Csalog Zsolt

Nyomtatóbarát változat

Már a fülem is háromfelé áll a félrevert harangok pokoli zenebonájától, a siratókórus idegtépő jajszavától: végveszélyben a magyar könyv, a magyar színház, a magyar film – végveszélyben az egész magyar kultúra! Ha most nem lépünk közbe, de azonnal és kőkeményen, nemzeti kincsesházunk Atlantiszként süllyed el a semmibe!

Íróként a legközvetlenebb módon és többszörösen is érintett vagyok legalább a könyv ügyében. Gondolok is a Nagy Végveszedelem harsonákon bezengett balhírére ezt, azt, amazt.

Ilyenformán, hogy készülhetünk a könyv temetésére, vajon mit csinálnak az írók? A magyar írástudók, akiket ugyebár a munkanélküliség, az éhkopp réme fenyeget. Nos, azt hiszem, azzal ütik el az idejüket, hogy szavakat rakosgatnak egymás mellé – szóval hát írnak. Jó, nem mindig könyvet – de tévéjátékot, rádiójátékot, újságoknak publicisztikát, glosszát, politikusoknak beszédeket, ilyesféle jegyzeteket, meg mit tudom én, sok mindent. Még olyat is tudok, akinek könyvet muszáj írnia, és ennek megfelelően könyvet ír, tekintet nélkül a riasztó tőzsdejelentésekre. Mindent összevéve: az írók megvannak. Mondhatnám akár azt is: végzik a dolgukat. Amelynek mibenléte persze némileg megváltozott. Minthogy a Világ állandóan változik. A kultúra reprezentánsa, fényességes non plus ultrája valaha a könyvbe nyomtatott Mű volt – ma viszont már nem egyértelműen az. Változnak az idők, a környülállások, a technikák, a műfajok, a feladványok – ma máshol, másképpen lehet elmondani, amit el kell mondani. A Golyóbis mozog – de mi ebben a meglepő? Hát azt hittük: áll?

Személyes önmagamra lefordítva a dolgot: személyi igazolványom bejegyzése szerint „író” volnék – de csakugyan nem gondolom, hogy „írónak születtem” volna. Amiképpen szénbányásznak, cukrásznak, szilvatermelőnek, újságárusnak, női fodrásznak sem „születik” az ember – hanem EMBERNEK születik, aztán, felcseperedve körbenéz, hogy ugyan miféle tennivalók kínálják magukat, és választ közülük valami kedvére valót, azt csinálja, amíg a kedvéből vagy a lehetőségekből futja. Majd, ha változik a kép, és kevesebb cukrászsüteményre vagy szilvára van szükség, de több szénre vagy több női fodorra, hát szépen, értelmesen átcsoportosul: csinál azon túl inkább ő is szenet vagy fodrokat. Merthogy ez egyebek mellett piac kérdése. Amellett meg szolgálat. Annak alázatos belátása, hogy nem a szénbányászás, fodrászás, szilvatermelés, könyvcsinálás van érettem, hanem arra való lennék, hogy tegyem, amire szükség mutatkozik. Ami pedig a „kultúrát” illeti: bizony a szilvatermelés, cukrászás, szénbányászás s i. t. is KULTÚRA. Meg nagyon is kultúra: ennek az egész összefüggésrendszernek a megértése.

Piacot álmodtunk, vagy nem? Én legalább igen. Mert elegem volt abból a gyalázatos világból, amely a munkámat a piacból kivonta: a társadalmi igények ellenében, „politikai” fantazmagóriák jegyében szabta meg, hogy mekkora példányszámban válhassanak hiánycikké a könyveim, vagy hogy megjelenhessenek-e egyáltalán. Most itt a piac: az igények nagyjából szabad érvényesülése. Hogy hitvány kufárok csapolják meg a könyvkiadás hasznát, de még a tőkéjét is? – hát persze, ha hagyjuk. De talán mégsem ez a lényeg. És nehogy már pókhálóval gyógyítsuk a sebeket, mérget igyunk orvosság gyanánt! Nehogy a végre megvalósuló piac ellenében megpróbáljunk piackivételezett helyzetet kisírni magunknak! Én elutasítottam Aczél elvtársat, aki a piac törvényére fittyet hányva diktálhatott, hogy belőlem maximum csak ennyi meg ennyi kell, vagy semmi – most akkor szeressem X. urat, aki magát Aczél e. t. hajdan volt szerepére önjelölve újfent csak diktálni szeretné, hogy kiből mennyi kell a „nemzeti” kultúrába? Na de tényleg, hát ki az a főbölcs, akinek az eszét többre kellene tartanom a piaci vevőénél?!

Készséggel elismerem: a mai piaci vevő sem áll hivatása magaslatán. Mert mit keres? – leginkább silány bóvlit: horoszkópot, horrort, ufóbaromságokat, nemzeti és egyébféle mitológiát – nem igazán lelkesít az ízlése. De abbahagyom a gyalázkodást, mert a vevő ócsárlása soha még egyetlen piacnak sem tett jót. És elnézem a jajveszékelők népes hadát: ők ugyan mifélék? Ott ágál az ismert politikus, aki nem oly rég még Aczél e. t. buzgó katonájaként segített deformálni a magyar kultúra értékrendjét. Ott virítanak a „könyvszakma” felkentjei – jórészt ugyanők, akik tegnap még a hatalom szemvillanásaiból is érteni vélték a direktívát, vagy akár még szemvillogtatás nélkül is, önként és dalolva mentek elébe a hogyhívjáknak. Meg a pedagógusok! A napokban épp az ő össznépi sirámaikat csapta a fülembe a tavaszi szél; és akkor úgy eszembe jutott – hát bizony nemcsak néhány nagyszerű, áldott emlékű tanítóm, hanem az a sok-sok silány szolga, akik felnevelték ezt a mostani félanalfabéta vagy negyedművelt siserehadat, a mai igénytelen fogyasztót, napjaink piacának szavazóit. Vigyázat, vén róka vagyok, ismerem jól az arcokat!

Amúgy, szubjektíve: természetesen magam is a könyvnek drukkolok. És ha most rosszul megy a sora, ókor én is ejtek érte könnyet. De inkább csak alkalmilag, és tényleg csak egy cseppecskét. És azt is gyorsan felszárítja az elnyűhetetlen optimizmusom. Mesélik: bugyiboltok nyílnak a tegnapi könyvesboltok helyén. Kár, de csakugyan! Ám hiszem, mégis, hogy amiképpen a patinás emlékű Andrássy úti Singer és Wolfner könyvesház is egy kárpitosműhely vagy egy hentesüzlet helyét vette át anno, úgy ez a mostani sorsfordulat is fordulhat egyszer még vissza. Ha majd a tanítók képesek lesznek újra könyvszerető generációkat kiadni a kezükből. És ha az írástudók képesek most egy ideig még lyukas nadrágban is tovább róni a betűket, okos sorrendben, valóban közérdekű értékeket teremtve. Akkor. Enélkül persze nem. Mert rinyálás és piackorlátozó rendszabályok kikövetelése itt nem segít. Csak a szorgos, tisztességes és használható értékeket teremtő munka.

• négyezernyolcszáz leütés…