Skip to main content

„Munkanélküliek még soha nem buktattak kormányt”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Árva László: Az ország gazdasági lehetőségei ma nagyon kedvezőek. Tudom, ez paradoxon, de nemcsak azért mondom ezt, mert imádom a paradoxonokat. Ma az országban meglévő emberi lehetőségek óriási esélyt adnának a kormánynak – ha az okosan kihasználná.

Az emberek várakozásai, attitűdjei gyakran sokkal fontosabbak, mint például az ország adósságállományának nagysága. Ha olyan elvárások érvényesülnek, hogy az emberek tevékenyen reagáljanak az őket érő növekvő terhekre, akkor sokkal könnyebben kimászhatunk a rossz helyzetből. Ma az emberekben egy fantasztikus vállalkozási láz van. Sokan az első fényre hajlandók lennének vállalkozásokba fogni, egzisztenciájukat is kockáztatni, azok is, akiknek a vállalkozáshoz ma se pénzük se ötletük nincs.

Ma egy kedvező pszichikai pillanat van. Az emberek úgy gondolták, hogy az ugrás a kapitalizmusba jót hoz számukra, s ezért átmeneti nehézségeket is vállalnak, például munkahelyük elvesztését. De ehhez ott kell lennie a pozitív perspektívának, a vállalkozásnak is. Történelmi pillanatot szalasztunk most el, ha nagyon gyorsan nem privatizáljuk a nagy állami vállalatokat, s nem teremtünk meg egy széles vállalkozói réteget. Az emberek nem hisznek már a szocializmusban, de akkor nem hisznek majd a kapitalizmusban sem.

A vállalkozók fele tönkre fog menni, aztán lesz, aki újrakezdi, lesz, aki folyton tönkremegy. De így van ez rendjén. Ma a vállalkozások azért nem indulnak el tömegesen, mert hiányoznak az intézményi feltételei, nehéz pénzhez jutni. Nincs például meg a vállalkozások indulását szolgáló kockázati tőke szabályozása.

De ami ennél fontosabb: a kormánynak döntenie kell, mire épít. Arra-e, hogy megszorító politikával valahol egy nagyon mély ponton jön létre egyensúly, vagy arra, hogy olyan áldozatokat vállalva, amelyek kezelhetők, kivezeti az országot a válságból?

Az infláció nem könnyen kezelhető. Az infláció mellett a társadalmi problémák egyre feszültebbekké válnak, hetente kell majd számolni a taxisokéhoz hasonló akcióval.

– Ennél kezelhetőbbnek tartja a munkanélküliséget, s részben az infláció ellenpontjának is…

Á. L.: Úgy van. Ha a kormány döntene, hogy a nagy állami vállalatokat gyorsan privatizálja, s az valódi tulajdonosokhoz kerül, s ezzel a munkanélküliségre játszik – akkor ez kezelhető dolog. Egyrészt azért, mert a munkanélküliek még soha nem döntöttek meg kormányt, sehol nincs szakszervezetük, amelyik az utcára tudná vinni őket. Erre is fölhívta a figyelmet a taxisblokád. De mindehhez kell egy kitörési, vállalkozási lehetőség, s alacsonyabb infláció, amely mellett könnyebben tudnak a vállalkozás megkezdéséhez szükséges tőkéhez jutni.

Jelenleg a kormány vállalja magára a gazdasági csődnek a felelősségét az áremeléssel, az infláció pedig mindenkit sújt. Ha ehelyett a munkanélküliséget választja, abból van kitörési lehetőség, és mindenki csak saját magát hibáztathatja.

 Említette, hogy a munkanélküliek kevésbé tudják megszervezni magukat, s ha így ez kevésbé jelenik meg a politikai életben, attól még nem biztos, hogy ezek a problémák kisebbek lennének más feszültségeknél.

Á. L.: A munkanélküliség társadalmi ár, de egy ilyen árat mindenképpen meg kell fizetni az elmúlt évtizedekért. A kérdés, hogy olyan árat fizetünk-e, ami esetleg robbanással jár, vagy olyat, amelyet mindenki saját maga egyénileg fizet meg. Nem okos dolog a kormánynak egy olyan réteget kihívnia maga ellen, amely jól meg tudja szervezni saját magát.

 Az inflációt hogyan lehet mérsékelni? Ön a fölgyorsított privatizációval kapcsolatban hasonlót állít, mint Matolcsy György. De ehhez nincs elegendő tőke belföldön.

Á. L.: Ha nincs elegendő tőke belföldön, akkor külföldön kell eladni. Ha nem áron, akkor áron alul. Felejtsük el, hogy a feljavított nagy állami vállalatokat kell eladni. Erre már nincs időnk. Mi egy negatív, káros dologgal rendelkezünk, az állami tulajdonnal, amitől meg kell szabadulnunk.

 Ilyen alapon nem kárhoztatható a spontán privatizáció, illetve a családi átjátszások módszere sem.

Á. L.: Arra van szükségünk, hogy a privatizációval valódi, menedzseri képességekkel, piacismeretekkel rendelkező tulajdonosok kerüljenek a volt állami vállalatok élére. A volt kommunista pártállam funkcionáriusainak a vagyonátjátszásával nem az a legnagyobb baj, hogy erkölcstelen – a gazdaságban az erkölcstelenség irreleváns kategória. Hanem az, hogy ez gazdaságtalan, mert alkalmatlan emberek kezébe kerül a tulajdon.

 Hogyan lehet eldönteni, ki alkalmas és ki nem? Nem az a mérce, hogy ki ad több pénzt? S a mai kisvállalkozók egy jelentős része is korrupt, s az álpiaci körülményekhez igazodott.

Á. L.: A magánszférában, még ha torz is volt a piac, kemény feltételek uralkodtak. Ők már letettek valamit az asztalra, s ha meg tudnak vásárolni egy vagyont, van rá garancia, hogy működtetni is tudják. De ma nem azt kell méricskélni, hogy ki válik tulajdonossá, hanem azt, ha valaki megveszi az állami tulajdont, hoz-e elegendő piaci szakismeretet. Így például a külföldiek közül – ha az egyéb feltételek megegyeznek – annak kell eladni, aki ezt biztosítani tudja. Ma nekünk erre sokkal nagyobb szükségünk van, mint tőkére.

S majd egy ilyen környezetben, ahol már privatizáltam a nagy állami vállalatokat, lesz hatása a mai intézkedéseknek, a monetáris és költségvetési restrikciónak. De az is fontos, hogy a magyar vállalkozók terheit csökkentsék. Nagyon magas a vállalkozási nyereségadó, de legalább az induló vállalkozások terheit kell csökkenteni. A beruházásokat pedig a mainál sokkal nagyobb mértékben kell leírhatóvá tenni a személyi jövedelemadóból.

 Még egyszer hadd kérdezzem meg, miként lehet leszorítani az inflációt, amely a vállalkozások megélénkülésének egyik elsődleges akadálya?

Á. L.: A költségvetési kiadások, az államigazgatás kiadásainak csökkentésével. A minisztériumok nagy létszámúak és pazarlóak. Nem jelent túlságosan nagy összeget, de ezt mindenképpen meg kell tenni. Rendezni kell az inflatorikus sorban állásokat, amit a kormány ígérete ellenére nem tett meg. S meg kell vizsgálni, hogy a fizetőképességünk fenntartásának mai útja mellett nincs-e más alternatíva. Természetesen nem arról van szó, hogy fizetésképtelenné kell tenni az országot. De egy értelmes moratóriumot, fizetési haladékot lehetne kérni úgy, hogy a kereskedelmi bankoknál fönnálló adósságaink egy részét átvállalhatná néhány nyugati ország.








































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon