Vajna János

Nyomtatóbarát változat

Az Európai Közösség vezetői azért hívták össze a rendkívüli tanácskozást, hogy demonstrálják: a két német állam egyesülése nemcsak német belügy, Bonn pedig azért egyezett bele, mert úgy vélte, Dublin fórumot kínál az egyesüléssel kapcsolatos ellenérzések, aggályok leszerelésére.

De az április 28-ra összehívott csúcs mégsem csak német csúcs lesz. Dublinban szó lesz – részben az NDK-nak a tizenkettek közösségébe való felvételével összefüggésben – az EK és a közép- és kelet-európai országok viszonyának továbbfejlesztéséről, illetve – részben a német egyesülésre való visszahatásként – a nyugat-európai integráció folyamatának meggyorsításáról.

Kezdjük avval, ami a mi számunkra most a fontosabb: hazánk és régiónk kapcsolatával az Európai Közösséghez. Erről a politikai megnyilatkozások, a hírügynökségi jelentések és a sajtókommentárok alapján az a szemlélő benyomása, hogy a nyugat-európaiak egyesülni akarnak a kelet-európaiakkal, de közben fenn akarják tartani zártkörű klubjukat. De lehet, hogy ez felületes benyomás. Antall József a múlt héten kifejtette: „1992–1995 között elérhetjük a Közös Piacba való belépést.” Az is mondotta, hogy „a Közös Piactól kezdve a nagy nyugat-európai bankokig, sok olyan egykori piarista diák dolgozik ott, akiknek nagy befolyásuk van a nyugat-európai gazdasági életre”. Az utóbbi közlést nem merem értelmezni, tartok tőle, hogy bekerülnék a hazai és külföldi „félreértők” – egyébként nem rossz – társaságába, csak annyit kockáztatok meg, hogy a leendő miniszterelnök hisz abban, hogy a Közösség, a teljes belső piac 1992-ben történő kiépítése után, megnyitja kapuit más országok – így Magyarország – előtt is.

Úgy legyen. Egyelőre azonban más ajánlata van a brüsszeli bizottságnak. De az sem rossz ajánlat. Új, átfogóbb, „méretre szabott” társulási egyezményeket ajánl fel, avval a feltétellel, hogy a közép- és kelet-európai országok kötelezik magukat „telivér” piaci gazdaság létrehozására, politikai reformokra. E szerződések az egyes országok haladása arányában nyújtanának kedvezményeket. A szerződések más tekintetben is aszimmetrikusak: az EK hajlandó több kereskedelmi engedményt adni, mint kapni, s esetleg hajlandó arra is, hogy a partnert – amellyel rendszeres politikai konzultációt kíván folytatni – pénzügyi támogatásban részesítse.

Számunkra ez nagyon fontos. A kontinens jövője szempontjából azonban fontosabb, hogy Mitterrand és Kohl fölkérte az ír kormányfőt (1990 első hat hónapjában Írország adja az EK soros elnökét), hogy a nyugat-európai gazdasági és valutaunió előkészítésével együtt – és avval párhuzamosan – készítsék elő a közösség politikai unióját. Konkrétan: „az unió demokratikus legitimációjának megerősítését, intézményeinek hatékonyabbá tételét, a közös kül- és biztonsági politika meghatározását, mozgásba lendítését”.

NATO két lábon?

Ez újdonság. Tartalmazza annak megerősítését, hogy 1993. január elsején életbe kell léptetni a monetáris unió első szakaszát. Ezzel többé-kevésbé eloszlatják a tizenkettek egyik fő aggályát, azt, hogy az egyesülés miatt az NSZK-nak már nem sürgős az integráció továbbfejlesztése, mert nincs elég pénze együtt a kettőre. Még meglepőbb, hogy a várt hátrálás helyett szélesebb – a politikai integráció kezdetét is felölelő – fronton kívánnak előretörni. De a legfőbb érdekesség az, hogy ezek a NATO-országok a biztonsági politikát is fölveszik az EK hatásköri listájára. Méghozzá épp most, amikor élénk tárgyalások folynak a NATO „két stratégiájának az új helyzethez igazításáról, szerepkörének újragondolásáról”. Ami azt jelenti, hogy keresztülviszik a NATO lábra állítását, európai lábának megizmosítását. Vagyis: az amerikai csapatok egy részének visszavonását, az NSZK-ban állomásozó amerikai csapatok egy részének Franciaországba való áttelepítését. Továbbá az önálló atomütőerővel rendelkező Franciaországnak – amelyet De Gaulle kiléptetett a NATO katonai szárnyából – a katonai szárnyba való visszaléptetését.

A kontinens jövőjébe beleszólni képes három struktúra: az Európai Közösség, a NATO és a legkevésbé kialakult, a Helsinki fogalmával összefonódott Új Európai Biztonsági Rendszer közül az Észak-atlanti Szövetség látszik a legkészebbnek, olyannak, amely a legkevésbé mossa össze a lényeget és a látszatot.

Mi húzódhat meg hát a külön arculatú európai biztonsági politikára vonatkozó elképzelés mögött? Erre nincs válasz, legföljebb a halkan és jótállási jegy melléklése nélkül megkockáztatott föltevés, hogy ez valamiképp összefügg avval, hogy az új helyzetben megváltozott a szuperhatalmi státus. Tavaly, tavalyelőtt még arról szóltak a Foreign Affairs, a vezető amerikai külpolitikai folyóirat cikkei, hogy Kelet-Európa átalakul, ami nagyszerű, de ne feledjük, az első és legfontosabb szempont a szuperhatalmak együttműködésére épülő stabilitás megőrzése. De a Kelet-Európából való szovjet kivonulást, a hidegháború megszűnését, a vákuum betöltésére is egyesülő Németország, majd a szovjet hatalomnak az „átalakulási menetrendet” kérdésessé tevő sokoldalú válsága követte. E válságnak vagy gyengeségnek a legmutatósabb jele volt, hogy a szovjetek az ellenszolgáltatás minden igénye nélkül beletörődtek a két német állam egyesülésébe, annak ellenére, hogy az angolok és a franciák ellenállásra biztatták. Igaz, számba vehették, hogy egyszer minden vasból ócskavas lesz, s Thatcher ellenfelei, pártkülönbség nélkül, a kontinenshez való felzárkózás hívei, meg azt is, hogy a franciák gazdasága túlságosan összefonódott már a németekével ahhoz, hogy a szakítással való kacérkodás szakításba nőhessen át. Továbbá gondolhattak arra is, hogy a németek egyesülését pártoló amerikaiak tovább akarják velük járni a „dinoszauruszok táncát”, és – mint a litvániai események fogadtatása jelzi – ezután is velük akarják járni. Ez, másként szólva, azt jelenti, hogy erősíteni akarják a szovjet vezetést, a Szovjetuniót, amíg csak lehet, a stabilitás pillérének akarják tudni.

Szuperhatalmak nélkül?

Lehet, hogy beleestünk a mifelénk oly gyakori hibába: kevés és bizonytalan töltésű tényre aggattunk túl messze néző elméletet. Jobb, ha visszatérünk a kiindulóponthoz, Dublinhoz. Ahhoz, hogy ott miért lesz „német csúcs”. Az már befejezett tény, hogy a tizenkettek befogadják maguk közé Kelet-Németországot. De mégsem lesznek tizenhárman. Nem azért, mert az szerencsétlen szám, hanem mert Kelet-Németország a Német Szövetségi Köztársaság részeként kerül be az EK-ba. Ettől függetlenül Brüsszel és a partnerek jóindulatától függ a csatlakozás mikéntje és hogyanja. Függ mindenekelőtt Párizstól, amely számol avval, hogy Franciaország jelenleg a nyugatnémet nemzeti termék 80 százalékát állítja elő, de az ezredforduló idején már csak az Egyesült Németország GNP-jének 50 százalékát fogják megtermelni. Függ az Európai Közösség kis országaitól, amelyek félnek, hogy a „német óriás” még jobban a falhoz lapítja a gazdasági törpéket. Mindenekelőtt attól félnek, hogy megváltozik a regionális segélyek és főleg az invesztíciók iránya, átterelődik keletre, nemcsak Kelet-Németországba, de – minket ez nem ejtene kétségbe – Közép- és Kelet-Európába is. Ám főleg attól félnek, s attól valamennyien félnek, hogy az újraegyesítés oltárán feláldozzák a nyugatnémet márka stabilitását vagy az infláció gerjesztésével, vagy – az infláció eltorlaszolására – a kamatok felemelésével. Azaz a recesszió veszélyének fölidézésével.

Talán nem véletlen, hogy Bonn most, a tanácskozás küszöbén hozta nyilvánosságra, hogy júliustól megvalósítják a két német állam valutaunióját. Az erre vonatkozó hivatalos tárgyalások pénteken kezdődnek Bonnban, egy nappal a dublini csúcs előtt, nyilván azért, hogy a tizenkettek megvitathassák az új fejleményt. Kétségtelen, hogy abban a pillanatban, amikor létrejön a két német állam közötti pénzügyi unió, Kelet-Németország gyakorlatilag bekerült az Európai Közösség vérkeringésébe. De ettől és az összes kivételes körülménytől függetlenül, Kelet-Németországnak a gyakorlatban át kell mennie azon a többéves folyamaton, amelyen eddig minden csatlakozó ország átment. „A kemény alku – írja a Financial Times – csak most, a keletnémet választások után kezdődik Bonn és Brüsszel, illetve Berlin és Brüsszel között.”

• Külföld