Skip to main content

„Túl szép ez nekik”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Írások a gyerekkultúráról


A magyar kultúra nem különösebben gyermekbarát. Nyersebben fogalmazva: szembeszökő, hogy mennyire nem az. Különösen, ha összevetjük más országok hagyományaival, légkörével. Persze „légköröket” nehéz összehasonlítani, sikamlós talaj, aki ilyesmivel kísérletezik, mérget vehet rá, hogy elcsúszik – bármit mond is, ellenpélda mindig akad. Vállalván a fokozott csúszásveszélyt, megkockáztatok néhány (elnagyolt, itt most bővebben nem kifejtendő) kijelentést.

A magyar kultúra alapállása, mely a XIX. században rögzült, és azóta – lassú módosulásokkal – hagyományozódik, nagyjából a következő: mindenek fölött való érték a sorskérdéseket feszegető, következésképpen komor hangütésű, többnyire lírai mű. Így hát minden ettől eltérő alapállású irányzat, alkotó és alkotás hosszú, olykor több évtizedes emancipációs küzdelemben vívja jogait.

A derű, a humor (bár jelenleg éppen az irónia kultuszát éljük) mindmáig másodrendű. Karinthy és Molnár csak fél lábbal vannak a Panteonban, Rejtő Jenő a cipőfűzőjével sem. Nézzünk végig a kulturális tájképen, vagy legalább a homlokzatokon, és csupán a jelképek szintjén. Karinthy Színház csak azért létezik (Budán, a peremen, távol a színi élet hagyományos központjaitól), mert igazgatója Karinthy Frigyes unokája. Molnár Ferenc Színház meg ugye egyáltalán nincs. Radnótiról, József Attiláról el lehet nevezni színházat, mert – bár a színházhoz semmi közük – de mégiscsak komoly, sőt tragikus művészek. Bartók Béláról is lehetett (egy időben így hívták a gyerekszínházat – azért ebben van valami báj). Molnár Ferencről, a magyar színműírás világszerte legismertebb, legtöbbet játszott nagyágyújáról, az egyetlen tartós nemzetközi hírnévvel rendelkező szerzőről nem. És Molnár persze átvezet a gyerekirodalomhoz, lévén a Pál utcai fiúk minden idők legsikeresebb magyar ifjúsági regénye. De hiába.

A „derű sorsában” meg az ifjúsági irodaloméban van valami közös. A gyermekkultúra a magyar szemlélet és hagyomány páriája. Az (egyébként körülírhatatlan és megfoghatatlan) „magaskultúra” alkotói, letéteményesei, vagy akik magukat annak vélik, mondjuk úgy: „a mérvadók”, nagyjából mindent, ami a gyerekekkel kapcsolatos, automatikusan mellékesnek, gyermetegnek tekintenek. Ha ugyan tekintik valaminek egyáltalán, hiszen többnyire a létezéséről sem vesznek tudomást – kívül esik szemhatárukon.

Komáromi Gabriella, az első professzor, aki a gyermekirodalom témaköréből habilitált, egy cikkében összeszámolja, hogy a magyar irodalomtörténet-írás kezdeteitől napjainkig hány oldal jutott a gyermekirodalomra. Közel tíz.

Ez persze nem meglepő egy olyan országban, ahol az amerikai gyorsfalodák megjelenéséig fel sem merült, hogy gyerekekre méretezett székre is szükség lehet egy étteremben. Úgy látszik, csakis a mohó profitvágy teremhet ilyen ötleteket, míg a világszínvonalúnak hirdetett magyar vendéglátás gondolatkörébe nem fér bele a gyerekszék – következésképpen az sem, aki ülhetne rajta.

A magaskultúra (lásd irodalomtörténet-írás) és a mindennapok kultúrája (lásd vendéglátóipar) talán ebben az egyetlen kérdésben vannak egymással teljes szinkronban.

A légkör vagy inkább a légüres tér persze hat a művészetekre. Mi motivál egy pályakezdő írót vagy filmest? Mióta a világ világ, mindig ugyanaz: a siker lehetősége, a hírnév, netán a pénz (csoda esetén a kettő egyszerre). A gyermekeknek szóló könyvek világában az anyagi siker lehetősége fel sem merül (kivételt képeznek a dilettáns mondókagyűjtemények és elborzasztó kifestőkönyvek), és a kritikusok sem igen vesztegetik energiájukat ilyesmire – hiszen az ő ázsiójukat sem növeli, ha gyermeteg dolgokkal foglalkoznak. Kezdő művésznek gyerekkönyvet írni felér az önsorsrontással. Esélye a figyelem felkeltésére minimális. Ráadásul ettől kezdve nem „író”, hanem „gyerekíró”, és ez a minősítés magyar közegben, magyar hangsúllyal már-már pejoratív.

A rendszerváltás óta két magyar gyerekfilm készült. Nem voltak különösebben sikeresek. Mégis feltűnő, hogy minden háromezer nézőt vonzó, jeltelen bukásról több szó esett, mint e kevéssé sikerült produkciókról vagy akár a gyerekfilm hiányáról. Pedig arról van mit beszélni – a hiány óriási. És láss csodát: a Magyar Mozgókép Alapítvány tavaszi pályázatára beérkezett tervek, forgatókönyvek közül hány volt a gyerekfilm-terv? Egy sem. Egész rendezőgenerációk gondolkodásából sikerült kitörölni még a lehetőségét is, hogy a gyerekekre figyeljen. A filmes szakma kardot ránt, küzd a maga milliárdjaiért, átalakul, kül-, majd belháborút folytat, felháborodik, megbékül, végül felosztja a kiharcolt pénzt, de nincs olyan rendező, akinek akár csak megfordulna a fejében, hogy „lealázza művészetét”. (Persze van ebben némi ráció, végül is egyre kevesebb az újszülött, elfogynak szép csendben film nélkül is, akkor meg minek erőlködni?)

Nem szeretném egészen reménytelen-feketére mázolni az amúgy elég lehangoló képet. Vannak kivételek és vannak változások. Az utóbbi időben több olyan író és költő evezett a gyerekirodalom vizeire, aki eddig másfelé hajózott. Születtek minőségi gyereklapok. Több folyóirat adott ki különszámot a gyerekirodalomról. Fontos, jelképes gesztus, hogy az új Nemzeti Színház Weöres Sándor A holdbéli csónakosával nyitja első évadját. És olvastam már minőségi kritikát is új magyar gyerekkönyvről. A kedvező jelek ellenére a magyar szellemi alapállás ebben a kérdésben – divatos szörnyszóval élve – nem euro-kompatibilis. A gyerekek világa Európa legtöbb országában kiemelt figyelmet és támogatást kap, hiszen földrész-szerte tudatosult a végtelenül egyszerű alapigazság: amilyen a ma gyerekkultúrája, olyan a holnap nemzeti kultúrája.

Európáról, csatlakozásról, jövőről beszélni akkor, ha nem jut kellő figyelem a gyerekekre, üres szócséplés. Ugyanis – bár egetverő közhely, mégis igaz – ők volnának a jövő. És még olvasnak, ha kevesebbet is, mint annak előtte, de azért sokkal többet, mint a felnőttek. És akár a nekik szóló új magyar filmeket is megnéznék, ha volnának.

Mindez pedig – legalább részben – a szellemi, művészeti elit felelőssége. Egyben önérdeke is. Hiszen könnyen belátható, hogy a négy síkon játszódó, vendégszövegekkel bélelt, komplex utalásrendszerekkel operáló, bölcsészszívet dobogtató művek közönsége egyszerűen elfogy, ha a következő generációk nem kapják kézbe azokat a meséket, történeteket, regényeket, amelyek megilletik őket. Ráadásul – hogy mondjak valami biztatót is – gyerekeknek írni hosszú távon jó befektetés. Megkockáztatom: Janikovszky Éva és Lázár Ervin meséi, történetei jóval túlélik majd a fentebb jellemzett divatszövegeket. Megkockáztatom: Mándy Iván hírnevének fennmaradásához ma legalább annyival járulnak hozzá a Csutak-könyvek, mint a novelláskötetek. És hányan ismernék Weöres Sándort a Bóbita nélkül?

Az, hogy a légkör, az öröklötten csámpás értékrend megváltozzék, hogy gyerekeknek írni, rendezni, játszani valóban megbecsült, minden egyébbel egyenrangú tevékenység lehessen, jórészt a magaskultúra szereplőinek érdekből és/vagy belátásból fakadó szemléletváltásán múlik. Ha nekilátnak, magukon is segítenek. Ha nem, maguk alatt vágják a fát.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon