Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

Botrányhős és irodalmi fenegyerek, aki pofonokat oszt, de kap is bőven. Azzal, hogy részt vesz a hetvenes évek első irodalmi szamizdatjának, a Metropolnak létrehozásában, nemcsak a funkcionáriusgyerek aranyéletét adja fel, de beláthatatlan időre kizárja magát a hivatalos szovjet irodalmi életből is. Az orosz szépség (magyarul: Az orosz széplány, Európa, 1996) című antiszovjet és antipornográf regénye ugyan világsikert arat, de Moszkvában egy sora sem jelenik meg. ’89-ben éppen itt, Budapesten, egy viharos előadásban nagy temetést rendez a szovjet irodalomnak és az antiszovjet liberális irodalomnak egyaránt, Bulgakovot is ledönti a piedesztálról, a kritikusokat pedig egyenesen a cselédszobába utasítja, szerinte ott a helyük. Egy másik alkalommal kifejti, hogy ha lengyel lenne, úgy utálná az oroszokat, mint a bűnt, legutóbbi regénye, az Utolsó ítélet újabb botrányokat kavart. Vagyis pofonokban, úgy látom, most sincs hiány…

Egypárnak nemcsak Oroszországban kellett volna elcsattannia, hanem az egész szomorú emlékű szövetségben is, amelybe a magyarokkal együtt mind beletartozunk itt Kelet-Európában. Nekünk a hetvenes években el kellett kezdenünk a pofozkodást, mert úgy éreztük, hogy az irodalom kiürült, vége, nincs benne több lehetőség számunkra. Vége a szovjet irodalomnak, de a politikai indíttatású liberálisok vagy a népi-nemzedék se képesek újat hozni, és a klasszikus avantgárd se más már, mint muzeális darab. Valami egészen mást, új írásmódot kellett találnunk, mégpedig nem teoretikus okokból, hanem mert egyszerűen képtelenség volt úgy írni tovább, ahogy addig. Mi, fiatalok pedig vad türelmetlenséggel írni akartunk – és nem volt rá nyelvünk. Nem várhattunk segítséget se az idősebb nemzedéktől, sem a klasszikusoktól, nekünk kellett valamit kitalálni. Az új módszert, jobb híján, „vibrációs esztétikának” neveztük el. Ennek lényege az, hogy az irodalom pusztán fikció – semmi köze a valósághoz. Nem tükör, hanem verbalitásból, stilisztikai formákból, témákból, cselekményekből megkonstruált realitás. Minden eljárást, minden fogást láthatóvá tenni, pucérra vetkeztetni az irodalmat – ez volt a célunk, és ezt a vetkőztetést nem hidegen, józan számítással végeztük el, hanem őrült szenvedéllyel vetettük rá magunkat tárgyunkra. Mint egy erotikus vetkőztetés, olyan volt ez… Látni akartuk végre, mi is az irodalomban a művészet, és olyan szenvedélyesen, szuggesztív erővel megmutatni, hogy nem más, csak művészet, hogy a szöveg azonnal megragadja az olvasót. Ehhez az kellett, hogy a szöveg egy nem létező nyelven szólaljon meg, hogy ne az élőbeszéd imitációja legyen, hanem éppen annak tagadására épüljön, hogy megsértse a valódi beszéd jelzésére szolgáló összes szabályt. Ugyanakkor ez a nem létező nyelven megszólaló szöveg olyan erővel hasson az olvasóra, hogy az hol a borzalomtól rémüljön halálra, hol nevettében szakadjon meg. Ez lett számomra az írás egyetlen lehetséges módja, és ezen a nyelven írtam meg Az orosz szépséget. A sztori és a tényanyag, valljuk meg, roppant banális, de felrúgtam benne a regény összes törvényét. Nincsenek benne például fejlődő, következetesen fölépített jellemek. A főszereplő, Tarakanova, hol durva, hol finom lelkű, hol meg naiv, és nem azért, mert olyan bonyolult lélek, hanem mert nincs jelleme, egyszerűen lehetetlen, hogy legyen neki. Egyetlen dologra támaszkodtam a szöveg megkonstruálása közben: az olvasó szelektív olvasási szokásaira, ez pedig ugyanúgy működik, mint az emlékezet. Az olvasó csak arra harap rá egy szövegből, amit meg is akar jegyezni. Majd ő összerak magának egy jellemet, félredobva mindent, ami nem illik bele a képbe! Mint aki egy komputer előtt ül, és bizonyos szabályok szerint megszerkeszt magának egy szöveget. Egyáltalán nem zavar, ha a végeredmény valakinek egyszerűen egy love story, ha valaki szórakoztató lektűrként olvassa Az orosz szépséget. Nem baj, ez is belefér, akármilyen szélsőséges olvasatot kibír a szöveg, olyan sok szintje van. A modernista unalomból nekem is elegem van, az én szövegemnek élni kell. És amilyen életet él az olvasó, olyan életet él ez a könyv is. Vagyis az olvasóval nem az olvasás, hanem az értelmezés szintjén akarok kapcsolatba lépni. Azt akarom, hogy ő is létrehozzon egy olyan interpretációt, ami összemérhető az enyémmel. Nem kell, hogy ugyanolyan legyen, mint az enyém, hisz nincs igaz vagy hamis értelmezés, legfeljebb mélyebb és felszínesebb, és az enyém is csak egy a sok Közül. Ráadásul az én értelmezésem is folyton változik, állandóan változtatom a véleményemet. Rengeteg interjút adtam Az orosz szépségről a világ minden táján, de sose mondtam kétszer ugyanazt. És mindig, mindenhol elhitték, amit mondtam.

Moszkvában ugyan nem. Amikor végre ott is megjelent a könyve, és a Gribojedov-házban, az Írók Házában összegyűlt közönség előtt bemutatta, csak úgy záporoztak a kérdések, kifogások, szemrehányások.

Nem tudtak velem mit kezdeni. Mert micsoda író az, akinek az ember megveszi a könyvét születésnapi vagy karácsonyi ajándéknak, aztán kinyitja a széplelkű barátnője, és elájul. Én pedig figyelmeztetek mindenkit jó előre, hogy csak óvatosan, csínján velem, mert nagy meglepetéseket okozhatok! Az olvasó szeretne a szerzőbe kapaszkodni, hozzá folyamodik valami támpontért, de tőlem ugyan nem kap segítséget, inkább még jobban összezavarom, a tudatalattijával játszom, igyekszem kibillenteni az egyensúlyából bizonyos témákkal, amelyekről tudom, hogy hárítani akarja. Ilyen például a szexualitás; Az orosz szépségben nem vágyakat ébresztek, hanem éppenséggel lerombolom a pornográfiáról, mint szövegfajtáról alkotott elképzeléseit.

Azt mondta, sikerült felrúgnia a regény összes formai követelményét. Talán ezért is izgatja annyira ez a műfaj?

Mert kolosszális műfaj! Micsoda kielégülés, ha egy író megtalálja a saját formáját a regényben! És a regény nagyon hamar túlnő az írón, egyszer csak maga kezdi diktálni a törvényeit, az ember akkor már csak úszik az óceánban, és vagy sikerül neki partot érni, vagy elmerül, és sose bukkan föl többé.

Irodalomelméleti munkáinak is egyik fő tendenciája a megmerevedett kánonok szétrobbantása, vagy legalábbis kritikája. Milyen a szocreálhoz való viszonya?

Egyrészről az irodalom megerőszakolásának tartom, mert kényszerből, megrendelésre írott irodalom, kigúnyolása a szabad alkotótevékenységnek. Ez számomra rémálom, maga a borzalom. Másrészről a szocreál a hamisan értelmezett humanizmus orgiája – így nevezte meg Platonov, és igazat adok neki. Nem fogadom el a szocreált mint kötelezően teljesítendő penzumot, sem azt, ahogy végrehajtották ezt a penzumot. Viszont tisztelem, bámulom az erejét, mi több, szeretem, mert megmutatta az ember gyengeségét, az emberét, aki kész volt alávetni magát a szocreál nyomásának, kényszerének. Hajlandó vagyok ennek az alávetettségnek az eredményét úgy tekinteni, mint a szociális kényszerek hatására alkotott szöveget. Érzem azt az elemi erejű kényszert, aminek következtében kigondolják ennek a hamis humanizmusnak a formáját. Mindebben az ember végtelen gyengeségét, gyávaságát, mérhetetlen belső magányát látom. Még a legcinikusabbakban is benne van ez, akik különben gondolkodás nélkül teljesítették a megrendelést. Ezért én a szocreál irodalmat nem gúnyolom ki, nem parodizálom, mint némely kortársaim, hanem úgy, ahogy van, beépítem: az ember ontológiai gyámoltalanságának jeleként.

Esszékötetében, A romlás orosz virágaiban a liberális irodalmat a szocreál fonákjának nevezte, és ez sokkolta mindazokat, akik ezt a földalatti irodalmat „szent ügyként” kezelték.

Én viszont semmiféle irodalmat nem tartok szent ügynek, és az író szerepét sem. Ha az író magasrendű eszmék szolgálatába áll, előbb-utóbb vagy visszaél a helyzetével, vagy az olvasót vezeti félre azzal, hogy részigazságokat emel az abszolút igazság rangjára. Tisztelem az ellenzéki szubkultúrát, mint a hivatalossal szemben álló, az ellen tiltakozó mozgalmat, csak azt nem szeretem, amikor az ellenzékiség maga kezd igényt tartani a hivatalosság rangjára. Tökéletes paradoxon, amikor a nagyon tiszteletreméltó tartalom egész egyszerűen szocreál formában jelenik meg – csak épp a jó kommunisták helyett rossz kommunisták szerepelnek. Mint Szolzsenyicin könyvében, A pokol tornácaiban. Az ilyen irodalmat ugyanúgy nem fogadom el, mint a szocreált. Egyszerűen rossznak tartom. Mondanék ezzel kapcsolatban még valamit. Kétfajta irodalom létezik, az egyik a szót csupán eszköznek tekinti, afféle lapátnak, amit kézbe vesz, piramist épít vele vagy gödröt ás, azaz valami hasznos dologra használja. Nevezzük ezt mondjuk lapátoló irodalomnak. Az irodalom legalább nyolcvan százaléka ilyen: a legkülönbözőbb értékek szolgálatát tartja feladatának. Politikai, morális értékek szolgálatát. Van aztán egy másik fajtája is az irodalomnak, amelyik gyökeresen másfajta koncepcióra épül: itt nem az író használja a szót, hanem a szó használja az írót. És ha ez a viszony megfordul, akkor baj van. Marina Cvetajeva szavaival élve: ha nem a szó irányítja a költőt, hanem a költő a szót, annak rossz vége lesz. Az alapvető antinómia szerintem a kultúra és a metafizika között feszül. Az ideológiát pedig én csupán kasztrált metafizikának tartom. Ha valamilyen értékhez el akarunk jutni, Istenhez például, akkor ezt csak a kultúrán keresztül tehetjük meg. Csak a szón keresztül. Csak ennek közvetítésével valósul meg ez a normális viszony. A szó fölötte áll az írónak, nagyobb kell legyen nála, és a kell itt nem külső kényszert jelent, hanem a belső szándék következménye. Az író dolga csak az, hogy olyan szituációt teremtsen, amiben a szó kifejlődhet, élheti a maga életét. A szöveg csak ekkor lesz más, mint a kritika, a publicisztika vagy a hétköznapok nyelve. A szóból csak ekkor lesz irodalom. Ha ebből a szempontból tekintjük az ellenzéki irodalmat, akkor egyáltalán nem illik bele a képbe. Maximálisan elismerem az ellenzéki publicisztika vagy a memoárok jelentőségét, csak mindezt nem tartom irodalomnak. Ugyanígy élesen elválasztom saját publicisztikámat is az irodalomtól. Most éppen egy könyvet írok arról, hogy mi a különbség az európai és az orosz mentalitás között. Orosz tapasztalataimat akarom a Hol kezdődik Európa? című könyvemben szembesíteni az európaiakkal.

Egy újabb pofon készülődik? Ezúttal az „oroszságnak”, az „orosz léleknek”?

Nézze, én mindenképp olyan vagyok, aki két lovat ül meg egy fenékkel. Orosz vagyok, de nagyon szeretem Európát, sokat vagyok ott, és voltam már gyerekkoromban is, amikor a szüleim diplomaták voltak, és Párizsban éltünk. A feleségem lengyel, ez Közép-Európához köt, és jóval érdekesebb probléma számomra a közép-európaiság, mint az oroszok és az európaiak viszonya. Amiről egyébként nem sokat tudnak se Európában, se Oroszországban. Én sokat gondolkoztam erről. Jóval kényelmesebben élek, sokkal otthonosabban érzem magam Európában, még egy olyan országban is, amelyiknek nem beszélem a nyelvét, mint itthon, Oroszországban. Például Németországban nagyon jól elvagyok. De hiába sokkal kényelmetlenebb itthon az élet, mégiscsak ez az igazi kulturális közegem. Európában otthon érzem magam, de a hazám Oroszország. Ha úgy tetszik, ez az életem definíciója. A legutóbbi regényemben van egy figura, aki próbálja megtalálni magát, azt, hogy ki is ő voltaképp. Valami megmagyarázhatatlan szenvedélytől vezérelve az északi sarkon él és dolgozik, holott Londonban szép háza, családja van, akiknek még csak telefonálni se tud. Borostásan, koszosan, kékre fagyott kézzel érkezik hozzájuk, és mégis… Én ugyanígy vagyok Oroszországgal. A munkához való feszültséget csakis itt találom meg. Hideg van, durvaság, mocsok vesz körül, de akkor is. Oroszország a szenvedélyem. Igen, a szenvedélyem. Oroszország az íróknak való igazán, mert annyi megírni, kifürkészni való anyagot ad, mint egyetlen más ország sem. A könyvet, amit írok, a két mentalitás közötti hídnak szántam; nem afféle szocreál Barátság hídnak, éppenséggel igen keményen odavágok mindkét oldalnak, de nem sértésnek szánva, hanem hogy megértessem: egymás különbözőségének elfogadása nélkül képtelenek leszünk egy kontinensen élni.

Mit utál az orosz mentalitásban?

Nem mondanám, hogy bármit is utálok benne, sőt: sokkal inkább vonz, mint taszít. De létének következményei, egyáltalán az oroszok létezésének eredményei rettentő ijesztőek. Oroszország, mintegy történelmi küldetése folytán, az egyik oldalon rendkívül magasrendű kultúrát hozott létre, ugyanakkor a szociális élet, a politika, a mindennapi élet terén a legtragikusabb bukást volt kénytelen megélni. Hogy lehet az, hogy ilyen bámulatos kultúra született, ugyanakkor az orosz ember a legelemibb civilizációs szint elérésére sem képes. Egyszerűen organikusan, eredendően nem képes a civilizált életre. Ezt a kérdést próbálom körüljárni a könyvemben.

Mindenesetre a problémát saját bőrén is megtapasztalhatta, hiszen gyerekkorában elit szovjet funkcionárius családban nőtt fel, majd hirtelen kitaszított ellenzéki lett…

Igen, én boldog Sztálin-kori gyerekéveket élhettem, mert ’47-ben, amikor megszülettem, apám a Kremlben dolgozott, sokáig Molotov politikai munkatársaként és Sztálin hivatalos francia tolmácsaként. Abban a szörnyű korszakban mi itthon is az adagtól messze eltérő színvonalon éltünk, majd amikor apám 1965-ben francia kultúrattasé lett, a boldog sztálini gyerekkort követte a boldog párizsi kamaszkor. Különbséget nem is érzékeltem a moszkvai és a párizsi élet között, olyan jó helyzetben voltunk mindkét helyen. Csak amikor visszajöttünk Moszkvába, akkor vettem észre, hogyan élnek az osztálytársaim. Beiratkoztam az egyetemre, olvasni kezdtem az orosz gondolkodókat. Tizennégy évesen írtam az első elbeszélésemet, első kritikai munkámat pedig egyetemista koromban publikáltam, de az első kétségtelen irodalmi sikerem a Sade márkiról szóló írás volt. ’75-ben megírtam a Sesztov-cikket, és ezeknek köszönhetően felvettek a Szovjet Írószövetségbe, hogy aztán kisvártatva, ’79-ben ki is rúgjanak, miután Jevgenyij Popovval megszerveztük az első irodalmi szamizdat kötetet, a Metropolt. Nagy botrány volt.

Hogyan reagáltak erre a szülei?

Ők morális tartásukat tekintve egyáltalán nem hasonlítanak az elit többségére. A tisztesség olyan foka jellemzi őket, amely egészen ritka volt és maradt az államapparátusban. Féltettek, hogy a Metropol-botrány katasztrófába sodorhat, de ennek egyedüli és igazi nagy vesztese mégis az apám lett, leginkább őt hurcolták meg. Akkor bécsi nagykövet volt, és különböző nemzetközi szervezetekben képviselte az országot. Miután a KGB természetesen még a bemutató előtt leleplezte az akciónkat, engem arra akartak kényszeríteni, hogy írjak bocsánatkérő-bűnbánó levelet, mert ha erre nem vagyok hajlandó, lehetetlenné teszik számomra a legális és az illegális létezést is. Apámat hazarendelték Bécsből a Politbüróba, és tudomására hozták, hogy ha én megírom ezt a levelet, akkor mindkettőnket békén hagynak. Ő viszont úgy látta, hogy patthelyzetbe kerültünk, és rajtam igazából a levél se segít. Máig emlékszem rá, mit mondott akkor nekem: „A családban már van egy hulla, ha megírod ezt a levelet, kettő lesz. Mi szükség lenne erre?” Úgyhogy tisztessége következtében ő lett a mi ügyünk egyetlen áldozata: azonnal leváltották, a külügyminisztériumból ugyan nem bocsátották el, de többé egyetlen ügy közelébe sem engedték. Éveken át csak ült az irodájában, és Pravdát olvasott. Csak utóbb derült ki, hogy ebben az időben a feleségem nyomában mindennap öt KGB-nyomozó járt, nekem pedig fedőnevet adtak: Wolandnak neveztek el. Erre nagyon büszke vagyok.

Mit szól ahhoz, hogy még mindig összekeverik a másik Jerofejevvel, Venyegyikt Vasziljeviccsel, azaz Vényicskával, a Moszkva-Petuski szerzőjével? Még a jobbik eset, ha megbocsátóan hozzáteszik: ez nem az a Jerofejev…

Emberileg is, íróként is nagyon közel álltunk egymáshoz, sok közös kalandunk volt. Egyszer egy téli éjszaka, eléggé részegen vonszoltunk valahová egy színésznő ismerősünket, Tatjána Lavrovát, amikor megállított bennünket két rendőr. Nézik a papírjainkat: mindkettőn az áll: V. V. Jerofejev, és mindkettő tökrészeg. Csak nagy nehezen magyaráztuk meg, hogy két különböző személy vagyunk, őhozzá fűződik legnagyobb bukásom története is. Moszkvában volt egy közös estünk, akkor már nagyon beteg volt, készülékkel beszélt, és mindenki, aki eljött, őt akarta látni. Engem egyszerűen kifütyültek. A legkínosabb történet viszont az volt, amikor már Venyicska halála után egy régi barátom, a holland konzul, Bob, meghívott egy díszvacsorára. Követek, konzulok, egyedül én vagyok orosz. A desszert előtt Bob ünnepélyes képpel föláll, és előhúz egy könyvet. Odanézek és elszörnyedek: a Moszkva-Petuski holland kiadása. Uramisten, micsoda botrány lesz. Integetek, sziszegek: Bob, ez nem az én könyvem! Mire ő: ugyan, hogyhogy nem a te könyved? Itt a fotó, az életrajz, a Metropolról van szó… Hihetetlen kavarodás támadt, a konzulok, követek zajosan vitatják a történetet: lám, a tekintélyes kiadó kiadja a szerencsétlen szovjet író könyvét, és az nem meri elfogadni! Nahát! Bob ekkorra már rájött, hogy kapitális hibát követett el, és mentőötlete támad. Úgy tesz a publikum előtt, mintha én attól félnék, hogy a KGB a külföldi kiadás miatt menten letartóztat, Szibériába száműz, ezért nem vállalom el a szerzőséget. Ezért aztán cinkosan kacsingatva így szól: „Persze, persze, hogy nem a te könyved, de azért ha látod majd azt a másik Jerofejevet, add át a nevünkben neki!”

• Kultúra