Skip to main content

„Nem tisztogatni jöttem…”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Beszélgetés dr. Mádl Ferenc kultuszminiszterrel


– Az a kormányzati tevékenység, amit én végeztem idáig, természeténél fogva kevésbé volt kitéve a politikai, ideológiai vitáknak. Én nem vagyok tagja pártnak, szakértőként kerültem be a kormányba. Mindezekből következően az én politikai profilom nem volt és nem lehetett ideologikusan vagy pártpolitikailag annyira meghatározott, mint a kultusztárca vezetőié. De azt azért le kell szögeznem, hogy osztom a koalíciós pártok alapvető társadalompolitikai értékeit. Nem vagyok tehát világnézetileg semleges ember, ilyen ember egyébként nincs is. Valószínűnek tartom, hogy egy pragmatikusabb, talán ideológiailag nyitottabb, toleránsabb személyiség, ha én ilyen vagyok, ideállításával a kormány ki kívánta vonni egy kicsit ennek a tárcának a nagy gondjait és terheit a mindennapi ideológiai vitákból, a folyamatos politikai feszültségek köréből.

Beszélő: Kérdés, hogy nem húzódnak-e be ezek a feszültségek a koalícióba. A kultusztárca már 1990 ősze óta ütközési pont a kormánypártok különböző áramlatai között. A liberálisok már a kormány megszületése után néhány hónappal szerettek volna egy gyakorlatiasabb minisztert látni Andrásfalvy Bertalan helyén. Az ő leváltása ellen akkor sikerrel, most sikertelenül léptek fel a népnemzeti irányzat legnagyobb tekintélyei, például Csurka István. Az MDF-frakció szinte tüntető tapssal búcsúztatta az Ön elődjét az Országházban utolsó miniszteri fellépése alkalmával. Úgy tűnik, hogy a minisztériumon belül is vannak, akik tartózkodással fogadják az Ön érkezését. Elég, ha Fekete György helyettes államtitkár Népszabadság-beli nyilatkozatát említem. Nem tart attól, hogy Ön is az ütközések középpontjába kerül, hogy az ellentétek szétfeszítik a minisztériumot? El lehet-e tompítani ezeket az ellentéteket? Kellenek-e ehhez esetleg személycserék?

– Nem tartom kizártnak, hogy az én megjelenésem ütközésekhez vezet, de azt hiszem, alkalmas vagyok egy konszenzusteremtő politikai és kultúrpolitikai gyakorlat folytatására, és ebben a gyakorlatban, úgy gondolom, a túlzottan éles ellentmondások és ütközések elkerülhetőek lesznek. Én mindenkor arra fogok törekedni, hogy a konkrét problémákra keressük meg a realitásoknak megfelelő, racionális megoldást a lehetséges legszélesebb körű egyeztetéssel és együttműködéssel, elsősorban nem ideológiai és nem napi pártpolitikai szempontok szerint.

Beszélő: A miniszter úr alkalmasnak találja a tárca jelenlegi vezető gárdáját egy ilyen pragmatikus politika folytatására?

– Elhamarkodott volna, ha most erről bármilyen definitív nyilatkozatot tennék. Én mindenesetre nem a tisztogatás szándékával jöttem. Amennyire megismertem az itteni vezetőket, Biszterszky Elemér közigazgatási és Kálmán Attila politikai államtitkárokat, Fekete György és Dobos Krisztina helyettes államtitkárokat, nincs kétségem afelől, hogy készek együttműködni velem abban a felfogásban, amelyről beszéltem. Ezt ők is kifejezésre juttatták. De ha a minisztérium hatékony működéséhez, a feladatok jobb megoldásához a nagy apparátusban szükség lesz új erőkre vagy cserékre, akkor nem fogok ezektől visszariadni.

Beszélő: Rengeteg nagy vihart kavart személycsere emléke kötődik ehhez a tárcához és e tárca vezetéséhez: a Filharmónia, a Hungaroton, a Műcsarnok, a Nemzeti Színház vezetőinek lecserélése és ebben (Fekete György szavaival élve) „rapid módszerek” alkalmazása, a Művelődéskutató, az Iparművészeti Főiskola, a Játékszín ügye. A házon belül is igen nagy volt a fluktuáció, zajos körülmények között távozott Gazsó Ferenc, Honti Mária, Timkó Iván és Beke Kata. Úgy tűnik, hogy az a káderpolitikai gyakorlat, ami a tárcánál kialakult, nehezen egyeztethető azzal a konszenzuskereső pragmatizmussal, amit Ön képvisel.

– Én nem akarom utólag minősíteni azt, ami ebben a tekintetben történt. Ehhez nincs elég információm, és nem is tartanám szerencsésnek, hogy erről beszéljek. Csupán annyit jegyeznék meg, hogy egy rendszerváltást követően óhatatlanul jelentkeznek, hogy úgy mondjam, káderpolitikai nehézségek. Óhatatlanul felmerül a váltás szükségessége. Ezt történelmileg érthetőnek és természetesnek tartom, de persze nem vitatom, hogy ebben a folyamatban lehetnek vitatható vagy nem egészen szerencsés döntések is. Az is nyilvánvaló, hogy ez a folyamat annál a minisztériumnál jár a legtöbb vitával és nehézséggel, amelyet a legközvetlenebbül érint a politikai értékrend, a világnézeti értékrend megváltozása.

Beszélő: Mindenesetre sokan még így is elégedetlenek a személycserék mértékével. Van például olyan vélemény is, hogy az egyetemi autonómia bebetonozza a régi értékrendet hordozó vezetést. Önnek mi a véleménye erről az álláspontról?

– Lehetséges egy ilyen vélemény. Nem tudom, kik osztják ezt…

Beszélő: Kálmán Attila államtitkár úr például januárban, a Haza és Haladás Alapítvány kecskeméti gyűlésén nagyon határozottan képviselte ezt az álláspontot.

– Igen, hát tudni kellene, hogy pontosan mit is jelentene ez a bebetonozás. Ez a kormány valóban a tudomány szabadságát és – szervezeti összefüggésben – az autonómiát kívánja a középpontba állítani, és tudomásul veszi azt, hogy ezáltal a kormányzat sokkal távolabb kerül attól, tudatosan kerül távolabb attól, hogy az egyes intézményekben az átalakulás konkrét folyamatát és a személyi változásokat befolyásolja, pláne közvetlenül meghatározza. Én is igen kívánatosnak tartanám, hogy a kontraszelekcióval bekerült, politikacsinálta tudósok helyére igazi tudósok kerüljenek, akik tudományos eredményeik alapján szereztek hitelt és elismerést maguknak. Ezt azonban most már az autonómia tisztelete jegyében rá kell bízni az egyes intézmények autonóm testületeire. Én bízom abban, hogy e testületek döntéseiben háttérbe szorulnak majd a politikai megfontolások. Biztos vagyok abban, hogy az autonómia nem gyöngíti, hanem erősíti a szakmai, tudományos szempontok érvényesülését. Ha pedig valahol van egy olyan közösség, amelyben az inercia, hogy ilyen szépen fejezzem ki magam, olyan erős, hogy semmi nem változik, akkor az valóban bebetonozhatja magát, ennek a lehetőségét nem tudjuk kizárni, ezzel nehéz mit csinálni. Az idő és az értékek ereje biztos meghozza a megoldást.

Beszélő: Önnek a közoktatási törvény ügyében élesen ütköző álláspontokkal kell szembenéznie. A tárca vezetői, Fekete György, Kálmán Attila, Dobos Krisztina egyértelműen azt az álláspontot képviselik, hogy a közoktatási törvénytervezet lényegében készen van, a szakszervezetekkel, az önkormányzatokkal való egyeztetés folytatásának már nincs értelme, egyszerűen „föl kell tenni az i-re a pontot”, és kész. Ezzel szemben az önkormányzatok, a pedagógusszervezetek és egyéb érintett civil szerveződések ugyanilyen határozottan állítják, hogy nincs konszenzus, hogy konszenzus nélkül nem lehet közoktatási törvényt csinálni, folytatni kell a tárgyalásokat. Önnek mi az álláspontja ebben a vitában?

– A közoktatási törvénytervezet valóban igen hosszú viták és egyeztetések eredményeként jutott el addig, ahol most tart. Tökéletes tervezetet biztos nem lehet csinálni, teljes konszenzust biztosan nem lehet elérni, mindenki egyetértését bizton nem lehet elnyerni, de egy lehetséges mértékig azért feltétlenül törekedni kell erre. A viták évek óta tartanak, és a fő kérdésekben azért kialakult egy többségi álláspont. Teljesen elölről kezdeni mindent az egész szféra minden érintett intézményével, ez azt hiszem, irreális lenne. A törvénytervezetet azzal fogadta el a kormány, hogy azt a kormányon belül a humánpolitikai kabinet és a tárcaminiszter vezetésével még egyszer át kell vizsgálni.

Beszélő: Tehát csak a kormányon belüli egyeztetésről lehet szó?

– A kormány döntése ez. Én a kinevezésem óta eltelt rövid idő igen nagy részét töltöttem ennek a törvénytervezetnek a vizsgálatával. Vizsgálódásaim alapján szükségesnek tartottam azt, hogy még egyszer igen komoly elemzés tárgyává tegyük a tervezetet, és erre létrehoztam egy szakértői csoportot. Most tehát még egyszer nagyítóval nagyon alaposan átnézzük a szöveget, már csak azért is, hogy minden eleme, amelyet érint, összhangba kerüljön az Alkotmánybíróságnak az állami és egyházi iskolákra vonatkozó legutóbbi döntésével, hogy a törvény ellentmondásmentes és megfelelően tömör legyen, és kevésbé esszéisztikus mint helyenként most, például a másfél oldalas preambulumával és az esetenként háromoldalas paragrafusaival. A törvénytervezetnek az információk begyűjtését szabályozó mellékletét is egyeztetni kell még az adatvédelmi törvénnyel.

No mármost az, hogy a szakembereken kívül kivel tárgyaljunk még a törvénytervezetről, ez nehéz kérdés. Valóban fölmerült az igény, hogy a különböző pedagógusfórumokkal, szakszervezeti fórumokkal újra végigtárgyaljuk az egészet… Gondolkodni kell ezen. Ha végére értünk ennek a még körülbelül tíz napig tartó belső elemző munkának, akkor azt hiszem, kell lépéseket tenni ebben az ügyben; majd meglátjuk, hogy mit. Azért azt nem engedhetjük meg, hogy a vita parttalanná váljon, mert ha a törvény nem lesz meg májusban, akkor még a következő tanévben sem tud életbe lépni. Tehát, ha lesz konzultáció az általam nem vitatott hozzáértéssel és felelősséggel rendelkező szakszervezetekkel és más fórumokkal, akkor ennek gyorsnak és hatékonynak kell lennie. Nagyon sok érv szól amellett, hogy a törvény megszülessék, hogy nyugalom és alkotó légkör váltsa fel a bizonytalanságot.

Beszélő: Miniszter úr említette az Alkotmánybíróság határozatát. Az Alkotmánybíróság egyértelmű állásfoglalása az állami iskolák világnézeti semlegességéről szemben áll a tárcának azzal a korábbi felfogásával, amelynek szellemében a törvénytervezet készült.

– Én nem így fogalmaznék. Nem tudom, volt-e a tárcának mint tárcának formalizált álláspontja ebben a kérdésben. Ami a törvénytervezetben megjelent, az nem áll ellentétben az Alkotmánybíróság határozatával, de kétségtelen, hogy a szöveg nem tartalmazza azokat a tételeket, amelyeket egy ilyen törvénynek egy ilyen alkotmánybírósági határozat után tartalmaznia kell. Szerintem az Alkotmánybíróság igen bölcs és bátor ítéletet hozott, és ez az ítélet mérföldkő lehet a magyar közjogi gondolkodás történetében.

Beszélő: Az utóbbi hónapokban a tárca vezetői sokszor nyilatkoztak arról, hogy feltétlenül szükségesnek tartják egy világi erkölcstan kötelezővé tételét kifejezetten azok számára, akik nem járnak hittanra, kifejezetten a hittannal párhuzamosan. Az én olvasatomban ez a törekvés ellentétes az Alkotmánybíróság határozatával, hiszen aszerint határozna meg kötelezettséget az állami iskola tanrendjén belül, hogy ki mivel foglalkozik vagy nem foglalkozik az állami iskola tanrendjén kívül.

– Szerintem ezt a tárgyat mindenki számára kötelezővé kellene tenni.

Kimondják az Alkotmánybíróság és a nemzetközi egyezmények is, hogy az iskolákban az európai örökség, az egyetemes emberi kultúra részét képező fontosabb vallási, erkölcsi, világnézeti, filozófiai tanokat tanítani kell, de nem egyfajta elkötelezettséggel az egyik vagy a másik mellett, nem úgy, mint a hittant, hanem tárgyilagos, plurális szemléletmóddal. Hát egy ilyen tárgyat lehet akár polgári erkölcstannak is nevezni.

Beszélő: Köszönöm a beszélgetést, miniszter úr!












































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon