Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

„A zsombékos fűcsomókon, az egyikről a másikra ugrálva sikerült a mocsáron átkelnie, közben az esernyőjét is elvesztette. Az orosz oldalon a határőrök elfogták, és nem akarták elhinni, hogy a mocsáron keresztül érkezett, hiszen ez kész csodának számított. Kutyákkal követték visszafelé a nyomát, és végül megtalálták az esernyőt, mellyel bebizonyosodott, hogy igazat mondott” (187. o.) – Alighanem ez az egyik legkedvesebb története Demszky Gábornak arról a nagy utazásról, amelyet Rudolf nagyapja és Eduárd nagybácsija megtett 1925 és 1929, illetve 1935 között a „Keleti Édenben”, Kirgizisztánban. A legkedvesebb, de valószínűleg nem a legfontosabb. Határőr-kutyák-zsombékos: ezek a „kalandmotívumok” ugyan filmszerűen egybeláthatók a szamizdat-nyomdász Demszky históriáival (Kiskunság-homokbuckák-rendőri követés, különösen ahogyan a kiváló Nagy W. András a hetilap-Beszélő-beli Érzelmes utazásokban megírta), a családtörténet-író Demszky azonban a könyv tanúsága szerint nem emiatt fogott elődjei életútjának felkutatásába és rekonstruálásába.

Sokszálú eredettörténet

A két Demszky testvér „hajmeresztőnek tűnő elhatározása és kalandos életútja” persze önmagában is megérne egy könyvet. A „kassai-szepességi polgár déd­apa”, Andreas–Andrej–Ondrej–András Demszky, aki a német-lengyel-szlovák-magyar nyelvek és identitások között ugyanolyan biztonsággal közlekedett, mint a császári-királyi Kassa-Oderberg vasúton, hivatása révén mintha eleve az állandó úton levés állapotára predesztinálná családját több nemzedékre előre. Valójában lehetőségeinek racionális felmérése diktálja választásait: az 1889-ben házasságot kötő Demszky-dédszülők számára adottság, hogy a szepességi szászok között csak „poliglott”-ként élhetnek, az pedig, hogy az örökölt, megélhetést aligha biztosító, kevés földet átadja testvéreinek, s helyette a vasúthoz megy dolgozni, a paraszti életformát képzettség nélkül elhagyni kívánó ember számára szinte az egyetlen lehetséges döntés.

Ugyanakkor a mobilitást kereső, környezetében tájékozódni igyekvő, autonóm életre vágyó férfi szándékaival ez szerencsésen egybeesik, ráadásul az akkoriban már rohamosan fejlődő vasút egyszerre nyújt a család számára megélhetést és lakást: az anya vasúti szolgálati lakásokban szüli mind az öt gyermeket (három fiú és két leány), a vasút biztosítja a gyerekek iskoláztatását. A két idősebb fiú az iglói evangélikus gimnáziumban végez, melynek kollégiumát a vasút tartja fönn. Egy jellegzetes fotó a könyvben: a két Demszky testvér vasutas egyenruhában feszít egy 1905-ös felvételen (a kötetben a fotók hátoldala is látható a felvételt készítő fényképészműhely nevével, címével, szolgáltatásaival, szecessziós ornamensekkel, legtöbbnyire kétnyelvű feliratokkal).

A három fiútestvér közül Vilmos az, aki „szabályos” polgári karriert épít: jogot végez, jól menő ügyvédi irodát tart fenn, 196 cm magas, mindig hibátlan eleganciával öltözik, három nyelven, németül, szlovákul, magyarul diktál szabadon, családját bőkezűen ellátja, bohém életvitele mindezzel jól megfér; háromszor nősül – első és harmadik felesége két nővér. Mindez látszólag zavartalanul folyik 1939-ig, amikor is pozsonyi ügyvédi praxisának folytatásához a származását igazolnia kell visszamenőleg a dédszülőkig. Budapesten folytatja pályáját, zsidó családokat menekít.

A másik két Demszky testvér, Rudolf és Eduárd iskolai előmenetele nem ilyen töretlen. Rudolf csak polgári iskolát végez, idősebb korában majd le is írja egy levelében, milyen büszkeséggel töltötte el az a tudat, hogy tanító lehetett, pedig még középiskolája sincs. Bizonyítványában javítóvizsgáknak is van nyoma, nyelvérzéke viszont kitűnő lehetett (oroszul is már a hadifogság idején megtanult, egy hetvenko­pekes szótár birtokában, minden nyelvtan nélkül). Magyar iskolába jár: Rezsőnek anyakönyvezik, nem találván eléggé magyarosnak a Rudolf nevet, de ő maga egyébként az iskolai bizonyítvány szerint német anyanyelvűnek vallja magát, s mellette beszél magyarul és tótul. „A nemzeti identitás kérdése a fivérek számára rendkívül bonyolult ügy volt” – jegyzi meg Demszky: anyanyelvük a német, ezt a kultúrát hozták magukkal, a család egy része egymással is németül beszél, de magyar iskolába járnak, Vilmos és Rudolf magyar lányokat vesz feleségül, de végképp „magyarrá” a két háború között válnak. A magyar identitás választása életszemléletükből és életstratégiájukból fakadó döntés.

Eduárd, a „romantikus álmodozó”, az említett iglói evangélikus gimnáziumban végez, amelynek végbizonyítványát a Monarchia bármely területén elfogadják: ő a budapesti műszaki egyetemre iratkozik, de 1911-ben önkéntesként bevonul katonának, aztán egy időre visszamegy az egyetemre, a háború kitörésekor azonban behívják, vissza kell térnie ezredéhez. Tífuszt és tüdőgyulladást kap, egy év múltán azonban visszaküldik a frontra, s testvére, Vilmos csak 1916-ban tudja elintézni, hogy végképp leszereljék. Az egyetemet azonban nem fejezi be, mérnöki diplomáját nem tudja megszerezni. Részt vesz a Magyar Tanácsköztársaságban (a Forradalmi Bizottság őrségében), Bécsbe menekül, később visszatér szüleihez Kassára.

Rudolf 18 éves, amikor 1914-ben besorozzák, s azonnal fogságba esik az orosz fronton. A kelet-szibériai hadifogolytáborokat végigjárva, a magyar internacionalisták egy csoportjával együtt csatlakozik a Vörös Hadsereghez (ennek részleteire a könyv nem tér ki), majd Vlagyivosztok környékén japán fogságba esik, végül is 1921-ben hajóval hozzák haza, indiai kikötőket, Kalkuttát, Bombayt érintve, Kassára, illetve akkor már „Košice” a neve.

Miért éppen Kirgízia?

1923–24-től a két Demszky fiútestvér életútja egy darabig együtt halad, egyformán keserves. A Monarchia szétesése után alakult, gazdasági mélypontra süllyedt Csehszlovákiába erős baloldali vonzódással térnek vissza, s egyformán kevés eséllyel az elhelyezkedésre: az egyik „magyar-lengyel-szász” volt hadifogoly, a másik volt magyar forradalmár, ráadásul megfelelő képzettség híján – a tisztes megélhetést biztosító állás mindkettejük számára szinte elérhetetlen.

Eduárd feltehetően már Bécsben értesül a „Forradalmi harcosok” Nemzetközi Segélyszervezet (MOPR – Mezsdunarodnaja Organyizacija Pomoscsi Borcam Revoljucii 1922–1947) tevékenységéről, amelynek feladata az, hogy nemzetközi kapcsolatok révén a nyugati „társutasokat” és a baloldali értelmiséget mozgósítsa Szovjet-Oroszország megsegítésére. A Komintern által irányított szervezet abból indult ki, hogy a „felvilágosító”/„népnevelő” hajlamú értelmiség számára vonzó cél „a tervszerű társadalomépítés” kikísérletezése, modellezése egy civilizációtól szinte érintetlen közegben. A MOPR nemcsak saját szervezeteket hoz létre, hanem „rácsatlakozik” már működő vagy akkoriban alakuló munkásegyletekre. Ilyen például a magyar és szlovák munkásokat tömörítő kör, amely az eszperantóhoz hasonló műnyelv, az „idó” tanulmányozására alakult nyelvkör, s amely az Interhelpo elnevezésű szövetkezetet létrehozza.

Az Interhelpo megszervezését, a tagtoborzást egy különös figura, a Komintern csehszlovák összekötője, Rudolf Mareček irányította. A könyv függelékében közölt, az Orosz Állami Társadalom- és Politikatör­téneti Levéltárból származó Mareček-dosszié információi szerint a morvaországi születésű férfi mint a szociáldemokrata párt tagja, gyakorlatilag már 1909 óta különböző megbízatásokkal ingázott Oroszország és Csehország között, 1917-ben belépett az oroszországi bolsevik pártba, s 1918–1920-tól egy kirgiz városban, Przsevalszkban végez pártmunkát, egyebek között megszervezi az „Új korszak” kommunát, Kínába utazik, hogy hazahívja az 1916-ban odamenekült kirgizeket. 1921-től újra Csehszlovákiában bukkan fel, immár mint a Csehszlovák Kommunista Párt tagja, 1924-től zsolnai párttitkár – feladata a munkások kommunákba szervezése. Így kerül kezébe az Interhelpo ügye.

Az eredetileg munkásszövetkezetként, termelő  és értékesítő társulásként Rózsahegyen (Ružomberok) alakult Interhelpo hivatalos bejegyzése csak ilyen jogi státusban történhetett: kivándorlásra hivatalosan nem is végezhettek volna tagtoborzást. A toborzás mégis sikeres, aminek legfőbb oka a környék hihetetlen magas munkanélkülisége: a jól képzett iparosok, bányászok, kézművesek és más szakmák képviselői képtelenek elhelyezkedni. A Mareček-féle propagandának voltaképpen elég csak „intézményesítenie” a szándékokat, azaz a megfelelő irányba terelni a ki­útkeresők figyelmét: a Szovjetunióba való kivándorlás felé. S innen már csak egy lépés az, hogy a kivándorlás célja épp Kirgízia, és épp Prszevalszk városa legyen: a szlovákiai Interhelpo egyhangúlag, közfelkiáltással megszavazza, hogy az egész szövetkezet települjön át Kirgíziába.

Így került sor a transzport összeállítására és indulására 1925. március 29-én. A szövetkezet első transzporttal induló tagjai – háromszáz felnőtt, gyere­kekkel – mindenüket pénzzé tették, hogy az 5000 koronás részjegyet megválthassák, házukat, bútoraikat eladták, s több évre való ruházattal, nagy élelmiszercsomagokkal felszerelve indultak el a 27 napon át tartó útra. A Demszky fivérek némiképp más helyzetben voltak: nem volt miből befizetniük a részjegyet, így nem is tagként, hanem alkalmazottként vettek részt a vállalkozásban (ennek később következménye is lett). Eduárd az indulás idején egyedülálló volt, Rudolf fiatal feleségét hagyta otthon, aki egy évvel később, 1926 nyarán a második Interhelpo-csoporttal érkezett ki hozzájuk. Az 1925-ös, első transzporttal ment a „Keleti Édenbe” Štefán Dubček – Alexander Dubček édesapja – is, s ugyanúgy Kirgíziában született Alexander Dubček is, mint Demszky Gábor édesapja, 1927. június 29-én.

Egy személy nem ment csak együtt a transzporttal: a főszervező, Mareček. A megérkezéskor derült ki az Interhelpo tagjai számára, miért is maradt otthon a szövetkezet vezetője, aki pedig már az alakuláskor 1700 koronás havibért szavaztatott meg magának: a helyszínen semmi sem felelt meg mindannak, amit a szerződésben ígértek. Nincs szállás, maguk építenek házat, még a téglát is maguk vetik. Nincs ivóvíz, patakokból, árkokból hordják. Nincs fizetés, csak cigarettára valót kapnak, közös konyhán étkeznek. A családok együtt laknak, még a priccseket is maguk ácsolják. A legnagyobb probléma: nincs gyógyszer, orvost sem hoztak magukkal, a környéken egyetlen 40 férőhelyes kórház van. Egymás után temetik el a gyerekeket, akiket nem tudnak megóvni a fertőzésektől. – S mindez nem is a beígért álmok földjén történik: nem Przsevalszk városában, ahol a Mareček-féle szerződés szerint földet, házat juttattak volna nekik, hanem a kirgiz fővárosban, akkori nevén Pispekben.

Az Édentől keletebbre

Bár a szörnyű körülményekről szóló hírek eljutnak Kassára, Rózsahegyre, 1926-ban mégis megérkezik a második transzport is: 606 személy, 62 vagonrakomány. A helyzet nem javul: tűzvész pusztít, áradás sodorja el a frissen vetett téglákat, belső konfliktusok dúlnak: az „autonomisták” a szövetkezetből való kiválást sürgetik, a „likvidátorok” a szövetkezet feloszlatását, eladását az államnak, a „kooperativisták” a helyi pártszervezettel való egyesülést. 1929-ig öt csehszlovák csoport érkezik, összesen 1078 személy 150 vagonnyi ipari felszereléssel, berendezkedéshez szükséges holmival. Mindez arra utal: továbbra is az a céljuk, hogy Kirgíziában telepednek meg és építenek új otthont maguknak. Hallatlanul eredményesen dolgoznak: az Interhelpo csak 1925–27 között felépített a kirgiz fővárosban egy központi ambulanciát, egy kórházat – teljes berendezéssel, és egy lóversenypályát, felépítik a szövetkezet tulajdonában lévő fűrésztelepet, bőrgyárat és textilgyárat. Oroszok, ukránok, ujgurok is belépnek a szövetkezetbe. Ennek ellenére a társulás nem tud fönnmaradni, adósságait nem tudja kifizetni: a helyi elöljáróság felszámolja, vagyonukat át kell adni Frunze városának (Pispek 1926-tól ezt a nevet viselte). Néhányan ott ragadnak Kirgíziában, a bányászok Szibériába költöznek, de 1938-ban ők is visszatérnek Csehszlovákiába.

Eduárd 34 éves, Rudolf 29, amikor megérkeznek, s mint volt róla szó, teljesen vagyontalanok, nem tagjai a szövetkezetnek, csak alkalmazottai. Egy 1926. május 22-én kelt jegyzőkönyv szerint mindkét Demszkyt el kell bocsátani „szabotázs és munkahely elhagyása miatt”. Talán ez volt a szerencséjük: továbbutaznak, elkezdhetik élni saját életüket. Eduárd megkezdi a maga vándoréletét a kirgiz sztyeppéken: megvalósítja egy rövid időre régi álmát, tekepályát nyit, igaz, hamar tönkremegy. Feleségül vesz egy kitelepített ukrán pravoszláv paplányt, Surát, megszületik lányuk, Éva. Rudolf a Talasz folyó partjára költözik, a német telepesek által lakott Johannesdorf (Kum Arik) nevű faluba. Némettudása segít: tanító lesz a falu iskolájában, s hamarosan megérkezik felesége, megszületik a fiuk. Három évre valóban „paradicsomi” életet teremtenek maguknak. Kis házat építenek maguknak, csirkéik vannak, disznót vágnak, veteményest ültetnek, Rudolf a tanítással elegendő pénzt keres.

1929-ben súlyosan megbetegszik a dédapa, Andreas Demszky; mindannyian hazaindulnak. A temetés után azonban vissza már nem mehetnek: hiába folyamodnak vízumért, hiába érvelnek, hogy ők „mindenüket ott hagyták”, az orosz hatóságok ekkor már nem engednek be idegeneket. 1929 szeptemberében csak Ede felesége és kislánya tér vissza (ők szovjet állampolgárok, vízumuk lejárta után nem maradhatnak). Rudolf kénytelen beletörődni, hogy otthon, Kassán kell folytatnia a tengődést: nagy nehézségek árán elhelyezkedik a vasútnál, de még évtizedek múltán is mint élete egyetlen boldog időszakára emlékszik vissza a talaszi évekre. Eduárd más helyzetben van: mindenképpen vissza kell mennie leányához és feleségéhez.

Itt érünk el a történetnek arra pontjára, amelyet az ismertetés legelején idéztünk: Eduárd Lettországon keresztül illegálisan tér vissza Oroszországba 1930 októberében. Letartóztatják, s a következő év áprilisában deportálják Frunzéba. Hányattatásainak részleteit a könyv a kihallgatási jegyzőkönyvek, belügyi dokumentumok alapján rekonstruálja. 1933 őszén Eduárd minden tiltás ellenére leányával együtt felül a vonatra (feleségétől már korábban elvált), és Moszkvába utazik. Meg kell szereznie lánya számára a szovjet állampolgárságból való „elbocsátó” engedélyt, ehhez viszont pénz kell. 1935 januárjában a Szovjet­unió hivatalos szervei „nemkívánatos személynek” nyilvánítják és kiutasítják: így tudják elhagyni a terror újabb hulláma előtti utolsó pillanatban a Szovjetuniót.

Hol is kezdődött?

Demszky Gábor azt írja: „az Interhelpo aktivistáinak és az általuk beszervezett embereknek fogalmuk sem lehetett arról, hogy történetük valójában hol is kezdődött” (103.). Az ismertetett életutak egésze arra utal, hogy a történet tényleges kiindulópontjának az 1916-os kirgíziai felkelés és az azt követő „Nagy Exodus” tekinthető. A könyv szerint erről a nagyapa, Demszky Rudolf oroszországi hadifogsága idején hallott először fogolytársától (83. o.). A felkelés története választ adhat arra a kérdésre is, miért épp Kirgíziába irányították a kivándorolni szándékozó szlovákiai transzportot.

A mai Kirgízia területét a XIX. század második harmadában vonták tartós orosz felügyelet alá: az itt élők státusa („inorogyec”, azaz „idegengyökerű”, vagyis „nem orosz”) külön birodalmi szabályozás alá esett: „inorogyec”-nek számított mindenki, aki nem volt orosz nemzetiségű, és nem volt pravoszláv. Az északi őshonos népek (köztük a magyarok legközelebbi finnugor rokonai, a hantik és manysik), amelyek vadászó-halászó életmódot folytattak, a tág értelemben vett közép-ázsiai területek nagyállattartó nomád lakói; valamint a „betelepített idegenek”, mint például a kirgíziai német telepesek. Jogállásuk egyik legfontosabb különbsége az volt, hogy nem tartoztak katonai szolgálattal, azaz nem lehetett őket besorozni. II. Miklós cár azonban 1916. július 25-én kiadta az „idegen gyökerűek sorozásáról” szóló rendeletet („Rekvizicija inorodcev”), amelynek értelmében be kellett hívni hátországi katonai szolgálatra azokat az „idegen gyökerűeket” is, akik eddig mentesültek a sorozás alól. Összesen közel 250 ezer fő katonai és munkaszolgálatát rendelték el csak a turkesztáni (akkori kirgíziai) vidékekről, amely kvótát a helyi elöljáróság a szegény őslakosok köréből akarta teljesíteni. Ez óriási lázadást váltott ki a birodalom számos helyén: a lázadások épp a kirgiz sztyeppéken kezdődtek, s különösen nagy erővel törtek ki a Pispeki és a Przsevalszki tartomány területén. Leverésére nagy katonai erőket rendeltek ki, s a vérengzések nyomán az ott élők tö­me­gesen menekülni kezdtek a hágókon keresztül Kína felé. „Nagy Exodus” (Csong Ürkün) néven tartják számon azt a történelmi tragédiát, amelynek következtében a hadsereg megtorló akciói vagy a menekülés során összesen kb. 150 ezer kirgiz őslakos hunyt el (az ál­dozatok számát a kirgizek jóval nagyobbra teszik). A hegyi hágókon átkelők a hidegtől és az éhségtől pusztultak el, kis részük jutott csak el Kínába. A kirgiz termőföldek, ahol korábban még nem jelentek meg orosz és ukrán telepesek, teljesen kiürültek.

Ezeknek a területeknek a benépesítése lett volna a feladata az olyan agitátoroknak, mint Mareček. A szovjet kormány amnesztiát hirdetett a forradalom előtti menekültek számára: Mareček Kínába utazott, hogy az oda emigrált kirgizeket meggyőzze – ez azonban nem vezetett azonnali sikerre. Ez lehetett az egyik oka annak, hogy megkezdődött a külföldi bevándorlás propagálása. Mint Demszky könyvének utalásaiból is rekonstruálható, a Nagy Exodus folytán teljesen ki­ürült Przsevalszki járásban Mareček már megpróbálta előkészíteni a terepet a rózsahegyi Interhelpo szövetkezet tagjainak fogadására, az azonban nem világos, mennyire esett ez egybe a helyi és főleg a központi irányítás szándékaival. Az a tény, hogy végül is itt, a Przsevalszki tartományban nem fogadják a letelepülésre érkezetteket, sőt Pispekben is nagy nehézségek árán, saját maguk kénytelenek a legelemibb létfeltételeket megteremteni, arra utal, hogy ez nem volt központilag irányított vagy legalább támogatott betele­pítő intézkedés, hanem sokkal inkább egyes pro­pa­­gan­­distáknak (pl. Marečeknek) a vállalkozása, amely mögött legfeljebb a Komintern egyes vezetői álltak. Demszky utal Münzenberg kétértelmű szerepére, aki – megfogalmazása szerint – a Komintern révén „multinacionális médiakonszernné változtatta a segélypropagandát”, Radekkel együtt Moszkvából irányította az áttelepítési hullámokat, s a NEP-korszakban saját érdekeltségeit működtette.

A külföldi kommunák és szövetkezetek intézménye nem vált hálózattá, annak ellenére, hogy 1924-ben 17 áttelepült munkáskommuna és szövetkezet működött a Szovjetunió területén holland, finn, svájci, kanadai, osztrák, német, amerikai bevándorló csoportok részvételével. A „leszerelt” magyar internacionalisták és a hadifogolycsere folytán Szovjetunióba került magyarok tevékenységének eredményeként számos magyar kommuna jött létre Moszkvában, Bakuban, volt Korvin Ottó mezőgazdasági kommuna stb. Lenin halála után azonban a „munkáskommuna” mint a szövetkezetesítés előtti átmeneti forma egyre kevésbé volt támogatott intézmény, 1929-től pedig, a sztálini „nagy áttörés” után végképp felerősödött az idegenek elleni hajsza.

Hol végződött?

„Szovjet-Turkesztán¹ szövetkezetesítése” – ahogy Dem­szky nagymama megható és minden részletre kiterjedő levelében áll – tehát nem az Interhelpo és nem a Demszky testvérek közreműködésével ment végbe. A nagy utópia vagy inkább elkeseredett vállalkozás mindenekelőtt azért vallott kudarcot, mert a betelepülni vágyó „szlovákiai transzport” halmozottan idegen volt. Idegen volt a helyi elöljáróság körében, a moszkvai központból kiküldött komisszárok körében – elsősorban politikai szempontból. A maradék helyi lakosság a betelepülni szándékozók személyében valószínűleg nemcsak etnikailag idegeneket látott, hanem föléjük rendelt idegeneket is, nem kutatva érkezésük okát. 1911-ben intézte a turkesztáni főkormányzó a terület katonai kormányzóihoz az alábbi körlevelet, amelynek ha betűje nem is, értelme évtizedekre meghatározta a viszonyokat: „A helyi lakosság számunkra mint az orosz parasztok számára történő jövendőbeli munkavégzés anyaga érdekes, ezért el kell érni, hogy a vérükbe ivódjon az összes oroszok tisztelete, ha valaki a földtől megfosztottak közül nem hajlandó alávetni magát, éhen hal, vagy Oroszország búcsút mond nekik.”

A sors, a történelem kegyetlensége, hogy Demsz­kyék a vészkorszak letarolta Kirgíziából a vészkorszak felé sodródó Szlovákiába érkeznek vissza, ahol a magyar kisebbséget ugyanúgy „anyagnak” tekintik, mint a kirgiz őslakosokat az oroszok. Csak egy idézet Demszky erre vonatkozó utalásai közül: „Jogunk van asszimilálni a magyarokat, és bármilyen áron is nemzeti államot teremteni. Végső célunknak a magyarok szétszórását kell tekintenünk” – írja a Szlovák Nemzeti Tanács hivatalos lapja majd 1946. november 13-án (71. o.).

Demszky Gábor, amikor családtörténeti szociográfiaként határozta meg könyve műfaját, azt tűzte ki célul, hogy hitelesen elmondja történetét. A hitelesség követelménye alatt – a bőséges dokumentálás kritériuma mellett – azt értette, hogy elődei történetét az adott, szűkebb és tágabb környezet történetével együtt idézze fel, abban a kontextusban értelmezze, belátva azt is, hogy ugyanolyan döntő a tör­ténethez való „saját viszonya”, amely „természetesen az idő előrehaladtával változik” (9. o.). Nem számolt – s a kötet írása idején még nem is számolhatott – azzal, hogy az a családtörténet, amelyet rekonstruált, 2008-ban ismét visszakapcsolódik Kirgizisztánhoz, és bekerül az egész régióban folyó „emlékezetpolitikai” vita kontextusába.

Az 1916-os kirgiz felkelés és az azt követő Nagy Exodus² a korai szovjet korszak óta nagy problémát okoz a történetírásnak: a szovjet historiográfia és propagandairodalom a 30-as évek közepére kialakította a kötelező tézist, a rendszerváltás után azonban mind a mai napig nem jutottak nyugvópontra az értelmezések, sőt, épp 2008 tavaszán kulminálódott a különböző felfogások összecsapása.

A Nagy Szovjet Enciklopédia a forradalom előzményeként tartja számon a 1916-os felkelést, amely eredetileg a cári rendszer és a háború ellen, majd az orosz csinovnyikokkal és katonákkal kollaboráló helyi kormányzó elit ellen fordult. A szovjet korszak definíciója szerint az eredetileg kolonializmus-ellenes, háborúellenes megmozdulás átnőtt antifeudális és antiklerikális mozgalommá, amelyben a fő erőt a parasztok („dehkán”) és az állattenyésztők alkották. Ez a felkelés „az oroszországi polgári-demokratikus forradalom egyik előhírnöke volt” – állapítja meg a Nagy Szovjet Enciklopédia, amely azonban az áldozatok nagy számát és a nagy menekülési hullámot nem említi (a Nagy Exodusról azonban számos kirgiz történeti munka született).

A második kirgiz rendszerváltás (a „tulipános forradalom”) után egyes kirgiz nemzeti mozgalmak középponti kérdéssé emelték a Nagy Exodus ügyét: a Kirgizisztáni Hazafias Párt követelést intézett Oroszországhoz, hogy hivatalosan kérjenek bocsánatot a tömegmészárlásért, és – mint az Orosz Birodalom jogutódja – fizessenek 100 milliárd dollár kártérítést. Csatlakozott ehhez a Fiatal Politikusok Fóruma, azzal kiegészítve, hogy a tragédiát ismerjék el hivatalosan is genocídiumnak. Ezeket a kezdeményezéseket 2008-ig a hivatalos kirgiz körök nem támogatták, az új parlamentben azonban, az egyik új képviselő kezdeményezése alapján, napirendre került a kérdés.

Kirgizisztán parlamentje 2008. április 18-án határozattervezetet hagyott jóvá, amelynek értelmében augusztus minden első péntekjét az „1916. évi kirgiz nemzeti felkelés áldozatainak emléknapjává” nyilvánítanák, s a Nagy Exodus emlékére az egyik hágónál etnográfiai központot, kutató- és emlékhelyet hoznának létre. Az orosz külügyminisztérium által kiadott közlemény azonban ezt „kontraproduktívnak” nevezte a két ország közötti kapcsolatok szempontjából. „Helyesnek tartanánk, ha a közel egy évszázados múlt problémáival a történelemtudósok foglalkoznának, a kérdésnek a »történeti igazságosság helyreállítása« ürügyén folyó szükségtelen átpolitizálása nélkül.” (Idézi: Vremja novosztyej, 2008. április 24.)

A két fél, a nemzeti emléknapot szorgalmazó kirgiz képviselők, valamint az oroszországi hivatalos álláspont képviselői nem értenek egyet magának az eseménynek az értékelésében, jellegének meghatározásában sem. A kirgiz (s az ezt támogató liberális orosz) álláspont szerint az „idegen gyökerűek besorozásáról” szóló rendelet csak a végső lökés volt a „fehér cár” elleni lázadásra, a valódi ok a termőföldek erőszakos és tömeges kisajátítása volt.

A betelepítési kampány nyomán a XX. század első másfél évtizede alatt teljesen megváltoztak a tulajdonviszonyok. Az Oroszország középső területeiről a Szemirecsje (Dzseti-Szú vagy Hétfolyó) területre bete­lepített orosz lakosság, amely az össznépességnek mind­össze 6 százalékát tette ki, a művelésre alkalmas földterület 57,7 százalékával rendelkezett, míg a helyi lakosságnak (akiket a birodalom szempontjából „idegeneknek”, „idegengyökerűeknek” neveztek) csak 42,3 százalék maradt, bár ők alkották a népesség 94 száza­lékát. Egy orosz elemző utal arra is, hogy az orosz Ál­la­mi Duma kis híján maga nevezte a több mint 150 ezer áldozatot követelő esetet genocídiumnak. Az Állami Duma ugyanis rögtön a tömegmészárlás után vizsgálóbizottságot küldött ki Kerenszkij vezetésével, amely egyértelműen a cári kormányt tette felelőssé a történtekért, a belügyminisztert hatásköri túllépéssel, a helyi hatóságokat pedig korrupcióval vádolta.

Az orosz külügyminisztérium hivatalos álláspontját indokoló cikk szerint „a kirgizek önként csatlakoztak az Orosz Birodalomhoz, a törzsi vezetők, a manapok tudatosan álltak át az orosz oldalra, és segítettek saját területükön az orosz hadseregnek a kokandi erődítmények (Pispek, Tokmak) bevételében, amiért katonai rangot és kitüntetéseket kaptak. Az alájuk rendelt törzsek ezért szervezett ellenállást a birodalom hadseregével szemben nem gyakoroltak. A kirgiz törzsek csupán az egyik idegen (Kokandi Kánság) hatalma alól a másik (Oroszország) alá kerültek. A felkelés fő oka a Tiensan környékén az volt, hogy miközben az államhatalom nagymértékben meggyengült, 1916–17-ben éhínség tört ki, s a kirgiz helyi elit (baj-manap) áruló módon viselkedett.

A hivatalos orosz álláspont szerint a helyi elit állította össze a sorozási listákat: saját törzsbéli társaikat s az őket lefizető tehetősebb kirgizeket kihagyták, így a legszegényebb kirgizekre várt a katonai szolgálat, akik pedig bosszúból állítólag az oroszokkal betelepített falvakra támadtak. „Teljesen hétköznapi, etnikai alapon történő tömegmészárlás és rablás kezdődött: mindenkit legyilkoltak, aki nem az »övéik« közé tartozott, ukránt, ujgurt, másokat” – fogalmaz a hivatalos kommentár, hozzátéve, hogy „ha ez a nemzeti tragédia lényege, akkor nevezzük hőstettnek azt is, amikor a feketeszázak (csornaja szotnya) zsidókat mészároltak le?”

Mindennek alapján 1916 „nem nemzeti-felszabadító felkelés, hanem: 1. Kormányellenes lázadás (súlyosbító körülmény: hadiállapot volt). 2. Erkölcsi szempontból amorális egy másik nemzet képviselőit lemészároló és kirabló embereket hősként tisztelni.”

Az idézett kommentár szerint a kirgiz parlamentnek pedig ugyanazért jutott eszébe épp most, a rendszerváltás után másfél évtizeddel „emléknapot” alapítani, mint amiért Ukrajnában egyebek között az éhínség genocídiumként való elismertetéséért folyik a propaganda. „Az 1916-os események és éhínségek előráncigálásával a helyi elitek a lényegi kérdésekről akarják elterelni a figyelmet, külső és belső ellenségek keresésével… A Történelemmel folytatott háború, amely Észtországban a magányos katona emlék­mű­vének eltávolításával kezdődött, aki állítólag a troliközlekedést zavarta, egyszerűen és hétköznapi módon a történelmi emlékezet eltorzítása.”

A vita itt tart most. Kirgizisztánban egyelőre a kérdés átkerült a tudósok kezébe, akiknek kirgiz és orosz nyelvű tankönyvet kell összeállítaniuk az 1916-os tragédiáról (www.gazetakapital.kz).

És itt végződik egyelőre a Demszky család története: a közép-ázsiai vészkorszak és a közép-európai vészkorszak egymáshoz nagyon is közel eső emlékezetpolitikai vitájában. Nagyon fontos, hogy Demszky Gábor megírta családtörténeti szociográfiáját: a „szamizdatot” apjának, az eleven emlékezet könyvét mindenki másnak.

Jegyzetek

1          Az 1918-ban létrejött Turkesztáni Autonóm SZSZK-t 1924-ben Türkmen SZSZK-ra, Özbeg SZSZK-ra, Tádzsik ASZSZK-ra (Özbeg SZSZK része), Kara-Kirgiz Autonóm Tartományra (OSZFSZK) és Kara-Kalpak Autonóm Tartományra (Kazak SZSZK része) osztották fel. A Kara-Kirgiz Autonóm Tartomány (Ob­laszty) elnevezése 1926-ban Kirgiz ASZSZK lett (addig ugyanis az oroszok a kazakokat kirgiznek, a kirgizeket kara-kirgiznek nevezték). A Kirgiz SZSZK csak 1936-ban lett a Szovjetunió egyik önálló státusú köztársasága.

2          Az 1916-ban fellázadt kirgizek és kazakok, valamint az orosz telepesek között történtek incidensek: a cári kozák csapatok brutális módon válaszoltak a lázadó törzsek ellenállására. A kazak és kirgiz őslakosoknak („inorogyecek”-nek) nem voltak lőfegyvereik, mivel tiltotta a cári törvény, a jól felfegyverzett kozák hadtestek azonban lőfegyverekkel, ágyúkkal támadtak rájuk, nem kímélve a civil lakosságot, gyerekeket, asszonyokat sem. Ennek következtében a Csüj/Csú folyó völgye, Iszik-Köl környéke, valamint a kazak oldalon a Szemircsje, Ile folyó völgyének jó része teljesen elnéptelenedett. A lakosság egy részét lemészárolták, a másik része Kínába menekült, de sokan a hágókon éhen haltak vagy megfagytak, mert jó részük gyalog próbált menekülni a vérengzés elől. Sokakat a hágókon értek utol és lőttek agyon a kozákok. 

            „A mai orosz politika egy vonalának képviselői úgy vélik, hogy a lázadásra és a tragédiára való emlékezés a kirgiz értelmiség oroszellenes propagandája. Ez nem igaz. A mészárlás áldozataira azért kell emlékezni, mert ártatlan emberek estek áldozatul a cári birodalom túlkapásának: minden más szemlélet méltatlan az áldozatok emlékéhez.  2006-ban, a vérengzés 90. évfordulóján több száz kirgiz járta végig a hágókat, és szedte össze a temetetlenül maradt holtak csontjait. Magam is szemtanúja voltam az eseménynek, mikor a csontokat a hegyről lehozták.”  (Somfai Kara Dávid néprajzkutató – Demszky Gábor könyvének szaklektora – szíves szóbeli közlése.)

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges