Petri György

Nyomtatóbarát változat

Nem hívő létemre is mindig úgy gondoltam, hogy a Tízparancsolat a lehető legtalálóbb és -tömörebb összefoglalása annak, amit mai szekularizált világunkban a társadalmi együttélés normáinak vagy közerkölcsnek szoktunk nevezni. E normák többsége még a normák megszegői számára is magától értetődően érvényes, ha nem szenvednek morális debilitásban, tehát a bűnözők túlnyomó része sem gondolja, hogy lopni vagy pláne gyilkolni dicséretes vagy akár megengedhető dolog. Az I., de főleg a II. parancsolattal azonban más a helyzet. Ezek nem az egyén külső viselkedését szabályozó utasítások, hanem legbensőbb morális diszpozícióinkat illető normatív előírások. Az első parancsolatot valahogy úgy tudnám világiasra „fordítani”, hogy az erkölcsi közösség tagjának, aki számot tart az ember nevezetre, el kell ismernie valamilyen, éspedig feltétlenül absztrakt, ábrázolhatatlan, sőt megnevezhetetlen magasabb instancia létezését, ami fölötte áll az ő személyes és pillanatnyi szükségleteinek vagy érdekérvényesítő törekvéseinek. Ezt a fölöttünk álló valamit nevezhetjük eszmének, világnézetnek vagy éppenséggel ideológiának. Ez a valami az erkölcsi lény számára éppoly fölötte álló, mint a hívőnek az ő Istene. A második parancsolattal, miszerint „Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi” (5. Móz. 11.), már sokkal több gondom volt, és csak nemrégiben esett le a tantusz, hogy voltaképpen miről is van itt szó. Elég csavaros az előírás logikája. Mert káromkodni, Istent káromolni, ez annyira kézenfekvően tilos egy hívő számára, hogy kár is rá szót vesztegetni. Imádkozni viszont, ami óhatatlanul Isten nevének gyakori ajkunkra vételével jár, semmiképpen sem tilos, sőt egyenesen dicséretes vagy éppen (a katolikusoknál) megkövetelt. A tilalom egyetlen értelme számomra az, hogy nem szabad lépten-nyomon hivatkoznunk Istenre. Vagyis: nem szabad megideologizálni cselekedeteinket. Két okból sem. Egyrészt mert cselekedeteink nagy része értéksemleges: ha kenyeret eszünk, akkor ezt azért tesszük, mert éhesek vagyunk, nem pedig mert szentmiseáldozatot óhajtunk bemutatni. Ezekben az esetekben tehát az isteneskedés profán aktusok felfelé stilizálása, ami megsértése Isten méltóságának. Másrészt – és ez a súlyosabb eset – igen gyakran kisebb-nagyobb disznóságainkat, stiklijeinket vagy éppenséggel gaztetteinket akarjuk magasztos lepelbe burkolni a magasabb instanciára való hivatkozással – legyen az a haza üdve, a közérdek, az eszme tisztasága. Vagy akármi, amit könnyűszerrel elő lehet bűvölni bármikor, mint nyuszit a cilinderből. A Bibliáról szokás mondani, hogy az igazság és bölcsesség kimeríthetetlen tárháza. A magam szárazabb nyelvén azt mondanám, igen tág az értelmezési tartománya. Nos, számomra a citált ige azt a rendkívül korszerű üzenetet hordozza, hogy nem takarózhatunk sem Istennel, sem eszmével, döntéseinkért és tetteinkért személyesen kell vállalnunk a felelősséget.

• négyezernyolcszáz leütés…