Skip to main content

„Sarkantyú az állam véknyában”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A hadigondozás törvényi szabályozatlanságáról


Hatvan éve hatályban

Az első világháborúban megrokkantak és az elpusztultak családtagjainak gondozása a Horthy-éra számára politikai szempontból többszörösen is fontos volt. Az egyik, közvetlen politikai ok: a megcsonkított ország megcsonkított hősei, a nemzet hű fiainak sorsa iránt nem lehetett közömbös a revízió lázában égő hatalom (ráadásul Horthy-katonaként személyesen is érintett volt az ügyben). Évezredes gyakorlat hadiárvák dotálása, az invalidusok vagyonhoz, földhöz, pozícióhoz juttatása: ők az állam biztos támaszaivá válnak.

A másik, hogy belátták, százezrek szenvedték meg a háborút, kerültek miatta a társadalom perifériájára. Visszailleszkedésükhöz segítségre volt szükségük. Félő volt, hogy morálisan is tovább bomlasztja a gazdasági válság következtében már egyébként is erősen erodálódó közmegegyezést, amennyiben az 1933-ban (14 év késéssel) elfogadott VII. törvénnyel nem hozzák létre e hadigondozás intézményét: „A magyar törvényhozás megemlékezve fiainak a világháború során teljesített önfeláldozó szolgálatairól, a hősi halált halt vagy hadiszolgálat következtében megrokkant katonákkal és ezek hátramaradottaival szemben az ország mai súlyos gazdasági helyzetében is háláját az alábbi törvénnyel kívánja leróni.”

Az igazán pikáns a dologban, hogy ezt a törvényt azóta sem helyezték hatályon kívül.

„Koalíciós rokkantak”

1945-ben a VII/1933 szellemében kezdődött meg a második világháború áldozatainak rokkantsági fokozatba sorolása (100, 75, 65, 50, 25 százalékos) és a hadiárvák, -özvegyek lajstromozása. Az orvosi vizsgálatok meglehetős felszínességgel folytak, minél kisebb arányú rokkantsági fokozat megállapítására törekedtek (1947–48-ban már irányszámok szabályozták a lehetséges arányokat). Ráadásul sokan még hadifogságban voltak, ennek ellenére több százezer rászorulót jegyeztek be, akiknek többé-kevésbé elkezdték a gondozási díj folyósítását. Ekkor már nem vették figyelembe a törvény biztosította anakronisztikus előjogokat (például az alkalmas hadiárvák jelentkezése esetén kötelező tisztiiskolai felvételt).

„Bűnös rokkantak”

1948 után a hadigondozás intézménye eltűnt, csupán a hadiözvegyek egy része jutott – az ekkor már – szociális segélyhez. A „bűnös ország”, „bűnös nép” volt katonái és jelenlegi rokkantjai nem számíthattak a kommunista hatalom nagylelkűségére, empátiájára: „Szenvedjenek csak, ha már odamentek.”

Valójában azonban az ötvenes években az embereken spóroló költségvetési programnak lett áldozata a hadigondozás. Sok volt a gondozandó, kevés az erre fordítható pénz, így minden bonyodalom elkerülése érdekében megszüntették ezt az intézményt.

Nemzeti gondozottak

1956-ban újabb emberek rokkantak meg, váltak özveggyé és árvává. Az „ellenforradalom” erőivel szemben hősiesen, fegyverrel a kézben ellenállók részére Kádárék létrehozták az úgynevezett nemzeti gondozott intézményt, ami továbbra is diszkriminálta a világháborús áldozatokat, és persze az „ellenforradalmárokat” is. Így például a 28/1966. számú kormányrendelet a nemzeti gondozottaknak jövedelemtől és nyugdíjtól függetlenül, 66 százalékos rokkantsági foktól fölfelé 1400 forint, özvegyi jogon 1000 forint, árvaság jogán 500 forint díjat állapított meg. A száz százalékos hadirokkantak viszont 450 forintot, a 75 százalékosak 300 forintot, a 65 százalékosak 250 forintot, a hadiözvegyek 150 forintot kaptak; sőt ezt csak akkor folyósították, ha a járadékos havi keresete nem érte el az 500 forintot.

Ez az aránytalanság 1990-ig lényegében megmaradt. Igaz, a hadiellátás legalább újra megjelent, ha csak rendeletileg szabályozták is. Az 1933/VII-es törvényről azonban már/még szó sem esett.

Ők már nem, ők még nem

A mindent elhomályosító kárpótlási lázban a kormánynak hosszú időbe telt észrevenni, hogy van egy jelentős csoport (egyesek 150 ezerre teszik; hivatalosan bejegyezve 30 ezer, a kormány által becsülve a határokon túliakkal együtt 57 ezer fő), akiket kárpótolni kellene, lehetne, és akik erre talán a leginkább rászorulnak.

Először azonban még rendezni akarták a korábbi nemzeti gondozottak ügyét. „Ávósok, pufajkások ne kapjanak plusz juttatásokat!” Ez bölcsnek és jogosnak tűnhetett, csak eközben a hadigondozottak ügyében nem sok dolog történt. Két jogszabállyal, az „egyes nyugdíjak felülvizsgálatáról, illetőleg egyes nyugdíjkiegészítések megszüntetéséről” szóló 1991/XII. és a nemzeti gondozásról szóló 1992/LII. törvény megszüntette a korábban kedvezményezettek előjogait, de nem rendelkezett megnyugtatóan a hadirokkantakról. (Erről bővebben lásd: Nemzeti gondozatlanság, Beszélő, 1992. május 9.)

Hendikep

Az időközben megalakult Magyar Hadigondozottak Országos Nemzeti Szövetsége (MAHONSZ; érdekvédelemmel, tájékoztatással, dokumentálással foglalkozik elsősorban) ekkor már mindent megtett, hogy ügyük minél gyorsabban rendeződhessen. Jó kapcsolatot építettek ki az Országgyűlés Honvédelmi Bizottságával, a HM vezetőit pedig kéréseikkel, ajánlásaikkal sarkallták. Jó ideig hiába.

1991 februárjában Borz Miklós (FKgP) interpellált Kelemen András népjóléti államtitkárhoz, aki megnyugtatta a képviselőt, jól halad a törvény/rendelet előkészítése: „már [1991] január 23-án minisztériumunk jogi főosztályának kiadtam a feladatot, hogy a hadigondozottak (…) ügyének rendezése tárgyában a joganyagot vizsgálják felül, és új jogszabályt készítsenek elő. (…) Képviselőtársam joggal érezheti magát az antik demokrácia egyik alapelvének felelevenítőjeként, amikor Szókratésszel azt mondhatja, hogy »sarkantyú vagyok az állam véknyában«. Köszönöm a sarkalást!”

A parlament, bár a felelet nem tartalmazott pontos időhatárt (az államtitkár taktikusan a kiadás napját emlegette), büszke sarkantyúságában elfogadta a választ. Kevesen gondolhatták akkor, a hendikep még csak most kezdődik.

Törvény helyett rendelet

Az idő gyorsan telik, ami sokszorosan igaz a 70 éven felüliekre. Ennek ellenére a honvédelmi és a népjóléti tárca megvárja 1992 januárját, és akkor ad ki egy rendeletet (6/1992), amiben elismerik az 50 százalékos hadirokkantak járadékjogosultságát is. Nincs más választásuk, hiszen a már említett nemzeti gondozotti törvény (LII/1992) is ezt a kategóriát tekinti a juttatás alapjának.

Itt érdemes megjegyezni, hogy mint dr. Kovács Imrétől, a MAHONSZ társelnökétől megtudtam, szervezetük a 25 százalékosok javadalmazásáért is harcol, hiszen ezt az 1933/VII-es törvény is tartalmazza, Nyugat-Európában pedig akár tíz százalék alá is mehet a határ.

Ez év tavaszán nyílt is némi esély a 25 százalékos rokkantak hadigondozásban részesítésére. Für Lajos támogatni látszott az eddig csak retorikailag felvállalt ügyüket: a 3347/1991. kormányhatározat feladatává tette a HM a Népjóléti Minisztérium és a PM tárcavezetőinek a hadigondozotti ellátás szabályozását. Készült is egy tervezet, aminek „C” változata kiterjeszti a gondozást a 25 százalékosokra, sőt más variánsok a határainkon túl élőknek is biztosítanának juttatást. Az előterjesztéshez csatlakozó mellékletből megtudhattuk, amennyiben 1993-ban nem bővítik a járadékosok körét, 422 millió forintot jelent a költségvetésnek a hadigondozás, a „C” változat elfogadása esetén plusz 1048 millió forintot (összesen 1470 millió forintot). A határokon túl élők kártalanítása még plusz 815-1070 millió forint forrást igényelne.

A tervezet sorsa azonban már ott megpecsételődött, amikor csak Für Lajos írta alá, Szabó Iván és Surján László miniszterek nem.

Az eltűnt interpelláció nyomában

Időközben október 1-jétől a nemzeti gondozottak juttatását rendeletileg (105/1993) megemelték, hozzájuk illett tehát igazítani a hadigondozottakét is. Ebben nem kis szerepet játszhatott Mádai Péter (SZDSZ) márciusi interpellációja. Idézett a MAHONSZ-nak írt januári HM-levélből, amiből kiderült, az új hadigondozotti törvény még mindig nincs napirenden. „Indoklás: mással foglalkoznak.”

Pusztai Erzsébet a szakminisztériumok apparátusainak túlterheltségére hivatkozott, de ígéretet tett, hogy a készülődő honvédelmi törvény a hadigondozotti ellátás alcím alatt jelentős alaprendelkezéseket fog tartalmazni. Se a képviselő, se a Ház ezt a választ nem tudta elfogadni, így a Ház elnöke, a szociális bizottsághoz utalta az interpellációt megtárgyalásra.

Márciusban, de egész szeptemberig semmi esély sem volt a honvédelmi törvény elfogadására, ehhez az ellenzék, így az SZDSZ komoly engedményeire volt szükség. Kérdésemre, hogy vajon ezen engedmények ellentételezéseként nem lehetett volna kérni a honvédelmi és a hadigondozási törvény együttes tárgyalását, Mádai Péter elmondotta: egyrészt a HM nem rendelkezik ilyen törvényjavaslattal (!), így ennek kidolgozása elnyújthatná a honvédelmi törvény elfogadását; másrészt kilógna belőle egy pontosan adatolt hadirokkanti törvényrész. Ennek ellenére van lehetőség még ebben az évben a kérdés külön szabályozására.

A bizakodó képviselőnek némileg ellentmondani látszik két apró mozzanat. Az egyik, hogy interpellációja elveszett, a szociális bizottság a mai napig nem tárgyalta. A másik, hogy a Győriványi Sándor (FKgP) hasonló témájú júniusi interpellációjára adott választ a Ház nagy többséggel elfogadta.

Szociális honvédelem

Ezenkívül Für Lajos véleménye is változni látszik (vagy lehet, hogy a kormány testületi döntését visszhangozza). Korábban, miképp a MAHONSZ is, szívesebben látta volna a HM kezében a hadigondozást, most viszont dr. Kovács Imrének írt levelében már így fogalmaz: „A hadigondozás felett a népjóléti miniszter gyakorol felügyeletet. Ezt a helyzetet a magam részéről nem kívánom megváltoztatni, mivel a hadigondozottak túlnyomó többsége igen idős személy, akiknek elsősorban szociális jellegű támogatásra van szükségük, amelynek biztosítása nem a honvédelmi tárca feladata.”

A miniszter két okkal magyarázza, miért nem terjedhet ki a pénzellátás a 25 százalékos mértékben sérültekre: 1. akik az elmúlt 40. év önkénye következtében sérültek, joggal jelenthetik be igényüket hasonló gondozásra; 2. a sérülés hadi eredete ma már nehezen megállapítható. Az első érv ott sántít, hogy a 40 év önkényének áldozatairól a nemzeti gondozási törvény rendelkezik; a második pedig ott, hogy megvannak az 1945–48-as felmérések, és ezek hitelességét a MAHONSZ is elfogadja.

Bízzunk benne, hogy talán most is változik a kormányzati óhaj, hiszen az állhatatosság eddig sem volt erős oldala a kabinetnek. S akkor talán igaza lehet Mádai Péternek: Jány Gusztáv rehabilitációja után talán nem kell sokat várniuk a Don-kanyar élő áldozatainak sem.


































































Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon