Skip to main content

…a tyúkólról és a palotáról

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Nem tudom, hol olvastam, és hogy egyáltalán olvastam-e, vagy csak hallottam, esetleg álmodtam, hogy Jób az őstörténet Lear királya: korlátlan nagy úr, akit valami képtelen ostobaság – mondjuk így: a Szent Presztízs szörnye – felfal, majd kiokád, és beletipor az emberi létezés legocsmányabb trágyájába. Sőt, Jób sorsa még nyomorúságosabb, mert Learrel ellentétben nem önnön hiúsága, hanem istené okozza a vesztét. Abban azonban megegyeznek már, hogy a mélységben, ahonnan kiáltoznak, megnyílik szemük az emberi nyomorúságra. „Ó ti meztelenek, / Szegény nyomorfiak, bármerre vagytok, / Az irgalmatlan vész dühében élve, / Mi védi meg födetlen fejetek / S a kiaszott testet szellős rongyotokban / Ily évszak ellen, mint ez?” – kérdi Vörösmarty szerint Lear a viharban „Mezítelenül járnak, ruha nélkül, és éhesen vonszolják a kévét” – panaszkodik Károli Gáspár szerint Jób. Lear a mélységben rádöbben a saját felelősségére: „Ó, kevés / Gondom volt eddig erre.” Jób a mélységben is a szegények nagy jótevőjének látja egykori önmagát, tehát az istent kell felelősnek tekintenie minden szörnyűségért. Ül a hamuban, üvegcseréppel vakarja gennyes fekélyeit, miközben három barátja, akit én yuppie-öltözetben, libacombot majszolva képzelek el, azt magyarázza neki, hogy ő, az áldozat a legfőbb bűnös.

Jób ezt kérdi istentől: „Avagy nem az istentelent illeti-é romlás, és nem a gonosztevőt-é veszedelem?” Ezzel védekezésre kényszeríti Jehovát, aki meg is jelenik egy forgószélben, és egykettőre kiderül, kitől leste el Clausewitz, hogy a támadás a legjobb védekezés. „Hol voltál, mikor a földnek alapot vetettem?” És: „Kihúzhatod-é a leviáthánt horoggal, leszoríthatod-é a nyelvét kötéllel?” Válasz helyett az általa megteremtett természet rendjének erejét állítja szembe a halandó ember gyengeségével. Jób meghajtja fejét, „bánkódik a porban és hamuban”, de nem azért, mert megértette Jehova érvelését. Éppen ellenkezőleg: „csodadolgok ezek nékem és fel nem foghatom.”

A Jób históriája óta eltelt két és fél évezredben isten lenyűgöző érve, a természet a természettudományok tárgyává vált, vagyis elhagyta a csodadolgok státusát. Az igazságtalanság uralmát azonban a tudományok bimbózása nem szüntette meg. Lev Sesztov orosz filozófus már az atomkor beköszöntése előtt úgy gondolta, hogy az emberiség az Édenkertben rontotta el a dolgát, a tilalmas almaevéssel. Kant a tiszta ész kritikája helyett ennek kritikátlan védelmével szolgált, mert még a metafizika tudományát is abból a szempontból vizsgálta meg, hogy „vajon konstrukciója ugyanaz-e, mint a pozitív logikai tudományoké, amelyek már beigazolódtak.” Sesztov szerint legalább kérdés formájában fel kellett volna vetnie, hogy nem csalás és illúzió-e mindaz, amit a pozitív tudományok kínálnak. Kanttal szemben Dosztojevszkijhez folyamodik, aki egy egérlyukba bújva megírta a tiszta ész igazi kritikáját. A természet törvényei az embert orgonasíppá degradálják. „Kétszer kettő az én akaratom nélkül is négy.” Ezért állíthatja még kiélezettebben: „A kétszer kettő a halál kezdete”, mert emberi hozzájárulás nélkül is érvényesül. „Elismerem, hogy a kétszer kettő négy nagyszerű valami; de ha már mindent dicsérünk – hát néha a kétszer kettő öt is nagyon kedves kis dolog.” Dosztojevszkijnek nem tetszenek a természeti törvények. Cellafalnak érzi őket, a Holtak Házában. És hányféle fal van: eső elől akár a tyúkólba is bebújik. „Önök nevetnek, sőt azt mondják, hogy ebben az esetben tyúkól és palota – egyre megy. Igen – felelem én –, ha csupán azért élnénk, hogy ne ázzunk meg.” Ó, az egérlyuk lakója is joggal vágyik palotára. Az észérvekkel körülbástyázott világ kineveti ezért. „Én természetesen nem töröm át a falat a homlokommal, ha valóban nincs erőm ahhoz, hogy áttörjem, de nem is békülök ki vele csak azért, mert kőfal áll előttem, és mert nincs elég erőm.” Dosztojevszkij tehát vissza akarja adni az emberiségnek a csodát. Csakhogy így sem találhat vissza Jóbhoz, mert ez utóbbi éppen a kétszer kettő négyet, az isten által alkotott természeti törvények megingathatatlanságát tekintette csodának.

Jób és Lear példája bizonyítja, hogy amit fényben fürödve istenien szükségszerűnek látunk, az a mélységből nézve embertelenül önkényes. De ebben is benne rejlik a szabadság mozzanata: ami önkényes, az megváltoztatható. Igaz: a tudományok olyan civilizációt varázsoltak körénk, amely végezhet velünk; mi viszont nem rombolhatjuk ezt le, csak az emberi élettel együtt. Mit tehetünk, ha nem bízunk abban, hogy fittyet hányhatunk az egyszeregynek? Jehova a leviáthánról faggatja Jóbot: „Húzhatsz-é gúzst az orrába, az állát szigonnyal átfúrhatod-é?” A mai embernek erre így kellene válaszolnia: igen.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon