Skip to main content

„Trójában nem lesz háború”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Miközben az Öböl tájékáról érkező, az Öböl menti konfliktusról szóló híreket olvasom, Giraudoux színdarabja jár a fejemben. „Trójában nem lesz háború”, ezt a felülmúlhatatlanul ironikus címet adta művének, sok évvel a második világháború előtt, az újabb összecsapást előre látó író. Darabjában átírja a görögök és trójaiak háborújának előzményeit, de az események mégis ugyanoda torkollnak, ahová a történelemben, vagy ha tetszik, a legendában. Bemutatja, hogy a két szemben álló fél békét akar, a hírnök előrelép, hogy kihirdesse az összegyűlt hadaknak, „nem lesz háború”, de a torkára forr a szó, mert már ki is tört a háború. Az író pesszimizmusát a diplomata tapasztalata táplálta: Giraudoux titkára volt Briand-nak, ama francia külügyminiszternek, aki tartósabb alapokra akarta helyezni a békét, ezért az életével fizetett.

A hírek azonban most nem is kecsegtetnek a hazug ígérettel, hogy nem lesz háború. Épp a fordítottját ígérik. Az Egyesült Államok elnöke és külügyminisztere minden lélegzetével a háború közeledését hirdeti. Baker a tárgyalóasztalhoz ül Irak külügyminiszterével, de mint unásig hangoztatja, „nem tárgyal”, csak átadja az elnök üzenetét, amiben az van, amit egyébként is mindennap legalább egyszer megüzen: vonuljanak ki január 15-ig, különben baj lesz. Szaddám Huszein pedig ugyanannyiszor megígéri az apokalipszist: kiirtja fél Izraelt, megbünteti Szaúd-Arábiát, elpusztítja Egyiptomot. „Allah nagy, a mögötte felsorakozó arab nép a háborúban győzni fog.” A mitikus méretű hősködést komolyan kell venni. A repülőjáratok elkerülik a térséget, az európaiakat hazahívják a Közel-Keletről, drágul az arany, ugrásszerűen emelkedik az olajár.

De épp ez a dobpergésszerűen ismétlődő „lesz háború”, ez a tüntetőén kimutatott akarás ébreszt némi kétséget. Leértékeli a nagyhangú nyilatkozatokat, amelyekről mindenki érzi, hogy nem teljesen őszinték.

A Biztonsági Tanács öt állandó tagja elfogadta, hogy a gazdasági szankciók fegyveres megtorlássá nőhetnek át, ha január 15-éig nem vonják ki az iraki csapatokat Kuvaitból. De az öt közül valójában csak kettő – az Egyesült Államok és Nagy-Britannia – hajlandó arra, hogy komolyan háborúzzék. És Bush is nagyot lélegzene, ha el lehetne kerülni az összecsapást, amihez az amerikaiak többségének semmi kedve, neki viszont ahhoz volna kedve, hogy a következő ciklust is a Fehér Ház gazdájaként töltse el. Szaddám Huszein tüntet avval, hogy elmegy a végsőkig, de tudja, hogy ez számára (és az iraki terjeszkedési ambíciók számára) a biztos véget jelentené. De egyelőre folytatódik a pókerjátszma. Szinte bizonyos, hogy – az emberek idegein táncolva – a két főszereplő január 15-éig állandóan emeli a tétet.

Ezt a licitet – és főleg a végeredményt, a választ a kérdésre: háború vagy béke – jelentősen befolyásolják a partnerek. Közülük első helyre a Szovjetuniót tenném, amely katonai szempontból továbbra is szuperhatalom, s a birodalmat, kivált a katonai, ipari lobbyt az érdek erős szálai fűzik Irakhoz, a térség legfontosabb baráti országához. A hét elején a hírügynökségek fölröppentették – igaz, nem tényként, hanem megerősítésre szoruló értesülésként –, hogy későbbre halasztják a február elejére tervezett szovjet–amerikai csúcstalálkozót. Bush moszkvai útjának halogatásában szerepe lenne a kósza hírek szerint annak is, hogy a két hatalom között nézeteltérések keletkeztek az Öböl-válság megközelítésében. Számítani lehetett Sevardnadze lemondása óta arra, hogy e nézeteltérés fölmerül. De az is lehet, hogy Washington azért teszi bizonytalanná a közelgő csúcsot, hogy a katonák kezdeményezte vita az Öböl-válsággal kapcsolatban követendő útról a BT-ben elfogadott irányvonal folytatását akaró Gorbacsov javára dőljön el.

Az Európai Közösséghez tartozó országok zöme nem fog az amerikaiakkal nyíltan szembefordulni, ha megindítják a katonai gépezetet, de egyértelműen és mind nyilvánvalóbban a béke megőrzésének és a kompromisszumok keresésének a híve. Álláspontjuk három kérdésben tér el az amerikaiak és angolok álláspontjától. Készek az Öböl-konfliktus és a palesztinprobléma összekapcsolására, egyidejű megtárgyalására. Az utóbbi kérdés rendezését az amerikaiak is akarták. De nem hajlandók a junktimra, a két ügy közötti oksági összefüggés elismerésére. Továbbá: a nyugat-európaiak teljesítenék Szaddám Huszein kérését, hajlandók lennének a Kuvaitból kivonulás időpontját január 15-énél későbbre halasztani. Erre az amerikaiak nem állnak rá. Azt mondják, Szaddám Huszein csak az időt akarja húzni, és (legalábbis nyilvánosan) nem hajlandók az ajánlatban a kompromisszumkészség elemét fölfedezni. Végül: a nyugat-európaiak csoportja elfogadná – sőt talán szerencsés megoldásnak tartaná – a különböző arab (algériai, palesztin, jordániai) közvetítők kínálta kompromisszumot, amely a „Kuvaitból kivonuló” Irak kezén hagyná az elfoglalt ország északi, olajban gazdag szegélyét és két stratégiai fontosságú szigetet; örökre, avagy 99 évre szóló bérletként, avagy olyanformán, hogy a kivonulás elvileg két részletben történne, de a második része csak jóval később következne be. Esetleg sohanapján. Washington ragaszkodik a megszállt ország teljes és azonnali kiürítéséhez. Azt az engedményt ígéri, hogy lefújja az Irak elleni támadást, ha a megszállók elhagyják Kuvaitot. De ez az ígéret is homályos: arra nem ad garanciát, hogy eltekint az egymilliósra duzzasztott, modernül fölszerelt iraki hadsereg támadási kapacitásának leépítésétől.

A kompromisszumok ajánlásában a franciák a leghangosabbak, oldalukon a belgákkal, az olaszokkal és az Európai Közösség elnökét adó – ezért a ténylegesnél jelenleg nagyobb súlyú – luxemburgiakkal.

De a kompromisszum, akár a „fele-fele” alapon megvalósuló kompromisszum igazi bajnokai a németek. Ők szerényen meghúzódnak a háttérben, csukva a szájuk, csukva a zsebük. Pénztárcájukat kimeríti, energiájukat leköti az „öt új tartomány” – a régi NDK – átalakítása, s ha marad fölösleges pénzük, azt a Németország egyesülése ratifikálásával még adós Szovjetunió segítésére, Gorbacsov helyzetének erősítésére akarják fordítani. Az amerikaiak fel vannak bőszülve szűkmarkúságuk és tartózkodásuk miatt, de ez nem bírta rá őket hozzáállásuk komolyabb módosítására. Hogy mégis enyhítsék Washington ingerültségét, rászánták magukat, hogy az iraki támadás lehetőségétől félő törököknek (Szaddám Huszein őket is megfenyegette) 19 harci repülőgépet pilótástul a rendelkezésére bocsássanak, a NATO-szolidaritásra hivatkozva.

De közben jelezve, hogy evvel valójában megszegik a NATO szabályait. Az Öböl menti konfliktus csakugyan nem tartozik a NATO illetékessége alá, ha a szervezet eredeti céljait továbbra is irányadónak tekinti. Kezdetben – ahogy lord Ismay, az első főtitkár megfogalmazta – az európai hatósugarú Észak-atlanti Szövetség létének az volt az értelme, hogy „az amerikaiakat benn, az oroszokat kinn, a németeket lenn tartsa”. Azóta változott a helyzet. A németeket már nem tartják lenn, de abból, hogy már fenn vannak, csak az előnyöket szeretnék élvezni, a kötelezettségeket – a túlhaladott paragrafusokra hivatkozva – nem óhajtják vállalni.

Erről még sok mindent lehetne mondani, de elkalandoznánk tárgyunktól. Térjünk vissza a sívó homokra. Trójában nem lesz háború? Vagy mégis lesz? Ezt teljes bizonyossággal csak Szaddám Huszein tudná megválaszolni, aki tudvalevőleg a hirtelen pályamódosítások mestere. Az elszánt nyilatkozatokkal, a pókerrel egy időben szüntelenül folytatódnak a kulisszák mögötti titkos tárgyalások. Komoly esélye van mindkét változatnak. További érvek és ellenérvek helyett meggondolásra ajánlom: Briand meggyilkolása óta megbékült a két „ősellenség”, amelynek viszálya a nagy államférfi vesztét okozta. A franciák és a németek barátok és szövetségesek lettek. Vagyis: azóta sok idő múlt el, a világ új korszakba lépett. S hogy igazán új korszakba került-e, annak az Öböl-válság alakulása is a próbája lesz.




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon