Skip to main content

…a nemzeti minimumról

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„Magyarkonzervatív” – és nem, mint néha szabadelvű publicisták is írják: magyardemokrata – körökben egy ideje arról beszélnek, hogy ők csak olyan politikai erőkkel hajlandók bármiféle együttműködésre, amelyek elfogadják a nemzeti minimumot. Nem vagyok politikus, de azóta is foglalkoztat a gondolat: mit is kell értetnünk nemzeti minimum alatt?

A kifejezés nyilván válasznak készült a Demokratikus Charta liberális minimumára. A liberális minimum fogalma világosan és egyszerűen értelmezhető. Egy, a demokrácia megteremtése útján járó politikai rendszer következetesen szabadelvű ellenzékének formulája; olyan rendszeré, amelyben a többpárti parlamenti demokrácia kalkulálható szokásrendjét a parlamenten kívüli s azon belüli politikai erők egy része még nem tette magáévá; igény az emberi jogok – ezen belül a sajtó- és médiaszabadság – érvényesítésére; elv, amelyet ma Európában minden nagy politikái irányzat – a konzervatív is – magától értetődően elfogad.

A nemzeti minimum ezzel szemben egy megfoghatatlan, sejtelmes formula. Mert hát mit is jelenthet? Hogy legalább „egy kicsit” szeressük a hazát? Vagy a „nyelvében él a nemzet” elvét? Ezt biztosan elutasítanák a formula hirdetői. Vagy a történeti hagyomány „minimumának” a vállalását? A népi gondolat egykori hívei, akik ma már nyíltan konzervatívnak vallják magukat, ne tudnák, hogy a közös mennyire eltérő hagyományokat takar? Már elfeledték volna, hogy a népi irányzat fénykorában milyen határozottan alakította ki a maga hagyományvonalát Dózsától, Petőfin át Adyig? Akkor már József Attila mélyebben – mert belső problematikáját is átélve – látta a közös nemzeti hagyományt. Ő tudta, hogy a ma embere számára ellentmondó nemzeti hagyományvonulatokat csak egy megváltott jövő s az idő tudja igazán közös hagyománnyá alakítani.

A nemzeti hagyomány eleven ereje elsősorban a kultúrában van, de vajon melyik „átkozott liberális” nem állna eltéphetetlenül – még akaratlanul is – ennek a közös kultúrának a talaján. Ám a kultúra az a terület is, ahol hagyomány és újulás egysége a művekben minden mást megelőzve érvényesül. De akkor a nemzeti minimum hangoztatói hogyan hagyhatják, hogyan nyugodhatnak bele jó lelkiismerettel, hogy a kulturális megújulás híveinek zöme az ellenkultúrába vonul – mert oda kényszerül –, úgy, mint a megelőző majd’ 90 esztendő kisebb vagy nagyobb mértékben rossz politikai rendszereiben?

A nemzeti minimum talán a külhoni magyarság védelmét jelenti? De hisz ezt minden komoly politikai erő hirdeti és gyakorolja, csak a „hogyan” kérdése körül van – igaz: ott komoly – vita. S ha van nemzeti minimum, akkor eszerint van nemzeti maximum is? De mi lehet ez a maximum? Igény az egész Kárpát-medencére? Vagy tudatilag-érzelmileg: elég Attiláig visszamenni, vagy meg sem állni a sumér–magyar rokonságig, esetleg egy hatalmas eurázsiai birodalom hagyomány-vágyképéig, melyben – ahogy ezt a 30-as években kifejtették – „Krisztus se más, mint valamiféle ázsiai-ősmagyar megváltásmítosz változata? Vagy talán csak egyszerűen – s én ezt gyanítom – az a maradi elv és politika, mely a modernizálódás felé haladó, s azt igénylő, sokrétűen tagolt magyar társadalom szinte kizárólagos belső rendező elvévé a nemzeti-nacionalista gondolatot akarná állítani? De egy így értelmezett „nemzeti egység” hogyan férne össze a parlamenti demokrácia és a többpárti rendszer elvével és gyakorlatával? Az elgondolásnak, ha következetes volna, végső megoldásként egy egypárti-állampárti nacionalista diktatúrára kellene irányt vennie.

Egy nemrég lezajlott politikai vitában Kis János figyelemre méltó megjegyzést tett: a mai kormányzó elit társadalmi beállítottsága avíttabb és maradibb, mint a társadalom nagy részének szokáskultúrája. Avíttabbak – tette hozzá találóan – a hazai populista irányzatok is. És valóban: e populizmus vidéki osztagát az öregek populizmusának nevezhetjük; veszélyesebb, mert városi változata is egyelőre csak a „liberálbolsevizmus” régi nótáját fújja, s nem tud elszakadni primitív összeesküvés-elméletektől, Nyugat-ellenes beidegzettségeitől. Ezzel nem akarom lebecsülni a nacionalista populizmus veszélyét. A jobb emberi élet, a modernizálódás igénye, ha nem elégül ki, rossz útra terelhet széles rétegeket, akár egy egész nemzetet is. De a magát – látszat-erőfeszítései ellenére is mind kevésbé meggyőzően – „nemzeti középnek” tartó kormányzó elitre ugyanez áll: közülük sokaknak ideálja a régi rendpártiság, egy régi zavaros és átgondolatlan, az „etnikai” elvet vagy jobb esetben annak valamilyen maradványát elvetni képtelen nemzetfogalom (a nemzeti minimum, többek között, mi más volna, mint ennek szemérmes kifejezése), egy olyan nemzeti-keresztény eszmekör, melyben nemcsak a nemzeti, de a keresztény se mutat igazi hajlandóságot a megújulásra – hol vannak a modern, alapvetően laikus társadalom vallási szükségleteit kielégíteni képes, szellemileg hajlékony papok? Egyelőre csak egy zömében ókonzervatív hierarchia szerveződését látjuk.

A nemzeti minimum igénylői ismerjék meg mélyebben legjobb, gondolatilag legbátrabb, igazságkereső elődeiket. Fülep Lajos, aki szinte egész életén át nem tudott szabadulni a „nemzeti” bonyolult belső problematikájától, s újra és újra nekirugaszkodott tisztázásához, a második világháború elején, amikor a „mi a magyar” kérdését oly sokan próbálták megválaszolni, így írt: „Ne csináljunk a nemzetfogalomból vagy eszméből fétist, mert ők csak érték-lehetőség..… A nemzet értékes, de önmagában nem érték, hanem feltétele, lehetősége az értéknek. Értékes, mert jobb lehetőség, mint a másik, a csak népi… Nem azért értékes valami, mert nemzethez tartozó vagy nemzeti jellegű, hanem a nemzethez tartozó vagy nemzeti akkor értékes, ha érték megvalósul benne.”

Nincs nemzeti minimum. De van nemzeti érdek és nemzeti feladat, melyet majd persze módosítanak a nemzeti nyelvet, a kultúrát, a szokásrendszert tovább őrző, éppen most születőben lévő magasabb integrációs közösségi formák.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon