Skip to main content

„Tárgyiasítottam a düheimet”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Berkovits Györggyel beszélget Sebes Katalin


– Utolsó megjelent könyvednek, A barátom regényének főhőségről azt írta egy kritikus, olyan, mint egy mezei rágcsáló, a rozsomák: domesztikálhatatlan, befoghatatlan, szabad. Van-e hasonlóság közted és a hősöd között?

– Mivel nem azonosítom magam a főhősömmel – nem is tehetném –, nem mondhatom el, hogy olyan vagyok, mint a rozsomák, hiszen azt sem tudom pontosan, milyen az a rozsomák. Ugyanakkor lehetséges, hogy van benne valami: bizonyos helyzetekben, bizonyos emberek számára kezelhetetlennek látszom.

– Ez mit jelent?

– Sok mindent. Ha végigtekintek az életemen, hogy ezt a nagyon jelentőségteljes szót – élet – használjam, tényleg kiderül a számomra – s ez az óvodától kezdve az utolsó munkahelyemig nagyon sokszor kitűnt –, hogy nem lehet engem úgy kezelni, mint másokat, a többséget. Úgy tetszik, hogy rendkívül furcsállottak, nagyon sokszor, nagyon sok helyütt, nagyon sok ember. Igazából nem adtak hangot annak, mit furcsállnak bennem, és én sem tudtam soha pontosan, tényszerűen mit. Nyilván nincs és nem is volt ebben nagyon sok tényszerűség, inkább a mentalitásommal okoztam ellenérzéseket. Sokan érzékeltették velem, hogy a mentalitásom a többség mentalitásától idegen. Az igaz, hogy sohasem szerettem – úgymond – a nyájnak egy tagja lenni, nem is voltam soha, azt hiszem. De nem mondok egészen igazat: szerettem volna sokszor, sőt meg is szerettem volna alkudni magammal, hogy legyek „becsületes” tagja egy nyájnak. Úgy gondoltam néha, jobb lenne, de nem sikerült megvalósítanom.

A régi Mozgó

– Vegyük például a régi Mozgó Világ szerkesztőségét, amelynek egyik arculatformáló tagja voltál. Ott mi történt?


– A régi Mozgó Világ szerkesztőségében már a kezdetekben úgy látszott, hogy valóban én vagyok az elsősorban, aki kilóg a szerkesztőségből, mert az általam szerkesztett szociográfiai rovat közleményei minduntalan botrányt kavartak. Fölfigyeltek a rovatunkra a megfelelő cenzurális helyeken, és lépten-nyomon figyelmeztették is a szerkesztőséget a belőlem eredő veszélyre. Később megváltozott a helyzet, mert nemcsak az én rovatom miatt számított kitüntetett cenzori figyelemmel kísért szerkesztőségnek a Mozgó, ugyanis más rovatok is elkezdtek „renitenskedni”. Nem hiszem, hogy az én kezdeményezésem, „bátorságom” vette volna rá a többieket is arra, hogy összeütközésbe kerüljenek a kulturális hatalommal. Sokan mondták, hogy az én eredendő ellenzéki hajlamaimban gyökerezik a Mozgó hatalommal való szembekerülése, mivel a szociográfiai rovatot ellenzéki rovattá tettem. De a többi rovatot szerkesztőtársaim avatták ellenzékivé. Az azonban igaz, hogy az én „ellenzékiségem” nagymértékben különbözött a többiekétől – ezt szerintem ők, a társaim is tudják, hiszen tapasztalhatták. Csak abban egyeztünk meg akkoriban, hogy utáltuk a kommunista uralmat. Ezt is különbözőképpen tettük, rendkívül különböző helyzetből: én úgy, hogy csak szerződésem volt, státusom nem volt, minimális pénzt kerestem, s pártközponti utasításra minduntalan el akartak távolítani a szerkesztőségből. Mások normális állásban, státusban szerkesztették a lapot, jobb pénzért. Megint mások úgy, hogy több állásuk is, több fizetésük is volt, jelentős pozíciókat is betöltötték – úgyhogy sokan furcsállottak is, hogyan kerülhettek szembe a hatalommal. Másrészt azt hiszem, hogy én liberális demokrata beállítottságú voltam már akkor is, néha radikális demokrata. A társaim nem egészen ilyen beállítottságúak voltak, nem tudom pontosan, ki milyen volt akkor, erről nem beszéltünk, utólag címkézni nem szeretnék. Mindenesetre az is óriási vízválasztó volt köztünk, hogy én mindenfajta hatalomellenes petíciót aláírtam, ők akkor még nem. Manapság egészen jól lehetne historizálni a jelenlegi helyzetünkből akkori különbözőségeinket, de ehhez semmi kedvet nem érzek.

– Ennek ellenére a Mozgó Világ a szolidaritásnak olyan példáját adta abban az időszakban, ami páratlan volt a magyar irodalmi és társadalmi életben.

– Ez a szolidaritás azért volt természetes, mert mindenfajta szellemi, politikai, ideológiai ellentétet, ami köztünk feszült, sokkal érdektelenebbnek tartottunk a kommunizmus utálatánál. Tehát tulajdonképpen a kommunisták ellen fogtunk össze. Az ellentéteinket félretettük.

– A történetetek kicsiben példázza azt a szakadást, ami általában az értelmiségben a rendszerváltás után végbement.

– Én nem szeretném ezt így vállalni, mert azt hiszem, ez sokkal bonyolultabb. De lehet, hogy a gyakorlat ezt igazolja, tehát ellentmondani sem tudok. Mindenesetre igazi kapcsolatom nincs a hajdani mozgósokkal.

Ennek a köznek nem volt fontos, amit én csináltam

– A nyolcvanas évek folyamán te a demokratikus ellenzékről is, ahová tartoztál, fokozatosan leszakadtál, őket is elhagytad.


– Zavarban vagyok, nem tudom, ténylegesen a demokratikus ellenzék tagja voltam-e: társasági szinten lehettem a tagja, nagyon jó és igen rossz házibulikon vettünk részt. Lehetséges, hogy gondolkozásunk is hasonló volt, sőt, talán sok mindenben meg is egyezett. Én azonban alapvetően másként irányítottam a pályámat. Sohasem tudtam elképzelni, hogy a gyakorlatban politizáljak: még a magánélet színterein is csak ironikusan tudtam politizálni. Számomra elképzelhetetlen lett volna, hogy profi politikus legyek. Emlékszem, még a hetvenes évek végén, egy beszélgetésre – neveket nem sorolok –, ahol azt mondtam: akár egy eljövendő politikai változást is csak úgy tudnék elképzelni a magam számára, hogy dokumentálom, megnézem tényszerűen, adatosan, mi történt, hogyan történt, és legföljebb valamikor, egyszer – akkor még szociográfiákat írtam – szociográfiában írom meg. Tehát szükségszerű volt, hogy leszakadtam. Ez azonban csak a dolog egyik oldala. A másik oldala az, hogy nem tudok elképzelni olyan kapcsolatokat, baráti kapcsolatokat, amelyekben nem fontosak a művek, a produkciók, az, hogy az ember mit ír, min dolgozik. Úgy vettem észre, hogy ennek a körnek nem volt fontos, amit én csináltam, ezért is gyanítom, hogy igazán sohasem voltam a tagja. Ebből viszont levontam a konzekvenciát. Aztán, amikor 1984-ben megjelent a novelláskötetem, a Nem sírunk, nem nevetünk, a Szépirodalmi Kiadótól, amelyik megjelentette, igazoló-jelentést kért a pártközpont, ugyan taglalják már, hogyan volt merszük megjelentetni. Ez, ha nem vert is nagyon széles hullámokat, az irodalmi és a humán értelmiségi közvélemény egy része tudta, hiszen nyílt titok volt. Ennek ellenére azonban úgy tett mindenki, mintha a novelláskötetemmel nem történt volna semmi, meg sem próbálták valamilyen módon, például kritikában megvédeni, ha csak áttételesen is, vagy nyilvánosságra hozni valahogyan, mi történt vele. És ahol ezt meg lehetett volna írni, a szamizdatokban, ott sem tették meg. Ebből is levontam a következtetést. Amikor A barátom regényével elkészültem – négy évig írtam –, megmutattam a barátaimnak: akik elolvasták, azok máig is a barátaim. Akiknél hónapokig ott feküdt, s aztán különböző fontos elfoglaltságokra hivatkozva nem olvasták el, hát azokhoz nem tudtam többé barátian viszonyulni.

– Nem lehet-e ennek az az oka, hogy a szellemi életben az irodalom a politika mellett mintha elvesztette volna a jelentőségét? Hogy az irodalomban is a politikai pikantériák érdekelték az embereket, maga az irodalom, úgy látszik, nem? Azzal, hogy a szociográfiáról áttértél a szépprózára, elvesztetted a barátaid érdeklődését?

– A barátaim egy részének érdeklődését lehet, hogy elvesztettem, ugyanakkor szereztem új barátokat. Másrészt nagyon szomorú volnék, ha az irodalom azért szorulna háttérbe, mert a politizálás elszívja előle a levegőt – két egészen különböző dologról van szó. De az olyan politizálásból nem kérek, amely kizárja a művészetet, az irodalmat. Arról pedig már ne is beszéljek, hogy az esztétikum és politikum között óriási különbséget látok: a politikum jelen pillanatban enyhén szólva nélkülöz minden erkölcsöt, de ami még nagyobb baj: úgy látom, mindenfajta igazságot is. Az esztétikai mércével mérhető művek esetében éppen a fordítottja igaz.

– De a magyar történelem során – ez közhely – a politizálás és az irodalom mindig összekapcsolódott Mivel soha nem volt olyan békés korszak, amikor hozzávetőlegesen is megoldottnak lehetett volna tekinteni a társadalom gondjait, a politikum mindig belejátszott az irodalomba.


– Ne haragudj, de én rendkívül unom, hogy mindig ezeket a közhelyeket ismételgessem. Mert lehetséges, hogy ez igaz egy bizonyos típusú irodalomra és írókra, de nem igaz arra, amit igazán irodalomnak lehet nevezni. Ez utóbbi esetben éppen fordítva van és volt: a politikumot az esztétikum szintjére emelték kiváló írók.

„Na, miért, Berkovits?”

– Te rendkívül indulatos, nagy érzelmi hőfokú ember vagy. Hogyan fér össze ezzel, hogy szinte tudósi, tudományos módszerességgel építed fel a pályádat? A korszakaidat előre eltervezed, a műveid megírási sorrendjét előre tudod, és sokszor még a mondataid hosszúságát-rövidségét is előírod magadnak.

– Ritkán mondták nekem, hogy indulatos ember vagyok. Lehetséges, hogy vannak motívumok, amelyekre nagyon indulatosan reagálok, de a jellemzésemre ez a szó nem igazán helytálló. Azt, hogy indulatok vannak bennem, elfogadom. Enélkül nem tudnék írni nap mint nap, hat-nyolc órákat.

Hogy mérnöki pontossággal megszerkeszteném a munkáimat, ez – úgy látszik – a végeredmény. Nem is biztos persze, hogy ez jó kifejezés rá, de valóban eltervezem őket, a regényeim szerkezete megvan, sokkal hamarabb van meg, mint azok az információk, amelyek kitöltik majd ezt a regényszerkezetet. Tehát úgy tűnik, hogy nagyobb struktúrákban gondolkozom, és ezeket töltöm ki – ahogy haladok előre az írásban – kisebb struktúrákkal.

– Úgy tudom, korszakokra osztod elmúlt és leendő pályádat. Hogyan épülnek egymásra ezek a korszakok?


– Azért tudod így, mert te vagy azon kevesek egyike, akivel erről beszéltem. A magam számára megvannak a korszakaim, de hát ahhoz, hogy a nyilvánosság számára is korszakolhassak, előbb meg kell születniük a műveknek. Elég nehezen akarnak megszületni, pontosabban megjelenni a kiadáspolitika miatt. Két regényem évek óta fekszik kéziratban, az egyiket, a Halálkísértőt, 1988-ban fejeztem be, a másik, az Életvesztesek, 1989-ben készült el. Valahogy nem akarnak, nem tudnak megjelenni. Lehet, hogy a kéziratokban valamifajta mágikusságot rejtettem el, ami visszatartja őket a megjelenéstől. A kiadók szerint a terjesztők, akiknek különben fogalmuk sincs, mi van ezekben a kéziratokban, olyan kis példányszámot vállalnak, hogy nem érdemes megjelentetni. Igaz, az Életvesztesek az idén napvilágot lát a Pesti Szalonnál, mert kaptam rá állami támogatást. Persze csak akkor hiszem el, ha látom könyv formájában. Különben függetlenítem magam a kiadástól, az a fontos számomra, hogy megírtam. Tehát magamnak írok. Abban örömömet lelem, ha megírtam valamit. De abban, ha meg is jelenik – ugyan! Volt, hogy A barátom regényét hosszabb utánajárással tudtam csak megszerezni, ugyanis számtalan könyvesboltban egyszerűen a raktárban tarolták, nem is tudtak arról, hogy ilyen könyvük van. Mivel pedig nem tartozom egyetlen irodalmi csoportosuláshoz, folyóirathoz, egyetlen irodalmi közvéleményt irányító véd- és dacszövetséghez sem, magamra vagyok utalva. Aki egyedül van, az senkinek nem fontos. De miért ne lehetnék én egyedül; miért kéne nekem – úgymond – barátkozni olyanokkal, akikkel nem akarok; miért kéne pofafürdőt vennem olyan helyeken, amelyeket rühellek? Na, miért, Berkovits? Felesleges arra válaszolni, amit mindenki tud.

Mi az a hang?

– Szépírói munkásságodban eleinte mintha a történelmi-társadalmi érdeklődés vezérelt volna, később erősödni látszik a lélektan szerepe.

– Kísérletezés stádiumában vagyok állandóan. Ha nem így volna, nem tudnék írni. Ezért állandóan változtatnom, változnom kell, és változtatok, változom is. Mindig rájövök, hogy olyan hangok, motívumok, belső késztetések vannak bennem, amelyek soha nem szólaltak még meg. Ezeket kell megszólaltatnom. Vagyis ha a társadalmi-történelmi irányultságom szólalt meg eddig a műveimben – ami persze nem is egészen így van, mert ugyanígy megszólalt a lélektani is –, akkor a következő műveimben más fog megszólalni: hangsúlyosabb lesz, mondjuk, a lélek-rajz, a személyiségrajz, az emberek közötti kapcsolatok rajza, vagy éppen egy filozofikusabb prózanyelv.

– Említetted a hangot. Mi ez a hang?


– Az érzelem, az érzelmek. A hangnak végig kell vonulnia a regényen. Ez szinte alapproblémája minden írásomnak, mert amíg nem találom el a hangot, nem fogadom el az írást, írhatok száz, kétszáz oldalt is, az információk, a szereplők, a kapcsolatrendszerek, a miliő mind ott lehet már, de mindez nem számít, csak akkor, ha eltalálom a hangot, s ennek megfelelően átírom.

– Ez a hang kívülről szerkezetnek néz ki, belülről meg ösztönnek. Kívülről módszernek, a te számodra pedig intuíciónak. Úgy látszik, mintha racionális döntést hoznál, te pedig érzelmileg éled át, hogy megtaláltad a formát.

– Mind a két módon átélem, érzelmileg elsősorban, de úgy is, ahogy te mondod. Ne haragudj, de alkalmatlan vagyok arra, hogy magamról egy elvont nyelven beszéljek. Hozzátenném még: egy bizonyos értelemben vett irónia szövi át a hangütésemet. Vigyáznom kell, mert eléggé ironikus alkat vagyok. Az a furcsa, hogy azt az iróniát, amit egyébként a beszédben, a napi életben a mentalitásomban is képviselek, nem szabad a regényeimbe átvinnem, csak nagyon szűrten és óvatosan, sokkal finomabban.

– A társasági beszélgetésben te nem ironikus vagy, hanem abszurd. Olyan emberek számára, akik nem ismernek követhetetlen a stílusod. Ezt a jelrendszert, iróniát, ennek a tartalmát és érzelmi szintjét; ambivalenciáit csak az tudja értelmezni, aki sok helyzetben látott, és egyébként is hasonló attitűddel rendelkezik.


– Igen. Úgy tűnhet fel mások számára, hogy az kész regényhang vagy regényforma lehetne, amit az életben képviselek. De mindig szembesülnöm kell azzal, hogy nem így van, hála Istennek, nem így van.

Történelmi és kis praktikus dühök

– Szociográfiai köteteiden kívül négy szépprózai műved készült el. Melyiket mi motiválta?



– A Nem sírunk, nem nevetünk című novelláskötetemben a bennem hosszú évek óta halmozódó indulatok kerestek formát. Tárgyiasítottam a düheimet, legyenek azok történelmi dühök vagy jelenkori kis praktikus ügyekből származóak. Néhol a szerző – vagyis én – azon töpreng közben, létezik-e egyáltalán. Állítólag létezik, mert imitt-amott ő a főhős is, meg a szerző alakjában is megjelenik. A kettő hol elválik, hogy egyesül – játék az egész.

– A barátom regényében olyan széles történelmi és társadalmi rajzot adsz a lélektani mellett; hogy ahhoz külön szerkezetet kellett kitalálnod.

– Zavarba hozol. Hát mit tehetnék még hozzá ehhez…

– Ez egy fejlődésregény is. Honnan hová fejlődik a főhős?

– Fejlődésregény volna? Ha igen, olyan fejlődésregény, amely nem igazán fejlődésregény. Mert a főhős szerintem – lehet, hogy nincs igazam – nem fejlődik sehová. Látszólag talán fejlődik, de igazából marad, aki volt. Persze átment az itteni negyven év mindenfajta odisszeáján, és az meg is érintette, meg nem is: arról szól az egész, hogyan próbálta elkerülni, hogy ne érintse meg.

– Az egyik kéziratban lévő regényed, a Halálkísértő, egy pszichikai kórkép kibontakozásának a leírása.

– Igen, a főhősnek kényszerképzete van, azt hiszi, üldözik. Ez a kényszerképzet sokunkban benne volt, talán még ma is bennünk van. Nem szeretnék többet mondani erről a regényemről megjelenése előtt: a titokról idő előtt ne lebbentsük föl a fátylat.

– A másik kéziratos regényedben, az Életvesztesekben úgy érzem, érintettebb vagy, mint a többiben.

– Erre erőteljes nemmel kell válaszolnom. Minduntalan fölmerül különben is minden regényemmel kapcsolatban, hogy magamat írom. Ez nem így van. Mindenki kulcsregényt szeretne olvasni. Ez a regény azonban valóban kulcs: kulcs ahhoz, hogyan éljük át és hogyan értelmezzük saját, átélt, mitikussá növesztett magánmítoszainkat.

– Van-e olyan irodalmi törekvés ma Magyarországon, amivel rokonszenvezel?


– Igen, természetesen, nagyon sok olyan törekvés van, amivel rokonszenvezem és még rokonszenveznék is, ha el tudnám azokat a műveket olvasni, amikkel rokonszenvezek.

– Ez azt jelenti, hogy nem tudod elolvasni a kortárs prózát?


– Ez nem ilyen egyszerű. Mert én, mint afféle jó sznob törekszem arra, hogy amit kikiált az irodalmi közvélemény nagyszerűnek, megismerjem. De a 99 százalékukat nem tudom megismerni, mert képtelen vagyok elolvasni. Viszont több olyan mű van, amelyekről hallgatnak, s rendkívüli élvezettel olvasom őket. Nevekkel nem szeretnék dobálózni.

Kinek kell egy ilyen, amilyen én vagyok?

– Mivel két regényed is az íróasztalfiókban hever, továbbá állásod sincsen, gondolom, a rendszerváltásnak sok előnyét nem élvezed.


– Ez természetes, hiszen kinek kell egy ilyen, amilyen én vagyok? Miért is kapkodnának például a munkahelyek utánam? Nem vagyok én jó munkaerő, otthon szeretek dolgozni, írni. Egy állástól nekem az kell, hogy minimum a tízezer forintom meglegyen, amiből persze nem tudok megélni, de hát eddig valahogy csak volt, nem tudom, hogyan, ez egy csoda. Csak olyan munkakört tudok betölteni, ami rendkívül meghatározott tevékenységre szól, mert az időmet hiábavalóságokra nem szeretem fecsérelni. A főnökök szeretik az időmet pazarolni, én viszont nem szeretem. Nem elégszenek meg sehol a munka elvégzésével, mindenféle pótcselekvéseket követelnek. Ezt nem tudom teljesíteni. Én egy állástól nem azt várom, amit a főnökeim: nem vagyok az állással pertu barátságban, nem ott élem a lelki és a szellemi életemet, nem ott alakítom az emberi és szerelmi kapcsolataimat. Egészen dologi módon szeretném ezt felfogni, de nem megy, s úgy látszik, rögtön észreveszik, mivel pedig nem veszem magamra az állás mundérját, kiszuperálnak. Ez a helyzet.

Volt ugyan eddig mindig állásom, de el kell ismernem, a liberális demokratikus kapitalizmus és a munkanélküliség édestestvérek. Ezt természetesnek veszem, mert ezt mondja mindenki, s az elmélet és a gyakorlat is ezt igazolja. Nálam is igazolta: amióta megszűnt a kommunizmus, háromszor távolítottak el az állásomból. Olyan volt kommunisták távolítottak el, akiknek ez korábban is hatalmukban állt. Mindenki azt mondja, nincs bosszúállás, nincs félreállítás, s ez szerintem is így helyes egy jogállamban. Én majd munkanélküli-segélyt szeretnék húzni, mert állítólag ehhez mindenképpen van jogom. Hát akkor, oké! Milyen jó lett volna, ha nettó 20 ezer lett volna a fizetésem, most jó munkanélküli-segélyt húzhatnék, de mivel a kommunizmusban kis fizetésem volt, a liberalizmusban vagy kereszténydemokráciában kis munkanélküli-segélyem lesz.

Ami a kézirataimat illeti: elismerem, hogy a nemzeti és nemzetközi liberális keresztény, népnemzeti kapitalista szabadpiacon ezek ugyanolyan abszolút kilátástalan helyzetben vannak, mint a kommunista kultúra cenzúrapolitikájában. Egyetlen dolog segítene rajtuk, ha annyira reklámoznák őket, mint a Coca-Colát vagy egyes magyar írókat. Mert hát ismerjük be, az kell, az a jó, aminek reklámja van, az az érték.

– Azoknak a kiadóknak, amelyeknek a kéziratokat beadtad, két-háromnégy évvel ezelőtt, amikor még jobbak voltak az esélyek, nagy a felelősségük abban, hogy nem jelenhettek meg.

– Velem szemben a kiadóknak mindig negatív szerepük volt. Remélem, ezt most változni fog, mert a Pesti Szalon, amely a közeljövőben kiad, igen profi és szimpatikus vállalkozás. De hát elsősorban nekem kéne tennem magamért, mondjuk, végre tudatosítanom kéne már, hogy ne írjak, hanem inkább harapjak meg egy kutyát, akkor rögtön bekerülnék a sztárok világába – egy kutyaharapó! –, s minden könyvemet utólag is kiadnák és megvennék. De az a baj, hogy nem szeretem a kutyákat harapni.

– Figyelemmel kíséred a politika eseményeit?

– Igen, bár nem szeretném figyelemmel kísérni. Ahogy nem szeretem a krimit, a pornót, a sci-fit stb.-t. A következő megfigyelést tettem magamon: ha két hónapig nem tartom a politika ütőerén a kezem, aztán megint felveszem a fonalat, ez a két hónap mintha nyomtalanul telt volna el. Nem hiszem, hogy a zsenialitásom, inkább a politika, illetve a tömegkommunikáció végtelenül alacsony színvonala miatt. Másrészt nem tudom megtenni, hogy két hónapig ne kövessem a politikát, erről a környezetem gondoskodik: főleg a tizenöt éves fiam, aki figyeli a politikát, és nagyon kiismeri magát a nüánszokban is. Renitens kamasz, hiába mondom neki, térjünk át az esztétikára, nem fogad szót, és mondja a politikát. A fiamnak rendkívül nagy jövőt jósolok tizennyolc éves koráig, aztán nyilván rá fog jönni, hogy mondjuk igazabb a klasszikafilológia (tanul latint is) vagy a kvantumfizika.

A környezetemben mások is rögtön tájékoztatnak arról, mi van a tévében, rádióban, újságokban, úgyhogy nekem ezt nem kell nézni, hallgatni, olvasni, megpsórolhatom. Mindig kinyilvánítom, hogy nem akarok politizálni, és mindig mindenki megsértődik, hogy velem nem lehet semmit kezdeni, nem tudok társalogni. Hát mondom: beszéljünk a könyveimről. Mindig arról beszélünk, mondják, az áremelések is vannak olyan fontosak, mint a könyveid.

Nagyon szórakoztat, amikor például szerkesztők kérnek tőlem szociográfiát, és nagyon elcsodálkoznak, hogy tíz éve nem írok szociográfiát. Ja, tényleg, nem írsz tíz éve? – ilyen mély nyomot hagyott a szociográfusi munkásságom. Regényt tudnék adni – mondom. Na regény, az nem, regény az nem, nem. Akkor időnként kérnek tőlem erotikus novellát különféle erotikus, félpornólapok. Hogy tudnék én erotikus novellát írni? Hogyhogy nem tudnál, hát nem éltél át ilyen élményt? Nem vagyok én dokumentarista! – vágom ki magam. Kernek tőlem interjúsorozatot, publicisztikát, na nem sűrűn, csak úgy fél évben egyszer. Miről tudnék én írni, mondom, nem értek ilyen publicisztikai tárgyú dolgokhoz, de a fiam megírja – javaslom. A régi rendszer leleplezése nekem tenne testhezálló - biztatnak. Mit írhatnék, amit még nem tudunk? – kérdem mindig. Már régen leleplezték a régi rendszert, akik csinálták. Nekik áll ez jól. A régi rendszer csinálóival, akik ugyanazok, mint a régi rendszer leleplezői, nem akarok versenyezni – mondom. Meg aztán vannak, akikkel nem szívesen jelenek meg egy orgánumban. Most kaptam egy levelet, hogy a szamizdatként létező Bibó-emlékkönyv végére megjelenhessen, vagyis a benne lévő írásom kiadására adjam áldásomat. Gondolkozom rajta.











































































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon