Skip to main content

„Most aztán van glasznoszty”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
„Ez a legújabb zsákutcánk”


Dalos György: Roginszkij úr, mi a helyzet mostanság a KGB-vel, az Állambiztonsági Bizottsággal?

Arszenyij Roginszkij: Annyi biztos, hogy most aztán van glasznoszty. Lehet szidni a KGB-t, aktuálisan és történelmi vonatkozásban egyaránt. Mindennek azonban az égvilágon semmi jelentősége nincs. Olyannyira, hogy a kérdés még valamiféle komolyan vehető vitát sem vált ki. Egy sajátos átalakulásnak vagyunk tanúi: hatalmas apparátus aprózódik szét. Előbb Gorbacsov, majd Jelcin vont ki különféle részlegeket a KGB-ből. A Politikai Bizottság egykori őrsége például az elnök személyes őrsége lett. Azelőtt Gorbacsové, most Jelciné. Elvették tőlük a határőrséget. Elvették a kommunikációs apparátust, amely most külön bizottságot alkot, és az elnök alá tartozik.

Akármennyi részleget vontak ki azonban a KGB illetékességi köréből, még mindig nagyon sok részlege van. Folytonosság mutatható ki a káderek összetételében. Ami azonban még fontosabb: az állambiztonsági szervek továbbra is törvényhozói, parlamenti kontroll nélkül működnek.

Nemrégiben szigorúan titkos dokumentumra bukkantam a pártarchívumban, amelyet annak idején csak a legfelső vezetők olvashattak. A dokumentum azt magyarázza, kinek van alárendelve a KGB. És a dokumentum kimondja: „Az Állambiztonsági Bizottság és helyi szervei a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának rendelteinek alá.” Vagyis egy formailag a minisztertanácshoz tartozó bizottság lényegében a pártvezetésnek engedelmeskedett.

D. Gy.: De kinek az utasításait hajtja végre ma?

A. R.: E pillanatban a KGB működését rendelet szabályozza, vagyis nem törvény, s ugyanakkor igen nagy hatalmat biztosít az állambiztonságiaknak. Ez a fő probléma. Amikor itt arról vitatkoznak, mi történjék az archívumokkal, mondjuk Csehszlovákiában így csinálják, Lengyelországban amúgy, úgy érzem, mintha mi egy másik bolygón élnénk. Régebben együtt éltünk önökkel, kedves kollégák, de ma már nem. Csehszlovákiában és Lengyelországban egészen új emberek kerültek be a Nemzetbiztonsági Hivatalba, nem tudom, jók-e vagy rosszak-e, mindenesetre elvileg újak. Nálunk más a helyzet. Az archívumok a KGB kezében maradtak, bennük pedig nem bízhatunk, akármennyire is hangsúlyozzák, hogy megváltoztak. Az általam említett ismérvek alapján nem is változtak meg.

D. Gy.: Mi történjék ön szerint az archívumokkal?

A. R.: Először is: igen sokféle anyagról van szó. Az emberek többnyire személyi dossziékról beszélnek, pedig azok csak csekély hányadát alkotják az archívumnak. Oroszországban a titkos anyag zömét a nyomozati és bírósági eljárások dokumentumai teszik ki. A húszas években meggyökeresedett az a hagyomány, hogy amennyiben valamely ügyben a KGB folytatta a nyomozást, akkor a tárgyalás után az ügyiratok is az állambiztonsági bizottságnál maradnak. Gondoljon csak bele, hány millió ítéletet hoztak, s mekkora anyagnak kellett maradnia. Elsősorban ez érdekel bennünket. Szóval ne azokról beszéljünk most, akiket tíz évvel ezelőtt követtek, hanem azokról, akiknek a szüleit lőtték agyon, vagy akik annak idején maguk estek igazságtalan ítéletek áldozatául. Elsősorban az ő anyagaikat kell kivonni a KGB kezeléséből, és normális archívumba helyezni.

D. Gy.: Civil archívumokba?

A. R.: Igen, civil állami archívumokba. Ugyancsak milliókra tehetőek az úgynevezett „filtrációs” ügyek. A háború alatt rengeteg szovjet állampolgár került külföldre, hadifogolyként vagy kényszermunkásként. Amikor azután hazatértek, úgynevezett szűrőtáborokba küldték őket. Az ott keletkezett „filtrációs ügyiratokat” is rendes levéltárakba kell helyezni. És persze ki kell találni, hogyan lehetne helyesen szabályozni ezeknek az anyagoknak a hozzáférhetőségét. Mert lehet, hogy az érintettek vagy hozzátartozóik nem akarják, hogy történészek vagy újságírók betekintsenek a dokumentumokba. Különben erről vita folyik. Van, aki szerint ezek az iratok nem tartoznak magánszemélyekre, hanem az állam tulajdonát képezik. Mások egyszerűen zárolni akarják őket.

D. Gy.: Visszatérve magára a KGB-re: van olyan érv is, amely szerint biztonsági szervekre minden modern államnak szüksége van, így Oroszország sem lehet meg valamiféle KGB nélkül.

A. R.: Éppen ez a KGB legfőbb érve is. Azt mondják: különleges szolgálatokra mindenütt szükség van, s azoknak a módszerei szükségképpen titkosak. Kérdem én: miféle módszerekre gondolnak?

Személyi követésre? Poloskára? Hát igen, ez valóban mindenütt van. A szabályozást azonban hozzáértő jogászoknak és demokratikus érzelmű politikusoknak kell kidolgozni. Annyi bizonyos, hogy a régi káderekkel nem lehet újfajta titkosszolgálatot létrehozni. Amíg az összetétel régi marad, addig marad a mentalitás is, még ha olyan fickók is szolgálnak, akikkel szóba lehet állni. Milyen különös: én, aki azelőtt látni se bírtam őket, most leülök és beszélgetek velük, hiszen normális, közönséges emberek. Mégis úgy gondolom, hogy ki kell cserélni őket.

Csakhogy: ami mostanában az országban végbemegy, az nem más, mint a bolsevik mítosz felcserélése antibolsevista mítosszal, miközben a mentalitás változatlan. Épp ezért tartok attól, hogy még ha megengednék is a KGB összetételének megváltoztatását, akkor is nehéz volna megfelelő munkatársakat találni. Úgy látszik, ez a mi legújabb zsákutcánk. Mert ugye, támogatjuk Jelcint, hát persze, ki mást támogathatnánk? Ő legalább bátor, forradalmasító, a szemünk előtt változó. De ő, kire támaszkodhat ő? Ránk, értelmiségiekre? Nevetséges. Miféle reális erő vagyunk mi? A hadseregre? A Szovjetunió felbomlása óta a hadsereg helyzete teljesen megváltozott, főleg lélektanilag. A kommunista pártra? A pártot Jelcin gyűlöli, s a párt is őt. A parlamentre? A parlament nem igazi erő. Úgyhogy az egyetlen erő, amelyre támaszkodhat, az a bizonyos bizottság. A KGB jelenleg Jelcin gyámolításával létezik. Nem mondhatnám, hogy valamiféle rémtetteket követne el, nem tudok ilyenekről. De az is bizonyos, hogy ebben a formában nem maradhat meg. Ez egy monstrum. Fel kell oszlatni, és egy másik szervezetnek kell létrejönnie a helyén. Ámbátor talán nem is a helyén, hanem valami egész más helyen.




























Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon