Angster László

Nyomtatóbarát változat

B. J. mellkasi rendellenességére 17 éves korában, a katonai sorozáson figyeltek föl. 1990-ben a jászberényi kórházban megállapították, hogy feltehetően egy daganat van a fiatalember csecsemőmirigyében, biztosat azonban nem tudtak mondani, mert B. J. – aki akkor még nem volt egészen 18 éves – nem egyezett bele a műtétet igénylő további vizsgálatokba. Ezután B. J. – aki bajáról akkor nem is szólt otthon – sorra járta a természetgyógyászokat, akik különféle főzeteket és gyógymódokat írtak elő számára. Állapota egyre romlott, és végül 1992. február 5-én bekerült a budapesti Pulmonológiai Klinikára. Nyakán és mellkasán ekkor már olyan nagy daganat volt, hogy nemcsak nyelni nem tudott, de lélegezni is alig. Vörös vérsejtjeinek száma olyan alacsony volt, hogy az magában is életveszélyt jelentett. A beteg mája is megnagyobbodott, a vizsgálat jelentős toxikus májkárosodást mutatott ki. A röntgenfelvételen a tüdőnek szinte csak a széle látszott ki a daganat alól. A régebbi zárójelentés és az itteni vizsgálatok alapján itt is tüdőrákra vagy csecsemőmirigy-daganatra gyanakodtak, de műtétre vagy nagyobb sebészeti beavatkozást igénylő vizsgálatra a beteg állapota miatt nem is gondolhattak. Vérátömlesztés, infúzió és szteroidok adagolása után kivették a beteg egyik nyirokcsomóját, ennek vizsgálata alapján a János Kórház kórszövettani osztálya rosszindulatú Hodgkin lymphomát állapított meg. A nyirokcsomó szöveteit további vizsgálatra a pécsi klinikára is elküldték, ahol az ország egyetlen lymphomavizsgálatokra specializálódott laboratóriuma működik.

A kezelőorvosoknak ekkor két lehetőségük volt: vagy nem avatkoznak be – vagyis hagyják meghalni a beteget, ami dr. Hutás szerint néhány napon belül bekövetkezett volna –, vagy még a részletes immunhisztokémiai vizsgálat eredményének kézhezvétele előtt citosztatikus (ráksejteket ölő) kezelést kezdenek el. Mivel minden jel arra mutatott, hogy a beteg mostani állapota egy rákos folyamat következménye, az Onkológiai Intézet szakorvosaival konzultálva a kezelés megkezdése mellett döntöttek.

A citosztatikus kezelésre a daganat gyorsan visszafejlődött, a beteg állapota jelentősen javult. Időközben – egy hónap múlva – megérkezett Pécsről az előzetes vizsgálat eredménye, amely „kifejezett malignitású non-Hodgkin lymphomára, esetleg nagysejtes anaplasias Ki-1 positiv lymphomára” utalt. A későbbi részletesebb vizsgálat sem tisztázta pontosan a kórt, annyi azonban kiderült, hogy a nyirokcsomók rosszindulatú megbetegedése valószínűleg egy primer rákos megbetegedés következménye, vagyis már áttét. Dr. Hutás szerint mindez nem érintette az alkalmazandó gyógymódot, hiszen a csecsemőmirigyben feltételezett, de pontosan meg nem állapított daganatra és a nyirokcsomók megbetegedésére – mivel mindkettő a nyirokrendszer része – lényegében ugyanazt a gyógymódot kellett alkalmazni.

B. J. állapota annyira javult, hogy elmehetett a kórházból, és csak hetente kellett bejárnia kezelésre. ’92 augusztusában azonban ismét rosszabbodás következett be, és a betegség már nem reagált a citosztatikus kezelésre. Ekkor sugárkezelésre tértek át, ami átmeneti javulást eredményezett, ám ekkor kezdett súlyosbodni a beteg májának állapota. Ennek következtében egy idő után aluszékonnyá vált, kómába esett, majd 1992. augusztus 18-án az intenzív osztályon meghalt.

A kórbonctani jegyzőkönyvben a halál okaként májelégtelenség szerepel. Ugyanakkor a boncjegyzőkönyv kórszövettani részében az áll, hogy a „histologiai vizsgálattal a thymus (csecsemőmirigy) helyén talált daganat fibrómának (vagyis nem rákos, hanem jóindulatú kötőszöveti daganatnak) bizonyult.”

Dr. Hutás szerint az, hogy nem találtak rákos sejteket a csecsemőmirigyben, nem azt jelenti, hogy ott nem is volt rákos daganat, hanem azt, hogy meglehetősen hatékony volt a citosztatikus és sugárkezelés. A halál közvetlen oka májelégtelenség volt, amit a két éven át szedett ismeretlen eredetű szerek okozhattak. (Nem igaz, hogy B. J. csak Béres-cseppet szedett volna; az Esti Hírlapnak nyilatkozva maga is említ néhány kuruzslót, akik különféle ismeretlen főzetekkel itatták.) Valamennyit a citosztatikus kezelés is ronthatott a beteg májának állapotán (bár általában nem szokott károsodást okozni), és a hatalmas daganat pusztulásakor fellépő óriási terhelés maga is előidézhette a legyengült máj állapotának romlását.

A megvádolt egészségügyi intézmények mindent megtettek, amit megtehettek. „Higgye el – mondta dr. Hutás –, ez a fiú pontosan olyan jó kezelést kapott, mint Antall József, és legalább annyian foglalkoztak vele.” Nem az orvosokat, hanem inkább a szülőket terheli a felelősség, amiért hagyták, hogy fiuk évekig különféle kuruzslókhoz járjon. Az idejében kapott kezelés megmenthette vagy igen jelentősen meghosszabbíthatta volna az életét. „Nem jó, ha egy újságcikk pletykákra hivatkozik” –folytatta a professzor. Képtelenség, hogy a két évvel ezelőtti, mindent eldöntő jászberényi vizsgálat géphiba miatt maradt volna el, hiszen ehhez a vizsgálathoz nem is kell semmilyen különleges gép. De ha mégis ez lett volna a helyzet, elvégezhették volna a vizsgálatot egy héttel később is. („Amennyiben a beteg a verifikációba [mediastinoscopia] beleegyezik, úgy osztályunkra készséggel visszavesszük” – áll az 1990. januári jászberényi zárójelentésben.)

A Beszélő cikke utalt az intenzív osztályon uralkodó elviselhetetlen állapotokra is. Dr. Hutás elmondta, hogy valóban kevés a szakképzett nővér, ezért kénytelenek szakképzetleneket is foglalkoztatni. Az osztály túlterheltsége nem teszi lehetővé, hogy hozzátartozók legyenek a kórteremben. De ez nemcsak erre az intézményre jellemző, hanem országos probléma. „Mert ugyan ki fog eljönni ennyi pénzért ilyen munkát végezni?” – teszi fel a kérdést. Ami a beteggel kapcsolatos információ megtagadását illeti, dr. Márk Zsuzsa szerint folyamatosan tájékoztatták a szülőket fiuk állapotáról – röntgenfelvételeket, leleteket is mutattak –, és csak az anyának „szépítettek” egy kissé – az apa kérésére. „Placebo” kórlapot csak akkor készítenek, ha úgy ítélik meg, hogy a beteg nem tudná elviselni az igazságot; de ha ő maga kéri a pontos tájékoztatást, azt mindig meg is kapja. Tény, hogy mikor a szülők ügyvédje megjelent, nem adták ki neki a beteggel kapcsolatos iratokat. „Nem mintha titkosak lennének, de ez Magyarországon egyszerűen nem szokás” – mondta dr. Hutás. – Mikor az ügyvéd ezzel kapcsolatban megkeresett, felhívtam az egyetem jogi osztályát, ahol azt tanácsolták, hogy ne adjak ki semmit; és ehhez tartottam magam. Mostanra azonban már minden irat a felek rendelkezésére áll.”

Dr. Hutás és dr. Márk Zsuzsa is visszautasították azt a feltételezést, hogy az egészségügyben a szakértők azoktól függenének, akiknek az ügyeiben „szakértenek”. „Nekem például fogalmam sincs, hogy ebben az ügyben ki fog a bíróságon szakértőként szerepelni” – mondja dr. Hutás. „De hát ki más legyen szakértő egy ilyen ügyben, ha nem egy másik orvos? Talán egy jogász?” – teszi hozzá dr. Márk.

Lehetnek azért olyan dolgok is, amin egy laikusnak is megakadhat a szeme. Például érthetetlen, hogy miért thymoma malignum (rosszindulatú csecsemőmirigy-daganat) szerepel a boncjegyzőkönyvben a halál okaként, ha egyszer ugyanott le van írva, hogy a daganat jóindulatú fibrómának „felel meg”? A boncoláskor feltárt fibrómából – vagy fibrómának tűnő daganatból – hogyan juthatott a kórboncnok erre a következtetésre? (Nyilván elolvasta a klinikai diagnózist, és „rövidre zárta” a kört – folytathatnánk a találgatást.) Talán a szülők gyanúját is ez vagy valami ehhez hasonló mozzanat kelthette fel.

A per tehát folyik; a szülők tízmillió forint kártérítést követelnek gyermekükért. Követelésüket részben arra alapozzák, hogy fiuk lett volna az, aki öreg napjaikban majd eltartja őket. Dr. Hutás szerint azonban igen kevés az esélye annak, hogy kártérítést kapjanak, mivel a gyógyításban semmilyen műhiba nem történt.

Ha valamilyen okból mégis megítélné a kártérítést a bíróság, nem tisztázott, hogy kit milyen anyagi felelősség terhelne, hiszen ilyen per csak elvétve fordult elő eddig Magyarországon. Különben is, a kedvezményezett dédunokája is megőszülne, mire egy kórházi orvos 25-45 ezer forintos fizetéséből levonnák azt a tízmilliót… Nyugaton – főleg Amerikában – óriási összegeket költenek az orvosok a műhiba elleni biztosításra, de ez Magyarországon – bár már próbálkoznak a különféle biztosítók – még nem divat. Nem csoda, hiszen a valószínű kártérítési igényékkel számolva ez havonta orvosonként legalább 30-40 ezer forintos költséget jelentene. Dr. Hutás szerint ennek a pernek a hátterében is ezek a biztosítótársaságok vagy a perekből busás hasznot húzó érdekcsoportok állnak: akár vaktöltények pufogtatásával is rá akarják venni az egészségügyi intézményéket, hogy orvosaik számára a nyugatihoz hasonló műhiba elleni biztosításokat kössenek. Hogy ez mennyivel drágítaná meg az orvosi kezelés költségeit, csak találgatni lehet.

• Gazdaság és társadalom