Kiss Ilona, Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

A rendszerváltás napjáig kazánfűtő volt. Hogyan lett külügyminiszter?

Nagyon egyszerűen. Egyik nap kitört a forradalom, a következő kedden folyószámlát nyitottam az addig illegálisan kiadott havilapnak, vasárnap pedig megkaptam a külügyminiszteri tárcát. Gyorsan ment. De komolyra fordítva a szót: először is, érdekelt a politika, leginkább a külpolitika, külpolitikai hírszerkesztő voltam a csehszlovák rádiónál a hatvanas években, aztán külföldi tudósító a Távol-Keleten. ’68 után egyike voltam azon keveseknek, akik külpolitikával foglalkoztak. Az emberek úgy gondolták, hogy vállalati jogászként vagy közgazdászként még csak-csak lehet dolgozni, de hogy külpolitikára szakosodni… Senki nem feltételezte, hogy valaha életünkben még lehetőségünk lesz a külpolitikát befolyásolni. Timothy Garton Ash még ’88-ban is azt jósolta, hogy a következő harminc évben a szovjet birodalom ottomanizálódni fog, ám egy évvel később… 1985-ben írtam egy könyvet Álmodozás Európáról címmel. Lefordították németre, angolra, de nem adták ki, mert őrültségnek tartották: a szovjet birodalom széthullásáról beszéltem benne, Németország egyesítéséről és hasonló lehetetlen dolgokról.

Vajon Oroszország miért engedte szabadon Kelet-Európát?

Csehszlovákiában 1968 augusztusától világos volt mindenkinek, hogy a rendszer, akármilyen töretlenül is építjük tovább, esélytelen. Csak idő kérdése, és szétroppan. Gorbacsovot – három öregember után – csak azért választották meg, mert kénytelenek voltak olyasvalakinek átadni a hatalmat, akiről úgy gondolták, képes valamiféle modernizálásra. Igen ám, de a szovjet rendszer modernizálási kísérlete elkerülhetetlenül a birodalom széteséséhez vezetett.

Sokan úgy vélik, hogy az amerikaiak megállapodtak az oroszokkal a kelet-európai rendszerváltásról.

Nem hiszem. Szerintem Gorbacsov és Sevardnadze pusztán elfogadta a realitásokat. Nagyon figyelmesen követtem Gorbacsov beszédeit 1985 óta, és mindig találtam valamit a félmondatokban, a mellékmondatokban, amiből két-három hónap múlva főmondat, fél év múlva pedig központi bizottsági határozat lett. Úgy gondolom, Gorbacsov eltökélten dolgozott azon, hogy megreformálja a rendszert. Csakhogy közben alábecsülte a problémák mélységét, és azt hitte, hogy kézben tudja tartani a folyamatokat. Nem tudta. Az afganisztáni vereség után nyilvánvalóvá vált, hogy nem képesek katonai erővel egyben tartani a birodalmat.

Ma is ugyanilyen könnyedén mondanák az oroszok, hogy oké, elmegyünk?

Ma sokkal nehezebb lenne. Először is, nem látjuk világosan a történelmi feltételeket. Egy ekkora birodalom széthullásához számos alapfeltételre van szükség: külső korlátok a továbbfejlődés előtt, kellő időzítés, szándék, megfelelő személyiségek jelenléte, és mindeme feltételeknek még egybe is kell esniük.

Ön szerint hogyan fog alakulni Oroszország, Amerika és Közép-Európa viszonya a belátható jövőben?

Senki nem tudja, mi lesz most Oroszországban. Nemcsak a kommunizmus omlott össze, nemcsak az orosz történelem kiváltképp kegyetlen évei értek véget, hanem megszűnt az utolsó gyarmatosító birodalom is. Csoda, hogy mindennek csak ekkora ára volt: mindenki rosszabbra számított. Ilyen körülmények között igazán tiszteletre méltóak a Szovjetunió céljai: hogy erősítse a demokráciát, a stabilitást, a prosperitást, nem pedig hogy új vasfüggönyt hozzon létre, újfajta hidegháborút indítson.

Mi az oka a Nyugat tétovázásának Közép-Európával kapcsolatban?

Minden bizonnyal attól félnek – s ez valóban meglévő veszély –, hogy ha például felvesznek néhány kiválasztott országot a nyugati katonai vagy gazdasági struktúrába, ezzel ők teremtenek új vasfüggönyt. Ugyanakkor, ha tényleg bővíteni szeretnék a demokrácia hatókörét, a volt Szovjetunió területén az igazi demokratikus értékeket kell támogatniuk, és nem fogadhatják el a régi gondolkodás érveit, legyen az akár kommunista, akár imperialista, akár nagyorosz.

Van esélye Oroszországnak a régi birodalmi határok visszaállítására?

Oroszország egyetlen állam volt évszázadokon át. Egységes gyarmatbirodalom, gazdasági, politikai kapcsolatokkal, amelyeket nem lehet csak úgy megszakítani. A volt Szovjetunió területe a fejlett világhoz tartozik, és ahhoz valami módon kapcsolódnia kell. Most vagyunk a fordulóponton, most kell eldőlnie, merre indul Oroszország: az európai integráció felé, vagy a birodalom rekonstrukciója felé.

Úgy gondolja, hogy Európa tényleg akarja Kelet-Európa és Oroszország integrálását?

Aligha tűzi ki bárki is tényleges politikai célként ebben az évtizedben, hogy bevonja Oroszországot az Európai Közösségbe; ez egyszerűen lehetetlen. Az egyetlen reális gyakorlati politikai cél az lehet, hogy a visegrádi országok, esetleg még Észtország, Szlovénia, tíz éven belül csatlakozzanak az Európai Közösséghez.

Magyarországon ma kétféle nézet él Csehországról. Az egyik szerint Csehország irigylésre méltó helyzetben van: hatékonyan folyik a privatizáció, virágzik a gazdaság. Mások a cseh ellenzék álláspontját tekintik mérvadónak, s kételkednek a sikerek valódiságában.

Csehország jó ország. Mindig valahol középen Svejk és Kafka között. Nyolcvan évvel ezelőtt Csehország mai területére koncentrálódott az egész Osztrák–Magyar Monarchia iparának 65%-a. Mindössze 2% volt az írni-olvasni nem tudók aránya. Ezt a stabil örökséget még húsz év sztálinizmus se tudta felmorzsolni: ’68-ban nagyobb volt az egy főre eső GDP, mint Ausztriában vagy Olaszországban. A nagyfokú iparosítás, az emberek magas szakképzettsége olyan jól strukturált alapokat teremtett, hogy most sokkal könnyebb az újjáépítés, mint máshol. Ez legjobban a kis- és középvállalkozások fejlődésén látható. De a szabadpiaci retorikával ellentétben egyelőre még a kormány megmenti a nagyvállalatokat, ha fennáll a veszély, hogy húszezer ember marad munka nélkül. Néhány közgazdász úgy véli, el lehet odázni a nagy átalakítás következményeit; idővel a növekvő kis- és középipar elegendő tőkét fog termelni ahhoz, hogy belépjenek a nagyvállalatokba; de hogy ez így lesz-e, azt ma senki sem tudja megmondani.

Mennyire erős a posztkommunista párt Csehországban?

Nagyon gyenge, ráadásul most három pártra szakadt, szó sincs arról, hogy olyan tekintélye lenne, mint Lengyelországban vagy Magyarországon. Csehszlovákiában a kommunista pártot mint politikai szubjektumot ’68 után teljesen szétverték: ’68 óta semmilyen vita sem folyhatott a pártban. Prágában a kommunista pártnak nem volt olyan embere, aki legalább némi bizalmat kapott volna a nyilvánosságtól. A csehországi kommunisták 1990 januárjában eldobták a párttagsági könyvüket, s most zömükben az uralkodó pártok tagjai.

Milyen következményekkel járt a Polgári Fórum szétesése?

A Polgári Fórum széles koalíció volt trockistáktól thatcheristákig, mindenféle irányzat jelen volt benne, egyetlen közös elemmel: mindenki a kommunisták ellen és a demokratikus rendszer mellett volt. A Polgári Fórum feloszlása után a laza mozgalomból igazi politikai pártok jöttek létre: elsőként Klaus konzervatív pártja vált le, a Polgári Demokrata Párt (ODS), egy bizonyos szempontból klasszikus jobboldali párt, amely azért elfogad némi állami beavatkozást a gazdaságba.

A Polgári Fórumból azonban sok ember egyáltalán semmilyen pártba nem akart átlépni. Több mint két évbe tellett, amíg sikerült őket meggyőzni, hogy a helyzetet csak valódi politikai pártokkal lehet befolyásolni. Így alakítottuk meg a múlt év októberében a Szabad Demokraták pártját, most formálódnak szervezeteink, készülünk az októberben vagy novemberben tartandó helyhatósági és szenátusi választásokra. 1996-ban lesznek a parlamenti választások: reméljük, elég időnk lesz, hogy csökkentsük a pártoktól való idegenkedést, s oldjuk a pártok jobb-bal, fekete-fehér felosztását. Azt mondják: Csehországban az első lépés a gazdaság átalakítása, utána következik a demokrácia kiteljesítése. Most az első lépésnél tartunk. A következőben nekünk is meglesz a magunk szerepe.

• Külföld