Skip to main content

…a demokratikus politika paradoxonáról

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Mink András


Különféle elméletek születtek az utóbbi hét (és nem öt!) évben a pártok közti viszálykodás okairól és a politika nyelvezetének unalmas agresszivitásáról. Az első, legkézenfekvőbb, leninista–balreformista, főleg a sajtó jelesei által lelkesen népszerűsített teória szerint ez azért van, mert a pártok egykutyák, mind csak a hatalmat akarja. A tézis jóval megelőzte tulajdonképpeni tárgyát, a többpártrendszert (eredete legkésőbb 1988 tavaszára nyúlik vissza, amikor a Fidesz alapító tagjait még a főügyész rendelte magához raportra), és így jó előre meg is előlegezte önmaga beteljesülését.

Egy másik elgondolás szerint az ok egyfajta kommunikációs zavar, melynek gyökere az, hogy a politika szemben álló felei más-más nyelvet beszélnek (népit és urbánust, premodernt és polgárit stb.), ami a másik oldal számára nem érthető vagy inkább csak félreérthető. Ez sem elég meggyőző. Az ember, amint ezt történelmi tapasztalatok tanúsítják, elvileg képes több nyelv elsajátítására.

Az első teória maga is egy politikai álláspont, méghozzá a rosszhiszemű fajtából való, tehát vessük el gyomorból. Ráadásul része, fő összetevője annak a jelenségcsokornak, amit magyarázni kíván, ezért nem is lehet maga a magyarázat. A második elgondolás viszont hiányos. Próbálkozzunk tehát egy harmadikkal: ez legyen a demokratikus döntéshozatal belső dinamikájában rejlő paradoxon. A fejtegetés a továbbiakban egy általános és egy egyedi részre oszlik.

A demokrácia lényege abban áll, hogy elismerjük: a saját magunk és tágabb közösségünk javáról jogunk és lehetőségünk van különbözőképpen gondolkodni. Ugyanakkor a különböző nézetek politikai megjelenítése fogalmilag más bázison (is) nyugszik: az érdekek (amúgy szintén készséggel elismert) különbözőségén. Bár a pártoknak általában van ideológiájuk, azt senki nem mondaná, hogy filozófiai iskolákat reprezentálnak. Az eszmei háttér fontos, de szükségképpen szelektív is: a moralitás magasából fél szemmel minduntalan a potenciális szavazókra és azok érdekeire (vagy legalábbis arra, amit annak gondolnak) kacsintanak. Ez a két (aszimmetrikus és egyenként is agyag-) lábon állás megoldhatatlan logikai feladat elé állítja a parlamenti szónokot. Miközben szavazatokat gyűjt, minduntalan azt kell bizonygatnia, hogy a köz javára cselekszik. Nem mondhatja azt, hogy én csak a henteseknek vagy a masinisztáknak akarok jót, még ha a szavazótábora közülük verbuválódik is. Álláspontját azzal kell igazolnia, hogy politikája mindenki hasznára válik, különben partikulárisnak és komolytalannak bizonyul. Arra viszont, aki elvont traktátusokkal toboroz híveket, szót sem érdemes vesztegetni: az esélye nulla. (Az egy másik és sokkal rémisztőbb eset, ha valami miatt erre nem szorul rá.)

De mi ez a titokzatos közjó? A pluralizmus elszánt híveinek egy jelentős csoportja szerint a közjó nem valamilyen ismerethalmaz, intellektuális objektum, amit be kell venni, hanem maga a processzus. Önmagában az a tény, hogy a vitatkozás meg van engedve. Azután az „eszmék piacterén” majdcsak kialakul valami. Ez a valami persze attól függ, hogy kik vitatkoznak róla. Két elmebeteg például valószínűleg abban fog megállapodni, hogy dugják ketrecbe a főorvost. Továbbá ha a közjó az, hogy mindenki fújja a magáét, akkor mint önálló fogalom teljesen feleslegessé válik.

Ha viszont feltesszük, hogy a társadalom jólétének és az igazságos elosztásnak valamiféle koherens modellje, akkor a demokráciának nincs értelme: nem a laikus közre, hanem a szakképzett koponyákra vár felderítése. Ha ennek ellenére nyilvános és olykor útszéli vita folyik a mibenlétéről, akkor ez azt jelenti, hogy a közjó inkább egy ideológia, a demokratikus politikai cselekvés igazolására szolgáló politikai retorika. A politikai mező a létező partikuláris érdekek mentén tagolt, az értékválasztást viszont a feltételezett általános érdekkel kell igazolni. A politikusnak ki kell dolgoznia a saját, racionális érvekkel védhető változatát, ha nem akarja, hogy egy vitában bohócot csináljanak belőle. A szituációból viszont egyenesen következik az is, hogy az ellenfelet kártevőnek vagy legalábbis agyalágyultnak állítsa be.

Ennek a dinamikának csak a jó modor és az önirónia, illetve a közízlés és közerkölcs szabhat, mostanában Nyugaton is egyre kevésbé, gátat. Na mármost egy olyan országban (legyen ez Magyarország), ahol túl nagy az állam (túl sok minden függ a politikától, illetve a pozíciótól), és ez az állam nem túl gazdag (de mégiscsak rajta lehet meggazdagodni), az emberek pedig általában túl szegények, és a politikai erők amúgy is tanácstalanok, abban is, hogy mit kéne csinálni, és abban is, hogy ezt miként kéne megetetni a közzel, ott könnyen teremnek krampuszok a parlamenti patkó túlsó oldalán.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon