Skip to main content

…a személyiségről

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„A legfőbb jó a személyiség” – vagyis: ha az ember azzá lehet, aki – mondja Goethe, és C. G. Jung hozzáteszi: életünket, sorsunkat az individuációs processzus – az énné válási folyamat – építi fel, rajzolja ki. Belső erők irányítanak – melyekről csak sejtve tudunk, vagy úgy se –, ezek „akarják” bennünk, hogy egyre inkább azzá legyünk – életünk külső körülményeiben is –, akik vagyunk, akivé lehetnénk. Ezek az erők folyton megütköznek a külvilággal, győznek vagy vereséget szenvednek, kibontakoztatják magukat szabadon, vagy eltorzulnak. Jelentkezésük – feszítésük – sokszor szét akarja roncsolni addig kiépített életünk szilárd kereteit (arra akarnak kényszeríteni, hogy tovább növekedjünk). Ez a nyugtalanító kényszer akár neurózis formáját is öltheti, ez a növekedés, a bennünk növekvő élet „betegsége”; ilyenkor terhesek vagyunk önmagunkkal.

De hát van egyáltalán valamiféle legbensőbb magva az embernek, énje, individuuma – tovább nem oszthatója –, vagy csupa hagymahéj, addig hámozhatjuk, míg belül nem marad semmi se?

Egyértelmű választ adnak a vallásos világképek: az embernek van – isteni, transzcendens eredetű – énje, halhatatlan lelke (pszüchéje – az evangéliumi görög szóhasználat szerint) vagy éppenséggel szelleme (pneumája). És a tudomány? Ma már a tudomány is – újra – azt állítja, hogy nemcsak ujjlenyomataink különböznek (legyünk akárhány milliárdnyian itt a Földön) a rendőrség örömére, hanem legbensőbb, velünk született énstruktúránk is egyetlen a maga észlelési és feldolgozásmódjában, kezdettől fogva.

És: nemcsak az embernek jó – habár küzdelmes –, ha azzá lehet, aki, hanem így jó, ez a jó az emberek együttesének, a társadalomnak is. Az individualista értékrendre épülő társadalmak szabadságot adnak a kibontakozáshoz, és – talán meglepetésre? – itt születnek meg a szabad választás alapján „alulról” szerveződő, hatékony közösségek. Többé-kevésbé érett individuumok szabad társulásai. Ezzel szemben a kollektivista értékrend megmondja, hogy kiből mit akar magának faragni, és felülről hozza létre társadalmának kényszertársulásait, éretlen vagy eltorzított egyéniségekből. E kényszertársulások működésképtelenek. Bennük a kollektivista ideológia mint képmutató szóhasználat van jelen, a mindennapos cselekvésben a „kaparj kurta, neked is jut” egoista alapelve uralkodik. Szebb szavakkal: negatív modernizáció folyik, melyben a felelős egyéni vállalkozást az osztás-fosztás, s ennek megfelelően a teljesítményt a személyes kapcsolatok korrumpáló rendszere váltja fel.

A világ népei – 1948* óta elvileg, 1976** – 1980*** óta gyakorlatilag törvénykezésükbe iktatva is – az emberi személyiség veleszületett méltóságát és szabadságjogait közös alapértékként ismerték el. Ez az eredeti individualista értékrend elfogadását jelenti. A kollektivistáknak – minden jobb- és baloldali szélsőség, minden fundamentalizmus mindig kollektivista, számukra a vallási, ideológiai, etnikai közösség az elsődleges érték, melynek oltárán az emberi személyiség feláldozható – egyre kínosabban kell átélniük ellehetetlenülésüket, miközben még emberek tíz- és százezrei esnek áldozatául a kollektivista világfelfogásoknak.

Az individuum méltó kifejlődése elképzelhetetlen a többi ember, a másik ember – az éppoly szabad másik ember – nélkül. (E szabadságok csak egymást korlátozzák: szabadságom addig terjed, míg nem sérti a másik ember ugyanilyen teljes szabadságát.)

Az individualista értékrend nem ígéri az élet „megoldását”, ellenkezőleg: az újabb és újabb ellentmondások elviselésére, kibírására és kezelésére készít fel.

Ha személyiségben gondolkozunk, érdekütköztetésben és érdekegyeztetésben gondolkozunk, diszkusszióban; keressük az igazságot. A kollektivista felfogás kinyilatkoztatásokat tesz, és úgy tudja magáról, hogy az igazságot már megtalálta.

Az individualizmus az ideológiát, a vallást, az etnikai hovatartozás eldöntését a civil szférába utalja, a kollektivista felfogás az állami szférába, a kötelező értékválasztás szférájába emeli.

Aki a személyiséget tekinti alapértéknek, annak felfogásmódja pluralisztikus, együttműködésében más értékek felé is nyitott; aki bármilyen közösséget vesz elsődlegesnek, az csak monolitikusan gondolkodhat – „egy az igazság, a miénk”. Minden más: tévút, eretnekség, osztály- vagy hazaárulás.

A szabadon fejlődő személyiség valami egyetlent, előre ki nem számíthatót, nem tervezhetőt hoz az emberi társadalomba. És – az elmúlt idők tapasztalatai azt mutatják – a társadalomnak éppen erre az előre nem láthatóra van szüksége a hatékony továbbéléshez.

* Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának kihirdetése

** Az Emberi Jogok Nemzetközi Törvényének hatálybalépése

*** A Gyermek Jogairól Szóló Egyezmény elfogadása

 




























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon