Skip to main content

„Viszontlaatasra, kapitán”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„Hol vannak a férfiak,
kiket háborúba hurcoltak?
Mondjátok, mért van így,
mondjátok, mért van így?”




Magát a dalt két hangon őrzöm magamban, Jobba Gabi mélabús tónusában és Marlene Dietrich kissé sprődebb előadásmódján. Azok közé a melódiák közé tartozik, amelyek, mint a Lili Marlen vagy a Katyusa, első hallásra ismerősek. Elemi módon azok, ahogyan a naplemente vagy anyánk arca. Homályos ősemlékek, a személyiség építőelemei. Mióta eszemet tudom, velem van a háború. Velem volt gyerekkoromban, tőlem szinte karnyújtásnyira, nagyapám zsinórírásos tábori levelezőlapjain, apám halotti bizonyítványán, a Hitler-szalonnának csúfolt tömblekvár ízében és vágyaim netovábbjának, az éppen csak megérintett brit pilótasapkának simogató barna színében.

Velem volt a háború a zizzenő mozi-sötétben, az Óbuda filmszínház dohos nézőterén, a „Találkozás az Elbánál” vagy a „Berlin eleste” diadalmas záróképeiben, gyerekkorom egyetemessé kivetülő magyar–török, kuruc–labanc és persze szovjet–német dichotómiájában. Az akkoriban hozzáférhető hősök, Kosevoj és Mareszjev, Zója és Súra, de még az orosz-tankönyvbeli Szása Tiskevics és Ványa Andrijanov is azzal a megnyugtató tanulsággal szolgáltak, hogy van abszolút jó és abszolút gonosz, fény és sötétség, Ormuzd és Ahrimán, a világ vérzik és szenved, de erkölcsileg áttekinthető.

Tényleges valóságként, hogy úgy mondjam, natúrban, sohasem láttam háborút. Azazhogy mégis: ötvenhat október–novemberében belém ivódott egy kép: az a ház a Lenin körúton, amelynek külső falát a szovjet belövések mintha leborotválták volna. Az ekként láthatóvá vált otthonok azonban különös módon nem sérültek meg. Egy első emeleti nagyszoba valósággal idilli képet nyújtott. A zöld bársonyos pamlagtól balra, családi fényképek alatt sötétbarna zongora állt, egyik lábát a semmibe lógatva.

Talán ennek a látványnak köszönhetem, hogy utóbb sem Picasso, sem pedig Dali megértése nem okozott gondot nekem. Diákkoromban olvastam egy orosz verset. A szerző részt vett a Vörös Hadsereg magyarországi hadműveleteiben, eljutott, mint költeményében írja, „csérez Budapest do Szombatyel” (Budapesten át Szombathelyig), s ott megrendítő élményben lett része: egy magányos házban gyászruhás fiatal özvegyasszony szakadatlanul egy és ugyanazon hanglemezt tette fel a fonográfra, egy dalt, amelynek refrénjét a költő oroszos átírásban beépítette versébe: „Viszontlaatasra kapitán”, egyszóval „viszontlátásra, hadnagy úr”.

Ez a háborús motívum, a férjét vesztett asszony képmása, tökéletesen rímelt gyermek- és ifjúkorom valóságára. Két hadiözvegy, anyám és nagyanyám között nőttem fel, s a túlélő rokonság zömét is nők alkották. „Hol vannak a férfiak?” – ez a kérdés szüntelenül ott lebegett nyomasztó beszélgetéseik felett, amelyeknek a világégés – Isonzótól Sztálingrádig – kifogyhatatlan témája maradt. Így zajlott az életük, háborúról háborúra. Mire az elsőt megbeszélték, már kezdődött a második. S én lettem szemükben, még gyerekként, a féltett férfi.

Nem sokat törődtem szorongásaikkal. Kamaszos magabiztossággal a békére tettem fel életemet. Hogy úgy mondjam, kinőttem a háborúból. Később, botcsinálta, kényszerpályára került fordítóként egyebek között szovjet katonai irodalmat ültettem át magyar nyelvre. Baráti körben akkortájt azzal hencegtem, hogy egy közepes ütközetet bízvást el tudnék menedzselni. Maga a háború azonban merő elvontságként létezett a tudatomban.

Legföljebb reflexeim vallottak másra. Nehéz és intim búcsúzkodások alkalmával úgy éreztem, mintha gyorsbehívót kaptam volna valami távoli frontra.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon