Skip to main content

„Országunk borús egén te lettél a remény”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Moziegér


A komor színek, a vigasztalan tragédiák, a gyilkosságok vértől iszamos fesztiválját szoronghatta végig a tavalyi Magyar Játékfilmszemle nézője. Huszonöt éve, a nagy Jancsó-filmekben, vagy Kósa és Csoóri Ítéletében persze sokkal többet öldököltek: heggyé emelkedtek bennük a temetetlen holtak. Azok a filmek azonban a nagybetűs Történelmet faggatták: jelképes értelmük, patetikus hangjuk, históriai mennydörgésük tette őket emlékezetessé.

Mára a személyes tragédiák „maradtak” (legalábbis a mozivásznon): a tavalyi szemlén magánéletük poklában izzó figurák öltek vagy öleltek: nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar film alaphangja és szemlélete döntő módon változik meg. Ennek értékelése még hosszú évek múlva is nehéz lesz – ha ugyan egyáltalán a kritikus feladata a „folyamatok” vagy a „szemléletmód” változásának elemzése, s nem inkább a művészetszociológusoké.

Akad majd dolguk e tudoroknak. Az idei, most kezdődő szemle előzetes programjából úgy látszik, számos új vígjáték szerepel majd a műsoron. Közönség és kritika egyaránt jól fogadta legutóbb Koltai Róbert filmrendezői bemutatkozását, s joggal, mert a Sose halunk meg igényes és szép munka. Mindez némileg szokatlan fejlemény. A hazai vígjáték utolsó aranykorát paradox és hihetetlen módon a Rákosi-korszakra datálhatjuk. Azért is talán, mert a magyar filmtörténet legprofesszionistább mesterembere, Keleti Márton egy személyben fenntarthatta volna bármely ország vígjátékgyártását. A börtönök és internálótáborok megteltek, de megteltek a mozik is. Szorongó és megfélemlített nézők tódultak nevetni a Dalolva szép az élet vetítésére, melyben Latabár kacsintására felcsendült az „Egy Duna-parti csónakházban…”, tódultak a Civil a pályán előadásaira, melyben ma is izgalmat keltő, sőt káprázatos színvonalú futballmeccset láthattak (akár az akkori pályákon), s ahol a csodacsatár Szusza Feri disszidálását minden idők legnagyobb magyar clownja, a fent említett Latabár Kálmán akadályozta meg. Gertler Viktor Állami áruháza, ma is nézhető film, paródiaként, akaratlan önparódiaként és „hótt komolyan vett” komédiaként egyaránt.

„Országunk borús egén te lettél a remény: a csoda-csoda-csodacsatár…” – a cikkünk címében idézett dalszöveg is egy Keleti Márton-komédiából való. A csodacsatár érdekes forgatókönyvét Méray Tibor írta, részben megtörtént eset nyomán (Svájcban ál-Puskás vagy ál-Kocsis szélhámoskodott a naiv helybéliek kárára). Ekkor azonban már nem nevettek annyira a moziban. ’56 nyarát írták: kiabálni, dühöngeni és nevetni az utcára készültek az emberek, nézőből „szereplővé” akartak válni. A fejleményeket még a szellemes forgatókönyvírók sem jósolták meg, legfeljebb sejtették: A csodacsatár arról szólt, hogy egy futballvereség miatt megbukik valamely képzeletbeli ország diktátora.

…Változtak ez idők, de Keleti Márton alig változott. A hatvanas években még mindig ő tartotta életben a magyar filmvígjátékot. Sok elmondhatatlanul rossz vagy ízléstelen filmet csinált persze, de a Hattyúdal vagy A tizedes és a többiek sokáig őrzi még a nevét. Ez a rendező, ha Hollywoodban tevékenykedik, öt–hat Oscar-díjat bizonyára összeszedett volna. Hazai követője mindenesetre nem született. A hetvenes évek eleje tájt már az alpári ízléstelenség ülte mozi-torát a Veréb is madárral, s bizony sokan visszasírták-visszanevették a csak néhány évvel korábbi Mici néni két életét is.

Úgy látszott, az igényes, a valódi, az igaz filmkomédia elhalt. Ekkor kerültek vászonra Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia filmjei: e sorok írója bevallja, hogy csendes ujjongással fogadta őket: Szereti a Szandi Mandit, Madárkák… – a hazugságtól áthatott, talán félelemtelen, de butító kora hetvenes években az igazság, a tisztesség, a tehetség halk mosolya csendült belőlük, nem a durva nevetés. Ezek a filmek az értelmes mozihumor ritka adományával rendelkeztek… Ugorjunk.

„Most már játszani fog, mert játszani kell!” – hörgi eszelős reménnyel Futbólia sportminisztere a vesztésre álló világbajnoki döntő szünetében a magát csodacsatárrá álcázott kétballábas szélhámosnak. Rég volt. „Változni fog, mert változnia kell” – gondolja napjainkban a néző nem „eszelős”, inkább szkeptikus reménnyel a magyar filmről. Már a tavalyi szemlén tucatnyi fiatal rendező bukkant fel. Legtöbbjük mintha szándékosan szembeszállt volna a magyar film hatvanas évekbeli értékes, de folytathatatlannak látszó hagyományaival. Sokan nemcsak – vagy nem elsősorban – új stílussal és formanyelvvel kísérleteznek, hanem inkább szemléletváltással. A magánlét poklára vagy bohózatára kíváncsiak, nem a történelemben felőrlődő hősökre.

A művészetszociológusok valószínűleg azt mondják, hogy Európa nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb tájain (filmgyártásában) mindez természetes jelenség. Bizonyára igazuk van. A néző általában nem történelemleckére ül be a moziba, nem a sorskérdéseken akar borongani, de nevetni, röhögni szeretne. S ha így van, semmi baj. Nevessünk.

Miért mégis, hogy újabban visszacseng fülemben a régi komédiának ez a régi dala: „Országunk borús egén te lettél a remény…” Pedig csodacsatárban most senki sem bizakodik. Legfeljebb egy jó vígjátékban.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon