Skip to main content

„Nincs az a szerelmes mozi…”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Ember Judittal beszélget Mátis Lilla


Csak aki úgy tudja hallgatni az embereket, mint te, Jutka, annak beszélnek olyan őszintén. Csodálatos dolgokat mondtak el neked.

Amit az emberek megélnek és megpróbálnak feldolgozni vagy nem tudnak feldolgozni, azt éjjel-nappal mondják magukban, és csak mondják-mondják, úgy alakul a történet, mint egy agyongyúrt kenyérgalacsin. Én nagyon szeretem hallgatni, ha nekem elmesélik, és mikor azt mondják, ide figyeljen, az én életem egy kész regény, akkor úgy gondolom, mindenkinek több kész regény az élete, és ha abból nekem egyet vagy kettőt kölcsönadnak, azért hálás vagyok. És a filmjeimben, a Tantörténetben, a Fagyöngyökben, a Pócspetriben, a Menedékjogban rejtve, részletekben az én életem regényei is benne foglaltatnak. Az Újmagyar siralomban is, amit a televízió most fog bemutatni. Öt ember, öt mártír földi maradványait kerestük. Amikor elkezdődött, mindenkiben volt valami fenntartás, bizalmatlanság, hogy úgysem találják meg, csak éppen eljátsszak, hogy megkeresik. S aztán, hogy vajon megtalálják-e, vajon ráismerünk-e? Hét napig voltunk a 301-es parcellában, de mi Mertz Lóránt operatőrrel már odamentünk a munkálatok előtt (ez a filmen a nulladik nap), mert kíváncsi voltam, mit találok ott. És érdekes módon már ott találtam a tudósokat, ott voltak az igazságügy-minisztériumtól, a belügytől, az államtitkár úr, a temető munkatársai, mind ott tanácskoztak, elmondták a hipotézisüket, leverték a cölöpöket oda, ahol feltételezésük szerint az öt sírhely volt, vagyis tudományos módszerekkel láttak munkához. Én láttam Lengyelországban a katyni tömegsírfeltárásról készült filmet, ahol markológéppel estek neki a síroknak. Itt pedig úgy dolgoztak, ahogy a királysírokban kell, rétegről rétegre lefejtve, spanglival, simogatva, s az első kapavágástól félve és reszketve, hogy mi fog kiderülni. A film részint erről szól, erről a fantasztikus munkáról, amit a tudósok végeztek, álomszépen és felkészülten. Másrészt a hozzátartozókról, ahogy reszkettek a hozzátartozójukért, ahogy felismerték, nem ismerték fel, ahogy egymást támogatták, ahogy a barátok jöttek-mentek, arról a fantasztikus hangulatról. Amikor a filmszemlén bemutatták a filmet, kaptam egy levelet Eörsi Gyuláné barátnőmtől: „Csak annyit, hogy nincs az a szerelmes mozi, ahol ilyen boldog-boldogtalan, átszellemült, szerelmes arcokkal találkoztam, mint amikor előkerült pont az ő egyetlenjének lyukas koponyája.” Igen, ez egy szerelmesfilm is, hiszen özvegyek, szerelmek, leányok, unokák voltak ott a 301-esben, és a nagy Őt keresték. Ezért szerelmesfilm ez. Lementek érte a síri világba.

A forgatás ideje alatt az embernek volt ideje gondolkodni létről, nemlétről, halálról, az anyagról és a szellemről, hogy „mik vagyunk! Bizony, por és hamu vagyunk.” És azért sokszor eszembe jutott, hogy ide kéne hívni Kádár Jánost, hogy a tíz körmével kaparja ki őket.

Hogy miért olyan embereket választok ki mindig a filmjeim hőséül, akikkel valami történelem történt? Mert a kelet-európai régióban mindig történik valami történelem, és az emberek a kis privát életüket nem tudják másképp megélni, csak a történelem ellenében vagy szellemében, azt kihasználva, a hullámaira felülve, vagy azokról lecsúszva. Azt hiszem, hogy szerencsésebb nemzeteknél ez nincs így.

Gyakran ér az a vád, hogy hosszúak a filmjeid, és az emberek csak ülnek és beszélnek bennük.

Milyen szerencse, hogy mostanában lehet látni nálunk Rohmer filmjeit. Ahol ugyanazt csinálják, mint az én filmjeimben: ülnek és beszélnek. Miről? A szerelemről. Hát persze. Én a Tantörténetben is úgy gondoltam, hogy a szerelemről kell beszélni, de nem lehetett csak arról, mert a társadalom mindig beleszól. Most azt képzeljük, hogy fantasztikus változások lesznek, de továbbra is csak arról van szó, hogy a kormányzat állandóan bele akar szólni abba, hogy miről beszélgessünk, el akarja dönteni, hogy mit enged meg nekünk.

És milyen érdekes, hogy ezek az új urak úgy gondolják, hogy amit a Rákosiék meg tudtak csinálni, azt ők is meg tudják: hogy hírzárlatot rendelhetnek el, hogy csak az általuk jóváhagyott, lepecsételt, engedélyezett, cenzúrázott igazság nyerhet polgárjogot. Én évtizedekig csináltam filmeket úgy, hogy egyáltalán nem jutottam hozzá dokumentumokhoz, azt se tudtam, vannak-e egyáltalán. Amikor a Pócspetri-ügyről készítettem a filmemet, egy nagyon aranyos barátnőm azt mondta: „Akkor nézzük meg, miben tértek el az igazságtól.” De hát ki tudja, mi volt az igazság? Talán leírták, hogy mi történt valójában? Csinálták, amit meg tudtak csinálni, mert a hatalom az ő kezükben volt. Őket nem érdekelte az igazság, volt egy koncepciójuk, azt verték ki az emberekből. Dokumentumokat tehát én nem láttam, hanem odamentem az emberekhez, és megkérdeztem, mire emlékeznek. Volt olyan történész, aki azt mondta a filmjeimre, ez nem történelem. Hanem mi? Két ember nem mondja ugyanazt, hisz két ember nem élte át ugyanazt természetesen. Ha nem így lenne, akkor én tanítottam volna be őket, és a film egy hazugság lenne. Most viszont valami csoda történt velem, és ahhoz a témához, amiről filmet szeretnék csinálni, dokumentumokhoz jutottam. 1944-ben, mielőtt a zsidókat deportálták Auschwitzba, naponta jelentek meg törvényerejű rendelkezések arról, hogy mindent be kell szolgáltatni, mert a zsidó vagyon az magyar vagyon. A kárpótlási jegyekhez az emberek most telekkönyvi kivonatokat szereznek be; ami azokra írva van, az a magyar történelem egy része. Az anyámék házának telekkönyvére oda van írva, hogy „zsidó vagyon”, aztán, hogy „államosítva” és utána, hogy a ’44-es bejegyzés, mely szerint „zsidó vagyon”, már nem érvényes. Volt olyan renitens, mint az apám is, aki nem szolgáltatott be mindent, feljelentették, és ezért ölték meg. A feljelentések listáin nemcsak ékszerek, briliánsok, fülbevalók szerepeltek, hanem ilyenek például, hogy „borosüvegben kacsazsír”. Fantasztikus, nem? Meg ruhanemű, ágynemű, gramofon tört lemezzel, nem tudom, hány tűvel. Méz.

Volt, aki odaadta valami jó emberének, szomszédjának, alkalmazottjának vagy cselédjének, amije volt. Aztán kidobolták minden faluban, hogy amit a zsidók odaadnak, azt be kell szolgáltatni, senki nem veheti úgy, hogy az az övé vagy hogy ő majd megőrzi. Voltak, akik a szomszédjukat, ismerősüket ezért jelentették fel: mert zsidó vagyont őriz. S akkor ezeket kezdték vegzálni, internálási javaslattal éltek. A jómódú zsidókat, akikről feltételezték, hogy nem szolgáltattak be mindent, iszonyatos módszerekkel megalázták, megverték – a csendőrök úgy hívták ezt: pénzverde. Ez volt a szakkifejezés. Verik a zsidót, és pénz potyog ki belőle. Most vissza akarják hozni a főszolgabírói rendszert, ebben valamiféle elődöt látnak? A főszolgabíró urak verőlegényei jeleskedtek a „pénzverdében”, és jelentéseket írtak arról, hogy betartották a főszolgabírói tanácsokat titkos küldetésükben, a haza szolgálatában. A zsidók már régen Auschwitz felé tartottak, a keresztényeket meg itthon vegzálták, szembesíteni már nem lehetett, mert sajnos az a fránya zsidó „elhagyta az országot ismeretlen irányba”. Milyen szépen tudtak fogalmazni. És mentek a jelentések a főszolgabírónak. Nagyon érdekes, ahogy egy mechanizmus beindul.

Mintha te az édesapád hivatását folytatnád, aki ügyvéd volt.

Hát persze, amellé kell állni, akit bántanak. Amikor lementünk Pócspetribe, kiderült, hogy az ávósok úgy verték a pócspetri parasztasszonyokat, ahogy az anyámat verték a „pénzverdében”. Ugyanazzal a módszerrel. Kezeket a falhoz, a lábat föl, és a talpat. Talpaltak. Én ugyanúgy sírtam az asszonyokkal. Ők lehet, hogy nem tudták, hogy én miért sírok, de én tudtam, hogy ők miért sírnak. Mindegy, hogy valakit azért ütnek, mert zsidó, vagy azért, mert katolikus. Hát hogy lenne különbség? Hát lehet embert ütni? Gyereket, férfiakat ütni? Lehet kitalálni, hogy ezt azért kell csinálni, mert ettől változik a világ? Hazugságtól? Nem lehet Babitsnak igaza, hogy „legyen vége már, legyen béke már”?

Amióta ismerlek, te mindig csendesen, visszahúzódva élsz. Olyan munkákat, amiket férfiak nem vállaltak föl, te nő létedre, és soha semmilyen csoporthoz nem tartozva, egyedül csináltál végig.

Miért? Lehet másképpen? Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjének utolsó jelenetei arról szólnak, hogy amikor a tatárok kitakarodtak, a herceg elküld a harangöntőért, de kiderül, hogy a harangöntőt elvitte a pestis. Akkor a harangöntő tizenöt éves suhanc fia, Boriszka azt mondja, hogy ő tud harangot önteni, mert az apja elárulta neki a titkot. Mit lehet tenni, mindenki meghalt, igazi harangöntő nem maradt, a herceg megbízza Boriszkát. Ad mellé segítőket – egy stábot. Boriszka elindul megkeresni a harangöntéshez szükséges agyagot. Lehet, hogy az apja nem is árulta el neki, lehet, hogy most kell kitalálnia, hogy kell harangot önteni. Addig keresi az agyagot, amíg a stáb már elunja, és azt mondják: megvan. Végül elérkeznek egy elképesztő helyre, ahol zuhog az eső, mindenki elcsúszik, de ő boldog, és azt mondja, itt van az agyag! Mert lehet, hogy a nagy titok az, legalábbis Tarkovszkij azt sugallja, hogy harangot és filmet önteni úgy kell, hogy az embernek magának kell megkeresni és megtalálni az agyagot. És a filmet tényleg csinálni kell, és nem beszélni róla. Meg aztán, ha az ember egy rendszer ellenében csinál filmeket, akkor nem lehet nagy csinnadrattával dolgozni. Olyanok voltak a témáim, hogy azokat titokban kellett leforgatni. A Menedékjogot a gyártásvezető éjjel lemásolta, és eldugta valahová, hogyha jön a BM, akkor azért nekünk is maradjon valami. Szerencsére nem tudtak róla, mert karácsonykor forgattuk, és akkor ők is sziesztáztak. De az embert hajtotta, hogy nyoma maradjon annak, amivel én és a hőseim nem értünk egyet. Nehogy már azt higgyék, hogy a dolgok nem derülnek ki. Hát az lehetetlen, hogy történelemhamisítással, dokumentumhamisítással, a hatalom mámorában az marad fönn, amit ők helyesnek tartanak.

Nem lehet kitérni a dolgok elől. Amikor anyámat temették, én zsidó liturgia szerint először akkor láttam ezt: elővettek két cserépdarabot, rátették a szemére, és azt mondták, láttál már eleget, megint fogtak kettőt, a füléhez tették, és azt mondták, hallottál eleget, és egyet a szájára tettek, és azt mondták, szóltál már eleget. Ezt én magamnak úgy fordítottam le, hogy az ember szóljon, amikor szólnia kell, és lásson, amikor látni kell. Amíg él, kötelessége látni, hallani és szólni.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon