácsinak, hogy vegye meg tűzre. Kértek érte ötszáz forintot, vegye meg. A sajátját vegye meg tűzre. Ott sírtak a keresztanyámmal együtt. Azok meg kínálgatták a többieknek a fát, hogy ki veszi meg. Persze nem vette meg senki, világos. Akkor megfogták az egészet, odahányták a betonútra, körbelocsolták olajjal, és fölgyújtották.

De borzalmas! És volt hozzá valami szövegük, hogy miért csinálják?

Persze. Rohadt kapitalisták, kizsákmányolók! De nem is kellett sok szöveg. Fogja be a pofáját, menjen arrébb, ez is elég volt.

És minek volt köszönhető, hogy a ti épületetek megmaradt?

Mikor másnap megjött a felszólítás, hogy le kell bontani az épületet, a mama ágynak esett, azt mondta, ő innen el nem megy, inkább meghal, nem azért dolgozott egy életen át. Hiszen a bódé minden egyes darabkáját maguk csinálták, a papa fűrészelte a deszkákat, a mama a hátán hordta, én kis kölyökként teleraktam a zsebemet szögekkel, és úgy kalapáltam. Szegény mama ott sírt az ágyban, föl se akart kelni, képzeld el, már maga alá vizeit szegénykém, egészen megzavarodott, kihívtam az orvost, doktor úr, csináljon valamit, a mama nem akar enni. Egy hétig egy falatot nem vett a szájába. A doktor adott valami injekciót, mi meg mind a hárman rimánkodtunk, mamikám, ezt a kicsi kekszet, ezt a pici falatot. És lassan-lassan aztán egy kicsit magához tért.

De hogyhogy nem kellett lebontani a bábszínházat?

Mi itt is laktunk, és én erre hivatkoztam: mondtam, hát kérem, jó, elhagyjuk a helyet, de nincs más lakásunk, hová menjünk, az utcán nem lakhatunk, amíg kapunk valami lakást, addig engedjék meg, hogy itt maradjunk, így-úgy-amúgy, a lakásrészt meg lehetett tartani, de a többit, a bábszínházat el kellett volna kezdeni bontani, erre én beadtam egy kérvényt, hogy a színpad az tulajdonképpen a mamának a spájza, ott tartja a dunsztosüvegeit, odarakta a színpadra. Hivatkoztam én mindenre, mikor küldték a fölszólításokat: a kitüntetésemre is, mert egy évre rá a Népművelési Intézet Ortutayn keresztül felterjesztett a népművészet mestere kitüntetésre, amit meg is kaptam „népi hagyományok ápolásáért”, miközben a működési engedélyemet már egy éve elvették.

Végül is békén hagytak ott benneteket?

Ment a siránkozás, a huzavona, egy darabig kuss volt, aztán megint küldtek egy fölszólítást, hogy megbüntetnek ennyire meg ennyire. Bementem a tanácshoz, kértem részletfizetési kedvezményt, eszem ágában se volt lebontani, gondoltam, húzom az utolsó percig. Már volt, aki avval ugratott, hogy egy szép napon jön egy buldózer, és föllöki az egészet, az jobb lesz? Mondtam, legföljebb majd én is eléállok, és engem is föllök. A kiszabott büntetés valami 1200 forint volt, a fizetésem 700 forint, fizetgettem a részleteket, mikor letelt, jött az újabb büntetés. Tíz évig sírtam, húztam-halasztottam, addigra az akta alulra került, aztán meg a raktárba. Akkor már nem piszkáltak. Jóval később kaptunk egy csepeli lakáskiutalást, 32 négyzetmétert hármunknak, ott nem lehetett eltévedni. Egy négyzetméter volt az előszoba, ha egy ajtó a huzattól kinyílt, a másik ajtót már nem lehetett kinyitni. Elmentünk, megnéztük, a mama sírva fakadt, ő inkább meghal, de oda nem költözik. Egy évig fizettem a lakbért, de nem laktunk ott, akkor sikerült elcserélni, 1971-ben. A mama még oda se akart jönni, de egyszer karácsony előtt a húgomat megtámadták a ligetben, utána meg a mamát is, betörték az ajtót, és összevissza rugdosták szegénykét. Akkor végre hagyta, hogy összecsomagoljunk mindent, szekrényt, ágyat, edényeket fölpakoltam a Trabantom tetejére, és elköltöztünk a Vörösmarty utcába, a karácsonyt már ott töltöttük. A mama megnyugodott, de többet a ligetbe nem akart kijönni.

Félt, hogy az emlékek föltámadnak.

És te, hogy csaltam aztán ki mégis? Hosszú-hosszú idő után, majdnem húsz évre rá?! Én kijártam ide, és egyszer a ligeti kertészektől, akikkel jóban voltam, kaptam tizenöt tő rózsát, amivel körbeültettem a házat. És az egyik, úgy látszik, a föld ízlett neki, de olyan gyönyörű lett, a bimbója mint a fekete bársony, mikor meg kinyílt, sötétvörös rózsa. Levágtam egypárat, hazavittem, nézd, mamikám, ilyen rózsa nyílik a kerítésed tövében. Hol? Hol? Olyan izgatott lett szegénykém. Én nem értek hozzá, mondom, gyere ki, nézd meg. Attól kezdve minden héten kétszer kihoztam ide; itt vágd le, ott locsold meg – így törődött a rózsáival. Hetvenéves volt akkor.

Édesapád idején ő varrta a bábokat meg a bábok ruháját?

Mindent, ami varrva volt. A mama hivatásos varrónő volt, ő szabta a bábok ruháját, ami nem olyan szabású, mint ahogy élő emberre kell, a bábu csuklója merev, a ruhát úgy kell kiszabni, hogy mozogjon is, de jól is mutasson.

És a bábukat te faragtad ki?

A papa. A háború után aztán már én. Mikor a mama a nyolcvanadik évét elhagyta, már nem akart varrni, és akkor a varrást is meg kellett tanulnom. Hányszor megvarrtam valamit, a mama mondta, ezt ki kellett volna fordítani, ezt belülről varrni. De lassan megtanultam.

A figurák karakterét az édesapád maga tervezte, vagy kinézte valahonnan?

A nagypapa is a saját figuráit csinálta, aztán a papa is. De elment múzeumba, mikor például a Koldus és királyfit csináltuk, megnézte a kor öltözködési stílusát, apró kis jegyzeteket készített, és a mamát is elvitte magával, hogy nézze meg a ruhákat. A díszleteket is maga festette.

És milyen fából faragta a bábokat? Ez a bábu itt milyen fából van a kezedben?

Egész kissrác voltam, mikor a papa faragta, ez a bábu több mint hatvanéves, és hársfából van. Azok a figurák, amiket én csinálok, mind a liget fáiból készülnek.

Szándékosan?

Kezdetben nem szándékosan, csak odamentem a kertészetbe, hogy adjatok nekem fát.

Aztán már tudatossá vált, hogy hoppá, minden bábut a liget fáiból faragok ki!

Ezermester vagy, ez köztudomású. De ebben a különleges foglalkozásban, ami tiéd, erre szükség is van.


Én ebbe születtem bele, gyerekkoromtól ebben nőttem fel. Minden a családi körön belül készült, a darabok írása, a bábok megtervezése, kifaragása, felöltöztetése. A színpad felépítése, a díszletek elkészítése. Ezt folytattam én is, igyekeztem minél többet tanulni. Tanultam lakatosnál, nem mint leszerződött inas, csak úgy odamentem, Halmos bácsi segíthetek, Kézdi bácsi, segíthetek? Gyere, itt van, fogd meg ezt, fogd meg azt. Ellestem a dolgokat, hogy egy kalapácsot hogy kell például megfogni, hogy meg ne fojtsa az ember. Ékszereszekhez azért mentem, hogy megtanuljak forrasztani. Tűzzománccal is megtanultam ott bánni. Villanyszerelő is voltam, hogy ahhoz is konyítsak valamit. Festő mellett is dolgoztam, egy tengő-lengő festőművésznek segítettem a városligeti lovas körhinta újrafestésénél.

Hogyan lett a ti családotok bábos? Mert ezt már a nagyapád kezdte.

A nagyapa tanult mestersége csizmadia volt, járta a vásárokat a saját készítésű csizmáival. A neve még Korngut Salamon, Galíciából származott. Kackiásra pödrött, hetyke bajuszú, jó svádájú, jó hangú volt az öreg. Egy dalárdája, talán még egy kis zenekara is volt, amit ő tanított be, névnapra, keresztelőre, temetésre, esküvőkre jártak. A vásárokon látott cirkuszokat, cs ő is összeállított magának egyet, amiben ő maga bűvészkedett, bohóckodott, énekelt népi kuplékat. És ahogy járta az országot, járt Erdélyben, Ausztriában, Csehországban, itt-ott megfordult, télvíz idején lement Fiumébe, Olaszországba is átment, ott látott vásári bábjátékosokat, és kedvet kapott hozzá: ha a cirkuszában kimaradt egy szám, azt bábjátékkal pótolta. Megcsinálta magának a bábokat, és játszani kezdett rövid, vásári jeleneteket. És ahogy jött a háború, a rossz gazdasági helyzet, a bábjáték lett a mentsvára, a cirkuszhoz képest azt a kis bábos felszerelést mégiscsak könnyebben mozgatta.

A papa mikor vette át tőle a bábszínházat?

Az I. világháború előtt a papa kiment Amerikába, ott akart színházat csinálni. A Metro-Goldwynnél dolgozott, beszélt angolul, németül, kicsit franciául, és hajójegyet küldött a nagypapáéknak, hogy utazzanak ki. De ők hagyták elveszni a jegyet, nem mentek utána, és egy évre rá, 1912 vége felé a papa is hazajött Amerikából. Mire jött haza? Elment katonának, megsebesült, fogságba esett, és mikor kiszabadult, a nagypapa átadta neki a Korngut-Kemény Bábszínházat, ami akkor a mostani Fehérvári úti művelődési ház táján játszott. Akkor még csak grundok voltak ott. A papa játszott a hűvösvölgyi Nagyréten, aztán sátorban itt-ott, végül ’26-ban jött ide a Népligetbe. Attól kezdve itt éltünk. Mi gyerekek az egész délutánt a színpad mellett töltöttük, a papa lába alatt bujkáltunk, játszottunk.

Hány előadás volt egy nap?

Hétköznap három-négy előadás, amennyi közönség volt. A mama ment tányérozni, csörgette a kis fatányérban az uszítópénzt, az volt a figyelmeztető. Ha tíz fillért dobtak bele, akkor az már nagy pénz volt. Hat és tíz fillér volt a belépőjegy. Egy kiló kenyér ára akkoriban tizennyolc fillér volt. Mi a papa mellett tanultuk meg a játékot, kézhez adtuk neki a bábukat, és magunknak is kezdtünk bábozni. A mama varrt nekünk kis fűrészporral kitömött bohócot, egy nagyobbat nekem, kisebbet az öcskösnek, azoknak spárgát kötöttünk a kezére, lábaira, csúcsos sapkájára, rákötöztük az ujjunkra a végét, és egymásnak játszottunk, úgy tanultuk mozgatni őket. A papa minket semmire nem erőszakolt, magunktól kezdtük el, a két bábu egymásnak köznapi meg iskolai szövegeket mondott. Amikor ezt a papa látta, megfaragott nekem egy picike Miki egeret, és azt táncoltattam zenére, az volt az első nyilvános szereplésem marionettbábuval. Még nem voltam tízéves, mikor a papa megcsinálta a Koldus és királyfit, amiben én megkaptam a koldus és a királyfi szerepét, ő meg játszotta az öreg királyt, az udvarmestert, a vitézt meg az udvari bolondot. Az iskolában akkor a drágalátos tanítóm megbuktatott, mert én a földrajzkönyvembe beleraktam az esedékes szöveget, és úgy tanultam a szerepemet. A tanító megtalálta a szövegkönyvet, elvette, én bőgtem, tanító úr, nekem dolgozni kell, karácsonykor lesz a bemutató, hát miből élünk? Ő meg kigúnyolt. Mit akarsz, te bohóc, te paprikajancsi, még egy gúnydalocskát is énekeltetett a gyerekekkel, úgyhogy én nem akartam tovább iskolába járni. A papa vigasztalt, majd bepótolod, és tényleg, a következő évben egy másik tanárnál kitűnő lettem.

A bábszínházatok állandó figurája volt Vitéz László. Téged nélküle nem lehet elképzelni, de már a papád, a nagyapád is játszott vele. Hogy született ez a figura?

Vitéz László a Paprikajancsi, a cirkuszi bohóc és a huszár ötvözete. Az engedélybe sokszor Paprikajancsi volt beírva, mert a Vitéz Lászlóra nem mindig adták meg az engedélyt.

És miért nem?

Ezekben a vásári játékokban Vitéz László hol a csendőrt, hol a rendőrt verte, vagy a nagyságos bíró urat püfölte. Van olyan teória, hogy maga a név Szent Lászlóból ered, mert ő is vitéz volt, és a szegényekért harcolt. Mi az öcsémmel még olyan kicsi kölykök voltunk, hogy írni, olvasni nem tudtunk, de az Elátkozott malom szövegét már fújtuk, és én magam megvarrtam az összes figuráját piciben, ügyetlen kézzel, de megcsináltam, és egy cipősdobozból készült kis színpadon már el is játszottuk.

A háború, az államosítás után megszűnt a vurstlivilág, és te elindultál a saját, külön bábos utadon. Munkád, állásod lett a bábszínháznál, később foglalkoztattak a televízióban. Ezt a harminc-negyven évet úgy vészelted át, hogy minden hivatalos támogatás nélkül is sikerült megőrizned, a hagyományt, Vitéz Lászlóval jártad az országot, és játszottál egyedül hétvégeken, a szabadidődben.

1950-ben hívtak a bábszínházhoz, de nem játszani, hanem a műhelybe, a bábok mechanizálásához vettek fel. Az államosításig minden délután kettő és három között letettem a lantot, fölültem a biciklire, és mentem haza a ligetbe, játszani. Amikor ennek vége lett, eljártam ide-oda, ahová meghívtak, a biciklire fölraktam a kis paravánt, és azzal mentem.

Más ember rég abbahagyta volna ebben a helyzetben.

1955-ben megváltam a Pesti Bábszínháztól, és Győrben megalakítottuk az első vidéki Állami Bábszínházat. Én oda azzal a feltétellel mentem le, hogy a munkám mellett, a színház kasszájára a dunántúli falvakba eljárhatok Vitéz Lászlót játszani. Ez sikerült, kibéreltem egy taxit, a taxissal aztán nagyon jó barátságba lettem, és hetenként háromszor naponta két előadást játszottam.

És nagy volt a sikered?

Hajjaj, mi az hogy! Több előadást már nem is lehetett volna csinálni, mert a színházban is dolgozni kellett közben.

Amikor visszajöttél Pestre, Vitéz László a pesti bábszínházban nem szerepelt továbbra se, működési engedélyt neked sokáig nem adtak. De az utóbbi pár évben sokfelé szerepeltél vele külföldön.

Meghívtak az angol népi bábhős, Punch háromszázhuszonöt éves évfordulóján Londonba, ahová a világ minden tájáról jöttek bábosok, ott volt Petruska és Pulcinella, Karagőz és Vitéz László. És a közönség, bár a szöveget nem értette, az elejétől a végéig élvezte az előadást. Ott, Londonban odajött hozzám egy olasz bábos, mondja, nem haragudnék-e, ha egy-két ötletet a játékomból ellopna. Mire én mondom neki, és ha haragszom, akkor nem lopod el? Nevetni kezdett, ölelgetni, te vagy a mi emberünk. És azóta is nagyon jó barátságban vagyunk. Ők vittek el Nápolyba, Franciaországba, most meghívtak Cerviába, Olaszországba egy találkozóra, ahol kaptam egy díjat, az Arany Szirént. Azzal köszöntem meg, hogy ez mégiscsak a papám, sőt a nagyapám műve, és tulajdonképpen nem is nekem jár, hanem Vitéz Lászlónak.

Nem beszéltünk semmi családi dologról, arról, hogy mért nem nősültél meg soha. Ha nem akarsz, nem muszáj erre válaszolni. Csak hát olyan furcsa, hogy aki annyira szerette a családját, mint te…

Volt nagy szerelem, de hát hol van az a nő, aki vállalta volna ezt az életformát, ezt az utazgatást? És nekem mindig a mama volt a példakép, olyan valakit találni, amilyen ő volt, ahogy ő részese volt a munkáknak, és ahogy ő szerette a családot. Ez volt az ideál, de ezt nem találtam meg.

Lehet, hogy ha megnősültél volna, hamarabb megöregedtél volna. Már el lennél fáradva egy kicsit. Hányban is születtél?

1925-ben, januárban méghozzá.

Senki soha nem hinné, úgyhogy letagadhatod.

Amióta egyedül vagyok, megtanultam főzni, magam varrom a bábok ruháját is. Az akaratom az megmaradt. De már jóval hamarabb elfáradok, ha napi két előadást lejátszom, én már olyan vagyok, mint a kicsavart citrom, akkor már pihenni kell. De a figyelmem, az viszont élesedett, füllel többfelé is tudok figyelni. És a szemem a legapróbb dolgokat is meglátja.

*A műsort bejátszó személy

















































































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon