Skip to main content

„Nemkívánatos jelenségek” és „ellenséges megnyilatkozások” a sajtóban II.

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A „hibás nézetek és a hibák forrásai” elleni harc alakulásáról biztosan csak annyit tudunk, ami az Élet és Irodalom akkori főszerkesztőjének, Nemes Györgynek az Agitációs és Propaganda Osztály számára fogalmazott, magyarázatként is szolgáló jelentésében olvasható: „…Az írók egy részében van egy olyan igény, hogy általánosítható jelenséget ne a hagyományos riport formájában írjanak meg, hanem a novella és a riport közötti műfajban, ami azt jelenti, hogy írásukban nem konkrét személyről van szó, több helyen tapasztalt jelenséget általánosítanak… A legtöbb kifogás az ilyen novella-riport műfaj ellen volt (Csák, Csontos írásai), s ezért újabban kénytelenek vagyunk ezt a műfajt mellőzni.”

E műfaj mellőzésén kívül sem hagyhatták intő szó, figyelmeztetés nélkül a történteket. Ennek ellenére másfél évvel az imént ismertetett feljegyzés után újabb született, ezúttal az MSZMP Kulturális Osztályának vezetője, Köpeczi Béla foglalta össze az irodalmi folyóiratok hasábjain olvasható „káros”, „ellenséges megnyilatkozásokat”. Éles hangú beszámolójában kitér a szükségesnek ítélt „irodalompolitikai beavatkozásokra, s a legnagyobb vétkeket elkövetőkre kiszabott büntetések ismertetésére.

Az alábbiakban közöljük teljes terjedelmében Köpeczi Béla 1965. február 15-én kelt feljegyzését.




KULTURÁLIS OSZTÁLY
Készült 1 példányban

Feljegyzés az irodalmi folyóiratokban jelentkező káros jelenségekről

Egyes, korábban is tapasztalt hibák a Kortárs és az Új Írás 1965. januári és februári számában – a figyelmeztetések ellenére – fokozottan jelentkeztek. Csák Gyula: Békesség a bűnösöknek című drámája, Szakonyi Károly Ködben a tavon ( Kortárs ) és Gáll István Lesen című elbeszélése ( Új Írás ) – ha van is köztük eszmei-művészi különbség – egyaránt azt az álláspontot tükrözik, amelyet Csák Gyula fogalmazott meg: „Szereplőim között – írja – egy sincs, akit régebbi vagy frissebb értelemben a haladás tudatos ellenségének tekinthetnék… mégis… kibékíthetetlen ellenfeleivé lesznek egymásnak, egészen a fizikai megsemmisítés esztelenségéig.” Mindhárom írás közös jellemzője ugyanis, hogy közéleti vezető hőseik a hiábavaló küzdelmekben elszigetelődve, csalódottan, demoralizáltan az értelmetlen gyilkosság anarchikus „kiútját” választják. Jellemző, hogy az írásoknak ezt az összecsengését a Hétfői Hírek kritikusa (Hárs László), valamint az Alföld című folyóirat lapszemléje (Székelyhidi Ágoston) helyeslően méltatta, s Hárs László koncepciózusan megfogalmazott erkölcsi offenzívát hirdetett mindazok ellen, akik már egyszer „megmérettek és könnyűknek találtattak”.

A februári számok különböző témájú és műfajú írásaiban pedig részletek sűrűsödtek össze, amelyek alkalmasak a felszabadító Vörös Hadsereg (és a Román Hadsereg), illetőleg a hazánkban tartózkodó szovjet csapatok lejáratására; sértik az irántuk tanúsítandó testvéri érzületet és egyoldalúságukban a történelmi igazságot is. (Kötekedő, erkölcstelen, a magyar rendőrségtől szervilisen kiszolgált szovjet katonák, tisztek, Csoóri Sándor Iszapeső , Pintér Tamás Láncreakció című elbeszélésében; a németek igazságtalan kitelepítésének részletezése Veres Péter Mi van a faluban című visszaemlékezésében; a „megszálló” román csapatok rekvirálásainak részletezése Galambos Lajos Zsilipek című írásában, Kortárs , 198., 243., 246., 290., 291. lapok; Új Írás 196. lap.) Ehhez a sorhoz kapcsolódik Faragó Vilmosnak az Élet és Irodalom február 13-i számában megjelent Vodu című írása is, amelyben az Éjszakára hajnal című dokumentumfilm ürügyén lényegében megfogalmazza és el akarja fogadtatni azt a történelmi szemléletet, amellyel íróink jelentős része a felszabadulás tényéhez ma közelít: „Valamitől végleg meg kellene szabadulnunk már. Kegyes-szépítő önáltatásainktól, amelyekkel könnyes diadalmenetté hazudjuk a felszabadulást, de szocialista önvádjainktól is, amelyekkel a történelem ítélőszéke elé rugdossuk magunkat.”

Az ilyen és ehhez hasonló jelenségek elszaporodása az irodalmi élet műhelyeinek, szerkesztőségeinek a felelőtlenségét is mutatják, s ezért közvetlen irodalompolitikai beavatkozást tesznek szükségessé.

1. Tarthatatlan állapot, hogy a már korábbi írásaiban (Kubai útinapló) is politikai oldalvágásokkal élő Csoóri Sándor Iszapeső című riportja olyan ösztöndíj-támogatással született, amely a falu szocialista átalakulásának ábrázolását lenne hivatott segíteni. Éppen ezért Csoóri Sándortól az ösztöndíjat megvonjuk. Nem részesítjük további támogatásban Végh Antalt sem, mert szabolcsi riportjainak egyoldalúsága, negativizmusa összeegyeztethetetlen a fenti ösztöndíj céljával.

Az ösztöndíj megvonása mellett Csoóri Sándorral közölte a Művelődésügyi Minisztérium Irodalmi Osztálya, hogy a jövőben írása csak abban az esetben jelenhet meg, ha azt előzőleg bemutatja a Művelődésügyi Minisztérium Irodalmi Osztályának és ahhoz engedélyt kap.

Felelősségre kell vonni és megfelelő figyelmeztetésben kell részesíteni a Kortárs, az Új Írás és az Élet és Irodalom főszerkesztőjét.

2. Fel kell venni a harcot az irodalomban elburjánzó tűrhetetlen jelenségekkel, a negativizmussal, az eszmei igénytelenséggel, vagy éppen ellenséges megnyilatkozásokkal szemben. Ennek szükségességéről – egyesek felelőtlenségét határozottan bírálva – mindenekelőtt az irodalmi élet vezetőit, szerkesztőit kell meggyőzni, s megállapodni velük a legfontosabb teendőkben. Ehhez fel kell használnunk a Kulturális Elméleti Munkaközösség vitairatát a szocialista realizmusról.

A bírálat és mozgósítás akkor lesz hatékony, ha a negatív jelenségeket nem általánosítjuk az irodalom egészére, ha elismerjük tényleges eredményeit, és fokozottan támaszkodunk a szocialista írók, művészek és kritikusok gárdájára.

A fentiek érdekében megbeszéléseket kell folytatni írókkal, szerkesztőkkel, az állami intézmények képviselőivel.

Köpeczi Béla




Az MSZMP agitációs és propagandaügyekben illetékes fóruma, az Agitációs és Propaganda Bizottság egy héttel későbbi ülésén döntött a továbbiakról: az Új Írás és a Kortárs főszerkesztője, Simon István, illetve Baranyai Gyula figyelmeztetésben és prémiummegvonásban részesül, valamint kötelezik őket lapjuk profiljának kiszélesítésére. Galambos Lajost „pártvonalon” vonják felelősségre. Csák Gyulának távoznia kell az ÉS-től, Hárs Lászlónak a Hétfői Hírektől.

Köpeczi feljegyzésének hangneme, az írások minősítése, az írók szankcionálásának módja és mértéke igencsak meglepő. A rendszer szerint „hibás nézeteket” vallók, a politikailag megbízhatatlanok kitaszítása a szellemi életből vagy állásukból, szokványos retorziónak számított a megtorlás éveiben. Az előzetes cenzúra alkalmazását azonban nyíltan még akkor sem vállalták a kulturális élet irányítói. De ezúttal a hatalom által hangoztatott frázisokkal ellentétben nem az imperialisták fellazító aknamunkájától, nem is a belső ellenségtől féltették annyira rendszerük stabilitását, mint a szocialista táborban jelentkező aggasztó folyamatoktól. Közülük is legfőképpen Hruscsov bukása, s az annak esetleges következményeitől való félelem rendítette meg a kádári vezetés biztonságérzetét. A resztalinizáció támadásától tartva, s figyelmeztetésként verték el ily kíméletlenül a port a hazai „jobboldalon”, ez esetben az irodalmi folyóiratokban publikáló írókon, kritikusokon.

(Összeállította és közreadja Pór Edit)







































Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon