Skip to main content

„Nem a hatalom belügye...”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Hack Péterrel és Székely Ivánnal Mink András és Révész Sándor beszélgetett a megfigyelési ügyről

A Klubrádió Szabad a pálya című műsorában a megfigyelési ügy kapcsán az adatvédelem, az államtitok, a titkos adatgyűjtés problémáját boncolgattuk. Vendégeink voltak Hack Péter alkotmány- és büntetőjogász, aki 1990 és 2002 között a szabad demokrata frakció parlamenti képviselője volt, és hosszú időn át volt az alkotmányügyi bizottság elnöke, valamint Székely Iván társadalmi informatikus, egyetemi docens, aki az 1990-es évek második felében az adatvédelmi ombudsman főmunkatársa, az intézmény egyik alapítója volt, és az adatvédelem, valamint az információs jogok ismert szakértője. Azzal kezdtük, hogy az ügy nyilvánvaló politikai vonatkozásain felül milyen jogi kérdéseket vet fel mindaz, ami eddig kiderült, különös tekintettel a téma és az adatok kezelésében a kormányzat felelősségére és az ezzel kapcsolatos kételyekre...

Hack Péter: Mielőtt ebbe belevágnánk, lenne egy előzetes megjegyzésem, hogy ne tűnjön a mondandóm aránytalannak: az első nagy botrány ebben az ügyben az, hogy működött egy olyan szervezet, amelyik az eddigi adatok szerint törvénytelen eszközökkel is gyűjtött információkat. Minden országban vannak szervezetek, amelyek információgyűjtésből és az információ továbbadásából élnek. A gazdasági válság kapcsán is látható, hogy bizonyos méretű cégek számára nélkülözhetetlen, hogy ne csak a publikus forrásokból jussanak hozzá a piac többi szereplőjére vonatkozó információkhoz. A kérdés az, hogy ezt törvényes módon teszik-e. Az ilyen típusú cégeknek a tevékenységét a rendőrségi törvény értelmében a rendőrségnek kellene felügyelnie. Botrány a botrányban: erősen kétséges, vajon a rendőrség megfelelően ellátja-e ezt a felügyeletet, például az ügybe keveredett cég esetében. Vajon ki, milyen gyakorisággal és hogyan ellenőrizte ennek a vagyonbiztonsági cégnek a működését? Az is kérdés, hogy a többi hasonló cég működésének az ellenőrzése rendben van-e, vagy most véletlenül éppen erre az egyre járt rá a rúd. Ez az ügy egyik fele, és a kormány szerint nyilván ez az igazi botrány. A másik botrány viszont az, hogy miként is derült fény ennek a cégnek a praktikáira, hogy kezelte a kérdést a kormányzat. A külső szemlélő azt látta, hogy megjelent egy hír, mely szerint a Nemzetbiztonsági Hivatal főigazgatójának feljelentésére a rendőrség házkutatást tartott egy cégnél. A házkutatás alapja lőfegyverrel való visszaélés alapos gyanúja volt. Majd kiderült, hogy lőfegyvert ugyan nem találtak, de lefoglaltak számítógépeket és azokon tárolt adatokat, majd egy pár héttel később az is kiderült, hogy már hónapok óta lehallgatják a cég telefonjait, amelynek során egészen másfajta adatokhoz jutottak hozzá. Majd egyik napról a másikra a lehallgatási anyagok hangfelvételei megjelentek az interneten, miközben még senki sem állt elő arra vonatkozó bizonyítékkal, hogy ezek a beszélgetések tényleg törvénysértő tevékenységekhez kapcsolódtak. Mindezek tetejébe az egészet a titkosszolgálatokat felügyelő miniszter előadásában hallhattuk, ahelyett hogy a titkosszolgálatok szakemberei vagy a Nemzetbiztonsági Hivatal szóvivője tájékoztatta volna a nyilvánosságot, elvégre ez alapvetően és elvileg mégiscsak egy szakmai kérdés, bár a hangfelvételek közzétételéhez ilyen formában nekik sem lett volna joguk. Felszínre bukott tehát, hogy ennek az egész problematikának sem a civil, vagyis a magángazdasághoz tartozó oldala, sem pedig az állami, nemzetbiztonsági, rendőrségi vetülete nincs rendesen szabályozva, ami pedig mégis szabályozva van, azt nem vagy elégtelenül hajtják végre az erre hivatott szervek. A felügyeletről törvény rendelkezik, de úgy néz ki, hogy az nem működik. Az államtitok és a magántitok védelméről is törvény rendelkezik, de úgy tűnik, hogy azok a szereplők, akik hozzájutnak a magántitkokhoz és államtitkokhoz, ezeket a törvényeket nem tartják be.

Székely Iván: Ez az eset voltaképpen egy állatorvosi ló, amely sok mindent látni enged. Például azt, hogy technikailag minden és mindenki lehallgatható, ezért rosszul teszi, ha valaki föltétlenül megbízik a technológiában. A másik, amit érdemes hangsúlyozni, hogy titkos megfigyelést természetesen sokan csinálnak legálisan és nem legálisan, de azért erre csak bizonyos szervezetek vannak fölhatalmazva. Ez a probléma nemcsak ebben az esetben bukik ki, hanem minden más esetben, amikor például egy közterületen vagy netán egy nyilvános magánterületen lehallgatják, vizuálisan megfigyelik az embereket. Nagyon gyakran úgy gondolják egyes cégek, hogy üzleti érdekeikre tekintettel ezt megtehetik. Itt most tennék egy zárójelet, bár lehet, hogy ezzel a beszélgetést kicsit más irányba terelem. Vitahelyzetben az érintettek gyakran hivatkoznak a joggal szemben az érdekeikre, hajlamosak ezt a kettőt összekeverni. Ha valaki azt állítja, hogy neki „joga” van valamire, akkor ezen valamiféle erkölcsi jogot ért, és hajlamos elrugaszkodni a valódi tételes jogtól. Még egy szempontot szeretnék megemlíteni a beszélgetés elején: ezek a lehallgatott beszélgetések az esetleges nevesített titkokon túlmenően – ilyen lehet az üzleti titok, az államtitok vagy a magántitok – személyes adatokat is tartalmaznak. A nagy kérdés az, hogy hol húzódik a határ a lehallgatott személyek magánszemély mivolta és cégvezetői vagy esetleg állami hivatalnoki mivolta között. Ezeket kell mérlegelni, hogyha az ember megpróbálja kibogozni ezeket a szálakat.

Ezek szerint a lehallgatott beszélgetések bizonyosan törvénysértő módon kerültek nyilvánosságra, mint ahogy törvénysértő módon került Dávid Ibolya kezébe is az a bizonyos CD. Szilvásy György, a titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter és a szolgálatok vezetői viszont azt állítják, nekik fogalmuk sincs, hogy kerülhettek ki ezek a felvételek. Azt a CD-t sem ők juttatták el a pártelnök asszonyhoz, a telefonbeszélgetéseket tartalmazó CD-t pedig csak a Nemzetbiztonsági Bizottság tagjainak adták át. Ha igaz az, amit Hack Péter a Magyar Narancsban mondott, hogy ezekkel a nyomozati anyagokkal a miniszter egyáltalán nem rendelkezhet, mi több, el sem juthatnak hozzá, emígyen nincs is azokat joga átadni a parlamenti bizottságnak sem, akkor a kormány egyik tagja bizonyosan törvényt sértett. És egyelőre ez az egyetlen jogsértés, amiről eddig biztosan tudunk. A többit bizonyítani kell még. Vagy nem ez a helyzet?

H. P.: A helyzet kicsit bonyolultabb. Kívülről ugyanis nem tudjuk megítélni, hogy a keletkezett adatok közül mi az, ami államtitkot képez, és mi az, ami nem, mert az államtitokról szóló törvény részint tartalmi követelményeket fogalmaz meg, vagyis tartalmi alapon határozza meg, mit kell államtitokká nyilvánítani, részint viszont eljárási, formai követelményeket ír elő, vagyis hogy a kérdéses adatot az arra hivatottnak titkosítania kell. A titkosítási jog pedig a miniszter kezében van: ő az, aki eldöntheti, hogy feloldja vagy nem oldja fel a titkosítást. Ha feloldotta, akkor államtitoksértés szóba sem kerülhet. Nem tudom megítélni, vajon valóban törvénysértés történt-e, mert nem tudnám hirtelen megmondani, hogy melyik törvény sérült. De jogsértés biztos történt, mert a jognak az az általános szabálya, hogy mindenkinek úgy kell eljárnia, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, és ha valaki, ez esetben például egy szervezet, teszem azt, törvényes módon jut hozzá magántitkokhoz, akkor gondoskodnia kell arról, hogy ezek a magántitkok ne válhassanak közprédává. Ez a kiszivárogtatás így egy sorba illeszkedik a Mucuska-gate-tel, amelynek során a Nemzetbiztonsági Szolgálat által végzett telefonlehallgatások jegyzőkönyvei kerültek napvilágra. Áttételesen ugyanebbe a sorba tartozik a Postabank-iratok hirtelen felbukkanása egy szeméttelepen, amely iratokról a mai napig nem tudjuk, hogy egy részük kihez kerülhetett. Ez annyiban kapcsolódik a témánkhoz, az információs önrendelkezés kérdéséhez, hogy ha egyfelől bizonyos föltételek megléte esetén jogi lehetőséget adunk állami szerveknek, felhatalmazzuk őket arra, hogy megnézhessék a kórházi zárójelentéseket, az egészségügyi papírokat, vagy belehallgassanak az életünkbe, a magánbeszélgetéseinkbe, telefonjainkba, e-mail-forgalmunkba, abba, hogy mit nézünk az interneten, hol, mit és mennyi ideig böngészünk, akkor ezek mellé garanciákat kell biztosítania a jognak, hogy ezekkel az adatokkal ne élhessenek vissza, ne üzletelhessenek velük. Üzletelésen azt értem, hogy se pénzért, se politikai érdekből ne lehessen áruba bocsátani. Olyan nincs, hogy az illetékes miniszter, aki egyébként jól látható politikai hasznot húz a dologból, széttárja a karját, és közli, fogalma sincs, hogy ezek hogyan jutottak ki. Az önmagában katasztrófa, ha a miniszternek nincs róla fogalma, hogy a felügyelete alá tartozó titkosszolgálatoknál készült lehallgatási anyagok hogyan kerültek fel az internetre, de őszintén szólva ezt elég nehéz is elhinni. De ha tényleg így van, az is nagyon nagy baj, mert ettől kezdve senki nem lehet biztos abban, hogy nem fogja hallani a magánbeszélgetéseit az esti tévéhíradóban. Az egyénnek garanciát kell kapnia arra, hogy ez semmiképpen ne történhessen meg.

Sz. I.: Nemcsak a jognak kéne garanciákat nyújtania, hanem például magának a korszerű információs technológiának is. Nem lehet minden centralizált, mert azt nagyon könnyű megtörni, lehallgatni. Szervezési és egyéb adminisztratív eszközökkel is meg kell nehezíteni ezeknek a visszaéléseknek a megtörténtét. Megakadályozni persze nem lehet. Én egy kicsit fölvetném az újságírók vagy azoknak az általunk nem ismert személyeknek a felelősségét, akik fölteszik ezeket az anyagokat egy nyilvános felületre, újságba, internetre, vagy mondjuk a YouTube-ra. Előfordult, hogy újságírók kezébe kerültek minősített vagy legalábbis annak szánt iratok, amelyeket aztán nyilvánosságra hoztak. A jelenlegi szabályozás alapján ők is törvénysértést követnek el, de annak ellenére, hogy ez nem mindig rokonszenves, úgy érezzük, hogy az újságírói étoszba jobban belefér az egyéni, adott esetben a tételes jogot mellőző mérlegelés. Jobban el tudjuk képzelni, hogy a közérdek oly nyomós, hogy az fölmenti az újságírót, legalábbis morális szempontból. A mostani esetben viszont nem látszik, hogy államtitokról van-e szó, vagy olyan adatról, amit a miniszter esetleg már visszaminősített. Volt már hasonló. Emlékszünk még a bős–nagymarosi vízlépcsővel kapcsolatos szerződéstervezetre, amit a Népszava leközölt. Akkor megpróbálták a főszerkesztőt bíróság elé citálni, holott a kérdéses iratnak nem is volt minősítése. Ennek ellenére szerintem a médiának, az újságíróknak kizárólag ko­moly mérlegelés után és erkölcsi felelősségük tu­datában kell eldönteniük, hogy mit hoznak nyilvánosságra, és azzal milyen kárt okozhatnak a köz- vagy magánérdekeknek, illetve mennyit nyer a köz a közzététellel.

Úgy néz ki, minthogyha aközött kellene választani, hogy vagy nincs nyilvánosság, vagy csak manipulált, illetve törvénytelen nyilvánosság van. Ha számbavesszük, hogy mi minden került jogi értelemben aggályos módon nyilvánosságba, akkor azt kell megállapítanunk, hogy éppen azok révén láttunk bele a politika mocskos bugyraiba, amelyek úgymond illetéktelenül jutottak a tudomásunkra. Hack Péter a Narancsnak azt mondta, hogy egy közép-afrikai ország szintjére süllyedtünk. Ezt viszont többek között onnan tudhatjuk, hogy ismerjük Tóbiás József és Werber borzalmas beszédét az MSZP-s aktivisták zárt körű fölkészítésén, amely törvénysértésre buzdít, ismerjük Orbán Viktor zárt körben elmondott beszédét, amely pontosan ugyanezt teszi, ismerjük az őszödi beszédet, kiszivárgott Kulcsár Attila vallomása, amiből sejthetjük, hogy milyen politikai szálakat vágtak el, mire a Kulcsár-ügy a bíróság elé került, satöbbi. Ha ezekben az esetekben nem sérült volna a törvény, akkor fogalmunk nem lenne arról, mi folyik ebben az országban. Most sem tudtuk volna meg, hogy olyan magán-titkosszolgálat működik nálunk, amely egy jogállamban elképzelhetetlen. Ha csak azt tudhatjuk meg, amit jogszerűen tudhatunk, akkor nem tudhatjuk meg, mi van. Mit lehet ezzel a dilemmával kezdeni?

H. P.: Ez nagyon fogós kérdés, és arra kell, hogy indítson bennünket, mert ez valóban az éremnek a másik oldala, hogy megfelelő jogi feltételeket és garanciákat teremtsünk arra, hogy aminek nem szabad titokban maradnia, az ne maradhasson titokban. Megjegyzem, a felsorolt megnyilvánulások egyike sem képezett semmiféle államtitkot, közszereplők közérdekű tevékenységéhez kapcsolódtak, ezért szerintem sem az őszödi beszéd, sem Tóbiás vagy Orbán beszédének a kiszivárogtatása nem volt törvénysértő. Az ilyen jellegű belső adatok közérdekűek, adott esetben peres úton is van esély kikényszeríteni a nyilvánosságukat, amint erre már több precedens is volt. Nagyon fontosnak tartom, hogy a köz a tájékozottsághoz szükséges információkhoz hozzájusson. Ebben a tekintetben az adatvédelmi biztos szerepét is érdemes lenne átgondolni, hiszen például azt, hogy a titkos­szolgálatok kiről milyen adatokat gyűjtöttek, jelenleg egyedül az adatvédelmi biztos nézheti meg, és ő ellenőrizheti, hogy nem tárolnak-e olyan adatokat, amelyeknek a tárolása illegális. Biztos, hogy ezen a területen bővíteni kell az adatvédelmi biztos lehetőségeit. Meg lehetne fontolni azt is, hogy bárki bírói úton kérhesse titkosított adatok visszaminősítését, és ebben a bíróságnak legfeljebb három napon belül döntenie kellene. Vannak országok, ahol a nemzetbiztonsági érdek lehetővé teszi, hogy a bíróság információk visszatartását rendelje el, majd a bíróságot lehet kérni, hogy oldja fel az információ-visszatartási jogot. Ezeket a jogintézményeket ki kellene építeni, különben maradnak a kétes, a manipulációra, az információ szelektív adagolására is lehetőséget adó partizán módszerek.

Sz. I.: Nem beszélve arról, hogy a bíróságok is ki vannak szolgáltatva, hiszen az ilyen típusú ügyekben gyakran úgy kell ítéletet hirdetniük, hogy valójában a tényállást sem ismerik. A bíró sem láthat bele az iratokba, így nem is tudja megállapítani, hogy történt-e például jogellenes adatkezelés, vagy sem, ami jogi nonszensz.

A mostani esetben a miniszter egy még folyamatban lévő, tehát le nem zárult titkos nyomozás válogatott adataival lépett nyilvánosság elé, illetve hagyta, hogy ezek napvilágra kerüljenek, majd később is folyamatosan szivárogtattak ki információkat lehallgatott ügyvédi irodákról, titokzatos fegyverügyletekről, amelyeket azonban semmilyen módon nem lehetett ellenőrizni. Ráadásul a megismert adatok eddig nem támasztották alá egyértelműen azt a legfontosabb politikai állítást, miszerint ellenzéki politikusoknak közük lett volna a törvénysértő machinációkhoz. De ha már így esett, nem volna-e kötelessége a miniszternek megosztania velünk, hogy a titkos megfigyelés annak idején milyen gyanú alapján kezdődött, és a bíróság milyen mandátummal adott fölhatalmazást a titkos adatgyűjtésre? Már csak azért is, hogy megtudjuk, legalább az adatgyűjtés törvényes keretek között folyt...

H. P.: Nem volt véletlen, hogy a rendszerváltás után a rendvédelmi szerveket, titkosszolgálatokat keretek közé szorítani szándékozó törvények nem 1990 őszén vagy 1991 tavaszán, hanem jóval később, 1994-ben és 1995-ben születtek meg. Merem állítani, hogy a rendszerváltás után közvetlenül más törvények születtek volna, hiszen abban a rövid történelmi pillanatban ezek a szervezetek, a volt állambiztonsági szervezetek jogutódjai és a rendőrség is elveszítették magabiztosságukat. Mégis sikeresen meg tudták akadályozni, hogy a tevékenységüket szabályozó új normák, melyeket a rendszerváltás hívott elő, ebben az időszakban törvények formájában testesüljenek meg. 1994-re a rendőrség pedig már a közhangulatot is a maga javára tudta fordítani, a hirtelen felszökő és gyakran ügyesen manipulált, statisztikai hókuszpókusszal előállított bűnözési adatokkal. Így a szabályozás idejére már kisebbségbe kerültek azok a politikai törekvések és követelések, amelyek szigorúbb és hathatósabb civil kontroll alá akarták vonni ezeket a szerve­zeteket. Egykor tagja voltam a parlament nemzet­biztonsági bizottságának, és anélkül hogy ezzel államtitkot árulnék el, kijelenthetem, hogy ez a testület teljesen alkalmatlan arra, hogy mélyrehatóan ellenőrizni tudja a titkosszolgálatok működését. Nincs arra mód, hogy átlássa, milyen ügyek folynak, mik történnek, milyen adatokat tárolnak. Ezenfelül pedig még egy csomó más szervezet is végezhet titkos adatgyűjtést, a rendőrségtől a pénzügyőrségen át az ügyészségig, így ezeknek a szervezeteknek a felügyelete, valamint az állampolgárokat védő jogi és eljárásjogi garanciák teljesülésének ellenőrzése teljesen lehetetlen. Az egyetlen kontrollt az jelenti, hogy bizonyos esetekben bírói engedély kell a titkos adatgyűjtéshez. De nem is kell mindenhez engedély, hiszen például csak a magánlakásban történő lehallgatáshoz kell előzetes jóváhagyás. Ahhoz nem kell bírói engedély, ha egy kávéházban a szomszéd asztalnál ülőket hallgatja le bármelyik szervezet. Ahhoz sem kell bírói engedély, hogy kamerákat tegyenek fel a szálloda halljába, a liftbe vagy a folyosóra.

Netán ezt magáncégek is megtehetik?

H. P.: Magáncégek magántitkokat nem szerezhetnek meg. De a kérdés egyáltalán nem indokolatlan. Jelenleg az is nagyon enyhe büntetőjogi megítélés alá esik, ha magáncég szerzi meg a privát adataimat, és él vissza velük. Ha valaki mikrofont tesz az irodámba, vagy lehallgatja a telefonomat, az jogilag ugyanabba a kategóriába esik ma, mint mikor a szomszéd néni a gőz fölött kinyitja a leveleimet. Summa summárum, sem a rendőrségi törvényben, sem a nemzetbiztonsági törvényben, de általában a büntető törvénykönyvben sem építettek ki olyan rendszert, amely hathatósan védené a magántitkot, biztosítaná a magánélet sérthetetlenségét.

Az minek minősül, ha egy vagyonvédelmi cég titkosszolgálatoknál vagy a hatóságoknál megkeres egy-egy embert, és információkat próbál tőlük szerezni?

H. P.: Attól függ, hogy mit akarnak megtudni...

Például azt, hogy ezt vagy azt az embert lehallgatják-e...

H. P.: Erről információt kiadni egyértelműen államtitoksértés.

Akkor ezt viszont biztosan elkövették az UD Zrt.-ben...

H. P.: Ha helytállóak a híradások, akkor igen.

Erről biztosan szó esik a fideszes politikusok és az UD Zrt. vezetői közötti beszélgetésekben...

H. P.: Én nem hallgattam végig ezeket a beszélgetéseket, tehát ezt nem tudom megítélni. Ha ilyesmiről szó esett, akkor az nagy valószínűséggel államtitoksértés. De az nem, ha annak próbáltak utánajárni, vajon az NBH főigazgatója járt-e mostanában magánúton Moszkvában.

De ez esetben nem az az érdekes, hogy szereti-e a főigazgató a Tretyakov Képtárat. Azért kíváncsiak erre az információra, mert feltételezik, hogy kapcsolat van az orosz titkosszolgálat és Laborc között...

H. P.: Azt én magam sem tartom, mint állampolgár, érdektelen adatnak, vajon az egykori KGB akadémiáján végzett magyar főtitkosszolga gyakran utazgat-e Moszkvába úgy egyébként. Ennek az adatnak van közérdeklődésre számot tartó tartalma. Egyébként az derült ki, hogy egyáltalán nem járogat arra. De az valóban mindig fogas kérdés, hogy vajon ki őrzi az őrzőket.

Sz. I.: Hadd tegyem hozzá, hogy éppen itt van az az apró rés, amelyen keresztül valamiféle külső kontroll érvényesülhet: hogy mennyit utazik, mennyiért és hova utazik valamelyik állami vezető. Az, hogy milyen hivatalos útjai vannak, pontosabban, hogy kivel miről és mit tárgyal, természetesen képezhet államtitkot. De egy pillanatra hadd térjek vissza egy korábbi kérdéshez. Mindannyian azt szeretnénk, ha világosan el lenne különítve, hogy mi az, ami legitim titkot képez, és azt nagyon jól megőriznénk, és viszont az összes többi információ korlátozás nélkül, szabadon hozzáférhető lenne. Ehelyett mindenki maszatol, és ezzel a bizonyos szürke, köztes szférával űz olykor nemtelen játékot. A sajtó is abból él, hogy bizonyos informá­ciókat kiszivárogtatnak, és az újságíróknak megvannak a maguk kapcsolatai, forrásai. Kölcsönösen egymásra vannak utalva, hiszen az újságírónak exkluzív információ kell, a politikusnak pedig az, hogy a maga szája íze szerint tematizálja a nyilvánosságot. Ez valószínűleg kiirthatatlan. Jómagam az effajta maszatolás ékes példájának tartom azt is, hogy a konkrét esetben, bár eredetileg állítólag fegyvereket kerestek, valójában számítógépeket foglaltak le. A rendőrség egyébként gyakran csinálja azt, hogy amikor az adatok lefoglalásához vagy megismeréséhez nincsen joga, akkor a számítógépet mint tárgyat, tárgyi bizonyítékot foglalja le. Az meg, hogy valamiféle adatok is vannak rajta, már csak külön bónusz, és ha már így esett, vajon miért ne másolná le őket? Ez nagyon vitatható gyakorlat.

H. P.: A tárgy lefoglalásához joga van, és az adat megismerését sem tiltja a törvény. Vannak bizonyos korlátozások. Például ügyvédi irodában, közjegyzői irodában, egészségügyi intézményben házkutatást és tárgyat vagy adatot lefoglalni csak bírói engedéllyel lehet, de magánlakásban vagy egy cég esetében ezt semmi nem korlátozza. Annak idején, amikor létezett az APEH-rendőrség, akkor előszeretettel alkalmazták azt a trükköt, hogy ismeretlen tettes ellen indítottak eljárást, és gyorsan lefoglalták a cég számítógépeit, ugyanakkor gyanúsítottként senkit nem kezdtek vizsgálni. Viszont számítógépek híján a cégek értelemszerűen leálltak.

Ennek az ügynek az egyik következménye az lett, hogy meghiúsultak azok a törvénymódosítások, amelyek kétharmados konszenzust igényeltek volna, és amelyekben újraszabályozták volna a titkos adatgyűjtés jogi kereteit. Az ügy hatására a Fidesz visszavonta a hozzájárulását. Pontosan miről volt itt szó?

H. P.: Jelenleg a magyar jog nagyon töredezetten és szétszórtan szabályozza azt, amit most az egyszerűség kedvéért nevezzünk titkosszolgálati tevékenységnek. Számos szervezetnek van jogosítványa arra, hogy titkosszolgálati eszközökkel folytasson fedett nyomozást. Ennek a szakmai végrehajtása a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat feladata, és bizonyos adatokat kezelhet, tárolhat a Szervezett Bűnözés Elleni Koordinációs Központ is, amit éppen azért hoztak létre, hogy a párhuzamosságokat megpróbálják felszámolni, és kizárják azt, hogy ugyanazt a telefont három szervezet is lehallgassa három különböző célból. A szabályozás viszont a legkülönbözőbb törvényekben jelent meg. Megpróbálták elkülöníteni egymástól a különféle titkosszolgálati eszköz-igénybevételt. Ma az van, hogy a büntetőeljárásban felhasznált titkosszolgálati eszközöket nevezik titkos adatszerzésnek. Ha ugyanezt a büntetőeljárási törvényen kívül alkalmazzák megelőzés, felderítés, kémelhárítás céljából vagy nemzetbiztonsági érdekből, vagyis olyan ügyekben, ahol éppen a bűncselekmény megelőzése a cél, azt titkos információgyűjtésnek nevezik. Mind a két területen ugyanazt csinálják nagyjából ugyanazok, csak az egyiket bizonyítékként használják fel közvetlenül a büntetőeljárásban. A másik módon megszerzett adatokkal kapcsolatban éppen azon megy a vita, hogy azokat mihez és miként lehet felhasználni.

A törvények rögzítenek egy fontos elvet. Eszerint az információszerzésnek célhoz kötöttnek kell lennie. A bírói engedély megszerzésekor meg kell mondani, hogy kivel szemben, milyen gyanú alapján, tehát mi célból és milyen eszközt akarnak bevetni. X. Y. telefonját azért akarják lehallgatni, mert a gyanú szerint kábítószer-kereskedő. Z. e-mail-forgalmát azért akarják figyelni, mert az a gyanú, hogy kém. Persze a titkosszolgálatoknak az az érdekük, hogy bármilyen célból kapják is a felhatalmazást, amit ott összegyűjtenek, azt felhasználhassák utána a büntetőeljárásban. Sőt, az is érdekük, ha például titkos munkatársra akarnak szert tenni, hogy az így szerzett adatokkal zsarolhassák az illetőt: ha nem működik együtt, akkor büntetőeljárással kell szembenéznie. A törvény jó ideig kizárta ennek a lehetőségét, mivel kimondta, hogy csak az adott célhoz megszerzett adatokat lehet felhasználni. Vagyis, ha kiderült, hogy az illető nem kábítószerdíler, viszont gyermekpornóval foglalkozik, akkor ezt hiába tudták meg róla, nem indíthattak ellene eljárást. Időközben a büntetőeljárási törvény megnyitotta a lehetőséget arra, hogy bármilyen ügyben, bármikor, bárki által titkosszolgálati úton beszerzett információt fel lehet használni a büntetőügyben, feltéve, hogy aki beszerezte, haladéktalanul feljelentést tesz. De ez sem oldotta meg igazán a helyzetet. Ezért akarták egységes törvényben szabályozni a kérdést. Az Alkotmánybíróság egyik határozata is azt szorgalmazta, hogy egy törvényben szabályozzák a titkos adatgyűjtés minden formáját. Ez az, ami most lekerült a napirendről.

Sz. I.: A nemzetközi szabályozásban egy hangsúlyeltolódás tanúi lehetünk mostanában, amelynek a szellemiségével egyáltalán nem értek egyet, de már a magyar jogban is megjelent: nevezetesen az, hogy nem a célhozkötöttség, nem a gyanú adja az alapját egy megfigyelési vagy lehallgatási akciónak, hanem ellenkezőleg, maga a lehallgatás válik főszabállyá. Ennek egyik jele a magyar elektronikus hírközlési törvényben is megjelenő szabály, amely egy európai uniós irányelv magyar honosítása következtében jött létre, nevezetesen, hogy minden szolgáltatónak, internetszolgáltatónak, mobilszolgáltatónak és egyéb kommunikációs szolgáltatónak meg kell őriznie a forgalmi adatokat, és ezeket az adatokat – úgymond „a feladatuk ellátásának biztosítása céljából”, azaz gyakorlatilag külön engedélyezés nélkül – át kell adniuk a nyomozó szerveknek. Még egy gondolatot érdemes megpendíteni, noha nyilván nem lesz időnk erről részletesen beszélni. Úgy tetszik, hogy mindaz, amiről beszélünk, egy belterjes, csak néhány para­noiás jogvédőt érdeklő téma. Vajon érdekli-e ez az embereket? A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy Magyarországon nem, ami nyilván jó hír a lehallgatásban utazó szerveknek és vállalkozásoknak. Ez részben azért van, mert a veszélypropaganda hat az emberekre, ugyanakkor az a véleményem, hogy a kérdéssel kapcsolatos felmérések kissé félrevezetőek is. Nem a jó kérdéseket teszik fel az embereknek, ezek a kérdések túl elvontak, érdektelenek. Vannak olyan országok, ahol jobb a helyzet, ahol van igazi civil mozgalom. Németországban tízezres tüntetések is előfordulnak egy-egy lehallgatási botrány kapcsán. Magyarország egyelőre nem ilyen, de én azt tartanám kívánatosnak, ha ez a kérdéskör nem maradna meg politikai, pártpolitikai síkon, hanem egy kicsit a civil társadalmat is mozgósítaná. Ugyanis az, amiről itt beszélünk, nem a hatalom belügye.

A Klubrádió 2008. október 19-i adásának szerkesztett változata.

A témával kapcsolatos további beszélgetésünket lásd a következő anyagunkban!

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon