Skip to main content

„Véget kell vetni a nyugatos, neoliberális külpolitikának!”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„A tokiói út elhalasztásához a biztonsági szempontoknak semmi köze: már júliusban, a parlamenti meghallgatáson kiderült, hogy a tárgyalások nincsenek jól előkészítve. A halasztás első igazi oka tehát: a kurili területi viták rendezési elvei ügyében nincs egységes álláspont sem az elnöki hivatalban, sem a kormányban, sem a parlamentben.

A második ok: sem nemzetközi jogi, sem belső jogi szempontból, sem geopolitikai aspektusból nincs rögzítve, miképp őrizhető meg e kérdés rendezése során Oroszország nemzeti szuverenitása. A harmadik ok pedig: az utóbbi időben, különösen a választási kampány során felerősödtek a japán sajtóban, japán kormánykörökben, a parlament felsőházában, a kormányzó liberális demokrata párt soraiban az oroszellenes, Oroszországra nézve megalázó nyilatkozatok, s az egyre terjedő japán nacionalizmus az ugyancsak erősödő orosz nacionalizmussal együtt rendkívül aggasztó helyzetet teremtett.

A Kuril-kérdés hetek óta az orosz belpolitika fókuszában áll. Politikai erők, katonai érdekcsoportok ütköznek meg, alkotmányozási problémák sűrűsödnek benne. Az alapkérdés az, hogy Oroszország önálló külpolitikai tényező lesz-e, vagy teljességgel elveszti önálló stratégiai jelentőségét. Mivel a Jelcin-delegáció tervezett programja még csak meg sem kísérelt erre a kérdésre felelni, teljesen természetes volt, hogy lefújják a látogatást, még ha az utolsó pillanatban is. Ha tehát valakik, akkor épp az illetékes parlamenti bizottságok késztették meghátrálásra Jelcint.

Szükségesnek láttuk, hogy a parlament alternatív programmal, alternatív delegációval vegyen részt a tokiói tanácskozáson, ezért az út előtt a következő tervet nyújtottam be Jelcinnek, illetve Kozirjevnek. Először is: a tárgyalásokon ne az 1956-os orosz–japán szerződést hagyjuk jóvá, hanem dolgozzunk ki egy teljesen új, ötfokozatú tervezetet. Ennek végpontja nem a sziget(ek) visszaadása lenne, hanem a területi vita kölcsönösen elfogadható megoldása. Most a második és harmadik fokozat kerülne sorra: a Kuril és a Hokaida arányos demilitarizálása, a hadgyakorlatok arányos csökkentése és az arányos csapatkivonás, illetve a szigetek közös hasznosítása. A cél kizárólag csak egy kompromisszumos variáns elérése lehet, minden egyéb sérti az orosz érdekeket, s egyébként sem világos, mit jelent jogi szempontból egy terület visszaadása.

Kádercserét a külügyminisztériumban!

Mivel Kunadze külügyminiszter-helyettes, e téma felelőse nem ezt az álláspontot képviseli – még tavaly kijelentette: Sikotanjt vissza kell adni –, le kell mondania. Már ki is van szemelve az utódja egy tapasztalt diplomata személyében. A jelenlegi minisztériumi vezetői garnitúra egyébként is alapos cserére szorul: hiszen egyrészt a különleges feladatokkal megbízott nagykövetekből, másrészt pedig – fogalmazzunk így – a baráti államok megbízható képviselőiből áll. Hogy ez a későbbiekben ne következhessen be, az államelnök módosította az alkotmánytervezetet, mely szerint nemcsak a miniszterelnököt, hanem további hat kulcstárca miniszterét, köztük a külügyét is csak a parlament jóváhagyásával lehet kinevezni.

A halasztás oka tehát nem az – miként egyes nyugati és japán lapok állítják –, hogy a konzervatívok és a régi nómenklatúra a vörös-barnákkal karöltve átveszik a hatalmat Oroszország legfelső vezetésében, hanem az, hogy az orosz külpolitikai doktrínában rendkívül lényeges irányváltás ment végbe – a nyugatos, neoliberális, Oroszország érdekeinek nem mindig megfelelő irány felől az oroszközpontú külpolitika felé, amelyet nem Baker elvtárs bizalmi emberei határoznak meg.

A háborút a Nyugat kezdte!

Ugyanez az alapprobléma Oroszország Balkán-politikájában is: tud-e önálló politikai tényező lenni, vagy csupán az amerikai döntések nyomában mer kullogni? Képes-e újrateremteni az egykori erőegyensúlyt, vagy egyoldalúan lemond bizonyos jogairól.

A világközvéleménynek nincs igaza Szerbia elítélésében: a többi fél ugyanúgy hibás, a szankciók mégiscsak a szerbek és a Crna Gora-iak ellen irányulnak. A pusztítások miatt elsősorban Milosevicsnek kell vállalnia felelősséget, nem Panicsnak és Csoszicsnak. Oroszországnak velük kell kontaktusra lépnie. A Nyugat nagy hibát követett el, amikor nem hívta meg őket Londonba: ezzel bebizonyította, mit is akar valójában: nem békét, hanem megalázni, térdre kényszeríteni kis-Jugoszláviát. Ez utópia. A szerbekből sose lesznek horvátok, a pravoszlávok sose lesznek szerbek. Milosevics igazi nemzeti típus, tőrőlmetszett szerb, akiből sosem lesz más nemzet képviselője. És ezt kellő tisztelettel kell tudomásul venni. Vannak persze hibái is: hiányzik belőle a politikai-diplomáciai rugalmasság. Ő az erős kéz embere, kőkemény egyéniség. De ha ő nem lenne, akkor Boszniában egyenesen lemészárolnák a szerbeket. Az ugyanis, hogy a Nyugat egyoldalúan elismerte a független Bosznia-Hercegovinát, súlyos csapást mért Szerbiára, és háborút robbantott ki a Balkánon. Hangsúlyozom: ezt a háborút a Nyugat kezdte azzal, hogy a szerbek érdekeit sértve a muzulmán Boszniát ismerte el.

Ki fenyegeti a világrendet?

A mai balkáni helyzet elsősorban tehát a nyugati, de főleg az amerikai külpolitikai dominancia következménye. Titkosszolgálatunknak számos adat van birtokában arra vonatkozóan, hogy a muzulmánok milliónyi dollárt kapnak Pakisztántól, Szaúd-Arábiától amerikai bankokon keresztül. A világ hallgat, mert úgy véli, Törökország még mindig kevésbé veszélyes, mint a fundamentális Irán.

Oroszország nem egyezhet bele abba, hogy a muzulmánok aktív fegyveres erőként legyenek jelen a Balkánon, ez ugyanis óhatatlanul visszahat a Kaukázus vidéki és környéki muzulmánok és Oroszország viszonyára is. Ha ugyanis most fel lehet fegyverezni a bosnyákokat, holnap jöhetnek a tatárok, az adigejek. A muzulmán Bosznia egyoldalú fegyveres támogatása az egész konfliktust vallásháborúvá változtathatja. Ennek ellensúlyozására az új Oroszországnak el kell ismernie az új Jugoszláviát, ez nem lehet kérdéses.

A másik: haladéktalanul orosz katonai flottát kell irányítani a Crna Gora-i partokra, a VI. amerikai flotta monopolisztikus jelenléte ugyanis könnyen fölboríthatja az erőviszonyokat: mi is szeretnénk részt venni a térség katonai ellenőrzésében. Ennek először is „nevelő” célzata lenne: a Klintonoknak meg kell érteniük, hogy Oroszország nem fog úgy táncolni, ahogy az amerikaiak fütyülnek. A speciálisan kiképzett orosz hadosztályt csak a parlament beleegyezésével lehet küldeni – ami viszont az orosz kormány részére intő figyelmeztetés.

Amikor az ENSZ és az Egyesült Államok növekvő katonai jelenlétét tapasztaljuk Európában, óhatatlanul elgondolkodunk: végül is ki fenyegeti ma a világrend épségét? A harcoló Szerbia, vagy az ellenőrzés monopóliumát birtokló Amerika?






























Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon